soroló

„we are a breath away from extinction. we make one wrong move, and in a blink, mankind is gone for good.”

az előző szezon űr-béli befejezése egy cool cliffhanger volt, ami miatt még jobban várhattuk a visszatérést, de szerencsére a sorozat készítői nem csak édes kampóval ellátott mézesmadzagokban gondolkoznak, hanem komolyan leültek megtervezni a legújabb merész irányváltásukat. mert eddig is kanyarogtunk ide/oda a széles marvel univerzumba, hol a realistább, hol a misztikusabb elemek domináltak jobban -most viszont menthetetlenül beborít mindent a scifik sötét hideg vákuuma... mert nem volt elég az űr, mint új helyszín, a kék kreek, mint kötelező idegen faj, kellett még egy csavar, amivel még fel tudták fokozni a nyomasztóvá váló hangulatot -egy riasztó disztópia képe... működött, hogy az első félórában csak kapkodtuk a fejünket a hősökkel együtt, kellemesen frusztráló volt, hogy végig szűk terekben tartották a képet, és aztán fokozatosan jöttek az elismerő sokkok, ahogy megismertük az emberiség jelenlegi vegetáló életmódját... (ha már bezárt helyszínek, ezek egyszerre tűnnek spórolósnak, hiszen nem kell a külsőkkel bajlódni, elég néhány fal meg folyosó és megvan az illúzió, ugyanakkor nem nagyon szokás egyik évadról a másikra kidobni az összes korábbi díszletet...) szóval ígéretes a kezdés, ugyanakkor még szokni kell az erős scifi behatások keltette hangulati hullámokat, mert egy teljesen új vibe-ot hoznak be a sorozat szövetébe. bátor lépés, kedves alkotók. (csak én akarom belehallani bear mccreary új dallamaiba a blade runner hatást, vagy a kedvenc zeneszerzőm is a nagy elődre asszociált a nyomorban és elnyomásban létező emberiségről...?) (#12.02.)

„’hey, claire. how was your trip to china?’ ’oh, you know... we committed arson, and then got killed by an evil ninja cult. it was great. what’d you do this weekend?’”

de jó, beleférünk kevin tancharoen rendezői naptárába, adjunk neki egy epizódot, aminek a nyolcvan százalékában beszélgetnek! és oké, kevin azért próbálkozik, a girl-vs-girl kardpárbaj még rendben is volt, de azzal ő sem tud kezdeni semmit, ha annyi van a forgatókönyvben, hogy ’olyan menő volt jackie chan a részeges karatemester-ben, úgyhogy idehányunk egy onnan lenyúlt jelenetet’... de tényleg, múltkor már éreztem magamban egy csöppnyi reményt, hogy elindultunk a gödör aljáról, erre most megint csak a bánatomat tudom telesírni ezeket a lapokat, és igazából a hátam közepére nem kívánom, hogy újra-és-újra szemet forgatva kelljen gépelnem a rinyáló danny-ről, a teljesen értelmetlenül viselkedő ward-ról, a nyílvánvalóan nem kínában felvett kínai bénázásról -és mégis, újra-és-újra nekifutok, hátha egyszercsak elfogynak alólam az epizódok, és jöhet végre valami remélhetőleg élvezetesebb, azaz a defenders... (#10.23.)

„this city is no place for the iron fist.”

no, végre írhatom azt, hogy nem kellenek a kungfu-s jelenetek, hogy egy működő epizódot kapjunk, mert ma az öklök viszonylag nyugalmi állapotban maradtak, a szájak annál inkább jártak, mégsem éreztem azt, hogy csak tépik őket funkciótlanul... mert tetszett, hogy mindenki irányítani akarja danny-t, megkísérteni őt, hogy letérjen a tiszta ösvényéről, és azért voltak jók ezek a jelenetek, mert sem madame gao-nál, sem az öregebb meechum-nál nem érződtek gonosz-monológoknak a szájukba adott szövegek. apropó, kísértés... hogy is volt az, hogy danny szüzességi fogadalmat tett...? bár egy cseppet sem bánom, hogy máris összehozták őket colleen-nal, mert jól működnek együtt (ezt a seb-varrós estétől a másnap reggeli ébredésig bizonyították is most) -és tulajdonképpen már azzal is megbarátkoztam, hogy danny mindig csak mesél a kolostorban töltött idejéről, de sohasem láthattunk ezekből a sztorikból egy percet sem vizuálisan... mikor már kezdtem volna megsajnálni tom pelphrey-t, hogy a tehetsége ellenére borzasztó szerepet kapott ward meechum-ként, jött egy fordulat, ami után úgy érzem, hogy végre megmutathatja majd magából az igazi (színészi) állatot... (#09.15.)

„i’m danny rand, apprentice of lei kung, champion of k’un-lun.”

ez ilyen meta poén, hogy rza-t elhívták rendezni a sorozathoz, miután volt neki egy ’the man with the iron fist’ című filmje korábban...? jól elmaszkírozták hoon lee-t a head-mentor szerepben, mert csak az utolsó pillanatban eszméltem rá arra, hogy job-ot bámulom már egy órája (mondjuk az sem segítette a felismerést, hogy sokkal mélyebbnek tetszett a hangja, mint a banshee-ben)... (btw, az szintén utólagos eszmélésem volt, hogy honnan volt ismerős claire ’sweet christmas!’ mondata...) szóval kellett az öreg tanítómester, hogy vezesse danny gondolatait, mert a srác már tényleg nem odázhatja tovább, hogy vasököllé váljon, és erről most gondoskodik a kéz, akik kedvesen egy levágott fejjel invitálják hősünket, hogy barátságosan küzdjön már meg velük... és a mese-hagyományoknak megfelelően három próbát kellett kiállnia a legkisebb királyfinak, először egy testi kihívást, aztán a tudata kerül veszélybe (meg a szüzessége! én egy ilyen érzékien veszélyes nőszeméllyel szemben biztos, hogy elbuktam volna...), aztán harmadszorra jöhetett ismét a tiszta bunyó -ahol aztán a lelkiismeret bukott el, és nem a test... (eközben vissza-visszanézünk az irodába is, bár ne tennék ezt, mert már mindegy, hogy józan vagy elvonási tünetekkel rendelkezik ward, én idegzsábát kapok a látványától...) (#09.14.)

„god! my mother says i can’t escape meeting people like you. that it’s my destiny.”

és akkor eljött a pillanat, amikor claire temple találkozott a defenders összes tagjával... ez több szempontból is örömteli fordulat, mert 1. rosario dawson-nak mindig örülünk; 2. mindig hoz egy kis könnyebbséget a jelenléte, most is vigyorgós volt, ahogy bepofátlankodott az ebédlőasztalhoz; 3. neki volt már dolga a kéz-zel, úgyhogy hasznos lehet a jelenléte azon túl is, hogy összevarrja az út közben keletkezett sebeket... mert bizony egyre közelebb a nagyon gonosz szervezet, ami most épp tuti droggal teríti az utcát, ráadásul kiderült, hogy egy régi ismerősünk is a köreikbe tartozik (remélem mindenki emlékezett madame gao-ra). és valahogy a nézői kedv is kezd felpezsdülni ettől, mert azt érzi az ember, hogy kiszabadult az irodák fojtogató levegőjéből, és azt is, hogy végre látszik valami cél a történetben. na ez nem jelenti azt, hogy ne húznák vissza az egészet meechum-ék a vállalati sárba... (örömmel éreztem mellkas-tájékon azt, hogy tudok szurkolni annak, hogy danny meg a sárkány-lány összejöjjenek mihamarabb.) (#09.13.)

„while you weren’t necessarily wrong there was probably a better way for you to win those people over than swinging your 51%-shareholder dick around.”

ehh, legalább ne egy folyosóra raktátok volna az első nagyobb verekedést, túl nagy a kísértés így az emberben, hogy összehasonlítsa a daredevil vonatkozó jelenetével -és túl nagy lesz a vérengzés, ha elkezdem kiszálazni a különbségeket... oké, az egy vágatlan jelenet volt, azokról meg köztudomású, hogy közel állnak a szívemhez, itt viszont már a dinamizmus hiányánál elveszítettek, és akkor még nem is jött a képregény-imitálós osztott képernyő sem (arról már nem is beszélve, hogy a triád-tagok milyen illedelmesek voltak, és csak akkor csapkodtak a szekercéikkel, amikor rájuk került a sor)... mondjuk legalább volt verekedés, nem csak hosszú-hosszú körbeszélgetések a vállalati dolgokról, ez is már valami... de tudjátok mi bosszantott a legjobban? hogy a nagy komolykodásban megpróbáltak viccelődni, és persze legidétlenebb humorhoz nyúltak, ami miatt egy komplett idiótának tűnt a főhősük (ciki integetések, nyikorogva végighúzott szék, ilyesmikre gondolok)... (#09.09.)

„so you’re gonna be the guy who walks away from $100 million?”

próbálom megfogni a pozitív oldalt, hogy ne mondjátok, hogy nem mozgatok meg minden belső energiát a sorozat kapcsán -mát ha az már nem lenne komoly erőfeszítés, hogy a defenders miatt majd’ fél év után folytattam a show-t... szóval azt például értem, hogy kapcsolatépítésekkel akarnak alapozni, és ez alkalmanként be is jön nekik -főleg ha mondjuk játékos bunyó segíti az építkezést, mint colleen esetében... btw, a kis sárkánylány a legszimpatikusabb az egész bandából, igaz szegény ő sem ugorhatott el a klisé-pofonok elől azzal, hogy belekényszerítették egy ketrecbe egy kiszámítható összecsapásra... de az is jó volt, ahogy dany felépítette a stratégiáját a volt gyermekkori barátai ellen -azaz hogy felkereste az egyre több marvel sorozatban felbukkanó hogarth-ot (akinek persze voltak kötődései a rand családhoz is)... de sebaj, mert carrie ann-moss mosolygó szemeit mindig öröm látni... akinél viszont nem hagyja a sorozat, hogy eldöntsem, hogy hányadán állok, az joy, mert nagyon vegyes jeleket küld a néző felé, hol szimpatikussá, hol ellenszenvessé téve őt (ez utóbbi akkor gyakoribb, amikor a bátya is a közelében van -ez jelent vajon valamit...?). (#08.26.)

„we’re awake, we’re unified, and frankly, pissed off enough to risk everything to stop her.”

az idei évben háromféle kis képet használtam a sorozathoz, elválasztva velük a három fő sztori-szálat, viszont mára nem tudtam eldönteni, hogy melyiket rakjam az idézet mellé -úgyhogy, mint láthatjátok, mind-a-három ott fenn virít... mert milyen egy jó finálé? olyan, ami összegzi az évadot, és most ennek a tökéletes példáját láthattuk. még egyszer a középpontba került a darkhold, és vele együtt a ghost rider is visszatért néhány tüzes akció erejéig; újfent hangsúlyosan jelen voltak az lmd-k, a jók és a rosszak is bevetették őket megtévesztésül; valamint lezártuk a framework-féle alternatív világot is (plusz nem felejtkeztek el arról sem, hogy daisy az év elején még fura hajszerkezettel durcázott pár részen át)... fináléhoz mérten magas pulzusszámmal pörgött a tempó, és a rendező (network tévéhez képest) merészen kiélhette a gusztustalanság iránti vágyait is, itt az eredménye annak, hogy későbbi időpontban vetítették idén a show-t -meg persze rá lehet fogni az összes lefejezős, szemet szétfúró jelenetre, hogy áh, csak robotok voltak... a nagy agyeldobós relevációk most elmaradtak, viszont ezeket az agytornákat szív-facsarással helyettesítették, mert tökéletesen csapták le az összes érzelmi labdát -ha valaki legközelebb lekezelően beszél a képregény-sorozatokról, akkor azt a könnycsalogató jelenetet fogom nekik megmutatni, amikor mack-ék elhagyják a framework-öt... azt hittem, hogy fun módon engedjük el a csapatot, és nem dobnak elénk semmi csontot a jövőre esedékes adagból, de persze nem bírták ki, hogy ne izgassanak fel -és könnyen lehet, hogy ismét egy nagy lépés tesz majd előre a show a belebegtetett új iránnyal... (#05.17.)

talán nem is baj, hogy rövidebb sztori-arch-okban gondolkoznak a shield írószobájában, és nem is azért, mert így erősebb a képregény-folyam érzete a nézőnek (ahol hat-füzetes sztorik a legjellemzőbbek), hanem mert ha az egyikkel nem rezonál úgy a néző, ahogy kellene, akkor ott a lehetőség arra, hogy a későbbi majd jobban bevonzza. így nem sajnálkoztam, amikor a misztikus/másik-dimenziós kezdeteket felváltották a mesterséges intelligenciák, mert az első epizódokban nem éreztem azt a drive-ot, amiért annyira megszerettem ezt a show-t -annak ellenére sem, hogy a ghost rider-t jól eltalálták, emberivé tették ezt a kicsit over-the-top karaktert. de úgy tűnik, hogy egyébként is vendégekben igazán erős volt ez az évad, mert a második sztoritól kezdve mallory jensen lopta a show-t, akiről tudom, hogy hétről/hétre dicsértem már, de muszáj volt még egyszer kalapot emelnem előtte, mert olyan érett és összetett alakítást nyújtott át nekünk, rengeteg arcát megmutatva (és persze az sem utolsó szempont, hogy milyen csinos is ez a sokféle arc)... az utolsó harmaddal sikerült még feljebb emelni a minőséget, mert nem érték be annyival, hogy eljátszanak egy ’what-if’ típusú kifordított világgal, hanem belerakták a szívüket is -hogy aztán a végén összetörjék a mi szívünket... no, a végére jöhet a szokásos sirám: ez az egyik (szinte) konstansan magas színvonalú képregénysorozat, mégis csak alig egy maréknyian nézzük -hahó emberek! save the s.h.i.e.l.d.!

„do you have empathy? can you imagine how somebody else might feel?”

uhh, vajon mit tudhatnak a készítők a disney fejeseiről, hogy ennyi pénzt ki tudtak zsarolni belőlük egyetlen epizódra...? de tényleg durva volt látni, hogy money-shot követ money-shot-ot, és legtöbb esetben magasan a ’tévés-gagyi’ szint felett lettek megalkotva a látványos jeleneteket. és volt itt minden, lángoló fúrótorony meg légi-ütközet -és persze még kellett apró is a csomó apróságra, a teleportációtól a virtuális pajzs általi arc-levágásig (ja, coulson még mindig nagyon cool a kis játékszerével)... és akkor jöhet a szokásos mantra, hogy a veszett tempó, a menekülések, a verekedések mit sem érnének, ha nem lenne érzelmi alapra helyezve az egész -és ez most azért nem üres frázis csupán, mert ennek a félévadnak pont ez a kulcsa: az érzelmek... és oh, dicsértem már számtalanszor mallory jansen-t, de ma tényleg végigzongorázta a teljes érzelmi skálát a teljes boldogságtól a szikrázó gyűlöletig, és azt tetszett a legjobban (bár lehet hogy ezt csak beképzeltem), hogy az arcával is máshogy játszik most, hogy emberré változott -illetve ’emberré’, mert hogy szuper-inhumánná tették inkább, amihez még nem tudom, hogy állok hozzá, majd a finálé eldönti... és nem csak aida érzelmei voltak kulcsfontosságúak, de a fitz-simmons is erős pillanatokat hozott, és nagyon szerettem azt is, ahogy may és coulson köröznek a téma körül, de senki sem mondja ki a tutit... (#05.10.)

„she’s not moses about to take you to the promised land.”

még egy epizódot töltünk a framework-ben, kicsit harcolunk meg ellenállunk, messze még az évad vége -gondolta a gyanútlan néző, bár aztán gyanúsan sandított a címre, ami azt sugallta, hogy közel a változás szele... ezek után szinte fejbe-vágott az epizód második fele, ahová acél-kemény sűrűségben keverték az izgalmakat és a szívszaggató drámát -azaz a srácok hazatérését a mi világunkba. illetve ’szinte mindenki’ visszatérését, mert ahogy várható volt, van olyan változtatás egy életútban, amiért érdemes bevállalni azt is, hogy egy virtuális világban kell ezután létezni... de ha egy maradt is odaát, átjött valaki más helyette -és természetesen aida hús/vérré változását is hatásosan sikerült bemutatni (bár a perverz agyam végig azon kattogott, hogy milyen kár, hogy network-tévén megy a show, bezzeg az hbo-n már húsvásár lenne...). és ha már itt van nálunk a robot-lány, akkor húzott is egyből egy meglepőt... örülök, hogy ki fogják használni azt, hogy a framework-ben elkövetett tettek hatnak az adott karakterek lelki világára, legalábbis fritz-re biztos hogy hatással lesz a sok borzalom, amit elkövetett odabenn. és fura módon annak is tudok örülni, hogy az orromnál fogva vezettek -legalábbis én abszolút karakter-hitelesnek éreztem volna, ha radcliff az örök élet ígéretét választja a helyes út helyett... (#05.03.)

„like it or not, this is the reality we live in.”

tévés keretek között mindig vékony jég megtömni akcióval egy epizódot, de itt a shield-nél korrektül csinálják a dolgukat évek óta ezen a fronton is -még ha néha ők is kölcsönöznek ellenfeleket a ’rosszul célzó rohamosztagos képző’-ből... viszont annak tudtam örülni, hogy hiába használják cool módon daisy képességét, nem használják túl, csak akkor remeg meg a keze, amikor tényleg szükség van rá... szép finoman elkezdett minden karakter visszatérni a klasszikus formájába, és ennek a folyamatnak a csúcsa természetesen coulson nagybeszéde volt, ahol tündökölhetett az az ügynök, akit megszerettünk az évek alatt... abban is jó pontot írhatnak fel az alkotók, hogy nem csak fanservice-ként használják a korábban kiírt karakterek visszahozását, hanem jól használják is őket -főleg ward-ot, aki megkapta a rehabilitációját, és a viszony-rendezését daisy-vel... természetesen az alter-univerzum mögött azért van egy nagyobb célja is aida-nak -vagyis elég logikus konklúzióra futunk ki: mert a mesterséges intelligenciák mindig betegesen vágynak arra, hogy ténylegesen életre keljenek... (#04.26.)

„one person in your life, one decision, one sentence has the power to change you forever.”

azon elmélkedtem magamban, hogy vajon miért szereznek ennyi brit színészt a sorozathoz, mikor realizáltam, hogy az új karakter nem véletlenül brit... hiszen tudjuk fitz-ről, hogy komoly daddy-issue-val szenved, úgyhogy logikus volt, hogy az egyetlen dolog, ami az ő karakterénél elindíthat egy dominót, az csakis az apja lehet... szépen hangsúlyozódott a mai részben ez az ’egyetlen dolog’, mert mindenki életében vannak dolgok, amiktől tényleg másfelé indulna el az élete, ha az megváltozna (és ismerjük jól a sok-univerzumos elméletet is, hogy minden döntés egy újabb alternatív világot hoz létre)... a hydra-t most már elviszik a falig, akik nem csak hogy átnevelő-táborokba zárják a vonakodó gyermekeket, de szívfájdalom nélkül fel is áldozzák őket, ha úgy jön ki a lépés. és ez jó katalizátornak bizonyult may pálfordulásához -és jó alkalom arra is, hogy bizonyítsák, hogy a virtuális térben bekövetkező halál tényleges halált is jelent (ohh, és persze nagyon működött a hősies önfeláldozós jelenet bear mccreary hathatós segítségével)... minden sötétsége ellenére piszok nehéz lesz elhagyni ezt a valóságot, mert itt kell majd hagyni azokat, akik a való életben már nincsenek velünk. és abba bele fog szakadni minden szív. (#04.19.)

„we will defeat these terrorists, and we will make our society great again.”

lassan felfoszlik a megtévesztés függönye, és a karakterek rájönnek, hogy valami nem stimmel a világgal... és ezt persze különböző módokon teszik, nagyon tetszett például, ahogy coulson gyermeki örömmel áll hozzá a tudáshoz, hogy mindenért lelkesedik -igaz egy kicsit rá is tud kattanni az összeesküvés-elméletekre... vele szemben mack-nek jutott a nehezebb felismerés -de egyébként is arra használták őt (és a kislányát), hogy emberi szempontból is megmutassák a rendszer diktatórikus vonásait, amikor a fortélyos félelem igazgat (bocs, néha szeretem villogtatni a vékonyka műveltségemet)... szegény fitz-cen van még rajta leginkább a megtévesztettség maszkja, és ez csak azért nem zavaró, mert ian de caestecker-nek jól áll ez a hideg szerep is (és egyébként is, csókolhatja mallory jensen-t is elizabeth henstridge után, felháborító!)... szóval továbbra is elégedett vagyok ezzel a kifordított világgal, most is szépen elegyedett az izgalom, a humor és a dráma -megspékelve mindezt egy rakás utalással a valódi shield-univerzumra. (#04.12.)

„oh, this isn’t the framework. this is hell.”

mindig hálás dolog játszani kicsit a realitással, megfogni az egész zsákot, és a visszájára fordítani. mert például úgy alkothatsz meg egy baljós világot, hogy a nézők nem csak aggódnak a fasiszta diktatúra árnyékába került karakterekért, de ugyanakkor nagyszerűen szórakoznak is azon, hogy mennyire megváltozott a személyiségük ebben a mesterségesen létrehozott világban. mert tudjuk jól, hogy végül minden jóra fordul majd, addig meg élvezhetjük egy kicsit a hideg és szadista hajlamú fitz-et... örültem, hogy ward-on megint tudtak fordítani egy újabbat, ha már visszahozták kicsit a show-ba, nem is ő lenne, ha nem lenne egy duplafenekű titok a karakterében... ahogy azt már megszokhattuk az elmúlt évek alatt, jemma-val tudták a legérzelmesebb jeleneteket kicsikarni a szövegkönyvből (lásd: coulson felébresztésére tett kétségbeesett kísérletét), de arról se’ felejtkezzünk el, hogy a legviccesebb sorokat is ő kapta ma (és drágám, bevallom, nekem még hullára sminkelve, hajléktalan-kinézettel is nagyon tetszel...) hmmm, valami ilyesmire számítottam, amikor a szünet előtt felvázolták nekünk ezt az alter-világ szálat, és érezni, hogy van bőven muníció még az első meglepetések alatt. (azt mondjuk nem értettem, hogy miért kellett az összes színt kiszippantani a képről, értjük ám enélkül is, hogy ez egy sötét világkép...) (#04.05.)

„the harder someone hit me, the the more everything came into focus.”

mint egy reumás szumós egy esős napon, úgy vánszorogtam át ezen az epizódon is... mert elkövetik a legalapvetőbb hibát, amit csak egy mozgóképpel dolgozó alkotó elkövethet -mondják és nem mutatják... oké, van a flashback, amiben megint megnézhettük anyu kiröpülését és egyéb szörnyűségeket, plusz elemként pedig ott volt két szerzetes a hóban, de ezen kívül mindent csak danny elmeséléséből hallunk, aki kétségbeesetten próbálja felhozni a nézőket az iron fist mitológiával, úgyhogy dobálja a másik dimenziót meg a csodás várost, meg persze a csít és a halhatatlanságot... pedig láthatóan nem ismeretlen számukra a vizuális sejtetés tudománya, mert például az emeleti ablakon felbukkanó tenyér-nyomot nem magyarázzák meg (igaz, hogy korábban elhangzik ’a kéz’, és aki látta a daredevil vonatkozó évadát, az persze egyből bólogat nagyokat)... továbbra is állítom, hogy lineálisan kellett volna felépíteni a sorozatot, jöhetett volna a sok misztikus handabanda, aztán ráértünk volna a morgós fickóval meg az m&m’s rajongó húgával foglalkozni később is... (azért a legion után milyen nagy a kontraszt az elmegyógyintézetek használatában is: míg ott szükségszerű volt, itt felesleges -a vizualitásra már nem is térnék ki...) (#03.31.)

„your purpose in life is to find your purpose.”

amikor bejelentették a marvel/netflix univerzum sorozatait, akkor bevallom ettől tartottam a legjobban -mert nem tudtam elképzelni, hogy a sztorihoz szorosan kapcsolódó távol-keleti-fantasys hangulat jól adaptálható mozgóképre. aztán jöttek az aggasztó hírek a kritikusoktól az elkészült mű minőségére, amik szintén ellöktek attól a gondolattól, hogy nekem minél hamarabb be kéne próbálni a sorozatot. de hát ugye ha az embernek ocd-je van, ami miatt nem tudja elengedni azt a makacs késztetést, hogy egy összefüggő univerzumból mindent be kell fogadnia, akkor nehéz megállnia, hogy ne indítsa el a lejátszást... viszonylag felületesek az ismereteim danny rand-ről, csak néhány heroes for hire képregényt volt szerencsém olvasni az ő szereplésével, de azok nem voltak annyira meggyőzőek, hogy igazán beleássam magam a karakter mélyére. azt azért tudom, hogy a hetvenes években lépett a képregények lapjaira, amikor begyűrűzött amerikába a bruce lee láz, és mindent próbáltak távol-keleti ízekkel bevonni (még james bond-ot is) -viszont az eredetiséggel nem nagyon törődtek... mert hányszor láttuk már azt a toposzt, hogy a hős visszatér a halálból, és a távol töltött ideje alatt levetkőzte a dúsgazdag attitűdjét, és kitanulta a hősködés alap-mozdulatait, hogy most a régi városában szétrúghassa a rosszfiúk seggét... és sajnos ez a pilot semmi extrát nem adott hozzá ehhez a sémához, csak felmondta a már jól ismert elemeket, így a nézői figyelem is el-elkalandozhatott közben. azon gondolkozom már a rész óta, hogy hogyan lehetett volna csavarni egyet a felálláson, hogy izgalmasan tálalják nekünk ezt a kezdést -és arra jutottam, hogy talán én olyan őrült lettem volna, hogy a távol-keleten kezdtem volna, és rázúdítottam volna az egész misztikus hablatyot a gyanútlan nézőkre. mert készítőként kockáztatni kell, az unalmas középút ne igazán kifizetődő... az a szerencséjük scott buck-éknak, hogy a kedvetlen pilot nem tudott elriasztani a folytatástól... (#03.22.)

„prove to me that you’re not a frickin’ robot.”

bejött jed whedon-ék számítása, őrült feszültség vettek kezdetét a shield-bázison azzal, hogy egy maréknyi lmd-t dobtak be a kétségek között gyötrődő emberek közé, főleg úgy, hogy még csavartak egyet a felálláson, hogy a néző biztos beleborzongjon bear mccreary baljóslatú dobolásába... azért is jó ez a helycsere, mert a színészek megmutathatják a szépen csillogó gonosz arcukat is... tök örültem annak is, hogy a jó oldalon ekkora girl-power lett, és tök jól működött együtt az ész és az erő -főleg mivel daisy képességei vizuálisan is sok újdonságot hoztak, mondhatjuk, hogy a rendezői székben most debütált sorozat-készítő úr már itt a szárnypróbálgatásai alatt mesterien bánik a kilassításokkal (főleg az a darabokra hulló robot-fej nézett ki igazán brutálisan)... jemma továbbra is a sorozat lelke, vele lehet leginkább közvetíteni az érzelmeket az izgalmak közepette... aida-ról végre levették a gyeplőt, így ma kedvére gyilkolhatott, vagy vághatott le egy fejet... no, izgalmasnak tűnik a várható alter-világ-béli utazásunk, ahol jól lehet majd játszani (érzelmi szinten is) azokkal a sorsfordító eseményekkel, amiket megbántak a karakterek a múltjukból. (#02.22.)

„i believe in agent coulson. i believe in s.h.i.e.l.d.. because for all its imperfections, it strives to do the right thing... to protect people.”

szóval a gonosz orosz azt következtette ki abból, hogy phil coulson sokfelé feltűnt ott a világban, ahol furcsa események történtek, hogy ő egy mastermind, aki a hálója közepén azért húzogatja a szálakat, mert az emberiség vesztét akarja, és a világ uralmát át akarja adni az űrlényeknek? hehe, az összeesküvés-hívők most biztos serényen hányják a keresztet az illuminati szimbólumra... szóval ivanov elvtárs nem túl okos, viszont bosszúálló típus, de most legalább daisy jól szétrúghatta a seggét... sebaj, mert az igazi gonosz úgyis a mesterséges intelligencia lesz az évad végére, mert a modern technikák fogják a végítéletet hozni az emberiségre... tetszett fritz önmarcangolása a felelősség kérdéskörében -illetve egész pontosan a gemma-féle vigasztalás tetszett igazán, mert megint jól lehetett érezni, hogy mennyire szereti egymást ez a két karakter... és tulajdonképpen nincs nagy problémám azzal sem, hogy még egy flashback-et is írtak a coulson/may párosnak, hogy hihetőbb legyen a közeledésük, hogy lássuk azt, hogy évek óta megvan köztük a szikra, csak közbejött andrew meg a csellista lány -azért sem zavar az esetleges erőltetettsége ennek a kapcsolat-építésnek, mert szórakoztató hallgatni a két karakter évelődését. (#02.18.)

„it’s not easy to find your place when you’re working with heroes and gods.”

ahogy a való életben is jókat tudunk mosolyogni a valószerűtlen fordulatokon (mondjuk hogy egy náciról kiderül, hogy zsidó származású), úgy a fikciós alkotásoknál is kéjes vigyor érkezik az arcunkra, amikor egy fordulattal határozott fuckyou-t mutatnak egy karakter elveinek az írók -mondjuk mint mikor egy inhumán-gyűlölőt változtat át a terrigen-kristály... és nem ez volt az egyetlen fordulat ma, amivel sikerült meglepni minket nézőket, mert akadt itt váratlan karakter-halál is -plusz radcliff doki megint új célt kapott küldetésül, most épp egy szép és nyugodt mátrix-ot (vagy city of light-ot, kinek melyik preferencia fekszik) építgetnek aida-val... tetszett az a fordulat is, hogy a doki magánéletéhez kötötték aida eredetijét (jócskán megpendítve ezzel drámai húrokat is az összhangzatban) -az meg főleg tetszett, hogy mallory jansen nem csak kicsit másként játszott emberként, de egy picit máshogy is nézett ki (btw, egyre inkább szeretek bele ebbe a nőbe!)... vicces volt hallgatni az igazgatót, hogy végig amerikaifocis hasonlatokban beszél, viszont ezzel jól ellensúlyozták nála a drámaibb vonulatot -azaz hogy az ő széruma nem hat olyan egészségesen a szervezetre, mint amerika kapitányé... (#02.09.)

„the old ways are better. simple, built to last.”

azon már meg sem szoktam lepődni, hogy patton oswalt mindig magával hozza a star wars-os vicceket... de egyébként örülök, hogy újra itt van(nak) a pöttöm humorzsák(ok), mert mindig könnyít(enek) a komor hangulaton. és persze lehet azzal is játszani, hogy mindegyik testvér egy kicsit más karakter. és a legjobb, hogy most már van belőlük női változat is... komorabb hangulat most is volt, két kikérdezés adta az epizód magját, de mindkét helyen kicsit máshogy másztak bele a kikérdezett fejébe -és mivel képregény-sorozatról van szó, ezért a fejbe-mászást akár szó szerint is lehet érteni... mert ugye radcliffe dokiékról tudjuk, hogy megvan a technikájuk ahhoz, hogy hozzáférjenek az emlékekhez, fitz-ék meg szó szerint lefúrtak az lmd koponyájába. és vehetjük azt is ’belemászni a fejbe’ momentumnak, amikor a robot doki fitz agyára próbált menni azzal, hogy a múlt sebeit tépegette fel... szépen alakul a gonosz-szövetség, már az oroszok is a tengeralattjárójukban vannak, sőt már az is kiderült, hogy legközelebb coulston-ra kerül a célkereszt, hisz’ ő már thor felbukkanása óta mindig ott őgyeleg a gyanús idegenek környékén... (próbálták egy darabig takarni zach mcgowan arcát, de én az első mondata után felismertem a szokásos dörmögését...) (#02.01.)

„we are who we are. flaws and all.”

lehet hogy menőnek tűnt az írószobában, hogy végignézzük may ügynök nehéz napjait az epizód elején, de mivel nem sok új információval szolgáltak ezek a percek, így sok izgalmat sem tartalmaztak -persze azért a főcím előtt még bedobtak egy releváció-bombát, hogy legyen min rágódnunk... mert azzal, hogy megtudtuk, hogy van még egy lmd a csapatban, egyből mindenki gyanússá vált (ehhez persze hozzájárultak az olyan mondatok is, mint az ’olyan igazinak tűnnek az izmaid!’). persze ez valahol vissza is üthet majd, mert bárkire rá lehet majd mutatni, hogy ’áh, ő csak egy android volt’... viszont a may-féle nyugtató terápiával jól meg tudtak vezetni most, pedig már a múlt héten is volt arról szó, hogy valami aktív agy-stimulálás kell neki a fogságban, különben nem fogja valóságos érezni az illúziót. és bevallom, hogy aida pohár-leverésére felvontam a szemöldököm, de aztán elaltatták a figyelmem a mezítlábas verekedésekkel... de úgy látszik ma ilyen apróságok kötötték le a figyelmem, mert a meghallgatásos jelenetnél is az volt az első, ami bevillant, hogy daisy-nek milyen jól áll a kiskosztüm... persze aztán már tetszett az igazgatóval megejtett őszinte beszélgetése is, és nem sokkal később el tudták érni azt is, hogy még jobban megutáljam a szenátor asszonyt... mack-et is direkt lmd-gyanúba keverték, de aztán egy drámai fordulattal tisztázták is a vádak alól. legalábbis remélem, mert én már bármit képes vagyok feltételezni az írókról... (#01.26.)

„when your country calls, you answer.”

nekem mindig is gyanús volt az igazgató, hogy sosem kapargattuk igazán a képességeit, nem nagyon láttuk használni az erejét -és úgy tűnik, hogy ennek oka volt, és kalapemelés jár az íróknak, ha végig ez volt a tervük. ráadásul szépen beleillik a nagy egészbe, hogy az igazgatót mesterségesen pumpálták fel szuperré, mert ugye a marvel univerzumában nagy hagyományai vannak ennek a technikának, ráadásul az ultra-hazafi és mindig kőkemény talbot tábornokból simán ki is nézzünk egy ilyen húzást. és szerintem tetszeni fog a most következő dinamikai váltás, amikor mace igazgató és coulson ügynök egy szinten állnak majd a parancs-osztásban... kevin tancharoen rendezte az epizódot, úgyhogy számíthattunk néhány pofás verekedős jelenetre, és persze elsősorban ming na-t dolgoztatta meg (egyszer egy android ellen, egyszer meg kertész-szerszámokkal egy fészerben), de egyébként jól tudott húzni a rész tempójával így, hogy tulajdonképpen egy nagy üldözéses jelenetet kaptunk... (fake may esetében csak engem zavar, hogy pont vele esett meg már az is, hogy helyettesítődött egy arc-maszkos által...?) (bear milyen heroikus zene-témát írt mára daisy-nek -alátámasztva azt, hogy már nem ellenség a nép szemében, hanem népszerű hős(nő).) (#01.19.)

„gear up! the robot apocalypse is finally here.”

azért azt el kell ismerni, hogy a shield írói mindig jól tudják keverni a kezükben lévő kártyalapokat, avagy ügyesen illesztik egymás mellé a kirakós-darabokat, hogy egy másik játék-hasonlattal is éljek... mert előadják itt nekünk az összes android-film klisét, ami felhalmozódott a nyolcvanas évek óta hollywood-ban (persze nem ilyen drámai a helyzet, csak jó ötletnek tűnt utalni arra, hogy mack végig geek-kedte az epizódot a robotos poénjaival...) -hogy aztán a végén csavarjanak egy jó nagyon a szálon. méghozzá egy olyan fordulattal csaptak arcon minket, aminek azért elég nyilvánvalónak kellett volna lennie, ha nem felejtettük volna el, hogy aida megalkotója milyen irányból is érkezett a sorozatba... (btw, sajnáltam volna, ha mostantól nélkülöznünk kell mallory jansen szép pofikáját.) a másik szálon is ügyes összefűzések mentek, már korábban megismert gonoszok léptek szövetségre, és a szenátornéninél drámai hátteret is adtak az ellenszenvének -mert biztos rengeteg olyan ember él new york-ban, aki komoly veszteségeket szenvedett el, mikor a chitauri-k ellepték a város egét... az elmúlt évadok már bizonyították, hogy képesek az írók ilyen magasan tartani a színvonalat, így biztos, hogy az évad második felében sem lesz probléma a csavaros történetvezetéssel -az már egy másik kérdés, hogy a nem-nézőkhöz miért nem jut el a stabil színvonal híre... (#01.11.)

„your role is to act as a measured response to enhanced threats.”

dicsérendő, hogy a marvel televison-nél van idő és energia arra, hogy a rajongóknak extra ajándékokkal kedveskedjenek. és nem csak arról van szó, hogy néhány percnyi komolytalan szösszenettel reklámozzák az abc honlapját, hanem egy szinte teljes értékű shield-epizódot szeleteltek fel, így minisorozatként prezentálva a sztorit. méghozzá egy olyan sztorit, ami szépen belesimul az anyasorozat nagy egészébe, fel tudja vonultatni annak minden erényét -és minden karakterét is be tudta építeni egy-két felvillanásra. azért is jó, hogy van lehetőség egy ilyen mellék-kalandra, mert a népes szereplőtábort mozgató alkotásokban a mellékszereplőkre nem mindig jut elég idő, és örömteli, ha találnak helyet arra, hogy kicsit közelebb hozzák őket is hozzánk. ezért is volt jó választás (remélhetőleg mondhatom azt, hogy elsőre) yo-yo-val futni egy kört, mert daisy-ék mellett azért el-el tud sikkadni a gyorsan futó inhumán... (azért az nem kicsit lepett meg, hogy az első részt a marvel egyik főnöke, joe quesada rendezte, de úgy látszik nem volt még elég multifunkciós a fickó, kellett még a portfólióba egy újabb képesség a képregény-írás/rajzolás/szerkesztés mellé...) ($$12.20.)

„you’re still just a petty thief.”

tök alap-képesség a szuperhős történetekben a nagyon gyorsan futás, de kétségtelen, hogy nagyon hasznos tud lenni a veszélyes szituációkban, és jól lehet vizualizálni is -és még elviccelni sem mindig muszáj (ugye kedves fox...) (kevin tancharoen-ék itt most próbáltak egy picit újítani, így yo-yo futásainál az ultra-lassítások mellett fázis-megjelenítést is alkalmaztak, ezért tényleg picit máshogy nézett ki a superpower használat -mondhatjuk, hogy képregényesebben.)... no, nyolc részben le is zártuk a misztikus szálat, némi dimenziókon átívelő magyarázattal közelebb hozva a tudományhoz a megoldást, ellökve minket a mágia veszélyes talajáról -és szépen meg volt magyarázva az a tudományos tétel, hogy a semmiből nem lehet létrehozni valamit, mert az a valami valahonnan el fog vonódni, és nem csak úgy létrejön... eközben kicsit rendezték a szétzilált csapat-viszonyt is, daisy végre hivatalosan is visszatért, mack-ék viharos vonzódását is új szintre emelték, és már az igazgatóval is kezd megbékülni mindenki -de nyugi, ez a látszólagos nyugalom csak elterelés, lesz még itt széthullás bőven... mert túl szép lett volna, ha egy olyan dekoratív androidot kapunk, aki a fejét lehajtva teszi csak a dolgát, és nem fordul meg a mesterségesen létrehozott agyában, hogy a teremtői ellen forduljon... ($$12.07.)