soroló

„they’re there for one reason and one reason only. to die for the caliphate and usher in a world without infidels. that’s their strategy. and it’s been that way since the seventh century.”

saul berenson is csak ember, sokszor téved, de egyvalamiben biztos, hogy tökéletesen igaza van: carrie túlságosan naiv. mert azt hiszi, hogy ki tud szállni. hogy új életet kezdhet, ahol csupa boldogság minden napja, ahol egy szerető család veszi körül, és nem törnek be hozzá a világnak azok a zajai, amik elől egész németországig menekült. pedig nem úszhatja meg, a szokásos problémák házhoz mennek, és máris újra benne lesz a sűrűjében... a homeland írói a szereplőikhez hasonló bátorságot mutatnak évről-évre, ahogy meg merik újítani az alap-felállást, fenntartva a változatosságot (úgy, hogy a minőség mindig állandó marad). már most látszik, hogy a teljes stáb berlin-be költöztetése kifizetődő lesz, sokat hozzá fog adni az európai hangulat az idei évadhoz (az utcaképek is árasztották ezt az amerikaitól különböző életérzést, de a templom-belsőben készült felvételek is ezt erősítették). érdekes lesz nézni, hogy mit kezdenek a menekültek igencsak aktuális probléma-körével, hogy mennyire mernek majd amolyan homeland-esen bátrak lenni. kicsit lassabban indultunk, biztos, hogy nem ez lesz az a rész, ami új nézőket szerez, de aztán megjött quinn is, akinek nagyon jól áll a cinikus végrehajtó-ember szerep, és majd jól ellensúlyozza a többiek drámáját. ($10.06.)

„let’s face it, not every choice we make is blessed with moral clarity. especially in our business.”

szembemenni a konvenciókkal? egy pörgős évadot egy lelkizős nyugis résszel zárni? az íróknak már megint van tökük, de ez a húzás nem biztos, hogy kifizetődő lesz. érdekes, hogy kétszer jártunk idén amerikai földön, és mind a kétszer olyan magánéleti zűrbe bonyolódtunk, ami nem állt jól a sorozatnak. mert persze, gyászoljunk meg egy színészt, oké, foglalkozzunk carrie gyermekével is, de itt volt egy komoly mother-issue, némi szívzűr quinn-nel, és az idézetben is emlegetett morális dilemma -lepaktálhatunk-e egy terroristával, ha abból érdekünk származik. és ez így együtt too much. még a lassan csordogálást is el tudom nézni, de ezzel a lötyögő feszültségtelenséggel nem tudok mint kezdeni. azért nem volt teljesen elveszett az epizód, mert a színészek mentették a menthetőt, őket jó volt nézni, ahogy fáj nekik, ahogy csalódnak, ahogy konspirálnak. és talán ez egy jó átvezetés lesz az ötödik évadhoz. (++12.23.)

a minap az jutott az eszembe, hogy az rtl annak idején ’a belső ellenség’ alcímmel kezdte vetíteni a sorozatot, én meg most keresgélhetem azt a belső ellenséget pakisztánban... nem tudhattuk előre hogy mit kapunk ettől az évadtól -miután az előző vége egy lórugással felérő változás hozott. de szerintem nem sokan csalódtak. a cia vs terroristák fő-vonal megmaradt, viszont nagyon jót tett neki, hogy kiléptünk az amerikai kontinensről -jól állt neki a pakisztáni forgatag. néhány résznyi felvezető után megérkezett az a bizsergető feszültség is, ami annyira magával tud ragadni a sorozatban. nem igazán van mostanában olyan show, ami ennyire megugrasztaná a vérnyomásom. és persze most is ott voltak a morális kérdések, és a karakterek sem csak papírmasé bábok voltak, akiket csak ide/oda rángatnak az írók. szóval. sosem árt, ha frissíteni szeretnél a sorozatodon, a lényeg, hogy ésszerűen tedd, hogy ami jó, és működik, az megmaradjon. és itt pontosan ez történt. nagyontetszett.

„they’ve given us lists of things to do to shut this place down, pages and pages of items. they call it ’the failure protocol’. i don’t give a shit about that.”

a showtime-nál is kezdik eltanulni az hbo-tól, hogy az utolsó-előtti részbe kell durranás -csak majdnem szó szerint vették ezt... pedig úgy indult, mintha levezetése lenne az előző hetek durvulásának, kicsit szomorkodtunk, kicsit kiemelték max-et (most másképp, drámaian, de így is működött a párosuk carrie-vel), és szép búcsút vettünk egy nemrég elhunyt színésztől is (okos módon írták bele forgatókönyvbe a halálát). de quinn lelkiismeretét és hazafiasságát csak baszkurálja ez az egész, így egy szokásosan kéztördelős/körömrágós fináléba borította az egészet. az mondjuk elgondolkodtató, hogy a közönség annak szurkol, hogy vigye véghez a tervét, akár úgy is, hogy ártatlan emberek is áldozatul esnek a bosszúállás során. mert ha mi használunk bombát, az nem olyan, mint ha az ellenség használná... és persze alig vártuk, hogy carrie meghúzza a ravaszt. de inkább az írók ravaszkodtak (bocs...), hogy értetlenkedve várjuk a jövő heti nagy finálét. (++12.16.)

„-he didn’t say how many men they’ve got?

–we’ll find out soon enough.”

ahogy a nagykönyvben... és ezt érthetjük kétféleképpen, azaz azokból a panelekből építkeztek, amik egy ilyen epizódhoz szükségesek, és azt is érthetjük ez alatt, hogy ’basszameg, minden működött az epizódban!’… nem lehetett az egész végig lövöldözni, inkább intenzíven kaptuk az akció-adagot, akinek eddig quinn-ügynök nem volt a kedvence, az most biztos a szívébe zárta, ahogy átment egyszemélyes kommandóba (oké, kétszemélyes volt a csapat, de akkor hogy utalnék a híres akciófilm magyar címére...?). és nem csak ez hozta a feszültséget, de a cia főnök kemény döntése is, valamint, hogy komolyan aggódnunk kellett a túszokért. mint kiderült, nem alaptalanul. mondhatjuk, hogy ’ő’ lett a kötelező vezéráldozat, de azért sajnálatos, hogy az írók így döntöttek, viszont a lépcsőn ülős drámai jelenet miatt talán megérte. és akkor még ott volt az öngyilkosság kérdése és saul zavara is. és ha mindehhez hozzávesszük, hogy ez tulajdonképpen átvezető epizód volt a múltkori zúzás és a finálé előkészítés között, wow és wow... (++12.10.)

„you are a traitor, and i am the fucking cia.”

...és akkor a homeland írói egy ’fuck you motherfuckers!’ felkiálltással az ellenségeik közé rohantak kivont fegyverekkel, élesített bombákkal... fényesen bizonyították, hogy tud még a sorozat úgy ragyogni, mint a dicsőséges kezdeti időkben. már az elejét is nagyon szerettem, ahogy carrie teljes letámadást vitt véghez a kikérdezőben, és igazából nem is kellett nagyon rájátszania, mert volt alapja a dühének. aztán szépen előkészítették a fogolycserét, aminél a nézőre is átragadt ez a tehetetlen düh, és a baljóslatú érzés, hogy valami történni fog. már nem bízunk az írókban, tudjuk, hogy szeretik meggyötörni a karaktereket -és minket. csak még azt nem tudjuk, hogy meddig mernek elmenni. saul fejét kivették már egyszer a kötélből, hányszor kegyelmeznek neki...? most jöhet a szokásos frázisom, hogy ’még jó, hogy nyílt téren zajlott a csere, mert egy épületet szétvitt volna a feszültség’, blabla, de képtelenség visszaadni, hogy milyen jól össze volt rakva ez a rész is emocionálisan és dramaturgiailag. de volt még néhány perc... amikor az ember már csak levezetésre számít, akkor tud igazán elszabadulni a pokol. és hamarosan jön a válasz a korlátokról is: szerintem ezúttal túl mernek majd lépni a határokon... (++11.26.)

„i will not have my predecessor joining daniel pearl and jim foley with their heads in a basket.”

(mindig szeretjük, amikor egy sorozat jól aktualizál.) a kezdésnél még azt gondoltam, hogy levezetjük szépen a múlt hetet, aztán még ellébecolunk kicsit -bár mindig ekkorákat tévednék... azt sem gondoltam komolyan, amikor az első saul káromkodásnál azt villant be, hogy milyen jópofa lesz, amikor majd azt írom ebbe az értékelőbe, hogy ’na lássuk, hogy mennyi keménység szorult saul szakálla alá’ -hát megnézhettük... miután ledobta magáról a láncait, eljött az én időm, az a homeland, amit igazán szeretek. szétfeszítette a feszültség a sivatagot, mert nem tudhattuk, hogy tényleg hattyúdalnak szánják-e ezt az epizódot az írók. de csak drámára használták, elmentek addig a pontig, amíg lehetséges volt úgy, hogy ne loccsanjon agyvelő a szökőkútba, de ugyanakkor hatalmas lelki törés érje carrie-t és minket is. nem húzták sokáig az áruló kérdését sem, szerencsére, és több karaktert is pozitív irányba kezdtek fordítani. (++11.18.)

„praise god for sending me a human shield.”

na, megint kikapartak claire danes-nek egy emmy jelölést... de mivel ilyen jól csinálja minden évben a betegségével való küzdelem ábrázolását, ezért nincs is jogunk nekik felhánytorgatni ezt (a rendezés is segítette, először a hangok kiemelésével, aztán az egész kép szétrázásával. és külön respekt annak a meglepetés-vendégnek, aki hajlandó egy pár perces jelenetért ellátogatni a forgatásra). carrie-n kívül ami nagyon tetszett, hogy próbálják szürkíteni kicsit a terrorista-vezért, először az emberi vonásait hangsúlyozzák a családja szeretetével, aztán komoly hitvitát folytatnak saul-lal, ahol szóbakerül a haza, mint fogalom, és a vallások, amik sosem ártatlanok. remélem az amerikai nézők majd jól felháborodnak, hogy az írók megint nem ott fogják meg a dolgok végét, hogy minden iszlamista abroszfejű bomba-robbantó. de ez nem azt jelenti, hogy felmentenék őt a bűnei alól. nagyon érdekes perspektíva. de az is bejött, hogy a cia-főnök elhozta magával a bőröndben a tökeit is (eddig valami széfben őrizhette, mert nem láttuk, hogy használta volna őket...), és jó odadörrentett az arcoskodó pakisztániaknak. kifejezetten érdekes pontján állunk most a történetnek. (++11.11.)

„you said ’the boy’, like he’s some kindergartner instead of a grown adult who’s been smuggling drugs to jihadists.”

carrie sem tud mindig pro maradni, ezt tudtuk már, most sem tudja kivonni az érzelmeit a munkából. de nem is lenne ember, ha nem lenne hatással rá, hogy kapcsolatba lépett valakivel -még ha taktikai célból is. és nem csak a végén csúcsosodott ez ki, már előtte is ingerült volt, ha bárki akár csak szóba hozta a srácot. főleg, ha a szexre utalt. érdekes, hogy ez a védekező álláspont pont az ellenkezőjére fordult át, amikor igazán megérkezett a krízis, amikor ott volt a döntés, hogy a cia-s én felülkerekedik-e azokon, akik fontosak a számára. és nehezen eldönthető, hogy akkor most elbukott-e ezen a teszten vagy sem. melyik érték-ítéletünket vegyük elő, hogy ezt megítéljük...? (szépen fokozták fel a feszültséget az epizódban, kár, hogy az elején nem tudtam carrie-ért aggódni, annyira egyértelmű volt, hogy az ő csapata érkezett meg a védett házhoz. szegény naiv kissrác nem rakta össze a képet. igaz, a későbbiekben sem...) (++11.04.)

„lie, manipulate, exploit.”

érdekes nézni carrie-t munka közben, ahogy játszik a fiúval, olyan dolgokat kérdez, mond ki, hogy besétáljon a csapdába. és csak egyszer hullik le róla az álca, és én is csak akkor gondoltam bele, hogy valószínűleg ez az első szexuális kapcsolata brody óta, és ezt fel kell áldoznia a munkája oltárán -valószínűleg ezért folytak a könnyek abban a jelenetben. nem tudhattuk még anno, hogy mivel fogják feltölteni a brody-család kikerülésével felszabadult időt, de ma is jó pár szálat sodortak maguk előtt, úgyhogy nincs ebből gond. van megint egy árulónk, aki igaz, hogy kényszerből teszi, de némi tépelődés után, az alkohol hatására már nem hezitál. fara és quinn működő párossá vált rövid idő alatt, kiegyensúlyozzák egymást, a tapasztalt ámde megfáradt öreg róka és a botladozó, de lelkes kezdő kettősükkel. és saul is bizonyítja azt a klasszikus tételt, hogy megannyi év tapasztalata után is könnyű besétálni a nyilvánvaló csapdába... jövő héten emeljük a téteket. (++10.28.)

„sandy’s death actually makes sense for the first time.”

jó választás a cím, tényleg megpiszkáltuk a tüzet, felkavartuk a történetet. carrie-ék elindultak a múltkor felfedezett nyomon, egy feszült jelenetben (quinn idegei miből vannak...?) próbálnak továbbhaladni a rosszarcútól. de ott tartják a tűzben a kis pakisztánit is (basszus, most realizáltam, hogy tényleg pi-t nézem, nem csak egy rá emlékeztető srácot...), és így kvázi véletlenül botlanak bele a nagy csavarba. nagy erősség, hogy számtalan ilyen volt már az eddigi évadokban is, mégis meg tudnak lepni. érintőlegesen volt még két szál, saul szakállát semmi sem rendítheti meg, még ha a konkurens titkosszolgálat vegzálja is, ugyanez nem mondható el a nagykövet-asszony most megismert gyenge jellemű férjéről, akit egy gyomorszájon vágással és egy szolid fenyegetéssel simán befolyás alá lehet vonni. beszélnünk kell még a végéről, ahol ismét megkaptuk azt a gátlástalan carrie-t, akinek semmi sem szent, hogy elérje a céljait. a szüzesség sem... (++10.21.)

„may i ask, is an embassy-wide lockdown helping that situation any?”

volt egy apró mosolya carrie-nek miközben saul-lal beszélgetett, és én ott döbbentem rá megint, hogy mennyire is lehet szeretni claire danes-t... de egyébként is, nagyon toppon volt ma a karakterével, imádtam, ahogy legorombolta az akadékoskodó és féltékenykedő kollégát, hogy együtt pezsgett az eseményekkel, hogy titkos csapatot szervezet, és a kis kudarcuk után saját maga ment a tűzvonalba. plusz ahogy a végén lelkesedett, hogy a régi harcostársát is sikerült visszacsábítani, hjaj... még ha nem is a régi összhangban, de végre volt kommunikáció (és mosoly, ugye) saul-lal. és talán quinn-t is sikerül így kirángatni az apátiából, jó lesz, ha nagy csapat majd együtt akciózik pakisztánban. mert bizony még mindig az összetevőket válogattuk csak, a főzés és a vendégek lelkes gratulációinak learatása még hátravan. (++10.15.)

„i saw the kill list after 9/11. do you know how many names were on it? seven. including bin laden and al-zawahiri. you know how many names are on it today? over 2,000. it’s alice in fucking wonderland. you don’t even have to be a terrorist anymore, apparently. you just have to look like one.”

azt nem mondhatjuk, hogy minden ugyanolyan, mint régen, de azért a jelentős áldozatok ellenére nincs markáns változás. csak a főcímet hiányoltam, be is kellett raknom egy kis miles davis-t az értékelés megírása alá... komótosan néztünk körül kabul-ban és iszlámábád-ban, vettük fel a fonalat, fogtuk fel, hogy milyen életszakaszban jár épp carrie. még az elején lévő bombázásnak sem tulajdonított elsőre jelentőséget az ember, pedig komoly lavinát indított el. máris rengeteg következmény szakadt a nyakunkba, láthatjuk, hogy reagál egy ilyen félresikerült támadásra a családját elveszítő túlélő, vagy az a fickó, aki ténylegesen megnyomta gombot. a sorozatra jellemző feszültség csak az epizód végefelé bukkant fel, amikor beszorultunk egy lincselőkkel körülvett autóba (szegény corey stoll-t nem sokáig alkalmazták...). számomra meglepő volt, hogy quinn ügynök ennyire megkészült az eseményektől, pont tőle nem vártam volna ezt. viszont carrie szépen tartja magát -amíg idegen földön tartózkodik, jó messze a családjától... ha már belekerült a kalapba tavaly a terhesség, ezt az utat kellett választani, hogy lássuk, hogy hősnőnk alkalmatlan anyának a jelen körülmények között, ráadásul egy nagy vörös mementója is brody-nak a baba, persze, hogy menekül a kis csöppség elől. még szerencse, hogy ráharapott egy rejtélyre, így bulldog-üzemmódba kapcsolhat, mi pedig szíves/örömest követjük a rizikós helyzetekbe. (++10.08.)

„i was born in the desert.”

feszültségben kezdtük, amíg brody ki nem jutott az épületből. aztán a második legjobb dologhoz nyúltak, amihez értenek -beszéltették a két főhőst. aztán jött a fordulat, amire nem mondanám, hogy váratlan volt, inkább azt furcsállja az ember, hogy most már megengedték az íróknak, hogy meglépjék. hogy lezárjanak egy fejezetet a sorozat történetében. ezután már csak a lecsengetést kaptuk meg, egy kis fújást a dráma után, valamint építkezést a jövőre nézve. ami még homályos, de nem aggódom, eddig is jó kezekben voltunk. (+12.15.)

hogy milyen lenne brody nélkül a sorozat, ami köszönte szépen és működött. megnéztük, hogy lehet-e fokozatosan építkezni -nálam igen, de úgy érzékeltem, többeknek ebbe beletört a svájci késük. pedig szépen lekövethető volt az ív és a szándék, ahogy lerántottak, majd csavartak egy nagyot rajtunk, aztán a küldetéssel lőttek egyre feljebb, dobbantották a szívünket, majd megállították egy pillanatra. ha már idén nem lehetett a macska/egér-játékra építeni, ezzel az iráni nagy tervvel megfelelő pótlékot találtak. és arra is lett megoldást, hogy brody-t sokáig az oldalvonalnál kellett tartani: saul-t tették a középpontba, és ez igazán nagyszerű döntésnek bizonyult. eddig is tudtuk, hogy minden szakáll-rezdülésben ott a színészi játék teljes arzenálja, de most igazán kitehetett magáért mandy patinkin. a végét tekintve viszont érdekes döntés volt, hogy az évad elején ennyi időt rászántak a brody-családra, illetve elsősorban dana-ra, és már tudni, hogy jövőre nem nagyon lesznek, ha lesznek egyáltalán, de én azért megnézném őket most az új szituációban. carrie idén is a pokol legmélyéig utazott, gondolom jövőre sem lesz könnyebb az élete, itt is várakozó állásponton vagyunk, hogy oldják meg az eddig meglepően nem zavaró terhes-szálat. és az egész sorozattal kapcsolatban ott vannak a kérdések, bár aki sok sorozatot nézett már, az többször is megtapasztalhatta ezt az innen-meg-hogyan-tovább érzést. addig is megjutalmaznám ezt az évadot egy (gyenge) nagyontetszett-tel, mert a hullámzóbb felhajtóerő ellenére alig vártam hétről-hétre, hogy indíthassam a lejátszást.

„the mission is akbari. that’s the mission. what you’re here for, getting brody out... strictly optional.”

amikor végig ott lebegsz a ’valami történni fog’ érzéssel, azt nehéz felülmúlni. néha ráerősítenek erre, ilyenkor jobban kell figyelned a hangszóróra, mert nem biztos, hogy a szívdobogásodtól tisztán fogsz mindent hallani. így jártam ma én is, hajtottam volna a perceket, gyerünkgyerünk-haladjunk, aztán brody találkozott a nagy iráni ellennel, ott az emberek között a téren, kezében és fejében a tervvel, huhh, hidegrázós. és még most is el tudják érni, három év után is, hogy kételkedünk a nagyon vörös emberben, hogy melyik oldalt fogja választani, persze, gondolnánk, patrióta lesz úgyis a vég, de okoztak már meglepetést az írók. abban viszont nem, hogy gonosz a vég, mintha nem vártuk volna eléggé a jövő heti finálét... (+12.10.)

„join al qaeda, see the world.”

hümm, nem gondoltam, hogy egy egész epizódot rászánnak a határon való átjutás titkos akciójára, de örülök neki. jött az elvárt megmozgató feszültség, az egész valahogy egységes töltetté állt össze a drón-képekkel, éjszakai jelenetekkel, arab beszéddel, rágózással az irányító-központból. és, mint minden kábeles sorozatnál elvárható, sokkal fontosabb volt a belsőség a külsőségnél. mert lehet látványosan lövöldözni meg robbantani (az autó levegőbe emelkedésénél a szemöldököm is meredeken emelkedett), de a lelki viaskodás nélkül ez semmit sem ér. ha nem fekszik ott a mocsokban az igazi ember. mert nem szeretnénk gépeket nézni, akik nem éreznek, nem fagy beléjük a szar, ha egy ilyen életveszélyes küldetésre vállalkoznak. persze ennek a szélsőséges skálának a legtöbb színét brody mutatta meg, de a segítői arcáról is lemásztak az érzelmek. (+12.03.)

„has to be cold turkey.”

sok kézikamera kell ma, hívjátok fel jeffrey reiner-t... méltóképpen ünnepelhettük brody visszatérését, és nem lepnék meglepve, ha damian lewis is ünnepelhetne jövőre a díjkiosztókon. fájdalmas volt nézni az egész leszokási procedúrát, annyira elhittem, hogy itt most jön az őrület, jön az elviselhetetlen megsemmisülés, minden fintor, minden kis remegés a helyén volt, tudtuk eddig is, hogy nagy színész, de most egy másik színnel felfestve is zseniális volt. a betegség szakaszán túllendülve az epizód is tempót váltott, szeretem az ilyen ’tervezünk és felkészülünk’ típusú jeleneteket, ha jól vannak vágva, nagyon hangulatosak tudnak lenni, és itt ez volt a helyzet. beváltották a készítők az ígéretüket, hogy három elkülönülő egységre bontják az évadot, ezzel szálltunk fel a végjátékhoz. szuperszónikusan. (+11.26.)

„you orthodox?”

a nagy terv megvalósulása érdekében minden megengedett. legalábbis, ha alámerültél a hírszerzés sötét oldalára. az írók már megtették ezt, ezért nem kímélnek minket sem. mert azt már megszoktuk, hogy mindenhez van hozzáférésük, hogy lehallgatgatnak, megfigyelnek, de hogy még a saját kollégájukat is harcképtelenné teszik, ha félnek a lebukástól, az már igazán sokkoló. jól kavarnak a cia-sok egyébként, élvezet nézni, ahogy próbálják az ügyet göngyölíteni. és az a durva, hogy a megmozdulások nagy többségét természetesnek is vesszük. a sok kémtevékenység mellé kell a magánélet, hogy kidugjuk kicsit a fejünket a fülledt megfigyelő-kocsikból, így jó, ha többet látunk saul házasság-mentéséből, egy perzsa-amerikai nő lelkivilágából, és carrie természetes esetlenségéből a klinikán. (+11.20.)

„it’s the curse of old men to realize that in the end, we control nothing.”

nyúljunk csak vissza a régi recepthez, két ember egy szobában, miközben minőségi párbeszédek hangzanak el, nem kell ennél több. ilyen az igazi kémesdi, suttogások, zsarolások, beszervezések, bármennyire is szeretnének az emberek a romantikusabb, hősködősebb verzió álomvilágában élni. nagy idea volt az írók részéről saul-t ennyire a középpontba helyezni, részről részre bizonyítja, hogy eleget tanult a sokévi alja munkával a piszkos szakmájában. amit jól ellensúlyoznak quinn ügynök besokallásával, nem mindenkinek a gyomra alkalmas ezt a szennyet befogadni. de ő legalább tisztán látja a valóságot, nem úgy, mint a begyöpösödött politikusok, akik előszeretettel tapogatóznak a sötétben (kacsint). carrie meg szépen várja, hogy eljöjjön az ő ideje is. ami már ott kopogtat az ajtón. (+11.15.)

„turning touches the stubbornness in some people.”

nem gondoltam, hogy erre utal a cím, és minden általános utálatom ellenére érdekes belegondolni, hogy ilyen körülmények között csinálja végig carrie a küldetést. félrerakva a kételyeimet, ez egy csattanós válasz volt arra az egyre hangosabb véleményre, hogy leeresztett a sorozat. újra itt a csavaros macska/egér játék, az egymás ki- és átjátszása, a kikérdezések hideg kegyetlensége. mindezt feldobja a múltbéli összefonódás, mert bizony a kínzó emlékektől nehéz szabadulni, még az olyan múltbéli róka sem vonhatja ki magát a hatása alól, mint saul. fájó pontok, kémkedős feszültségek, véres tanulságok, perszonális színesítések. ez az igazi homeland, kik is azok a brody-ék...? (+11.07.)

„-you ever hunted geese before?

-no, just spies and traitors.”

amikor a felsőbb vezetés közbeszól. nagyszerűen leképezték a mai világunkat, ahogy az elnök egy hozzá mélységesen szervilis embert tesz a cia élére, aki ugyan nem ért a titkosszolgálathoz, de véleménye van róla. remélhetőleg életre szóló sebet ejtett rajta saul pohárköszöntője... megpróbálták kicsit összefűzni a carrie- és a dana-körüli szálakat, ez legalább azzal járt, hogy kiugrasztották carrie-t a lakásból, és egy kis izgalmat kentek a háta mögé. még mindig csak építkezünk, de legalább már átlépte a határt az évad (látszólagos?) gonosza, így igencsak ígéretes volt a befejezés - a régire hajazó feszültséggel. (+10.30.)

„iran takes great care in its proportional response to acts of aggression. an airliner for an airliner, a mossad agent for a physicist.”

fuck you guys, de tényleg. olyan szépen összeállt már a fejemben, hogy a meghasonlott, önmagából kifordult, az elveit szemen köpő carrie-ről fogok értekezni, aki az ellenségnek fekszik le, és ezzel milyen messzire kerül az első évadban megismert hajthatatlan pitbullhoz képest, erre nem kicsavarják az egész érvelést a kezemből... mert az ember a sok személyes alámerülés miatt hajlamos elfelejtkezni róla, hogy egy kémes sorozatot néz, ahol természetesek a dupla/tripla átverések, beépülések. így, még ha kicsit kétkedve is fogadjuk, hogy minden a terv szerint halad, mert túl sokat láttuk carrie-t szenvedni az elmúlt részekben emiatt, azért egy elégedett füttyel mindenképp illik fejet hajtani. a kiszámíthatatlanság jó. (+10.22.)

„just an anonymous stranger with two bullets in his gut.”

hát visszatért brody - és egyáltalán nem úgy, ahogy számítottunk rá. és most nem a kopaszságára gondolok. kiszolgáltatottan, újra (kvázi) fogságban, kezdődő függőséggel. egy idegen országban, bábel közepén (kitűnő döntés volt, hogy a spanyol és arab mondatokat nem feliratozták, kirúgva így a mi lábunk mellől is a mankót). fura döntésnek tűnhet viszont, hogy fél órát kizárólag rá szántunk, de szerintem kellett ez, az eseménytelensége ellenére is simán elpörgött nekem. utána meg jól párhuzamosítottak carrie-vel, ahogy mindkettőjüket egy reménysugár útjából lökik vissza, és mindketten a tompulást választják, de mi mást tehetnének. sosem voltunk még ilyen mélyen a gödörben, izgalmas időszak ez. (+10.14.)

„i’m chained to a gurney in a hospital gown, i’d say i’m beyond calm. i’m fucking zen!”

két megtört lélek a középpontban. bár carrie megzuhanása már nem taszít rajtad akkorát, mint amikor először láttad, de még most is rossz nézni, amikor tehetetlenül vergődik a betegsége és a rá telepedő emberek között. ezt most súlyosbították saul árulásával is, innen nem tudom, milyen messze lesz a felszín. dana helyzete ennyiből más, ő már az alagút fényesebbik oldalán áll, nem kell más, csak szerelem. örömteli, hogy továbbra is értelmesen kezelik őt az írók, nem csak odavetik, hogy ’az apja miatt van, érted?’, hanem bele tudod magad élni egy tinilány nem hagyományos kálváriájába, és ez igenis nagy szó hollywood-ban. (plusz úgy érzem, ideje megjegyezni a morgan saylor nevet, mert érezhetően figyelni kell majd erre a lánykára a későbbiekben is.) (+10.09.)

„just one ugly ass hole in the ground.”

219 ember halálának kellett, hogy következménye legyen. a keselyűk egyből köröznek a cia épülete felett, és nem csak a média undorító képviselői, de a nem kevésbé visszataszító politikusok is. mindegy, hogy ki rokkan bele, csak érdekek mentén tudnak gondolkozni. lelkiismeret nélkül. nem úgy, mint az új vezér, saul, aki jól megrág magában minden döntést, aztán a cég érdekeit nézi, félretéve minden emberi tényezőt - ölni kell? oké. hazudni kell? rendben. tönkretenni egy barátságot? muszáj. carrie újabb mélyponton, sok lesz az árulás és vádaskodás a betegség mellé. dana-nak örülünk, hogy jobban van, újra az érdekesebb tinik szűk csoportjába tartozik. bár más lesz így a dinamika, hogy brody jelenleg még nincs, de amikor felbukkan, akkor is új funkciót fog betölteni, public enemy number one. viszont még így is nagyon be tudnak húzni, főleg amikor előkerül az a gyomorszaggató feszültség, ami annyira jellemző a sorozatra. let’s jazz! (+09.30.)

„but we could be happy, couldn’t we?”

a jó terrorista altatja a figyelmet, majd a megfelelő pillanatban csap le. akárcsak ezek a gonosz terrorista írók. az első negyven percben carrie választása a címszerepben, kis romantika, néhány érv a cia mellett. aztán jön két temetés, és az átlagos, a dolgokat nem túlagyaló néző még mindig nem gyanakszik. na, ekkor kell mindent a darabjaira robbantani. nem elég, hogy bátor húzás, tépni az amerikaiak sebeit, de jó alapot nyújt a jövőnek. a terv összeállt, a szálak felfűződtek és/vagy elvarródtak. a terrorista és a néző boldog. hőseinknek rossz. megint. és most nincs is választásuk, alkalmazkodni kell. (**12.21.)

más lett az évad, mint az előző, ezt tudtuk jól, hogy így lesz. hiszen kivették az egyik mozgatórugót, a brody körülötti bizonytalanságot, a macska/egér-játékot. de talán így még kiszámíthatatlanabb lett az egész. és nálam ez az egyik legfontosabb tényező a homeland esetében, hogy fogalmam sincs, hogy hova fognak vezetni, nem is akarom tudni, csak elmerülök benne, és naivan az írók kezébe adom magam. persze nem felejtkezhetünk el a másik zseniális dologról sem, ahogy képesek bizsergető feszültséggel megtölteni minden egyes pillanatot, legyen az terrorista-kergetés, vagy csak egy egyszerű párbeszéd. amihez hozzáadjuk még a színészi kvalitásokat, máris megvan a minőségi szórakozás receptje. nagyontetszett. fura lesz jövőre, hogy újra egy másfajta homeland-et kapunk majd, de erős a szerelem, kétlem, hogy csalódás érne.