soroló

„there’s, uh, a dead man in a wheelbarrow out there.”

frank akárhonnan szerezhetett volna fegyvert percek alatt, de akkor mi töltené ki az epizód maradék háromnegyed óráját...? jó volt ez így, egy kis poénkodás a rózsaszín fegyverrel és az mcu egyik visszatérőjével, turk-kel, majd jöhetett a nagy balhé, amit két oldalról is megnézettünk, mert a homeland security is ugyanarra a szállítmányra pályázott, mint a hősi csapatunk -de persze a rettegő rettenthetetlen hacker-t és a gránáttal lopás világbajnokát nehéz megállítani... mert frank simán ráugrik egy mozgó furgon tetejére, lángszóróval kergeti el a rossz helyen ólálkodó belbiztonságiakat és aztán mosolyogva bömbölteti fel a hazai gyártású mustang-ja összes dugattyúját... egész megélénkült az epizód a kikötői autós-versenygéstől a végén, jól kihasználták a motor-hangokat és a sebesség érzetét. mert egyébként lassabban építkeztünk ma, igaz azzal szerintem nincs baj, ha frank-et kicsit emberibbnek ábrázolják a lieberman-család közelében, és persze az is tiszteletre-méltó, hogy ilyen sokat foglalkozunk a hazatérő veteránok lelki (és anyagi) problémáival. (##02.11.)

„people think that torture is pain. it’s not pain. it’s time. it’s time to slowly realize that your life, it’s over.”

mivel az egész mcu afganisztánban kezdődött tony stark-kal, ezért poén lett volna, ha nem is maga ironman, de a stark industries valamelyik terméke jól láthatóan feltűnik a show-ban... mert bizony ma nem igazán haladtunk előre a szálakon, inkább visszatekintettünk és pszichológiai játszmát játszottunk... nem volt elég, hogy egy rossz elnök hibás döntése miatt kellett a katonáknak a sivatagi pokolban harcolniuk, de még a katonai vezetés kompetenciájával is komoly gondok voltak, és persze ezeknek a levét az igazi hősök itták meg... jó volt a bajtársias frank-et látni, aki azért már várja, hogy a turnusa végére érjen (persze, ott vannak már a springsteen jegyek a kezében), de aztán a nagy bajban persze ő az első, aki előszedi a vadállatias ösztönét a túléléshez (sajnos a hatásosan rövid snittekre vágott épület-megtisztítás alá nem engedhették meg maguknak a készítők (a) the boss valamelyik dalát, pedig az lett volna igazán stílusos)... a jelent egy macska/egér lélektani harccal töltöttük -bár az eldöntés kérdése, hogy melyikük lenne melyik állat... (kár, hogy olyan hangsúlyosan fókuszáltak a tech-srác kezében a tollra, mert így oda volt a meglepetés ereje...) a nyakunkon éreztük a háború kegyetlen értelmetlenségét, most jöhet egy olyan háború, aminek nagyon is van értelme -kooperációban végrehajtva a küldetést, ami azért izgalmas, mert frank-et eddig magányos farkasként ismerhettük csak. (##02.08.)

„you didn’t kill your family.”

ha halottnak tetteted magad, az néhány előnyön túl komoly hátrányokkal is jár -látnod kell, ahogy a szeretteid megszenvedik a hiányodat, plusz hipszter-szakállat is növesztened kell álcaként... viccelek, de a sorozat is megtette ezt az arcszőrzettel kapcsolatban, úgyhogy talán még beleférek a keretbe, de a többi részt komolyan gondoltam, és szerencsére az írók is. frank bár elveszítette a családját, így is él olyan new york-ban, aki aggódik érte -nagyszerű ötlet volt karen-t áthozni egy kicsit a sorozatba, mert a daredevil-ben kialakult kapcsolatuk épülhet így tovább. de frank mellett van még egy karakter, akivel (szándékosan) lehet párhuzamot vonni, akinél szintén ott a keserűség, hogy nem lehet együtt a családjával (és még szakálla is van -bocs...) (igaz, hogy kellett az imdb, hogy leessen a tantusz, de aztán jót mosolyogtam azon, hogy a hacker-nét játszó jamie ray newman jon bernthal feleséget játszotta anno az eastwick-ben)... frank továbbra sincs emberfeletti hősnek ábrázolva, bizony ha egy hozzá hasonlóan képzett ellenféllel kényszerül ökölpárbajra, akkor azért ő is bele tud nézni néhány pofonba... a nagy összeesküvős szál is tekeredik a háttérben (apránként, nem sietünk sehova), és még egy apróbb romantikus jelenet is belefér mára. (##02.06.)

„the only person you’re punishing is yourself.”

frank castle köré könnyen lehetne építeni egy vérben fürdő, agyatlan gore-fest-et, ami cool lenne és szórakoztató (lásd a pilot határokat átszelő nyitányát), mégis ott örvénylene benne egy űr, az igazi mélységének a hiánya... mert frank-et a személyes drámáján keresztül lehet definiálni (nem is tudom elképzelni, hogy valaha is túl tud lépni a családja elvesztésén), minden hideg kíméletlensége abból ered -és szerintem nem is volt kérdés, hogy a rá épülő sorozat is ezeket a fájdalmakat fogja a középpontjába állítani. és úgy tűnik, hogy nem csak a magánéleti sokkot, de a háború okozta lelki sebeket is komolyan érintjük majd (plusz egyéb kényes témákat is kapargatni fogunk a közel-keleti problémákon át az illegális tevékenységet folytató katonákig)... több szálat is felvettünk így már itt az elején, kiegészítve a központi karakter-tanulmány magját, és kellően érdekesen is indulnak ezek a vonalak, igaz, a keménykedő építőmunkásokat annyira sablonból vágták ki, hogy kicsit fárasztottak a tipikusságukkal... no, egy újabb lépcsőfokra értünk a netflix/marvel összefogásban, és kifejezetten üdítőnek érezni a realizmushoz való visszatérést az elmúlt időszak misztikus handabandázásai után... (##02.05.)

„you were right. we can fight back.”

hogy ezek a gonoszok mennyit tudnak monologizálni -aztán mi lesz a végük? felszívják magukat a fizikai harchoz (jelen esetben egy kis kree-turbóital adja a segítséget), hogy aztán drámai küzdelemben alul maradjanak (szép adalék volt a végjátékhoz, hogy jemma kassius saját módszerével vihette be a kritikus döfést)... nagy volt a pörgés megint, hisz’ a visszatérés volt a tét, de engem az epizódnak leginkább az az aspektusa foglalkoztat, ami lelkileg ki fog hatni a sorozat jövőjére -azaz hogy most csak húzzák az agyunkat coulson végjátszmájával, vagy tényleg fel kell készülnünk a búcsújára (megint); vagy hogy daisy hány epizódon át fog durcázni azért, amit coulson tett vele; vagy hogy yoyo miként dolgozza fel, hogy a dns-éből létrehozott jövő-verzióját olyan rossz állapotban látta... az ilyen nagy téteket tartalmazó epizódokban gyakoriak a hősies önfeláldozások, és jól is működnek az ilyenek érzelmileg, még akkor is, ha egy nemrég csatlakozott mellékkarakter hozza meg az áldozatot (vagy akkor is, ha az adott karakter adottságait tekintve nem úgy tekint az elmúlásra, mint mi emberek). (mit ne mondjak, azért kihasználták azt a készítők, hogy a kree-k vére kék színű, mert így a tévécsatornánál sem panaszkodhattak, hogy miért öntöttek ki belőle annyit az epizódban...) (##02.03.)

„protect my city.”

szóval tényleg sárkány-csontokra bukkantuk, és azokból nyerik az örök élet elixírjét -ennyi misztikum nekem még bőven belefér a realista szemlélet mellé is... no, minden adott volt a fináléhoz, jók és gonoszok egy helyen, már csak némi akadékoskodást kellett legyűrni, és jöhetett a hadd-el-hadd (értem én, hogy a törvény szava szent, de a rendőri szervek verhetetlenek a problémázásban)... az akció-részekkel többnyire elégedett voltam (főleg az a kamera-suhanós vágatlan kör-bunyó tetszett igazán), és a bomba időzítőjének segítségével még némi feszültséget is sikerült a sorozatba pumpálni -főleg amikor még a lift is sérüléseket szenvedett el, és egy igazi szuperhősies tett kellett a túléléshez... érdekesen tud működni a (képregény)rajongó agy, mert bizonyos drámai elemeknél nem azért érez sokkot, mert az egy fájdalmas veszteség egy karakternek, hanem pont hogy örül a durva fordulatnak, mert a képregények miatt számít rá (természetesen arról beszélek virágnyelven, hogy már vártam előre, amikor missy egy kard közelébe kerül, mert gyanítottam, hogy most juttatják el arra a pontra, ahol a rajzolt verziója is elszenvedett egy komoly veszteséget)... de van amikor azért működik kevésbé a dráma, mert a sorozat-készítői dramaturgia nem engedi, hogy beleéljük magunkat a veszteségbe -azaz ha tudod, hogy be van rendelve egy karakter következő szezonja, akkor a látszólagos halálától sem fogod a falat kaparni (viszont még így is működött a jelenet, amikor karen és foggy nézték-és-csak-nézték az ajtót, várva, hogy a barátjuk belépjen rajta)... szépen lecsengettük az évad-véget, csöndes beszélgetésekkel, készülve arra, hogy újra szétválnak a hősök útjai. (##02.03.)

a netflix/marvel együttműködés első pillanatától azzal kecsegtettek minket, hogy a négy különálló hős kalandjai egy ponton majd összeérnek -és ez lesz a defenders (az egy más dolog, hogy eredetileg mini-sorozatokról volt szó, most viszont mindenkinél berendelték már a folytatást). és az al-univerzum elrugaszkodása is álomszerű volt, mind daredevil, mind jessica jones bitang-erősen mutatkozott be, aztán luke cage sorozatában is voltak jó pillanatok, igaz eléggé eljelentéktelenedett a végére, és sajnos matt murdock-ék sem tudták átugrani a magasra állított mércét a kissé széteső folytatásukkal. iron fist meg, ehh... nézzétek csak meg a dátumokat nálam is, 10 hónap kellett, hogy a tizenhárom rész végére szenvedjem magam... viszont amint leemeltem magamról ezt a terhet, a közös kaland már igencsak könnyen csúszott -mert lehet hogy nem lett mély, nem ástunk széles mozdulatokkal a karakterek lelkébe, nem váltottuk meg a teljes marvel univerzumot, viszont szórakoztatóan prezentálták ezt az akció-nehéz közös küldetést... a négy hős közti dinamika hamar működni kezdett, örültem, hogy apróbb lépéseket tettünk előre azokon a szálakon is, amiket a saját sorozataikból hoztak magukkal, mert így tényleg azt érezte az ember, hogy egy nagy összegzést lát. és ezek az apróságok meg a többé/kevésbé működő verekedés-jelenetek (és a vizuális ötletek) könnyedén elvitték a hátukon a show-t.

„your precious elders chose to keep you in the dark. just like mine did. the only difference between us is that i took my destiny.”

csak egy dolgod van danny, ne izzítsd be az öklödet! ehh, whatever... átmeneti epizód volt ez, levezettük a múltkori drámaian végződő összecsapást (stílusosan a ’where did you sleep last night’ dallamaira, miközben ott szunyókáltak a képen a kiütött hőseink), rágtuk egy kicsit magunkat a harlem-i rendőrőrsön, mert mégiscsak vérbe-fagyott és lefejezett hullák is voltak a helyszínen, majd át kellett metrózni a város túlfelére, hogy előkészítsük a finálét... bunyót azért így is kaptunk, méghozzá a hand három megmaradt ujjának a részvételével, ami egy kicsit csalódást okozott, mert olyan dinamikusan akarták váltogatni a párosokat, hogy nehezen követhetővé vált a vágás (ez nekem azért is fáj, mert felix alcalá rendezte az egyik kedvenc epizódomat ever, a battlestar galactica ’exodus’ című epikus dupla-részét)... elektrából még lehet tisztességes gonoszt faragni, az biztos, hogy ért hozzá, hogy miképp kell a korlátozott észbeli képességekkel rendelkező danny rand-et felhúznia annyira, hogy az hülyeséget csináljon... (az ott a végén egy sárkány-csontváz volt?) (##02.03.)

„we assumed we only had two choices. run or fight. well, i found a third option...”

szóval bonyolítsuk a helyzetet azzal, hogy a jó oldalon álló karakterek egymásnak esnek, mert az egyikük túl makacs ahhoz, hogy felfogja a dolgok jelentőségét -hát mit ne mondjak, nem ez a kedvenc irányom, ami felé egy szuperhősös sztorit el lehet vinni... de oké, nézzük a pozitív oldalát (azon kívül, hogy láthattuk danny-t kidőlni a sorból) -az iron fist / power man párbeszédek még mindig jól működnek a show-ban, tényleg azt érzi az ember, hogy megpróbálkozhatnának legközelebb egy ’bérelhető hősök’ évaddal is, ami a két karakter baráti civódását állítaná a középpontjába... de felőlem jöhetne egy jessica/matt közös kaland is, mert nekik is jól áll az együttműködés, az egyikük hozhatná az empátiát a másikuk meg a cinizmust a nyomozásba... egy a hand-hez hasonló szervezetben nem meglepő a széthúzás, akár a legfelső körökben is, ám most onnan érkezett a hátba-szúrás, ahonnan senki sem igazán számított rá (kacsint)... veszendőbe mennek a karakterek, közeleg a végjáték... (látszik, hogy a showrunner-ek a dd második évadából érkeztek, mert szépen fűzik tovább az ott felbukkant feneketlen luknak a történetét.) (##02.02.)

„this is personal for every one of us.”

hosszú és elnyújtott küzdelem ez, amiben összefeszül a hősök egy maroknyi csapata és a továbbra is rejtélyes célokért küzdő hatalom-éhes szervezet, a hand (azt sikerült kiszemeznem, hogy kunlun-ba akarnak visszatérni, mert kitaszítattak onnan) -és ez a küzdelem egyszerre zajlik fizikai és szellemi szinten, és úgy tűnik, hogy ide-oda billeg a győzelem nyelve. mert a srácok ügyesen rúgják szét a seggeket, ugyanakkor sikerült beleültetni a bogarat a fülükbe, hogy a szeretteik épp’ annyira veszélyben vannak, mint ők maguk. így az összes fontosabb személyi tartozékot begyűjtik egy helyre -és ennek a jelenlegi legnagyobb hozadéka egy kis colleen-lelkizés, mert továbbra is megviseli őt, hogy meg kell hasítania a tudatát, hogy megrendült a bizalma az emberekbe, mióta megtudta, hogy az egész élete egy hazugságra épült... (azért ne felejtkezzünk el karen-ről sem, aki továbbra is csak aggódó szemekkel képes matt-re nézni.) még van három részünk, kíváncsi vagyok, hogy milyen ötletekkel lehet csavarni ezen a nagy csatán. mert nagyon remélem, hogy lesznek új ötletek -de igazából jöhetnek még a korábbiakhoz hasonló bunyók meg lefejezések is dögivel... (##02.02.)

„the only language they speak is violence.”

összeismerkedtek hőseink a testbeszédük alapján, úgyhogy teljesen természetes, hogy most leültek egy kis édes/savanyú mártás mellé, hogy szóban is tisztázzák, hogy ki-kicsoda, és mi a szerepe ebben a nagy kulimázban... mondhatjuk, hogy egy erős botlle epizódot kaptunk, mert kevés helyszínre korlátozódott a díszletesek dolga (igaz, az étteremben meg kellett oldaniuk, hogy mind-a-négy fő karakter színvilága képviseltetve legyen), és az öklök helyett csak a szájak pörögtek, de mivel mi nézők még továbbra is bűvkörében élünk annak, hogy végre egy helyiségben láthatjuk ezt a négy karaktert, így nem volt gond az élvezeti értékkel. persze a kezdeti súrlódások még akadályozzák a gördülékenységet, matt túlságosan óvja az identitását, jessica túl hamar feladja, ha olyan dolgokról van szó, amik fárasztóan természetfelettiek, danny és luke meg még a kaján is tud morogni egymásnak (bár jó látni a mosolyokat cage arcán, és danny-nek is jól áll, amikor jó-kedélyű -vagy csak finn jones durcás arcát viselem még mindig nehezen)... hogy ne csak a csapat-építésről csacsogjunk, stick is befutott, hogy mélységi részletekkel egészítse ki a tudásunkat a hand-ről -és hát scott glenn-t könnyű hallgatni hosszú perceken át... (##02.01.)

„so punching’s okay now?”

már az előző résznél is akartam említeni, de most már főleg sürgetővé vált, hogy jegyzőkönyvbe kerüljenek a csodás kamera-mozgások, amiket gondosan elhelyeznek a sorozatban, hogy dinamikusabbá váljanak általuk a jelenetek (de egyébként sem spórolnak a szokatlan beállításokkal sem)... egy meglehetősen hosszú cold-open-t kaptunk elektra visszatéréséről, hogy miképp lett belőle a hand ölebe, és csak a véres fürdőt és ninja-kiképzést is tartalmazó flashback után tértünk vissza newyork-ba, hogy hirtelen összerántsuk az összes szálat -azaz három rész kellett a nagy találkozásig, ami mi más lett volna, ha nem egy gondosan megkoreografált tömeg-bunyó... de már előtte is gyűjtötték a jópontokat a készítők azzal, hogy beváltották a jollyjoker-jüket, azaz hogy kihasználták claire temple azon különleges képességét, hogy ő az egyetlen, aki az összes hős sorozatában feltűnt eddig. úgyhogy persze hogy ő volt alkalmas arra, hogy leültesse beszélgetni luke-ot és danny (az már egy más kérdés, hogy a srácok egyből társadalmi kérdést csináltak egymás múltjából, a gazdag fehér és a csóró néger nehezen fér meg egymás mellett súrlódások nélkül)... de tetszett, ahogy minden külön induló ügyben feltűnt a hand fantom-cége, így különböző utakon jutottak el hőseink ugyanabba az épületbe -hogy aztán ott jöhessen a felpezsdítő hadd-el-hadd... (##01.31.)

„whatever it is you stumbled onto last night, it’s big.”

egy akció-jelenet, aztán főcím, kezdek mintázatot látni ebben két rész után... aztán hosszú időre félreraktuk az öklöket, hogy vagy lelkizzünk egy sort matt-tel az ördögálarc felett (mert ugye a segítség-nyújtásért felelős agyterületek nagyon akarják már, hogy daredevil visszatérjen), vagy a többieket követtük, ahogy egyre jobban belefolynak a helyi nyomozásukba -és már látható, hogy ezek az ügyek egyetlen nagy kézben fognak összpontosulni, yay...! az összeboronálások már ma is jól működtek, a rajongók egyszerű lelkek, ha azt látják, hogy a bérelhető hősök két tagja életükben először mérik össze az erejüket (és ezzel emberükre találnak a másikban), akkor örülnek. mint ahogy azért is csillog a szemük, ha matt és jessica egy légtérbe kerülnek -főleg mert az alias-ban is volt pont egy ilyen jelenet, amikor egy kihallgató szobából mentette ki a leendő ügyfelét a határozott ügyvédúr... csepegtetik nekünk a nagy hand-terv részleteit, valamit nagyon meg akarnak szerezni, és persze ehhez hullákon át vezet az út -de nem vetik meg a robbanószereket és a fantom-cégeket sem... (##01.31.)

„it’s just a city.”

szerintem azért olyan nem nagyon volt még a sorozat-történelemben, hogy egy kvázi pilot-hoz négy másik sorozat öt évadját kellett ismerni... mert lehet azt mondani, hogy ’nem kell ehhez előtudás, csak vágj bele, szuperhősös, úgyis érteni fogod!’, mert ez az első epizód konkrétan azzal foglalkozott, hogy megpróbálja simává görgetni azokat a kaka-halmokat, amiket a szóló-sorozatok írói hagytak hátra... azaz matt murdock rágja magát, amiért szögre akasztotta a vörös gúnyát, jessica jones próbál találni magának valami életcélt a máj-gyilkoláson túl, luke cage kijön a börtönből (ez a cliffhanger azért ennél többet érdemelt volna, imho), danny rand meg némi verekedés után hazaér a távol-keleti kalandból -még láthatóan messze vagyunk attól, hogy ők négyen egy csapat legyenek, de jelenleg nem bánom a csöndesebb, szál-felvevős kezdést, mert a hosszadalmas ironfist-agóniám után tök jólesett látni a többieket, kicsit bekukkantani újra az életükbe. de a látványos epizód-befejezés után a hand-del súlyosbított főszál is érdekelni kezdett (azért remélem a nagyon gonosz szervezet nem lesz örök jollyjoker a marvel-es sorozatokban, mert ugye már harmadszor szedik elő őket)... (ami kifejezetten tetszett, hogy a karakterek a szín-palettájukat is hozták magukkal az anyasorozatukból, daredevil körül minden vörösben játszik, jessica hideg kékben nyomoz, luke környékén, harlem-ben mindent beborít a meleg barnás/sárgás árnyalat, danny-éknél meg mintha a zöld lenne az uralkodó, bár láthatóan iron fist-nek még ebben sincs határozott karaktere...) (##01.29.)

„your first instinct to a problem is to respond with violence.”

az önelégült fejű rosszfiúk szoktak a legnagyobbat esni, pont amikor azt hiszik, hogy ők vannak nyeregben... még egy leszámolással tartozott nekünk a sorozat, és a meechum-családhoz mérten persze csalódást-keltő módon tette ezt... mert ők még danny-ből is a legrosszabbat hozzák ki, és persze most mindent ráfogtak harold-ra (a szülők meggyilkolását is -btw, rég láttuk már, hogy anyu elszáll a repülőből...), és ehhez jöttek még a fura fényekkel ábrázolt fejfájás-szerű izék, amik csak növelték danny agresszív-kismalac-státuszát. aztán a bunyót megint túlgondolták ezzel a kívülről belengéssel meg a földrengés-szerű löket bevetésével. de nézzük inkább azt, hogy túlvagyunk rajta -igaz, a bosszú tovább lett passzolva joy-nak, úgyhogy sosem szabadulunk meechum-éktól... az a baj, hogy megint értem, hogy mit akartak kihozni abból, hogy hősünk túl-agresszíven reagál le egy helyzetet, egy nehezen feldolgozható érzést, csak a kivitelezés ütött megint mellé... (claire megint lehetett a lelkiismeret, aki kimondja a tutit, hogarth-ot viszont szerencsére arra tartják, amire kell: hogy cinikus egysorosokkal dobja fel a párbeszédeket.) (##01.28.)

most biztos azt várjátok, hogy panasz-és-fika-áradatba kezdek, hogy miért nem szerettem ezt az évadot, hogy miért tartott tíz hónapig, hogy végigvergődjek rajta (én a hős!), de én inkább mélyebbre mennék az okok után kutatva -hogy hogyan is jöhetett létre az eddig magas minőségen teljesítő marvel tv-nél ez a fiaskó... mert már a fundamentumoknál komoly repedések voltak -akár be is vallhatjuk, hogy danny rand a huszonegyedik században egy elavult karakter, aki a hetvenes évek kungfu lázában született, és így nem is nyújt többet a ’fehér gyerek keletre megy verekedni meg életfilozófiát tanulni’ toposznál. de nyújthatna többet, ha scott buck-ék nem a lehető legunalmasabb módon nyúlnának hozzá, ha nem az érdektelen szálakat állítanák fókuszpontba. lehetett volna ez egy lecsupaszított kungfu-sorozat szemkápráztató verekedésekkel, lehetett volna ez egy elszállt misztikus sztori varázslatos városokkal és halhatatlan hősökkel -erre nekünk órákon át a legnyugatiasabb dolgot kellett bámulnunk ezek helyett: ahogy gazdag fehér emberek vállalatot irányítanak... finn jones is az alapkoncepción bukik meg igazán, mert ebből az unalmas fehér-gyerekből nehéz bármi eredetit kihozni, és az ő kiválasztása magával hozta azt is, hogy a koreográfiák is limitáltak lehettek csak, a korlátozott harcművészeti tudást csak a túl-vágással tudták kompenzálni (jobb is volt nézni jessica henwick bunyóit, bár lehet hogy csak a női nem iránti vonzalmam mondatja ezt velem)... a legszomorúbb az egyébként ebben a kiábrándító évadban, hogy megrendült a bizalom a marvel felé, hogy az ember nem tudhatja mostantól, hogy melyik hősnél esik legközelebb hasra -az egy más kérdés, hogy van olyan hülye, hogy mindent-vagy-semmit alapon a kiábrándultságán is felülemelkedik, és megnézi a következő építő-kockát is...

„if we kill him, we’re no better than them.”

az elmúlt néhány epizódban építgetett szálak szép (véres) fináléba torkolltak, és ez sokat elmond a sorozat szerkezetéről... de örüljünk annak, hogy bakuto-val el tudunk érni egy magaslati pontot, még ha ehhez ki is kellett menni a bethesda-szökőkúthoz, éjszaka, egy komolyabb teljesítményű esőgéppel a forgatási teherautó platóján. plusz a k’un-lun-i dráma is ott parázslott ezzel a kard-párbajjal párhuzamosan, mert danny barátja nem képes túllépni azon, hogy egy idegen elorozta tőle a vasököl címet (és a vele járó dicsőséget)... a találóan kígyóveremnek titulált meechum-család is jobban működött a feszültség alatt, főleg az tetszett, hogy harold a valószínűsíthető utolsó pillanatait is azzal szándékozott tölteni, hogy bebizonyítsa, hogy mennyire rossz apa, hogy egy igazi rossz ember -és persze erre még lesz is lehetősége, mivel a végjátszmára ő maradt az egyetlen rossz-ember a sorozatban. hacsak madame gao nem érkezik meg nevető harmadikként -vagy nem nő ki egy új nyúlványa a kéz-nek... (a hiphop-ra közös taichi-zást menőnek vagy szexinek szánták? mert egyik sem lett...) (##01.28.)

„i just need to restore my chi.”

történtek testi-és-lelki bajok az előző részben, tehát csak egy irányba indulhattunk nyílegyenesen -claire-hez... és nem csak a seb lett össze-tűzőgépezve, de végig is beszéltük az egész epizódot, mert mi mással lehetne gyógyítani a lélek sebeit, ha nem lelkizős csacsogással... a háttérből azért bőven mazsolázhatóak az érdekességek, például hogy miért épp’ egy külhonit választottak k’un-lun védelmezőjének, és a helyiek miként élték meg ezt, vagy hogy danny miért is hagyta el a feladatát (ez eleve érdekes adaléka az alap-mitológiának, mert egy marvel karakternek newyork-ban kell működnie, és nem a távol-keleten, ugye). de ide vehetjük azt is, hogy milyen érzés, amikor az egész életünk omlik össze, amikor az árulások és a hazugságok a felszínre kerülnek. és egész oké módon piszkálgatják ezeket a kérdéseket, az már más kérdés, hogy izgalmassá továbbra sem sikerül tenni a nagy egészet, plusz az ember kénytelen feszengeni azokon a részeken, ahol finn jones-nak érzelmeket kéne kimutatnia -például a tíz éves kora óta benne gyülemlő düh felszínre törését... (bármennyire is tipikussá formálódik colleen szála, azért örülök, hogy nem fordították ki magából őt -mert én már csak egy ilyen romantikus alkat vagyok...) (##01.28.)

„you’re no god, no devil! you’re just a cruel, sad, little blue man.”

a gravitációs problémák jól megrázták az űrhajót és a forgatókönyvet is, kár, hogy végig lehetett érezni, hogy mindez csak előjáték a nagy bumm-hoz... persze az kielégítő volt, ahogy yo-yo és mack kijátszották kassius nagy arcát, de ahhoz egy csomót látszat-dráma kellett, hogy aztán működjön a nézőknél is a koppanás és a siker felett érzett öröm (és persze máris tudjuk, hogy csak időleges volt ez a győzelem)... a felszínen a számtalan kamera-rángás között sokáig a fitzsimmons-féle technoblablával kellett beérnünk, valamint két apró karakter-pillanattal coulson és may, illetve coulson és daisy között. aztán elindultunk az életveszélyes kalandra, és itt már a feszültség vitt magával (btw, kifejezetten pofásan nézett ki a gravitációs siklás a tönkrement légkörben) -és ezt még lehetett fokozni egy súlytalanságban induló, majd nagy pofonokban végződő bunyóval is, mert szegény daisy nem ússza meg, hogy ne kelljen minden epizódban előszednie a hátizsákból a pörgő-forgó-rúgást... (azt talán múltkor nem emlegettem, hogy (magamat is meglepve) emlékszem erre a gravitációs lötyire a sorozat elejéről, pedig az ilyen dolgok két résszel később is ki szoktak már esni a fejemből, nemhogy öt év múlva...) (##01.27.)

„she’s the bad hand and you’re the good hand?”

nem tudom, hogy mennyire szándékos, amikor már egy színész kiválasztásánál elveszik a bizalom, amikor a negédesen mosolygó arcát látva tudod, hogy nem állhat a pozitív oldalon a karakter, akármennyire is be akarják ezt neked adni a készítők... szerencsére ez az érzet most engem igazolt, mert a múltkor felbukkant szenszei perszehogy az egyik (fő?) kéz, és vele együtt colleen-t is el lehetett fordítani danny-től... mondanám, hogy a szál értelmét a kitöréshez kapcsolódó verekedések adták, de sajnos még mindig nagyon hiányzik a bunyókból a kreativitás és a cool-ság (ami két évadnyi daredevil után teljesen érthetetlen)... a meechum-család valószínűleg csak azért szerepel a show-ban, hogy fárasszon, mert hiába tüntet hiányával ward, most az apa megy az idegeimre a kétarcúságával, ahogy előadja a szelídet, miközben ott fortyog benne az embertelen gonoszság... (##01.24.)

„the frog trapped in a well does not understand the sea.”

könnyen lehet, hogy arra lenne szüksége a show-nak, hogy madame gao folyamatosan beszéljen, a többiek meg csak kussoljanak mellette... de tényleg, ma is az egyetlen örömöm abban volt, hogy hallgattam, ahogy az öreglány mérgező kételyeket csöpögtet a fülekbe, miközben mellékesen olyan mondatok is kijönnek a száján, hogy ’engem végig kínoztak a 17.században’... persze tipikus gonosz-manipuláció az övé, amiben csak az a bosszantó, hogy a hősök rosszul reagálnak rá... vele szemben zombi-apu egy percig sem tudott felizgatni, lassan ébredt öntudatra (ásít), aztán persze előjöttek a rutinjai, csak ezúttal egy fagyis-kanalat használt gyilkos fegyverül (hortyog). az egyetlen dolog, amiért megérte visszahozni, az a lányával való találkozása volt, mert ott legalább sikerült feltekerni az érzelmi skálát nulláról másfélre... (igen, eltelt néhány hónap, újra próbálkozom magam alá gyűrni a megmaradt részeket, nekem ez a szuperképességem, hogy kitartok a rossz sorozatoknál is...) (##01.21.)

„-we can’t change time.

-you don’t know that!

-of course i do! because we’ve tried! for all i know, we’ve tried a thousand times! always ends the same. it’s like a record that keeps on skipping, and we are repeating this loop again and again and again!”

aha, nem volt elég egy sima időutazás, komolyabb elméleti kanyarokat kellett még tenni, hogy nézőnek ki kelljen bogoznia magát a felszínre... még nem teljes a kép, de az már tiszta, hogy egy alternatív idősíkot élünk, mert most belepillanthattunk az eredetibe, ahol igenis lehetett daisy a világ elpusztítója, és ahol a tudósaink komoly erőfeszítéseket tettek, hogy megakadályozzák a borúba borult jövőt... ügyesen kulcs-szereplővé tették a jövőt látó kislányt -sőt, az az epizód sarokkövét a hozzá kapcsolódó érzelmek adták. mert a nyomasztó hangulatból erősen ki tudott világítani a szeretet és a kötődés, és én annak csak örülni tudok, hogy may-t engedik ilyen keserédes pillanatokban is részt venni, nem csak segg-szétrúgásra használják (nem is véletlen, hogy épp’ most vetődött fel benne, hogy mi lesz a szerepe a csapatban, ha sérülten nem tudja ellátni az eredeti funkcióját)... a nagy leleplezés közben néhány szinttel lejjebb azért akciók is zajlottak, yoyo kapott egy látványos megmozdulást -mack meg újra szeretettel simíthatta végig a fejsze/shotgun kombóját... (##01.21.)

„come on. a room full of secret agents, scientists, and superheroes. someone give me something.”

miért tűnt úgy az előző rész végén, hogy kassius nyaka sérült meg, ha most csak egy kis karcolást ápolgatnak az arcán...? a nagy szökéstől folytattuk ma, és ez ki is töltötte a rendelkezésre álló időt, futottunk (és néha verekedtünk) daisy-ékkel, jól tartva végig a feszültség-szintet. a kree-k taktikusan nem egy hadsereget, csak két verőembert küldtek utánuk, igaz, a szűk folyosókon és liftekben több kékvérűnek sem lett volna esélye... egyébként is egymással vannak elfoglalva a saját szintjükön, és nem is frakciókról és neveltetési elvekről van szó, hanem káin és ábel-i testvérharcról... hiába terelték össze a csapatot (mínusz may), mert most sem maradhatnak együtt, mindig van valaki, akinek a hősies énje felülkerekedik a józan-észen... a lovasság eközben a felszínt mutatja be nekünk, és mondanom sem, hogy az sem egy vidám és jóhangulatú helyszín, de legalább még több rejtélyt rejt... (a fizikai és földrajzi háttér-tudásunkat őrző agyi területünk kaphatott egy kicsi megnyugtatást azzal, hogy láthattuk, hogy a gravitáció nem tökéletes a darabokra tört bolygón...) (##01.14.)

„this puny girl is your destroyer?”

láttuk már sokféle arcát fitz-nek, de talán ez a cool, borostás és hidegen beszólogatós énje a legszórakoztatóbb, nagyon profin adja el magát ebben a bountyhunter style-ban... clark gregg rendezőként debütált az epizódban, és ahogy egy jó tévés szakemberhez illik, szépen illeszkedett az évad eddigi hangulatához a rész -a színészvezetéssel sem volt gondja, viszont a vágásnál úgy éreztem, hogy van még mit tanulnia, mert engem zavart, hogy a küzdelmeknél a kelleténél többször váltott át a kép a nézőközönségre, így kizökkentve a bunyók ritmusából... óh, mert megint a gladiátor gödörnél jártunk, may és daisy is megmérettetett. meg persze mentek a gazdagok közötti zrikák és intrikák is, beexponálva a fő kree családi hátterét is. már itt is kaptunk egy meglepő halált, de az emberek nyomorúságos szintjén is búcsúztunk egy új karaktertől -nem úgy tűnik, mintha az írók bármelyikükkel is hosszabb távra terveznének... de tulajdonképpen jól elvagyunk mi a régi csapattal, már csak össze kell rázni őket egy helyre, aztán jöhet a hadd-el-hadd. végül is már fitzsimmons egyben van, úgyhogy túl sok kívánságom nem lehet ezek után... (##01.07.)

„they’re in trouble some 70 years in the future, and there’s nothing i can do?”

jé, természetes fény -az évad első természetes fénnyel ragyogó jelenete! persze ez úgy lehetséges, hogy visszaugrottunk a mába, hogy végigkövethessük fitz útját a jövőbe. először kicsit visszahúzott a rész, amikor a tipikus katonai börtönös jeleneteket kaptuk sorba, ahol a kikérdezések között hősünk serényen kutat és edz, valamint üvöltözik a mihaszna futballistákkal a tévéképernyőjén keresztül (viszont van annyi szépérzéke, hogy a szokásos vonalak helyett kis majmokat rajzol a napok múlását számolva)... a katonai divízió most sem lett szimpatikusan ábrázolva, viszont így gond nélkül vettük, amikor ki kellett játszani őket. mert jött a lovasság egy régi ismerős képében, és tök jól működött együtt a két bloody english guy (főleg amikor direkt starwars referenciába bonyolódtak). de egyébként is építkeztünk a múltra, fitz-et még mindig gyötrik a gonoszságok, amiket a framework-ben elkövetett, de a jövőbelátó kislány is egy szép utalási pont volt egy korábbi eseményre. de az ember tudta értékelni az apró főhajtásokat is, például, amikor a raktárban megbújó quinjet látványánál megszólalt a zenei főtéma... örültem annak is, hogy a pilot-ban látott fura alaknál is kulcs-információkkal gazdagodtunk -főleg hogy a jövőben is hasznos tagja lehet a kiscsapatnak... (#12.23.)

„...and the vibe goes full-dystopian...”

uhh, baromi nehezen adja meg magát számomra az évad hangulata, ráadásul meglehetősen kialvatlanul, fájós fejű vasárnap reggelen kezdtem nézni a részt, és nagy fegyvertény, hogy innen sikerült meggyőzni, hogy érdekelni kezdjenek az újabb történések, hogy érzelmeket csikarjanak ki belőlem. először akkor kezdtem félrerakni a problémáimat, amikor a kree főarc kikérdezte a csajokat, mert jóféle feszültség volt abból, hogy daisy és jemma képesek-e ugyanazt a hazugságot előadni -még akkor is, ha eleget mutogatták előtte a gondolatolvasó inhumánt, hogy tudjuk, hogy ő nyújt majd segítő elmét a vesztett helyzetben. aztán a többiek is olyan szintekre mentek külön küldetésre, amik képesek voltak pluszt adni az eddigi disztópikus fura hangulatba. mert mit érne egy antiutópia az utódnemzés problémája nélkül, ha nem csak egy korlátozott női csoportnak lenne lehetősége szülni -itt persze a kree-k választják ki a megfelelő alanyokat. és ha szülőségről van szó, akkor megint fájdalmasan kell emlékeztetni minket mack szomorú múltjára... egyre jobban forgatják deke karakterét is, hol túl anyagiasnak tűnik, hol igazi segítőnek, akinek megvannak a maga keresztjei, remélem jó irányban tartják mostantól a végéig. (#12.17.)

„i’d rather not go where no one can hear you scream but... okay.”

hmmm, a tavalyi morgós mack-et idén átbillentették a laza egysorosokat szóró mack-ké (lásd az alien-utalásos idézetet is), és ez a változata sokkal szórakoztatóbb... kell is az, hogy valaki átvegye a humor stafétáját, mert még mindig elég nyomasztó a hangulat, a sötét szűk terek összenyomnak, a zenei paletta bőr-alá-mászósra cserélve, nem egy kellemes hely ez a borongós jövőkép -vagy alternatív jövőkép? csak mert a multiverzum is be lett lengetve, mintegy mellékesen... hőseink persze nem magukba zuhanva végzik csak a mindennapi alja-melót, amit kiutaltak nekik, hanem mozgásba lendítették a terveiket, így láthatjuk yoyo-t egy szépen kivitelezett lassított futásban, daisy látványosan szétrúghat pár kék segget (chloe bennett kaszkadőr nélkül nyomja a pörgő/forgó rúgásokat? wow!), és may is egész ügyesen kezeli az űrhajó botkormányát (btw, may, egy apró intim pillanatuk volt coulson-nal, és én máris elolvadtam). jemma szálánál éreztem egy kis kettősséget, mert egyfelől örülök, mikor az empátiáját használják, ugyanakkor ez a ’adjuk el gladiátor-harcra az inhumánokat’ vonal annyira sablonos volt, hogy már fájt egy kicsit... (#12.09.)