soroló

„vigilantes are a superficial solution. if we need their help to get our streets clean it means we haven’t done our jobs right.”

érdekes kérdés, hogy egy szórakoztató sorozatban mennyire adagolhatják az írók a bűntudat kérdését. mert nem lehet egy kézlegyintéssel továbbmenni azok után, hogy felicity keze nyomán elpusztult egy kisváros, mint ahogy annak is súlyosan nyomnia kell a lelket, hogy diggle megölte a saját öccsét. ugyanakkor nem ildomos hosszasan elhúzni ezeket az önmarcangolásokat, mert a néző elidegenítik a karakterektől. talán ezért volt jó döntést egy epizódba sűríteni ezeket a lelki mélypontokat és túllendüléseket -főleg hogy bőven megtámogatták akciókkal is a drámát... mert az alvilág nem nyugszik, keményen öklözik a rosszfiúk a legpedigrésebb rendőröket is, nemhogy az olyan kezdő önbíráskodókat, mint az új arrow-team -akik ráadásul még mindig csikorogva csiszolódnak össze (btw, az oké, hogy szétrúgják a seggüket, mert még tapasztalatlanok, de hogy ennyi idő után sem képesek oliver-re hallgatni, ehh...) eddig nagyon ügyesen egyensúlyoznak a határon a jelen és a flashback-ek tükröződéseinél, mert most is indokolt volt mind a két börtönlátogatás. (#05.31.)

„i’m tired of feeling shitty.”

ó, én legutóbb inkább külső hatásokra gondoltam, amikor arról írtam, hogy akadályokat kell majd elgörgetni a hazaköltözés elől -pedig úgy néz ki, hogy a nagyobb problémák belülről erednek majd, egész a lélek mélyéről... rengeteg intő példára figyelhetnek fel jennings-ék -például, hogy milyen az, amikor egy család kettészakadt a hazaköltözés miatt; vagy hogy az újabb generáció kémei könnyen hidegebb és számítóbb gépekké válhatnak, mint amilyenek ők maguk valaha lennének (bár azért tuan arcán is mintha átvillant volna a megrendülés, amikor a kivérzett srácot figyelte -igaz a jelenet annyira hatásosan volt felépítve, hogy mi nézők is megrendültünk, lehet hogy csak ezt akarom kivetíteni rá...) és persze hogy rossz passzban vannak hőseink -philip-nek elege van az egészből, de azért a szíve mélyén tudja, hogy a kémtevékenységével jót tehet a népének, így nem adhatja fel (szép párhuzamot kap emellé stan, akinek szintén elege van abból, hogy mindenki veszélyben van körülötte, aki csak a munkájához kapcsolódik). elizabeth is feszültebb a szokásosnál, ki is oszt az önvédelmi oktatáson egy nagyobb pofont paige-nek, aki szerencsére nem kezd rinyálni, hanem teszi a dolgát, szépen fejlődik részről/részre -plusz elizabeth-nél az is jól látszik, hogy anyaként és nőként nem szívesen adná fel azt az anyagi biztonságot, amiben élnek... szóval itt állunk most, a szív és az ész hidegháborújának közepén, és nem tudjuk eldönteni, hogy melyikük győzelmének örülnénk igazán... (#05.31.)

mint ahogy a nagy fazék borscsot szokás, kis lángon forraltuk fel az eseményeket, ez volt az idei évad nyerő receptje... mert ugyan akadtak akciók, hőseink rendszeresen jártak washington-on kívül is kémtevékenységet folytatni, de leginkább az volt a célja az íróknak, hogy lelkileg megtörjék jennings-éket... hogy úgy érezzék, hogy a munkájuk során már annyi sötét dologba kellett mártaniuk a kezüket, hogy nehéz lesz lemosni valaha is azokat. hogy foszladozni kezdjen a bizalmuk a szovjet döntéshozókban (ide futott ki a vírusos- és a vetőmagos-szál is, valamint abban sem lehettek biztosak, hogy egy kollaboráns homlokának nyomták a fegyvert az évad legfeszültebb perceiben). szóval el kellett juttatni őket arra a pontra, amikor azt mondják, hogy elég volt... bár az évad közben nem érezte az ember, de így utólag végignézve az ívet, már látszik, hogy szépen készítik elő a végjátékot... fura érzés, hogy ennyire megkedveltem a kezdetben leginkább neuralgikus pontnak gondolt tinilányt, de most már be merem vallani, hogy idén a paige-es perceket vártam leginkább minden részben, mert nagyon tetszik az, ahogy a szülei bánnak vele, és ahogy ő kezeli a megváltozott helyzetet -bárcsak ilyen szépeket mondhatnék henry-ről is... mint ahogy a szovjetunióban zajló eseményekhez is ambivalens a viszonyom -mert tök érdekes, ahogy bemutatják a korrupcióban fulladozó fogatlan nagyhatalmat, ugyanakkor azt érzi az ember, hogy céltalanul lóg az egész szál a sorozat testén. de könnyen lehet, hogy a jövő évi nagy lezárásban majd az is szépen belesimul az egészbe. az írók eddig is tökéletesen végezték a munkájukat, miért épp’ most mondanának csődöt...?

„he must be able to link einstein-rosen bridges to anything with high solar reflectance, right?”

oh, igen kényelmetlen nézni azokat a kínos közös perceket iris, barry és joe között, de valahol át tudja érezni az ember a szituáció kellemetlenségét -csakhogy egy kicsit más indokból, mint ahogy a készítők elképzelik: ugyanis számomra nehezen elképzelhető, hogy valakik szexuális vonzalmat érezzenek egymás iránt úgy, hogy együtt nőttek fel kiskoruktól fogva... mondjuk nem ártott az epizódnak, hogy light-hearted lett ezektől a jelenetektől, mert túlságosan elkomolykodtuk az év elejét eddig (de azért nem ártana óvatosan kezelni a rózsaszín szemüveget, mert nem kevesebb, mint három romantikus kapcsolat-kezdemény van a láthatáron) (az viszont sosem árt, ha hagyják tom cavanagh-t is bohóckodni.)... ahogy olvasom, megint eléggé elpazaroltak egy klasszikus ezüst-kori flash gonoszt mirror master képében (mint ahogy csak egy-két epizódban használták korábban weather wizard-ot, the pied piper-t vagy (a) the trisker-t is). és bár annak örülök, hogy nem megint egy gyors-futkosóval kellett barry-nek felvennie a versenyt, azért ennél a ficsúrnál lehetett volna hihetőbb gonoszt is alkotni (viszont a tükörbe-zárásnál köszi a twinpeaks poént, cisco!)... (#05.31.)

„people in this world don’t have much tolerance for others who look different.”

ha azt nézzük, hogy superman karakterét két zsidó ember alkotta meg a ’30-as években, jogosnak tűnik, hogy az unokatesó sorozatát allegóriaként használják a kisebbségekre és egyéb társadalmi kitaszítottakra... mert bizony az ember ilyen, bizalmatlan mindenkivel, aki más mint ő, és sajnos a huszonegyedik században sem látszik, hogy olyan nagy változások történnének ezen a téren sajnos, bármennyire is lobogtatjuk mi liberálisok az egyenlőség zászlaját, túl nehéz küzdelem ezeket a régi beidegződéseket kiirtani a fejekből... de hé, valljuk csak be, hogy bármennyire is vagyunk toleránsak mindenkivel, azért bennünk is szokott motoszkálni az előítélet, és örülök, hogy a show írói is behozták ez a vonalat, mert még a makulátlan hősnőknek is meg kell ezzel küzdeniük néhanapján... (btw, annak tudok örülni, hogy nem egy újabb kryptoni mászott ki a cliffhanger űrhajójából.) biztos vagyok benne, hogy nagyon tudatos döntés eredménye volt az, hogy erre az epizódra időzítették egy meleg karakter debütálását is, és persze a perverz liberális agyam máris alig várja, hogy szárba-szökkenjen a képernyőn a leszbikus szerelem... (tök cool dolognak tartom, hogy a régi dc filmekből/sorozatokból hoznak színészeket vendégszerepelni -mondjuk magát wonder woman-t!) (#05.30.)

„fighting nazis is kind in our thing.”

sajnos a dc történelem terén még hiányosabbak az ismereteim, mint a marvel-nél (ahol azért már jóval mélyebben járok a tanulmányaimban), így nekem meglepő volt az, hogy a jsa eredetileg is a negyvenes években jelent meg (még a dc elődjénél), tehát teljesen jogos felállás az, hogy 1942-ben találkozunk velük itt a show-ban is, miközben cool módszerekkel ütik a rosszban sántikáló nácikat (na jó, előtte azért a legends-es srácok száját is elkenik, egy egészen fül-pezsdítő szinti-témára)... bár arra nincs idő, hogy igazán megismerjük a retró-csapat teljes tagságát, azért két karaktert sikerült kiemelni közülük -valószínűleg mind a kettejüknél számított a vérségi kötelék, merthogy az unokákat már ismertük korábbról (mert akinek nem esett volna le, azért kaptunk új színésznőt vixen-ként, mert ez az állatvarázsló lány a korábban megismert változat nagymamája). és ez a kiemelés steel commander esetében arra is jó volt, hogy jobban megismerjük a történészünket is, és nem csak a vakmerőségét, amivel tökéletesen bele fog simulni a legendák közé, de a betegségével drámai hátteret is adtak neki... kicsit döcögve, de megoldottuk rip pótlását is -mert azért az elég egyértelmű volt az első pillanattól, hogy a prof alkalmatlan lesz a vezetésre... (#05.30.)

„heavy is the head that wears the crown. shakespeare. or tupac.”

az sosem előnyös, ha egy kádnyi zavaros lötyibe esel -kérdezd csak erről a bohóc-herceget... (oh, milyen kár, hogy csak utólag olvasva értettem meg a kacsintós poént, ugyanis a heti verőemberünk eredetileg pankrátor-sztár, és a wwe meccseken a stardust nevet használja...) ennyi év hősködés után is még van mit tanulnia oliver-nek -meg kell érnie rá, hogy igazi vezetővé válhasson... és hogy intenzív legyen a lecke, egyszerre két fronton zajlik az oktatás. oké, városvezetéssel eddig még nem bajlódott, igaz, hogy úgy tűnik, hogy nem is a napi szintű teendőkkel van a gond, hanem a publicitás kezelésével, mert persze a firkászok nem olyan kedvesek, hogy segítenék a tapasztalatlan politikust, inkább hiéna módjára vetik rá magukat a hibáira... íjászként már lehetne tapasztalata a csapatépítésben, de úgy tűnik, hogy ezeket a zabolázatlan ifjakat nehezebb betörni, mint a régi bandát -vagy már csak megkoptak az emlékeim arról, hogy milyen csikorogva csiszolódott össze a klasszikus arrow team... a rész lelkiismerete címen felicity és diggle osztottak, de ez érthető is, mert mindketten súlyos terheket cipelnek... (#05.30.)

„run, jesse. run!”

minden szuperhősnek van valami tevékenysége, ami el van átkozva -pl. peter parker mindenhonnan elkésik. barry allen-t meg folyton megzavarják randi közben... kicsit úgy érzi az ember, hogy kötelességből erőltetik az írók az iris-szal való kapcsolatot, mert a rajongók ezt várják el (vagy mert a képregényben is házasok, ugye), de nem igazán akar működni a dolog... de a barry-n túli speedstereknél is komoly kettősség érződik -mert amíg a frissen visszatért jesse quick-nél tök természetes a képessége használata, addig wally-nál csak a nyűglődés megy régóta, és már most látható mérföldekre előre, hogy milyen bukkanók várhatóak még, mire ebben az idősíkban is szert tesz a képességére... és a mai feldúsult lelkizéshez is ilyen kettősséggel áll hozzá a néző, mert míg wells-ék drámája működik, hisz’ az apai szeretet és féltés adja az alapját, addig west-éknél döcögnek az érzelmek, hiába veszi elő joe a daddy cop hangját... persze az egész érzelmi zűrt a régi recept szerint egy heti-ügyes köntösbe csomagolták, ráadásul a mágneses kislánynál is érzelmi alapú volt a megoldás. mert néha fontosabb egy ölelés, minthogy emberek fejére többtonnás teherhajót dobjunk... (#05.30.)

„without batman, crime has no punch line.”

bár a hatásvadász cím csak érintőlegesen sugallja ezt, de a mai epizódban azt vizsgáltuk meg, hogy mi lenne a bűnözőkkel batman nélkül. hogy káoszba fordulnának a bandák, mert mindenki meg akarná mutatni, hogy ő a legkeményebb legény a vidéken. a joker teljesen összetörne, hiszen mi értelme káoszt és jókedvet hozni a világra, ha hiányzik a rend és a komorság ellenpontja...? és mindezt ügyesen a kisember perspektívájába csomagolták, hogy ne mindig csak a háztetőkről nézzünk le a bűnös városra... (#05.30.)

„-everything is changing.

-i’ll get us some ice cream.”

néha tényleg annyi is elég, hogy hatásos zenére két köpenyes repülő lény hősködésbe kezd, és a világ tisztának és egyszerűnek látszik. #toomuchfun... persze ezt az egyszerű zsigeri hatást nem lehetett 42 percen keresztül tartani, úgyhogy kellettek az igazi bonyodalmak is. mondjuk hogy máris mozgolódni kezdett az évad-gonoszként funkcionáló csapat, a cadmus, kriptonittal turbózott verőlegényeket küldve a kriptoni különítményre, igazi kihívást nyújtva a srácoknak... de ami ennél fontosabb, hogy lelkileg el kellett rendezniük magukban a viszonyokat -mert nehéz egyensúlyba hozni a különböző családi kapcsolatokat úgy, hogy senki se sértődjön meg. és a legfontosabb tanulság persze az lett, hogy csak összefogással lehet győzni... oké, oké, mit vársz egy olyan naiv világtól, ahol cukor-kedves kiscserkészek mosolyogva mentik meg a világot...? (jó látni, hogy a comic relief-nek indult cat karakteréből mennyi érzelmet ki tudtak hozni egy évad alatt, hogy már nem csak a verbális villogásai miatt fog hiányozni a show-ból, hanem a kara-val való kapcsolata miatt is. ó, tényleg! ügyes húzás volt az is, hogy azzal ábrázolták a szorosabb kapcsolatukat, hogy cat abbahagyta a ’kira’-zást...) (#05.29.)

„he was alone, and all was well.”

...és akkor benyúlt a mellkasunkba, és kitépte a szívünket. már megint... élénken él bennem az az interjúrészlet, amikor damon lindelof arról beszélt a lost utolsó évada és fináléja kapcsán, hogy emlékeztetni kellett magukat az írószobában arra, hogy a karakterek mindennél fontosabbak. és úgy tűnik, hogy jól megtanulta az akkori leckét, mert most is mindent a karakterek érzelmi mikroszintjére vezetnek le a szerzőtársaival. de hát hogyan is lehetne megmenteni a világot, ha a hőst sokkal jobban foglalkoztatja az, hogy elcseszte az élete szerelmével a kapcsolatát...? ha emlékeztetek a tavalyi őrült túlvilági epizódra, ott kevin a ruha kiválasztásával dönthetett a sorsa felől, így lett belőle bérgyilkos (garvey helyett harvey, értjük ám, kacsint-kacsint), most viszont egy másik szerepet is ráerőltettek odaát -a világ ura lehetett egy rövid ideig... és oh, mennyire zseniálisan volt felépítve a sok kis utalásból ez az utazás, ahogy a guilty remnant mentalitása vette át az uralmat a világ felett, ahogy múlt időbe került a házasság, ahogy cipő nélkül álltak ott az elveszett ausztrál kisgyerekek. de. miközben kavarogtunk a kettős szerep okozta zavartól, miközben röhögtünk az ordenáré lindelof humoron (elnöki lőcs, mi?), addig megint kiderült, hogy egyetlen szerv számít igazán az emberi testben: a szív... (oh, mennyire fura volt az első évados főcím-zenét hallani a második évados képek alatt. nem mintha az megszokott lenne, ha egy sorozatban verdi-vel festi alá a képeket...) (#05.29.)

„i have got a white house book that is hotter than nancy reagan’s guide to cocksucking.”

a nézőknek szüksége van arra, hogy meglegyen a kémia azok között, akiket a képernyőn lát, hogy elhiggye a szexuális feszültséget. mondjuk ehhez kell két olyan zseniális színész, mint jld és hugh laurie, akik bármikor el tudják veled hitetni, hogy ennyire vannak (mutatja az ujjaival), hogy letépjék egymásról a ruhát, legyenek épp’ a zöld vagy kék vagy akármilyen színű szalonban a fehér házon belül... jonah-val megint sikerült nagyot húzni -ő lett a sorozat jarjar binks-e, aki gondatlanságból romba dönti a köztársaságot... (#05.29.)

„i can’t believe i jeopardized the entire company with my dick.”

van amikor a kilométerekről látható poénok is tudnak működni -legalábbis az első (szomorú) pillantáskor nyilvánvaló volt, hogy richard és a jövőbeli ügyfél-hölgy szexuális kapcsolatot fog létesíteni. és talán az sem volt nagy meglepetés, hogy richard pocsék szerető... végre az írók is belátták, hogy elrich-kel nem tudtak sok értelmeset csinálni az elmúlt évadokban, úgyhogy kerítettek neki egy új célt -meg egy új havert haley joel osment képében. (#05.29.)

„this is the most wonderful horrible day of my life.”

amikor meglátjuk az asztalon laura palmer fotóját, megszólal az az imádott zenei téma, és a megőszült bobby briggs elsírja magát -na ez a pillanat, ami nekünk, régi rajongóknak készült... ma már egy kicsivel több időt töltöttünk twin peaks-ben (egészen pontosan a rendőrőrsön), úgyhogy az eddigieknél egy kicsivel több tudott átszivárogni az oly jellemző morbid és/vagy idétlen humorból... én nem tudom, hogy hogyan csinálták lynch-ék, hogy (szinte) minden egyes jelenetben feltűnik egy ismert arc, bár könnyen el tudok képzelni egy ilyen szereposztó telefonbeszélgetést: ’-hello, david lynch vagyok! képzeld, most készítjük elő a folytatást a twin pea... -benne vagyok!’... és egészen lenyűgöző azt, hogy egy kvázi háttérben meghúzódó, pár pillanatos szerep kedvéért el lehet rángatni egy forgatásra richard chamberlain-t. vagy hogy a közelmúlt tévés vígjátékainak a krémje itt bohóckodik. vagy hogy a régi kapcsolatra való tekintettel vendégszerepben tündököl naomi watts. vagy hogy azt mondták, hogy oké, michael ontkean visszavonult a filmezéstől, akkor legyen robert forster a seriff. vagy hogy átmentek az olyan hülye ötletek az előkészületek során, hogy beöltöztetik brando-nak michael cera-t... de igazság szerint egyikük sem érhet fel kyle maclachlan elképesztő alakításához, aki végre megmutathatja, hogy mennyire erős a komikusi vénája is (feltartott hüvelykujj). (#05.28.)

„callforhelp.”

lynch bácsi úgy gondolta, hogy megvizsgálja a tűréshatárunkat, és elmegy a falig -teljes sebességgel... mert most nem piszkálja senki, nincs megfelelési kényszer, 18 órás művészfilmet csinál, így minden jelenetet olyan hosszúra hagy, amennyire csak a kedve tartja. akár a végtelenségig is... és az a durva, hogy úgy tűnik, hogy igaza van, mert az ember megbabonázva nézi a végtelenbe nyúló képeket is -bár lehet hogy csak azért, mert értelmek keres bennük (pl. aranyra fújt ásók?)... de persze nem mondhatjuk, hogy statikusan álltunk volna egy órán keresztül, mert ezt a részt nagyjából rászántuk cooper ügynök visszatérésére a való világba. de persze nem jöhetett csak úgy vissza a függönyön keresztül, lynch-esen ki kellett facsarni az egész utazást... de tényleg, már az első helyszín, a bevart szemű lánnyal, a kihagyásos, ide/oda tekergetett képekkel annyira a mester lenyomata volt, hogy nem bírtam megállni, hogy ne mosolyogjak. és ez még csak az első lépés volt, jött briggs őrnagy lebegő feje, az elektromos hálózaton való utazás, a kövérkés négerkurvázós cooper alteregó kimúlása, és a mi drága jó ügynökünk teljes zavara (és lyukas zoknija)... talán tényleg elindul valami, ha cole igazgatóéknál összefutnak majd a szálak, de nem biztos, hogy szükség van arra, hogy beinduljanak a dolgok... (no, megérkezett tamara preston ügynök is, akinek a jegyzeteit már a tp könyvben is olvashattunk -és persze hogy lynch az aktuális kedvenc énekesnőjére osztotta a szerepet.) (#05.28.)

„give me my fucking coin, dead wife.”

rápillantottam a főcímben crispin glover nevére, mondom jé, nem is került még elő az öreg kedvencem így az évad felénél -úgyhogy megörültem, amikor tényleg betoppant, cipője alatt fénylettek a járólapok, hatásos belépő, mit ne mondjak... tökéletesen passzol hozzá az új istenek vezéregyéniségének a szerepe, ő a globalizáció megtestesítője, egy tárgyalóképes vezető, aki tiszteli az öregeket, és szívesen tanítja móresre a pofátlan ifjakat... érdekes csapatot formálnak a modern istenek, de főleg média érdemli a figyelmünket közülük, mert hatalmas erő van a kisujjában is, ugyanakkor közel áll hozzá a játékosság is -és gillian anderson lubickol a szerepben, tökéletesen hozza david bowie vagy marilyn monroe manírjait... hiába kapunk egyre több magyarázatot az istenek ellentétére, nem hogy tisztulna a kép, de egyre zavarosabb lesz, ahogy kapkodjunk a fejünk ebben a misztikus játszmában -de tudjátok mit? ez pont így van rendben... már két rész óta izgatnak minket laura és shadow reunion-jával, de most szerencsére kielégítőre lett megírva az összes párbeszéd, így nem ért minket csalódás, ahogy a kissé halott feleség megmagyarázta a félrelépését, és kellően bizarr volt az egész szituáció, főleg amikor kiemelkedett a meleg vízzel teli kádból, jól láthatóvá téve a boncolás utáni varrásait (óh, tudtam én, hogy emily nem szégyellős, csak a megfelelő alkalomra tartogatta a melleit!)... (#05.28.)

„love is consent. we must be loved.”

hmm, az elmúlt években annyira ragaszkodott steven moffat az epizodikus szerkezethez, hogy most az utolsó körében átbillent a túloldalra, és egy nagy összefüggő egészként kezeli az évadot? és láss csodát, így is működik a show... szóval nem szabadult még meg az emberiség a rothadó külsőt öltött idegenektől, akikről múlt héten kiderült, hogy kínos precizitással szeretik megtervezi a bolygó-igázásukat -most ehhez még az is hozzáadódott, hogy őszintén kell kérni is tőlük, hogy uralkodjanak rajtunk -nyakatekert egy népség, de is ezért illenek bele tökéletesen a who-bestiáriumba... tetszett, hogy csavartak egyet az emberiség szokásos hozzáállásán, mert az apokalipszist ezúttal nem az összeférhetetlenségünk hozza el (a doktor még arra is képes, hogy fél kézzel levezényelje a világbékét), hanem az emberi hülyeség és a véletlenek szerencsétlen keveréke... és a vágás is párhuzamosan ment a gyilkos labor és a nagyon pöpecül kinéző piramis között (btw, mi ez a piramis-formához ragaszkodás az űrlényeknél? vagy ezek a csúnyaságok is onnan jöttek, ahonnan a csillagkapu istenei...?). jó volt a tempó végig, de a végére sikerült igazán felfokozni az izgalmakat és az érzelmi skálát, hogy a doktor pont a megfelelő pillanatban kapja vissza a látását -hogy láthassa a kudarcát... (#05.28.)

„we are history’s last line of defense.”

szerintem a készítők is érezték a szívük mélyén, hogy mennyire döcögött a show tavaly, úgyhogy amikor megkapták a lehetőséget a hibák javítására, ők éltek vele. kidobták azt, ami nagyon nem működött (az egy gonoszt üldöző koncepciót), elköszöntek néhány idegesítő karaktertől, és jóval feljebb tekerték a fun faktort... úgyhogy ez a rész jó belépő az újoncoknak is, mert az új küldetésen lévő csapatot (mentsük meg a történelmet!) körbevették egy csomó cool dologgal, három testőrös bohóckodással, nőcsábász einstein-nel és egy nácik által megalkotott atombombával (utálom a nácikat!)... sztorizós szerkezetbe helyezték mindezt, hogy az arrow nézői is átcsábíthatóak legyenek a keretben felbukkanó oliver-rel, és ahogy a ’forgatókönyvírás klasszikus megoldásokkal’ kurzuson tanítják, egy új karakter segítségével mutatták be az új nézőknek a szituációkat... örülök, hogy tavaly ilyen gondosan választották ki az arrowverse nagy halottját, mert az univerzum ezen szegletébe is el tudtak érni a búcsúzását követő hullámok, azaz sara most épp’ a testvére megbosszulása miatt morcos (kivéve amikor nőket csábít el!)... a feljavított alapkoncepciónak hála ez volt a sorozat eddigi legszórakoztatóbb epizódja, most már csak meg kéne tartani ezt a zsinór-mértéket, hogy ki tudjanak lépni a ’megtűrt kistesó’ szerepből... (#05.27.)

„-they’re too green.

-some could say the same about you. ...i’ve been waiting 5 years to make that joke.”

lehet hogy oliver sokat tanult abban az öt évben, amikor nem tartózkodott starling-ban, de azt nem sikerült megtanulnia, hogy sohasem szabad nevelési módszereket eltanulni az oroszoktól -nézzétek csak meg makarenkó-t... természetesen az új csapat felépítése nem mehetett zökkenőmentesen, főleg mert oliver szívesen nyilazza először hátba az embereket, és csak utána kérdez, de mondjuk nem lehet azon csodálkozni, ha bizalmi problémái vannak az embertársaival szemben. ráadásul nem lehet könnyű újra felelősséget vállalnia azért, ha újra megsérül vagy netán meghal valaki a köreiből... tetszik, hogy ennyire építkeznek a múltra, hogy az új társak keresésére is ilyen méretes árnyékot vet laurel lance halála, és hogy nem felejtkeztünk el arról sem, hogy tavaly bizony felrobbantottak egy nukleáris töltetet a sorozatban... kicsit féltem a rongyosan is menő új karaktertől, mert túlságosan megégettük magunkat tavaly a varázshasználókkal, de úgy tűnik, hogy a hókuszpókusz helyett bibliai hátteret adtak neki, így máris szimpatikusabb... az új évad-gonosz is itt ólálkodik már, eddig olyan... izé... nyilazós, majd meglátjuk, hogy mennyivel lesz másabb a korábbiaknál. (#05.27.)

„you can reset the timeline, you can try to fix it, but no matter how hard you try, it’s never gonna be exactly how it was.”

most komolyan, barry, pont ezt az idősíkot sikerült összehozni, ahol mindenki méretes személyes problémákat cipel magával, így van egy durcás flash-csapatunk, egy humortalan cisco-nk meg egy kisfiúvá változott diggle kislányunk...? és úgy tűnik, hogy huzamosabb ideig maradunk ezen a timeline-on, még szerencse, hogy valamennyire enyhült a rész végére a depi-nyomás, mert barry felfedezte, hogy a leghatékonyabb módja annak, hogy ne morcoskodjanak körülötte az emberek, az az, ha az igazat mondja... igazából azért nem volt veszett az epizód, mert jay (a.k.a. apu v2) hatásosan tette helyre barry gondolkozását (és közben dobott egy kedves retro-momentumot is dawson-nal és a soul asylum-mal). és nem nehéz átérezni a barry vállára nehezedő terhet sem -mert együtt kell élnie az idő-kavarásából származó járulékos veszteségek lélekhúzó súlyával... már el is fejeltettem, hogy annak idején promózták tom felton érkezését, úgyhogy őszintén meg tudtam örülni a borostás malfoy-nak, akit természetesen most sem egy pozitív szerepre castingoltak... (#05.27.)

„do you think that supergirl is a hero ecause flying is one of her skills? no. she’s a hero because she has a need. to help people, to protect the planet.”

nem merem elképzelni, hogy mennyit kellett körbenyalogatni a warner-nél a nagyon fontos döntéshozókat, hogy engedélyt kapjanak a készítők arra, hogy teljes valójában megmutathassák clark kent-et és híres alteregóját, és ne csak bénán (az elmosódott háttérben) lehessen rá utalgatni -főleg annak fényében nagy dolog ez, hogy közben más ikonikus karaktereket a megfizethetőbb testvéreikkel helyettesítik (oké, egy kopasz férfi helyett katie mcgrath szép pofiját bámulhatom, ez vállalható csere)... de vannak a csatornaváltásnak egyéb következményei is -például, hogy vancouver-ben új helyszíneket kellett találni, de szerencsére ezeket a változásokat beleírták a szövegkönyvbe is, elég viccesen... olyan szempontból még nem érződik a kisebb tévéadó szorosabb nadrágszíja, hogy calista flockhart még tiszteletét tette a nyitányban, és jó is az, hogy itt volt még cat grant, mert finoman egyengethette kara útját. mert bizony hiába tart meg fél kézzel épületeket supergirl-ként, a magánéletét még mindig nem tudja kézben-tartani... igaz most nem zavartak annyira a szívzűrök, mint tavaly, talán jobban ki volt balanszírozva az egyensúly, talán a szerethető és pozitív superman elvette ezeknek a jeleneteknek az élét. vagy csak az egész részt belengő bájos hangulat nem engedte, hogy leragadjak a hibáknál... (#05.26.)

„being a vigilante is not just putting on a mask and thinking up a codename.”

szóval arról papolnak az írók, hogy tovább kell lépniük a karaktereknek, ők meg inkább hátralépnek párat, amivel visszacsempésznek egy nagy adagot az első évados hangulatból -oké, ez lehet hogy csak nekem ellentmondás, és egyébként is fogjam be a számat, mert működik a koncepció... jó érzés újra elmerülni a bűnös város éjszakájában, ahol egymásnak adják a kilincset az alvilági figurák, és öröm látni, hogy tényleg visszatért a tökös green arrow, aki messzire száműzte a tavalyi nyámnyila énjét, és probléma nélkül lő térdkalácson bárkit, sőt, attól sem riad vissza, hogy derékba törjön bárkit, aki leleplezhetné az identitását... persze a csajok részéről megy egy kis morális dilemmázás, de oliver elég hajthatatlannak tűnik most, hogy belátta, hogy a sötét alakok ellen csak kemény módszerekkel lehet harcolni... úgy tűnik, hogy a flashback-ek létjogosultságát is sikerült helyrebillenteni, legalábbis most azt éreztem, hogy az orosz alvilág kellően reflektál a star city-féle gengszterekre... bevallom, nekem nem hiányzott a régi csapat, és egyébként is, hamar változhat a karaktereknél a szélirány -lance kapitánynak is elég volt most egyetlen hatásos beszéd... valamiért vonzanak ezek a street level, emberi gonoszok ellen harcoló hősök, így azt gondolom, hogy meg fogom találni a számításomat idén a sorozatnál. (#05.26.)

„be the flash, barry. because that’s who you are.”

a saját boldogságunkért beáldozható-e mások élete? avagy egy negyven perces évadnyitóért beáldozható-e a rajongók boldogsága...? mert bizony a flashpoint annyira ismert történet, hogy a képregények felől érkezett közönség igenis elvárta, hogy epic legyen ez a kezdés, csakhogy ahhoz több időt kellett volna rászánni, mert most csak felületesen tudtunk végigfutni (pun intended) ezen a klasszikus alter-univerzumos sztorin... érzelmileg működött az epizód, leginkább azért, mert szegény barry annyit szenvedett már az évek során a szülei miatt, hogy most megérdemelt velük pár boldog pillanatot, és ezeket nekünk is jó volt átélni... a szokásos másik dimenziós gimmick, a karakterek ötletes variálása sem volt rossz (cisco természetesen badass volt milliárdosként), de persze kellett lennie köztük olyannak is, aki rosszabb helyzetbe került az eredeti idővonalhoz képest, mert kellett valami, ami elindítja barry-t a visszaúton. mert ugye nem maradhatunk ebben a félrement idősíkban, hisz' az időutazós sztorik fő alapeleme, hogy vissza kell térni a valóságba. a valóságba? mert nagyon úgy tűnik, hogy az az a terv az évadra, hogy újabbnál-újabb realitásokkal fárasztanak majd minket az írószobából... (talán azért éreztem lagymatagnak ezt a kezdést, mert nem tudtam felpörögni azokra a karakter-variációkra, akikről tudtam, hogy nem találkozom velük többé.) (#05.26.)

„it distorts visual perception and sense of balance somehow creating the illusion that everything around you is topsy-turvy.”

jéé, gotham-ben is van szabadság-szobor...? vertigo grófról sajnos csak annyit tudok, amit annak idején az arrow-ból felcsipegettem, azaz nem sokat, de azért ezzel a szédülést okozó szemfedővel félelmetesebb volt, mint ott drogbáróként... maga a szédülés effekt egyébként nem igazán tetszett, vagy csak az volt a baj, hogy tengeribeteg lettem tőle... no, jönnek al ghul-ék is gonoszkodni, helyes, helyes... (#05.26.)

„things of consequence rarely happen by accident.”

egyedi hangulatot kölcsönöznek a show-nak mr.varga monológjai, amikben hol okoskodva, hol anekdotázva osztja a világnézetét unos/untalan -mondjuk még mindig jobb, hogy ha beszél, mintha a fogát piszkálná... de ezektől lesz ő még creepibb, egy igazi minnesota-i mr.wolf, aki problémákat old meg, és közben úgy fenyeget mosolyogva, hogy senki sem áll meg vele szemben a lábán -kivéve egy nőt, mert carrie coon rendőr-asszonyként is a határozottságot és a karakánságot tudja kidomborítani a karakterből... már aggódtunk volna az elég csúnya hastájéki sérülésekkel bajlódó nikki-ért, amikor kiderült, hogy az élete szerelme az, aki hamarabb dob szerencsétlenül az élet nagy kockájával... ehh, pedig épp’ arról akartam áradozni, hogy ewan mcgregor-t mennyire élvezet nézni veszekedő ikerpárként, amikor a fargo-ra oly’ jellemző váratlan baleset lecsapott, csavarva ismét egyet a felálláson és a hangnemen... btw, hangnem, megint nagyon tudatosan használták a részben a zenei sávot, mondjuk beethoven-t vagy egy orosz csasztuskát -és persze némi szomorú zongorás témával sajdították meg a szívünket a halálesetnél. (#05.25.)

„survival’s a team sport, especially up there.”

na olyan is ritkán van, hogy nem azért dobolok a lábammal az epizód végét várva, mert túlnyújtottnak érzem a jeleneteket, hanem azért várom, hogy elérjek a vége-főcímig, mert nem bírom már elviselni a feszültséget... okos döntés volt, hogy a föld alá menekültekre csak egy pár percet szántunk (illetve csak a blake tesók kaptak néhány érzelmes pillanatot), és utána végig csak az aktív szereplőinkre koncentráltunk, akiknek le kellett vezényelniük egy túlélést, miközben ketyegett az óra egyre csak visszafelé... ha már emlegettem bellamy-ék megható búcsúját, akkor azt is meg kell említenem, hogy a sok izgulás közben azért belefért pár jelenetnyi lelkizés is, amik mind frissítőleg hatottak a fékevesztett tempó mellett -és fura módon a többségének bell volt a középpontjában, ő rakta helyre az önmagában kételkedő clarke-ot, raven-t és echo-t is (ezeken kívül ott volt még a baráti közeledés monty és murphy között is)... de azért a lényeg a majdnem valósidejű tempón volt (amit megtámogattak még az izgő/mozgó kézikamerával is), ami miatt azért elő-előfordult, hogy ráförmedtem a képernyőre, hogy ’szaladj már te lány!’ -szóval mondhatjuk, hogy maximálisan sikerült bevonni az események sűrűjébe... azt hittem, hogy jövőre a szétszakadt frakciók egymásra-találása lesz a fő irány, ezért megleptek azzal, hogy máris letudtuk a több évnyi ugrást, és máris egy új slamasztika árnyéka hullott a sokat próbált földre... (#05.25.)

vagy az évad indult döcögősen vagy én nem voltam ráhangolódva az elején, de mindenképp hiányzott az a tűz a kettőn kapcsolatából, ami annyira közel hozta hozzám a show-t az elmúlt években... talán nem mindegyik írói döntés volt helyes, talán a csapatdinamikával volt a baj, vagy hogy az apokalipszisre való felkészülés nem adott elég erős gerincet ennek a körnek -ez utóbbi azért elég valószínűtlen... talán a nagy döntések nehéz súlyának érzékeltetése hiányzott -vagy legalábbis csak egyetlen fő morális probléma volt, amit újra-és-újra megrágtunk (azaz hogy mennyit lehet feláldozni egy nagyobb jóért cserébe, és itt is specifikusan az emberéletekre vonatkoztatták ezt folyton)... lehet hogy a szűk tizenhárom rész tette, de szépen kikupálódott minden az évad második felére, újra erősebben éreztem én is a tüzet a szívem közepén. túlvagyunk a kicsit megfoghatatlan természeti fenyegetésen, jövőre visszatérhetünk a földre, ismét egy emberibb megközelítésben vizsgálni az apokalipszis utáni napokat...