soroló

„we’d like you to join us. we can give you a home, a team, and a place to better train the use of your power.”

szépen felfűzték az eseményeket a címadó ’második esély’ szálra úgy, hogy még épp’ nem lett szájbarágós a tanulság... nem volt egyszerű, de sikerült becserkészni az új kanárit, egy szimpatikus a csajt, múltból hozott komoly csomaggal, és egy tanulsággal, ami a belépője volt az arrow-team-be: a bosszú nem old meg semmit... felicity is kapott egy kvázi új esélyt arra, hogy a dark web királynője legyen, de persze a semmiből felbukkanó hacker-csapat eléggé gyanús, so, lesz itt még gótikus sírás, nem kevés... oliver most úgy gondolja, hogy az új dinah új esélyt ad neki arra, hogy jobban kezelje a csapat-dinamikát, de az ő új esélyét inkább a múltban kell keresni, amikor megtanulhatta azt, hogy az úrifiúból lett kegyetlen emberből hogyan válhat igazságot szolgáltató hőssé -és ez lesz az a flashback, amiről már most érezhető, hogy baromi jól fog működni, mind az utalások, mind talia személye miatt... (ja igen, diggle is megkapta a maga második esélyét, de nos, izé, tudjátok mennyire semlegesen állok a karakteréhez már évek óta...) (stephen amell milyen komoly verekedés-jelenetet nyomott le vágatlanban -kifizetődnek a sok évnyi edzések, mi...?) (#07.05.)

„it’s just like the movie ’the good, the bad, and the ugly’. three bad guys. no one knows who to trust. so they all end up screwing each other over.”

a kezdő monológnál megörültem, hogy kifordított epizódot kapunk, a gonoszok szemszögéből szemlélhetjük a dolgokat, aztán nem sokkal később már megijedtem attól, hogy ennyit szerepel ma az átkozottak ligája, mert rájöttem, hogy azért nagy mennyiségben mégsem érdekelnek... de a végére sikerült jól eltalálni az arányokat, és tulajdonképpen élvezet volt figyelni, ahogy a három antiszociális szociopata muskétásból igazi szövetség lesz a sok morgás és hátbatámadás után... és tök ciki, hogy ennyire elfelejtettem szegény eddie önfeláldozását, hogy rá tudtam csodálkozni arra, hogy eoban thrawne miért is menekül az oszladozó speedster-halál elől... eközben a waverider-en sem állt meg az élet, próbálták tartani a lépést a rosszfiúkkal, vagy még inkább próbálták rendberakni a prof cuki lánya körüli idő-drámát (és lám, ha éles agyak találkoznak, milyen szikrák pattogtak már lily stein és ray palmer között!)... no, az átmeneti rész után jövő héten visszatérünk a töri-mentéshez, vagy ahogy az utolsó jelenetből kitűnt: amerika megmentéséhez... (#07.05.)

„i challenge you to trial by combat.”

mindannyian éreztük már azt, hogy nyomot akarunk hagyni a világban, mielőtt eltűnnénk belőle -szerintetek mi az egyik fő oka annak, hogy minden egyes befogadott alkotás után én is itt koptatom a billentyűzetet...? így teljesen megérthető, hogy iris a megjövendölt halála árnyékában tenni akar valami fontosat, még ha ezt a maga iris-es módján is teszi, titkokkal, hisztikkel körülvéve (oké, azt elismerem, hogy az apja figyelmének elterelése vicces volt)... de itt volt az ideje annak is, hogy felpiszkáljuk cisco-ban a képességeket, hogy végre magabiztosabban menthesse a világo(ka)t és a barátait -és ehhez kellemes partner volt a női cisco, akivel nem csak az összecsapás volt mókás (főleg amikor ms.teschmacher szeme láttára püfölték egymást a catco épületében), de a szemérmetlen flörtölés is jól működött, mondhatjuk, hogy kellemes vibe volt köztük (cö-cö-cö)... de egyébként is bírom, amikor a multiverse különböző szegleteinek szokásairól, mindennapjairól szerzünk tudomást... (ha észrevettétek, eddig nem is említettem barry-t, mert bár itt volt a részben, kicsit futott, kicsit bénázott, kicsit aggódott, de nem sok vizet zavart...) (#07.04.)

„i hate having a nemesis. clark always makes it look so much fun, like you have a deadly pen pal you see once a year. but having a nemesis is stressful.”

néha meg kell próbálnunk újraértelmezni az érzéseinket -mert ha mélyen magunkba nézünk, nem biztos, hogy az, akit ellenségnek gondoltunk, tényleg egy olyan lélek, aki iránt kibékíthetetlen ellentétet vagy olthatatlan gyűlöletet érzünk... duplán is próbálták igazolni ezt a tételt a készítők -először is itt volt livewire, akit szerencsére nem azért hoztak vissza, mert kifogytak a heti-gonoszokból, hanem hogy kerítsenek egy nála nagyobb gonoszt, aki fegyverként használná a képességét (igen, már megint)... és örülök annak, hogy valami kölcsönös tisztelet alakult ki supergirl-lel, reméljük legközelebb sem esnek csak úgy egymásnak. eközben j’onn-nak is át kellett értékelnie magában a múltat, a dühét -és valahol nagyon az én utcám a végkövetkeztetése a sztoriszálának: mert nem szabad az alapján megítélni bárkit is, hogy melyik nép gyermekeként látta meg a napvilágot (bár lehet hogy az utálatos fehér marsiak jövő heti érkezése után másképp gondolom majd ez)... no, végre kiderült a guardian-titok, igaz elég bénán, de az a jó, hogy melissa még az ilyen kara-féle durcikat is csodásan eladja nekem... (#07.04.)

„russians. best villains since the nazis.”

fokozatosan csempészik egyre közelebb hozzánk a karaktereket -ruth intuitívan mentette a pénzügyeket a borzasztó orosz akcentusával; debbie-ről már nem csak annyit tudunk, hogy ex-szappan-sztár / ifjú anyuka, hanem azt is, hogy szereti az acélkemény (khmmm) izmokat; de nem csak a főhősök felé kacsintgattunk, a többiek is ilyen apróságokkal színesedtek, a pizzás-fiú irányába mutató esetlen flörtöléssel, a megértő szobatárssal, a még megértőbb főnökasszonnyal... és közben jó látni, hogy keményen megy a felkészülés a háttérben, mert azért nem felejtkezünk el a végső célról sem -a szexis bunyóról... (#07.03.)

„is your vagina falling out?”

egy olyan mindennapi tevékenységgel, mint a munka (vagy annak hiánya), jól lehet érzékeltetni egy ember zuhanását a mélypont felé. és nem is csodálkozhatunk azon, hogy val-nak elege van a borzasztó páciensekből (nem is tudom, melyik a rosszabb, az iphone miatt hisztiző picsa vagy a tele szájjal maszturbálásról hadováló srác). és alex is valami hasznos tevékenységgel jönne ki a problémái alól -aztán a végén csak a szokásos megoldás marad neki: az alkalmi szex... laura-nál kicsit máshogy használják a munka-analógiát, mert a kísérleti keresztkérdésekkel az anyjára terelik a gondolatait. (#07.03.)

„we’re on the island of dr.moreau here; whatever weird shit is happening, it’s coming from the big house.”

a múltkor félretett főszálak most teljes erővel dübörögtek, kár hogy kicsit fáradt voltam most egy ilyen info-heavy epizódhoz, de azért kitartottam becsülettel... először is foglalkoztunk kira-val, aki a maga durcásságával sosem volt a sorozat cuki kislánya, és sajnos még az összezavarodott érzéseivel sem tudják kiváltani belőlünk a kellő hatást... eközben két nyomozás folyik a klónok részéről, és nem tudom, hogy melyik lesz elterelés, és melyik lesz fontos a végén. mármint eléggé alapozásnak tűnik az, hogy most kezdik felfedni, hogy a nagyon öreg ember miket követett el korábban, plusz engedtek egy kis fényt a két klónvonal megalkotójának nagy ellentétére is, ami miatt még inkább széttartónak érezzük ezt a szörnyű társaságot... jellemző, hogy a sok infó között a kedvenc jelenetem a tesók közötti intim pillanat volt a zárdában -ami azt is bizonyította, hogy tatiana nem csak a klónok különbözőségeit játssza zseniálisan, de ahhoz is mesterien ért, hogy megérintse a lelkünket. (#07.02.)

„without hope. without witness. without reward.”

kétélű fegyver az, ha kettészedsz egy dupla-epizódot, mert a második rész kezdete egyből egy csúcspont lesz, és onnan nehéz tovább fokozni fel a dolgokat a nagy fináléig. moffat-ék viszont jól kufárkodtak a meglévő alapokkal és a cybermenek jelentette szüntelen feszültséggel, mert az ember át tudta érezni a helyzet kilátástalanságát, az igazi életveszélyt. még akkor is, ha tudjuk jól, hogy a timelord-oknak megadatott a regeneráció, mint egy kiskapu a halál elől -mármint ha hajlandóak regenerálódni... jó lett a párhuzam a számunkra két legfontosabb timelord között, mert itt volt nekünk a master/missy párosa (akik között a nárciszizmuson túlmenő szexuális feszültség is ott feszült), akik a jövőjükkel mit sem törődve szúrták hátba egymást a nézet-béli különbségeikért. és itt van a mi jó doktorunk is, aki nem csak kesereg azon, hogy el kell hagynia ezt a testet és személyiséget, mint az előző két inkarnációja, hanem egyenesen megtagadja azt, hogy átalakuljon. pedig reménykedtem benne, hogy most nem kell várni karácsonyig az új doktorra, ráadásul egy olyan aranyos csavarral fejeztük be a részt, ami miatt még nehezebb lesz kivárni ezt a majd’ fél évet... hogy azért egy évadzáróhoz mérten kapjunk búcsút is, szépen lezártuk bill sztoriját, a múlt heti lukas mellkas és robotos beszéd után nem gondoltam volna, hogy lehetséges a számára a happyend, de sikerült megoldani -ráadásul úgy, hogy az egész évados íve szép keretet kapott (és tök jó, hogy nem a fehér maszkot kellett néznünk az arca helyett egy egész részen át...). de nardole-tól is egy többé/kevésbé megnyugtató helyen búcsúztunk -mert igaz, hogy ott a fenyegetés a folyton fejlődő cybermenek miatt, és a fura szagú emberek között kell élnie, de akár rátalálhat a szerelem is, és az mindig jó út a boldogság felé... (#07.02.)

ha az általam ismert doktorokat nézem, a tizenkettes változott a legtöbbet a neki kiszabott idő alatt -mert kezdetben egy morgós agresszív timelord benyomását keltette, aztán jött a rocksztár verzió, amivel közelebb lopózott a szívünkhöz, idén pedig mintha megbékélt volna a sorsával, hogy folyton meg kell mentenie az emberiséget, ráadásul érzelmeket kezdet táplálni missy iránt (ez azért is üdítő, mert végre nem a companion-nal kapcsolatban bonyolódott az érzelmi gombolyag) -a régi énjéből leginkább a cinikus egysorosok maradtak csak meg... és a szerethetőbb doktor mellé érkezett egy szerethető új companion is, aki egyszerre volt okos és naiv, aki rá tudott csodálkozni a világ(ok) csodáira, ugyanakkor kritikusan is kezelte azokat, és aki egy jó kis lelki csomaggal érkezett, mint színesbőrű leszbikus lány... az évadnak végül megnyerő lett az összképe, jól állt neki, hogy moffat-ék nagyobb ívekben gondolkoztak, a heti-ügyek többsége is működött nálam, szerencsére nem hagyták cserben peter capaldi-t, hogy méltóképpen búcsúzhasson, mint a tizenkettedik. illetve... szokás szerint fura ez a helyzet, hogy az évad végén nem tudjuk kitenni a pontot, majd csak a fenyőfa alá érkezik az igazi vég...

„the lance sisters have a habit of coming back to life.”

a képregények már elértéktelenítették a halált, mert ben bácsit kivéve nincs olyan karakter a pantheonban, aki ne halt volna meg és tért volna vissza az életbe -és nem örülök annak a trendnek, hogy a tévés adaptációk is átveszik ezt a rossz szokást, mert így érzelmileg kiüresednek majd az igazán drámai percek, azaz felesleges lesz megszakítani a szívünket egy-egy búcsúnál, amikor tudjuk, hogy úgyis vissza fogják csinálni az egészet... és ez a panaszkodás még akkor is megáll a lábán, ha most tudjuk, hogy nem az a laurel tért vissza, akit eltemettünk, hanem egy alternatív verziója -de mint látható oliver-en is, nem igazán számít a különbség (vagy az orrkarika)... örültem, hogy nem húzták sokáig az átverést, hanem hamar előtörhetett a kissé furán vizualizált sikoly. aztán persze a heti-gonosz szirént is illett az évad-gonoszhoz kötni, de persze a rejtélyes csuklyás megint kicsúszott a markokból, mert tartogatni kell őt a végéig... (felicity badass-sége elég jól sült el, mert jogosnak érezzük a bizalmatlanságát és az elmúlt évek drámáinak megkeményítő erejét -meg egyébként is, mindig jó látni, amikor egy nő határozott és maga osztja a pofonokat...) (#07.01.)

„the future of the entire world is at stake. and you’re our only hope.”

ha már idén a szórakoztató-faktorra akartak rámenni a készítők, akkor miért ne tehették volna meg, hogy geek-fesztivállá változtatják az egész sorozatot... és mi lenne geek-ebb, mint azok az alkotások, amik most már több generáció óta meghatározó élményei az emberiségnek, a hetvenes/nyolcvanas évek azon csúcstermékei, amiket egy fura szakállas kis fickó agyszüleményeiként ismerünk -a star wars és az indianan jones filmek... és persze az nem volt elég, hogy maga george ott volt az események középpontjában, de egy rakás utalást is elhelyeztek a filmekből, olyan jelenetek jöttek sorban, amikből ’inspirálódhatott’ mr.lucas (a szemét-tárolós jelenet kapta a legerősebb hommage-t)... és tök jó ötletnek tartom, hogy a hajón lévő két okosember elfelejtette a fejében lévő sok tudást, mert nem meríthettek erőt a gyerekkori mozis élményeikből... rip viszont másképp veszítette el az eszét, és arthur darvill egész határozottan fordította ki a karakterét, rengeteg humorral színesítve azt... közben nem felejtkeztünk el mick látomásairól sem, amiknek az orvoslása szintén szült jónéhány mókás pillanatot... (hehe, azzal viccelődni, hogy tavaly erőtlen volt a gonosz, az önirónia level 100!) (#06.30.)

„i think that a man often meets his destiny on the very road he takes to avoid it.”

hjaj, azt hihettük, hogy magunk mögött hagytuk a hisztis, drámázós, probléma-halmozós napokat, de neeeeeem, hoztunk a jövőből még egy jó adagot mindegyikből... persze jó lehet majd az út, amit épp’ próbálunk átalakítani, hogy ne ahhoz a már látott végzetes végállomáshoz érkezzen, de inkább aggodalommal tölt el a sok előre látható dráma és túlspilázott titkolózás... az mondjuk érdekes, hogy elhintettek nekünk infókat a jövő-béli részekről, volt utalás a gorillákra, a musical-epizódra (igen, hiába toltam darára az évadokat, azért csak átszűrődtek információk a net-zajból hozzám) -és hogy ne csak barry aggódjon a jövője miatt, hát nem felejtjük caitlin problémáját sem... viszont a szép laboros lány jó indokként szolgál arra, hogy a korábban utálatos karakterként használt julian-t végleg bevonják a flash-team-be. ja, igen, kölyök flash is megkapta a maga dicsfényét, de azért még érzékeltetik, hogy folyik az oktatása... szóval naiv voltam, amikor a karácsonyfa alatti meghitt pillanatoknál azt hittem, hogy a második félidőre fordulva megváltozik majd a sorozat hangneme -nem, idén már csak ilyen nyűglődősek maradunk... (#06.30.)

„that’s maaldoria. the heart of the intergalactic slave trade.”

tudjuk jól, hogy kevin smith-nek mennyire fontosak a szerettei, hogy mindig támogatja is őket, szerepekkel mondjuk -és nem is a nepotizmussal van bajom, hanem azzal, hogy szegény lányának nagyon furcsa hangja van... de szerencsére kevin épp’ annyira szereti a képregényeket is, mint a családját, úgyhogy utazhattunk kara-val és mon-el-lel egy vörös naptól sivatagos bolygóra, hogy némi alávaló rabszolga-kereskedelmet akadályozzunk meg... mindig érdekes az, amikor egy szuperhősnek elveszik az erejét, hogy miképp boldogul, ha csak a puszta ökleire számíthat, így kicsit sajnáltam is, hogy nem vitték végig ezt a koncepciót az egész részen át, és bedobtak a végére egy képesség-visszaadó bombát (mármint szó szerint)... de látványon és a moralizáláson túl (a sorozattól nem meglepő módon) az epizód érzelmi vetülete működött a leginkább, hogy alex feldúlt állapotában majdnem a kapcsolatát is feldúlta, de szépen terelgetik egymás felé a kriptonit és a daxamit is... winn-nel egész szép sztori-arc-ot jártak be, ahogy legyűrte a félelmeit a terepmunka során, és közben szóratták vele a popkult utalásokat is (stargate, redshirt). (#06.30.)

„i’m not going anywhere. so take your squirrel, and you sleep somewhere else, you goddamn wolf.”

együttéléskor ismerszik meg igazán az ember -erre az örök igazságra a direktor és a producer is rájöttek néhány jól irányzott pippantás után, úgyhogy egy olcsó lebujba terelték a csajokat, hogy szokják egymás társaságát. ez persze a dramaturgia nyelvére lefordítva sok-sok karakter-építést jelentett, és ez a mélyülés szerencsére drámai vonulattal is együtt jár. mert viccelődhetünk mi a nyolcvanas évek túlzásain, ha nem erős váll(tömések)re építjük az egészet... (#06.29.)

„kuntar, a vision of hideousness.”

oké, összegyűlt a csapat, most már valami irányt is kéne vennie a produkciónak, nem...? ahogy az a ’80-as években dívott, valami sivatagos poszt-apok-sztori lett a nyerő, valamint egy komoly alkotóhoz méltó bibliai méretű script. csakhogy a pankráció nem erről szól, mind tudjuk jól, csak a puszta szórakoztatásról, amit most néhány formás mellel fejeltek meg... kicsit szürreális lett a malibu-i party a drogot hozó robottal meg a nyilvánvalóan meleg komornyikkal -de hé, legalább leástunk egy kicsit a megcsalt ifjú anyuka drámájának mélyére... a végére viszont visszataláltunk a humor és az alkotás útjára, ahogy a videokamera előtt tipizáltuk a nőket... (#06.28.)

„let’s do a night out in burbank.”

apu árnyéka még mindig rávetül a sorozatra, de ez most inkább egy nosztalgia-trip volt a testvérekkel, akik nem csak a múltjuk fontos állomásait járták körbe, hanem egy kicsit magukban is kutathattak azzal kapcsolatban, hogy kik is ők valójában -ez főleg annak a titoknak a fényében volt érdekes, ami múltkor kiderült val-ról... (annak idején a kezdéskor nem meg sem fordult a fejemben, hogy egy olyan érzelmes jelenetet kaphatok a show-tól, mint a mai búcsúztató rész.) (wow, carrie brownstein már itt is rendez, nem csak a saját háza táján...?) (#06.28.)

„you’re like grace kelly on steroids. and i wanna put that on television every single week.”

a második rész mi másról szólna, minthogy tovább mélyítjük az ismereteinket a karakterekről, kialakítunk magunkban képeket, amiket aztán idővel lerombolhatnak. itt van például a beképzelt gazdag picsa, aki magasan hordozza a picsaságát. vagy a majdnem professzionális négernéni komoly drámai csomaggal a hátizsákjában. vagy a farkas-lány, kifinomult szaglással és viselkedés-pszichológiai ismeretekkel (azaz tudja ki a falkavezér). szegény hősnőnk el is sikkadt a sok erős személyiség között -illetve sikkadt volna, ha alison brie nem azt a lehetetlen kivágású dresszt hordaná... (#06.27.)

„yale pulled out without even coming on my tits? things sure have changed since i went to college.”

mielőtt visszatértünk volna kezdőmezőre, még egyszer viccelődtünk a könyvtárral (ami ezúttal vagina-alakban épült volna egy rabszolga-telepre), megszületett little richard, és jonah is futott még egy kicsit a politikai karrierje után -mindeközben visszanéztünk selina életének egy-egy jelentős változására, hogy ne csak ezt az évet érezzük kereknek, de az elmúlt öt évet is (ó, persze a múltban mindenki fura és/vagy vicces frizurákat hordott)... aztán összetereltük az alap-csapatot, hogy jövőre újra együttes erővel indulhassunk az amerikai politika aknamezőjére... (#06.27.)

átmeneti évad volt, de annak elsőosztályú -hogy egy rövid politikai szlogennel rúgjam be egyből az évad-értékelőm ajtaját... a tavaly év végi vereséget ki kellett hevernie selina-nak, és ehhez találtak neki néhány mellék-vágányt (az örökké elúszó könyvtárat, a közel-keleti missziót, a poszt-szovjet választást és úgy mellékesen a nagymamává válást). az elején egy kicsit sajnáltam, hogy szétszedték a szokásos bandát, mert hiányzott a jól működő dinamikájuk, de aztán szépen megtalálták mindenkinek a helyét, és a poénok is a helyükre kattantak (még ha most nem emlékszem olyan agykikapcsolós fekveröhögős pillanatra, amire amúgy képesek a veep irószobájában). bár nekem lehet hogy az is elég lenne, ha selina gonosz sértegetéseit hallgatnám naphosszat...

„i’m basically one blood boy away from being gavin belson.”

ez egy kemény környék, és a nagy feszültség richard-ot is keménnyé változtatta az utóbbi időben -bár ez nem mindig áll jól neki. még szerencse, hogy azért most még mindig vissza tudták rángatni a seggfejség veszélyes talajáról... kicsit sajnáltam, hogy pontosan ugyanazt a szerkezetet kaptuk, mint a múlt héten, azaz táncoltunk egyet a bukás vékony peremén, aztán mégiscsak megérkeztünk a siker édes földjére, hogy nehogy szomorkásan kelljen befejezni az évadot (persze azért így is voltak könnyek, rip anton)... elbúcsúztunk viszont elrich-től (ez tudtuk a hírekből), és végülis olyan elszállósan elrich-es lett ez a búcsú, ahogy illik... uh, azért mindenképp jár a pacsi, hogy a nagy megoldás egy évadközi, akkor jelentéktelennek tűnő aktuális poénból nőtt ki... (#06.27.)

talán egy fokkal komolyabban voltunk idén, mint eddig nem? de lehet hogy csak túl nagy súlya volt az újfajta internet feltalálásának... de egyébként minden karakter hozta azt a formáját, amiért az elmúlt években megszerettük, a pénzügyi nyűgöket meg már kezdem megszokni... (nehéz újat mondani, főleg hogy körkörösen vannak felépítve az évadok, így mindig visszatérünk ugyanazokhoz a problémákhoz...)

„this is the water. and this is the well.”

uno: david lynch-nél már régóta megfigyeltem, hogy mennyire vonzódik az autó orrára felszerelt kamerával felvett éjszaki utakhoz. dos: még egy nine inch nails méretű bandánál is belefér egy kis promó a sorozat által, ráadásul lnych jó gyerek, és hagyja, hogy végigfusson az egész dal. tres: what the fuck was this...? ilyen az, amikor egy experimentális, öntörvényű rendező úgy dönt, hogy elsőéves filmszakos suhancnak képzeli magát, és teljes lelkesedéssel, fullba nyomja az elvontat... persze ha nagyon akar az ember, akkor ki tud hámozni a (főleg) fekete/fehér képsorokból, a zajos felszín alól sok mindent, mert tulajdonképpen lementünk az alapokig, és megnéztük, hogy miként érkeztek meg a túl-dimenzióból (űrből?) a bob-féle szellemlények -vagy valami ilyesmi... az biztos, hogy az első atomkísérletekhez lett láncolva az érkezésük, a durva hajléktalannak tűnő lények és a sivatagban kikelő bogár még értelmezés alatt állnak... ahogy az is, hogy 1956-ba ugrottunk -mert itt akár az is szerepet játszhatott, hogy lynch megszállottan rajong az ötvenes évekért... twinpeaks season 3 helyett ma inkább radírfej 2-őt kaptunk, ami egy abszolút vállalható csere. kár hogy a fárasztó munka már eleve laposra sikálta az agyam, így nem volt esélyem a maximális befogadásra... (#06.26.)

„i could have been born with many faces. i could have been a cop or i could have been a scientist, but i wound up microwaving mini-pizzas and chauffeuring kids to circus camp. why this life?!”

az nem egy elvetendő ötlet, hogy a nagy finálé előtt szép sorban búcsút veszünk a klónoktól -és persze nem arra gondolok, hogy csak egy maradhat a végére, mint a hegylakóban, hanem arra, mint amit most is kaptunk allison-nal: azaz hogy kicsit visszanéztünk vele a múltba, akár a kezdetek elé is, aztán szépen sorban kiástuk a régi bűnöket, hogy némi feloldozást kapva továbbléphessünk... érdekes fejtegetés az, hogy milyen szerepe is van a fehér kerítéses kisvárosi anyukának a nagy klón közösségben, mert ugye hiányoznak belőle azok a speciális képességek, amik a többieket különlegessé teszik (és még a kozmetikai termékekhez sem ért...), és ezért volt jó látni azt a határozott tökös verzióját, aki mindig keményen a sarkára áll, ha küzd valamiért... egyébként meg tudjuk jól, hogy az írók kezdetektől fogva comic relief-nek tekintették hendrix-éket, és azért ebből a jópofa arcukból ebbe az alapvetően drámai részbe is tudtak csöpögtetni egy picit -hogy aztán egy tényleg megható búcsúval eresszük el ezt a kajla párost. (#06.25.)

„operation exodus.”

azért tudok örülni annak, hogy nem vagyok egy olyan mély rajongó, aki sűrűn nyalja az információs vonalakat, kielemez minden előzetest és szinopszist, mert így bőven tud még meglepetés érni egy who-epizód megnézése közben (én viszont nem fogom magamban tartani ezeket a fordulatokat, úgyhogy csak óvatosan a továbbolvasással!)... amikor rachel talaray rendezőnő körbeutaztatott minket a rész elején az űrhajó körül, bólintottam eget, oké erődemonstráció, itt jár most a technika a kezdeti suta bájosság óta (a regenerációs kezdést nem is említem, mert most már két hetente hitegetnek minket ilyenekkel...). aztán látva a csapat-dinamikát, gondoltam missy-centrikus epizódot kapunk, sok elnyújtottan kimondott cinikus mondattal. de hirtelen bill drámája került a középpontba, oké mondom, azt látom, hogy ma semmiképp-sem a doktorral fogunk foglalkozni, akkor nézzük bill-t, szimpatikus is, és kellően horroros fura dolgok történnek vele, jöhet, bár az újdonsült barátja úgy néz ki, mintha egy húsz évvel ezelőtti orkos/törpés fantasy-ból lépett volna ki. és nem gyanakodtam semmire, hagytam, hogy moffat bevezessen az erdőbe -így váratlanul is értek a pofonok jobbról és balról: a fekete-lyuk gravitációja alá egy klasszikus gonoszt rejtettek, a csúnyácska törpés maszk lekerülése után meg kiderült, hogy mégiscsak igazam volt, hogy a doktor melletti másik időlord kiemelt szerepet fog játszani a végjátékban. már csak ki kell várni a következő hetet -türelmetlenül... (#06.25.)

„this is a wrestling television show. only ladies. lady wrestling. just like the big guys, but girls. get it? girl on girl.”

oh, hat éven át vártuk a community-ben, hogy teljes valójában megcsodálhassuk annie’s boobs-ot, de mindhiába -egy új show kellett ahhoz, hogy alison brie úgy döntsön, hogy legalább oldalról megkapjuk azokat a legendás ciciket...oké, szerintem már ismertek, hogy egy nyolcvanas években játszódó alkotásnál szeretem sorolni a kötelező kellékeket (a fura hajakat, a válltöméseket, a jane fonda-s aerobik-lábmelegítőket, a túlvezérelt ellenfényeket -látjátok, megy most is, mint a karikacsapás!), de most azon is örömködhetem, hogy ennek a csodás új sorozatnak az alkotói is pont azokat az összetevőket ismerik a korszakból, mint amiket én magam is, így fel is sorakoztatták az összeset már az első félórában -oké, adtak hozzá egy plusz adalékot is, amire én nem szoktam gondolni: a hulk hogan-féle túlzóbunyók világát... annak ellenére volt baromi szórakoztató ez a kezdés, hogy egy tipikus dramedy pilot volt ez, ahol elindítják a sztorit, felvázolják a karaktereket, és a vicces és cuki jelenetek mögé azért képeznek egy vékony réteg komolyságot is. de egyébként lehet hogy akkor is folytatnám a show-t, ha nem vigyorogtam volna ennyit, mert úgy érzem, hogy szüksége van a szervezetemnek egy ekkora adag alison brie-féle cukor-bombára. (#06.24.)

„that is not the dale cooper that i knew.”

ha cooper nem is az, aki volt, így a hetedik részre kezdtek visszaszivárogni a klasszikus évadokra jellemző hangulati elemek, talán most értünk el arra a pontra, amit a régi rajongók igazán vártak... sokszor kerül szóba laura (és az ő legendás naplója (naplói...?), felelevenítettük a lodge-ból való kijutás éjszakáját az igencsak öreg hayward-dokival, shoot, még benjamin horne szemében is megcsillant valami, ahogy egy kívánatos nőre nézett... és azt érezte az ember, hogy elindultunk előre, még duggie-nál sem toporgásban volt részünk, hanem a felrobbant autójával foglalkoztunk, mint ahogy a fejetlen hullánál is tudtak izgatni minket a rejtélyekkel... örültem, hogy diane-t nem csak azért fedték fel, hogy adjanak valami koncot a rajongóknak, hanem a fontos szerepe miatt cooper múltjában -de egyébként sem baj, hogy megtestesült végre cooper diktafonja, mert rém szórakoztató karakterre sikerült a szőke nőszemély, laura dern valószínűleg szitkozódó versenyt nyerne azzal, ahogy köpi a fuckyou-kat magából... (oké, tempósabbak lettünk mára, de azért lynch nem bírta ki, hogy ne percekig mutasson egy bár-béli takarítást...) (#06.23.)

„like a fire door that leads to another fire.”

eljött a végelszámolás ideje -avagy az élet a maga kifacsart módján igazságot szolgáltat... és csak annak járt feloldozás, aki végig a jók útját járta, így gloria az egyetlen, akinek pozitív változás állt be az életében (kikerült végre a kisváros még kisebb rendőrőrsének a posványából), a többiek viszont nem úszhatták meg sérülések nélkül -igen, a halálos fejlövés is egyfajta sérülés... de alapvetően az egész epizódban jól építették a feszültséget -bár úgy könnyű volt, hogy nikki-ék átmentek full terminator-módba, hogy igazságot szolgáltassanak. és tök jó, hogy elérték azt, hogy fészkelődjünk a fotelünkben (a zenével és a vágással), pedig alapvetően olyan emberek hullottak a raktár-épületben, akik felé egy szemernyi érzelmet sem tápláltunk... bezzeg nikki búcsúja már szívbemarkolóbb volt, bár ha belegondolok, csak egy tipikus fargo-s befejezés volt ez, ahol a véletlenek összjátéka drámai eredményhez vezet... és persze a sok simlisséget emmit sem úszhatta meg, maximum kapott egy kis haladékot... csak amiatt lehet egy kis hiányérzetünk, hogy az angolna módjára minden veszélyből elsikló mr.varga-nál nem érezhettük az elégedettséget, hogy valaki letörli az arcáról azt az önelégült mosolyt -bár gloria azért nem járt messze ettől... (kicsit furcsa volt, hogy az utolsó negyedórára uralkodott el az áttűnéses képi megoldás, míg korábban ennek a technikának a nyomát sem láthattuk...) (#06.22.)

markánsan különböző, mégis egyívású -noah hawley nagyon érzi, hogyan kell antológia-sorozatot készíteni. ezzel a mondattal most bezártam a kört, mert hasonló fejtegetéssel kezdtem az évad elején, de nem is cáfoltak rám az elmúlt tíz rész alatt... talán azt érzi az ember, hogy ez volt a legkevésbé ütős évad, mert sokkal inkább szöszölősebb volt, a nagyon vad dolgok helyett inkább a karakter-építésre mentek rá, amihez egy brutálisan pedigrés csapatot szedtek össze színész-fronton, akik nem is vallottak kudarcot a rájuk bízott feladattal -ewan mcgregor egyszerre lehetett úriember és topis feketebárány, mary elizabeth winstead gyönyörű simlisséget (majd komoly tökösséget) hozott az évadba, carrie coon egyszerű visszafogottsággal tüntetett. és persze itt volt david thewlis is, aki egyszerre volt karikatúra és ténylegesen félelmet sugárzó gonosz. ...gondolkodom, miben szenvedtünk hiányt idény, ami miatt nem ragadott annyira magával a hó alá minket a hév, és talán az lehetett a bibi, hogy a minnesota-i táj és néplélek kevésbé volt része a nagy palettának, mint eddig (még az akcentusok is kevésbé voltak vaskosak) -mert mondhatjuk rosszmájúan, hogy a parkoló-házak a világ minden pontján egyformák... (ugyanakkor ne felejtsük el, hogy azért kaptunk bőven egyedi megoldásokat, még rajzfilm-betétet is!)

„this isn’t an article, this is a gang bang on a pinball machine!”

foglalkoztunk vagy egy percet korábban mike elhagyott nagyon titkos (ám mégsem zárt) naplójával, erre most előszedik, és odacsapják vele a szarpalacsintát selina arcába -hogy aztán egy mosollyal tisztára töröljék az egészet... pedig már azt hittem, hogy tényleg előszedik a felelőtlen (ex)elnök-asszonyt a hibái miatt, de megúszta kisebb szurkálódásokkal (amiknek egy részét a szokás szerint nagyszerű adam scott (mint talk-show host) osztotta ki). de ami igazán frenetikusra sikerült, az a kétségbeesett vádaskodás volt az irodában. meg persze jonah eddigi életszakaszának lezárása a röhögő nagybácsival a háttérben... (#06.21.)