soroló

„it’s politics.”

mivel a sorozat showrunner-je, michael guggenheim évekig jogász-körökben forgott, így azt hittem, hogy ma többet leszünk a tárgyalóteremben, nem csak egyetlen jelenet erejéig... de igazából nem is az volt a lényeg, hogy a bizottsági tagok milyen ítéletet hoznak oliver karrierjével kapcsolatban, hanem az ezzel párhuzamosan zajló bűnbak-keresés, és a körmönfont észjáték az évad-gonoszunk részéről. btw, úgy mellékesen levetették vele a maszkot, és nem csak ennek a tettnek az időzítésével sikerült meglepniük, hanem a személye kilétével is, mert egy másik maszk alá vártam volna őt... de a lényeg, hogy jól működik a terve, hogy a városházán előadja az ártatlant, aztán addig tereli a közvélekedést és oliver bűntudatát, míg újra felkerül az íjász hátára a célkereszt -mondhatjuk, hogy ezzel is visszatérünk a kezdetekhez, amikor a rendőrség még nem volt ilyen elnéző az igazságosztókkal szemben, mint manapság... eközben az igazságosztónak nevezett kétes egyén is aktivizálódott egy pofás limuzin-robbantás képében -ezek után már nagyon várom, hogy ő is egy ismert arc lesz-e... a csajoknál kisebb módosításokat hajtottunk végre -felicity alámerül a dark web bugyraiba, thea viszont pont belátta, hogy nem áll jól neki az anyjától örökölt számító kegyetlenség... (#07.30.)

„y’all want to put a bunch of magnets against my skull to look into the mind of a psychotic, murderous ape?”

spórolós gorilla epizódok, pt.2... mondom először is, hogy mi volt érték az epizódban: barry ölni-vagy-nem-ölni dilemmája egy klasszikus comic döntés, és nagyon remélem, hogy azért jön elő a show-ban mostanság egyre többször, mert a végjátékban akarják átlépni a határt, hogy az ártatlan és tiszta flash-nek is bemocskolják a kezét. aztán: mindig is viccesnek találtam cisco rámenős csajozását, nem is értem, hogy lehet még mindig szingli, amikor ennyire működik az, hogy beletolja a nagy arcát a csajok látómezőjébe... de. ezen felül maga a gorilla-akciók elég semmilyenek voltak, a nagy párbajt is lerendezték két pillanat alatt. és azért is morogtam egy sort, hogy elhitették velem, hogy valódi drámát csiszolnak wells-ék körül, de aztán gyorsan visszakoztak is -ráadásul már annak is örültem volna, ha tényleg nem a hagyományos hisztis módon kezelik az apa/lánya kapcsolatban azt a fontos lépést, hogy a gyermek hoz egy komoly döntést, és kirepül a fészekből... (annak idején a koliban a barátnőm többször kitalálta, hogy menjek ki az éjszaka közepén a meki-be egy shake-ért, és én mindig húztam a számat emiatt -köszi, hogy most már tudok bizonyítékot mutatni arra, hogy nem jó ötlet egy ilyen kiruccanás...) (#07.30.)

„family’s complicated, honey.”

ejj, de utálom ezeket a szemforgatásra késztető epizódokat, amikor a karakterek nem hajlandóak észrevenni a nyilvánvalót, amikor leugatják azt az egyetlen értelmes lényt, aki képes tisztán látni a helyzetet -és aztán el kell telnie 30 hosszú percnek, mire kiderül, hogy annak a bizonyos karakternek és a nézőknek is tökéletesen igazuk volt, majd jöhetnek a meaculpa-k, és a függöny erre a hétre... oké, oké, értem én, hogy a szeretet meg a családi kötelékek elhomályosítják az ítélőképességet, de könyörgöm, világméretű fenyegetéseket elhárító, tapasztalt profikról van szó, tán félre kéne tudni rakni az érzelmeket, és realistán belátni, hogy aki éveken át az ellenség kezében volt, majd hirtelen hazatért, az sosem marad az az ember, aki régen volt -will emlegeti a netflix-et meg a 24-et az epizódban, de azt hiszem, inkább a homeland-et kellett volna darálniuk a szereplőknek... egyetlen dolog miatt bocsátom meg az ilyen klisés és fárasztó epizódokat, ha a végeredményben tudnak valami működő drámát csikarni a szolid alapanyagból, és nagy örömömre ez itt bekövetkezett, a danvers lányok fájdalma átütötte az én cinikus szívem is. (#07.30.)

„give yourself a chance to be truly free.”

pont azon elmélkedtem magamban a kezdéskor, hogy milyen komor is lett a show idénre, és ehhez a hangulati változáshoz annak is komoly köze volt, hogy jó időre parkolópályára rakták felix-et (meg a tetemes alkohol elfogyasztására képes igazi nővérét). úgyhogy nem meglepő, hogy a visszatérésével (és hendrix-ék hathatós segítségével) visszatért némi könnyebbség is a sorozatba egy bohókás művészeti megnyitó képében -de basszus, most meg pont azt éreztem, mint sarah, hogy nem biztos, hogy itt van az ideje a szórakozásnak, mert túlságosan nagy még a veszély... aztán jött két fordulat, amik új érzést keltettek bennem: igen közel már a vég. az egyik egy pozitív benyomás volt, amikor cosima önfeledten tudott örülni, hogy újabb komoly csapást mértek a neókra, a másik viszont egy tragikus fordulópont, amivel arra emlékeztettek, hogy a végjátékban soha senki sincs biztonságban... de logikus írói lépés, hogy egy halállal lökik a szereplőket az utolsó lépések felé, ahogy helena szálán is kellett egy hasonló drámai cselekmény, hogy aktivizáljuk a klónok legerősebb fegyverét... (érdekes módon tudok örülni annak, ahogy játszanak az írók rachel-lel, hogy melyik oldalt választja végül -egész addig, amíg a testvérei felé húz a szíve...) (#07.30.)

„you’ve got to stop taking responsibility for other people’s sins.”

jó régi bűnöket szedtünk elő mára is, még szerencse, hogy hiába láttuk már jó rég a három gonosztevő csajszit, elég emlékezetesek voltak ahhoz korábban, hogy ne kelljen homlok-ráncolva azon gondolkodni, hogy kik is ők, és miért voltak fontosak az arrow-team életében -és bár a közös szökésük elég tipikusra sikerült, a városi tevékenységük viszonylag logikusan haladt előre: kell sok lóvé, abból lesz sok zsoldos, így át lehet venni az uralmat a megtépázott alvilág felett... előkerültek azért frissebb bűnök is, mert prometheus a háttérből rángatja a szálakat, hogy oliver-nek rossz legyen, és thea is meg tudja mutatni, hogy milyen családban nevelkedett, ha a szerettei féltéséről van szó (btw, a kettő másodperc alatt feltört laptop is kicsit kényelmes írói megoldás volt, bár legalább azt elviccelték)... továbbra is egyértelmű, hogy nem véletlenül ásnak elő régi ügyeket, hoznak vissza rég látott karaktereket az alkotók, mert érezhetően a történet egy lezáró-pontjának tervezték meg ezt az évadot (ez egyébként eredhet abból is, hogy a flashback-sztorik végéhez is közeledünk). (jó látni, hogy egy ilyen csaj-központú epizódot női kezekbe adtak, mind az írást, mind a rendezést tekintve.) (#07.30.)

„camelot isn’t about history. it’s not even about some dusty old books that got a lonely kid through childhood. it’s about one noble idea that we can all stand up for what’s right, no matter what.”

ehh, azt hittem, hogy a cím miatt, hogy a rész hommage lesz a gagyi hetvenes évek-béli olasz olcsó-filmeknek, hogy futurisztikus kerekasztal-lovagokat fogok látni, erre kiderült, hogy a címben csak összerakták a két idősíkot, ahol jártunk ma... (ráadásul a jövőt eléggé elspórolták) viszont azt egész jól megoldották, hogy az igazi legendákat beépítsék a sztoriba, mert ugye tudjuk, hogy most nem egy valós történelmi eseménybe csöppentünk, így bátrabban lehetett elrugaszkodni és belenyúlkálni a múltba, jöhetett ray lovag a fénykardjával, csókolhatott sarah (lance-a-lot) királynőt, és persze lehetett merlin is egy szőke nő... btw, örülök, hogy nem hagytuk az út szélén az eredeti jsa-t, hanem beleintegrálják őket a sztoriba, és az sem volt rossz ötlet, hogy a dárda darabkái különböző korokban, különböző embereknél vannak (viszont nem túl okos húzás camelot-ban a kardba építeni a töredéket, nem? mármint ez egy elég nyilvánvaló húzás...). szóval a trash helyett egy kicsit komolyabban vettük a lovagosdit, de így legalább kaptunk egy egész jól kinéző csatát, ahol még a ködöt is jól használták, hogy spórolni tudjanak. (#07.30.)

„are you going to planet of the apes?”

bátor dolog a producerektől akkor is bevállalni egy sztorit, ha tisztában vannak azzal a ténnyel, hogy nem áll rendelkezésre megfelelő anyagi forrás -mert valljuk be, nem nézett ki jó ez a rész... oké, azt elviccelték, hogy miért néz ki kanadai erdőnek az afrikai táj, és láthatóan próbáltak spórolni azzal, hogy a gorillák átvették az emberek beszédközpontja felett az irányítást, így elég volt a színészeket mutogatni, ahelyett hogy beizzították volna a szerverparkot. de nem lehetett mindig elmismásolni a nagy emberszabásúakat, és sajnos nagyon kilógott a lóláb, főleg akkor, amikor még flash is bevonódott az akcióba, mert akaratlanul is egy gumibaba benyomását keltette, ahogy egy gorilla markában fityegett... de persze nem pazarolnék erre ennyi karaktert, ha a wells-mentő kaland izgalmasabbra sikerült volna, mert elnézném a technikai malőröket simán, de sajnos a figyelmem el-elkalandozott... plusz kihasználhatták volna jobban a majmok intelligenciáját, mert így csak maximum fizikailag erős ellenfeleknek jók... no, elég a majomkodásból, nézzük inkább a romantikus vetületet, mert az is volt bőven, és vagy szurkolásra késztettették a nézőt (caitlin és julian esetében), vagy csak egy kis örömöt hoztak az ember életébe jessie quick mosolya által. (#07.29.)

„you can’t force love, mxyzptlk, you have to let it find you.”

eleve nehezen rezonálok az ünnepi tematikus epizódokkal, de a vörös rózsás valentin-napi cukorborsókkal különösen távol szoktunk állni egymástól... és sajnos ebben az esetben sem volt másképp, és még nem is az a baj, hogy maggie-hez hasonlóan én sem értem, hogy miért ünnepeljük egyetlen nap (sok vásárolt termékkel) a szerelmet -hanem mert egyszerűen fárasztóan volt megírva az összes szál... na jó, azzal nincs bajom, hogy will-nek végre írtak egy valamirevaló magánéleti vonalat, ráadásul lehet majd érdekesen csavarni a bolygóközi szerelmet (vagy szenvedélyt, a jelenlegi állapotot tekintve)... de hogy kara-nak és mon-el-nek mindig vitatkoznia kell valamin...? na nem mintha alex-ék nagyon lemaradnának a túlzó reakcióikkal... és akkor ott volt még az epizód címszereplője is (csakazértse’ írom le), akinek a nevét mindig is idétlennek tartottam, és most sem fogott meg a karakter, vagy a színész, a fene se’ tudja -bár azért két dolgot tudok értékelni az ötödik dimenziós fickóval kapcsolatban: ügyesen utaltak vele kapcsolatban arra, hogy a dzsinnik és manók is hozzá hasonlóak; plusz mindig örülünk némi hamilton főhajtásnak... (#07.27.)

„my log is afraid of fire. there’s fire where you are going.”

mennyire jellemző már a sorozat felépítésére, hogy a tizenegyedik részben is tisztáznak olyan családi kapcsolatokat, amiket eddig valamiért a homályban tartottak -’majd elmondom, amikor én úgy gondolom, hogy el kell mondanom’, gondolja david lynch... egyébként nekem túlságosan furcsa volt a briggs lány bekattanása, elsősorban az olcsó horror/thriller-ek világába illő zenével, meg azzal, hogy hagyta, hogy az anyja a szélvédőn lógjon... viszont a családi érzelmeskedés nagyon működött az étkezőben -ezért sem értem, hogy miért kellett az értelmetlennek tűnő kereszteződés-béli ördögűző hommage egyből utána bobby-val... mert úgy tűnik, hogy még mindig háborog a gyomrom attól, ahogy hullámzunk a kisrealista, az abszurd és a mindfuck jelenetek között -vagy akár mindezeket bevesszük egyszerre is, mint a dakota-i pusztaságban, ahol a másik dimenzióba bepillantás után elfogyasztottunk egy fánkot jóízűen... de tök jó az, hogy úgy játszanak velünk, hogy mondjuk a tipikus sivatagba-temetős las vegas-i leszámolás is simán átcsaphat pite-zabálásba... (#07.26.)

„it’s a violent world. and sometimes it only responds to violence, but we cannot dismiss the idea that we are just feeding into a vicious cycle.”

eleve bátor vállalás politikai nézeteket behozni egy képregény-sorozatba, hát még az, ha objektíven akarják bemutatni a témát, nem foglalva állást egyik oldal irányába se’... és olyan jól tudják érveltetni a karaktereiket, hogy még akkor is szívesen mondja a néző, hogy ’hallgatassék meg mindkét fél’, ha alapvetően markáns véleménye van a témában... persze innen európa közepéről nehéz belátni, hogy az amerikaiak miért ragaszkodnak ennyire a fegyvereikhez, de rene történetével sikerült egy kicsit megvilágítani azt, hogy előfordulhat olyan szituáció az életben, amikor élet/halál kérdése lehet, hogy van-e fegyvered (és ugye ezzel a flashback-kel komoly alapot is adtak a karakternek)... a szuperhős képregény világa, és a belőlük készült adaptációk legtöbbször az erőszakra épülnek, mert azzal könnyen lehet feszültséget generálni, így érdekes látni, hogy van, amikor kimondják, hogy elég az erőszakból, amikor olyan megoldásra törekednek a felek, amihez nincs szükség öklökre vagy fegyverekre. vagy az íjász-ra, mert egyetlen jelenetet leszámítva oliver-t végig csak a polgármesteri minőségében láthattuk. (#07.25.)

„the public wants to believe the narrative they expect from us. that luthors are evil. we don’t get second chances.”

jó dolog-e az, ha az írók félredobják az építkezésüket egy rész végi fordulat kedvéért -avagy annyira szeretnénk, ha lenne egy luthor, aki kilóg az idegenellenes számító dögök sorából, hogy nem viseljük jól, ha arról az egyről is kiderül, hogy nem az az ártatlan virágszál, akibe eddig komoly bizalmat fektettünk...? bár igazából abban is van ráció, ha a most kialakult mély barátságot később lerombolják a luthor lány kifordításával, mert így lehetne egy olyan kriptonitot szúrni kara szívébe, amit nem hever ki egyhamar... viszont a többesszámú cím teljesen helytálló volt, mert a teljes családot láthattuk flashback-ben (a változatosság kedvéért apu volt kopasz, és nem a kora-tinédzser éveit töltő lex), és hát lena-ról is kiderült egy fordulat, ami bár szappanoperás, mégis működött, mert a vérségi kötelék fontossága törte ketté végleg a (nevelő)anya/lánya kapcsolatot... nem is baj, hogy érzelmi szinten működött az epizód, mert az akciók alatt használt digitális trükkök olyanok voltak, amilyenek... (ha már érzelmek, természetesen nem múlt el a mon-el iránti nyűg sem, és végre alex is kitárta teljesen a szekrény ajtaját.) (#07.25.)

„i am not here to be queen of the ashes.”

egy törékeny szövetség egyben tartása mindig kemény feladat -még akkor is, ha sárkánytűzzel kovácsoltad össze a frakciókat... szóval danny-nek fel van adva a királynői feladat, hogy bosszúra szomjazó westeros-i szövetségeseiben megerősítse a hűség kötelékét, hogy azok így elfogadják azt a tervet, melyben az első csapást ők mérik cercei-re. hogy aztán ezeket a terveket a lángoló tengerbe fojtják egy kapkodósra vágott hajós ütközet alatt -nos, ez már egy másik kérdés... de euron-nak be kellett mutatkoznia, mint kegyetlen vízi úr, és a yara/ellaria csapatnak is túl nagy volt az arca (és a libidója), hogy azonnal beleszaladjanak egy csúnya pofonba... és nem a véresszájú kapitány az egyetlen fegyver délen, szerencsére próbálnak az írószobában arra törekedni, hogy ne érezzük kiegyenlítetlennek a küzdelmet, hogy ne csak legyintsünk a jövőt kémlelve, hogy ’ugyanmár, majd danny a sárkányokkal mindent megold’... persze danny-ék sárkánykőn nem csak délre, de északra is erősen tekintgetnek a nagy térkép-asztal mellől, főleg miután felbukkan melissandre, hogy biztosítson mindenkit arról, hogy danny-nak és jon-nak hamarosan össze fog fonódni a sorsa. és mi ezt már alig bírjuk kivárni -mint ahogy az is már ezer éve a kívánság-listánkon van, hogy arya hazatérjen... de türelem, nyugtatjuk magunkat, mindennek eljön az ideje, hány éve már, hogy egy bizonyos rémfarkas elveszett a westeros-i rengetegben, és lám, itt van újra, egy szép jelenetben bólinthattunk neki... (#07.24.)

„did you hate being studied when you were my age?”

legtöbbször csak valami gonosz entitásként szoktunk rachel-re gondolni -pedig az ő karakterében is sokkal több van, mint hogy ő a rossz oldalra keveredett, áruló klón... ma főleg a flashback-ek miatt éreztük, hogy rachel nemhogy nem kivétel a klónok kísérleti nyúlsága alól, hanem egyenesen a legtöbbet szenvedett emiatt, hiszen épp’ kéznél volt, ha tanulmányozni akarták a ’vérvonalát’. így nem csoda, hogy felnőve ilyen hideggé vált (vagy hogy már ifjú korábban is lelkiismeret-furdalás nélkül végzett egy sorstársával). de minden benne lakó sötétség ellenére van még benne jóság is -és van benne dac is, mert azt nehezen viseli, ha nem bíznak meg benne azok, akikre felnéz. és emiatt hajlandó radikális tettekre is (jól fokozták fel a feszültséget a szemben lévő kamerával, még úgy is, hogy összerakható volt, hogy milyen véres cél felé haladunk a szállal -sokat segített a felfokozott hangulatban a trent reznor ízű zenei nyomasztás is)... a sok nyomozás meg sötét tervezés mellé egy cseppnyi humort kaptunk a visszatérő allison-nal, aki végigjárja a megújulásra vágyó nők összes lépcsőfokát, új (lila!) haj, mélyre-szántó tetkó, kidobott régi cuccok, új hobbik, és zenbuddhista mosolygás -van mit szegény donnie-nak feldolgoznia... (#07.23.)

„do you know how much kim kardashian charges for a sponsored instagram post?”

úgy tűnik, tényleg arról szól az évad, hogy lépésenként haladunk minden karakterrel -és aztán a zsákutcáknál visszafordulunk... először úgy tűnt, hogy laura megtalálta magában a tüzet a hülye aláírásaihoz, aztán inkább új helyen gyújtott be ezzel a tűzzel... val hiába csalódott a kötetlenebb kapcsolatában, máris lazán bedobta a punciját egy újba... alex-ot meg nehéz megtörni érzelmi csalódásokkal -bár mostanában furán viselkedik: családra vágyik, pfff... (#07.21.)

„you have an enemy in douglas jones.”

dougie, dougie, dougieeeeeeee... mondanám azt, hogy mára gyűjtöttük össze a jelentéktelenebb szálakat, hogy szusszanjunk egy picit, de mivel a twinpeaks-ről és lynch-ről van szó, ezért semmiről sem szabad kijelenteni, hogy jelentéktelen vagy mellékes... mondjuk inkább azt, hogy a legnevetségesebb és legabszurdabb pillanatok gyűltek össze ma -valószínűleg. áh, hagyjuk... szóval most tényleg baromi jól szórakoztam dougie-ékon, és ez elsősorban naomi watts érdeme, aki zseniálisan adta elő a férje hasizmaitól bezsongó háziasszonyt, és persze kyle maclahlan tökéletes társ volt a röpködő kezeivel az aktus közben... dougie átvitten is fontos szerepet játszott a részben, mert visszatértek a vegas-i kaszinósok, akik piszok pipák rá még mindig, de hát nem véletlenül játssza az egyiküket jim belushi, mert itt is viccesre vették a figurát -szőkenő-viccesre... a hazai pályán (a.k.a. twin peaks-ben) megint dühönghetett egy sort jacoby doki, majd átadta a helyet a kissé idegesítő fiataloknak -elsősorban azért, hogy rádöbbenhessünk arra, aminél eddig nem sikerült összekötnünk a pontokat: az új évad legborzasztóbb karaktere audrey horne kicsi fiacskája... (#07.20.)

„your past is a part of you. there is nothing you can do about that. you can’t change it. it doesn’t mean it has to be your anchor.”

szerencsére mostanság nem azzal akarják demonstrálni, hogy oliver nehezen keveredik ki a múlt fogságából, hogy szappanoperás fordulatoknak dobnak az útjába (reméljük örökre elfelejtjük a kis lurkót), hanem inkább kőkeményen belemegyünk az orosz mindennapokba, folyik a vodka, miközben beverődik néhány rosszfiú kobakja... végre diggle szála is megfelelően kapcsolódik a nagy egészhez, mert az ő tábornokát üldözzük egész az orosz medve barlangjáig (nem meglepő módon egy kitalált ország katonáival tárgyal egy nukleáris fegyver pénzzé tételéről), de a többiek külön ívei is szépen beépültek ma, felicity nagy hacker-szála sincs felejtve, mint ahogy a rongyokban túlélt atomrobbanás is újra felbukkan... a múltban eközben továbbra is nyílegyesen tanítja talia oliver-t arra, hogy miképp válhat belőle csuklyás igazságosztó, sőt, már az első nevet is kihúzhatta egyből a kiskönyvből, mert a csúnya bácsi oroszországba ment egy kiadós pofonért... (quentin már visszatérhetett a vakációról (és hozott magával egy adag fun dinamikát a hokimaszk nélküli kutyával), ellenben thea-t még nyaraltatják egy kicsit...) (#07.19.)

„saving a president, a nation, and christmas.”

nem pont azt kaptam a múltkori washington-t lelövő felvezetéstől, mint amire számítottam, de hé, soha ne becsüld alá a megkésett karácsonyi szív-melengetés erejét... szóval rip gonosz lett, és arthur darvill hozhatott így egy újabb arcot (és új frizurát), és viszonylag jól működött a kíméletlensége -bárcsak ne láttuk volna már ezerszer ezt ’a gonosz bújócskázik valakivel egy űrhajón’ toposzt (btw, mind a revolúció idején eltáncolt bálnál, mind az előbb emlegetett kergetőzésnél az ember könnyen érezhetett egy kis firefly-vibe-ot)... mondjuk az nem volt hülyeség, hogy az emp-vel kilőttek egy csomó válaszlehetőséget, így képességek nélkül kellett szembeszállni rip-pel (btw, már megint, de ide kell tűznöm, hogy mennyire borzasztóan nézett ki a cgi mini-ray-nél -nem is értem, hogy miért nem próbáltak meg jobban ráfeküdni a praktikus effektekre)... volt még egy kis romantikus vetület is, mert nem bírták ki az írószobában, hogy ne boronálják össze a két új arcot -de hé, egy ilyen szép arcnak ki tudna ellenállni, főleg ha a szemünk előtt veszi le a vizes ruháit... szóval kicsit több törit vártam volna egy washington-os epizódtól (és határozottan több hamilton-t), de legalább mr.rory beépülhetett az alapító-atyák közé... (#07.19.)

„this guy’s got the touch of death.”

szeretném azt gondolni, hogy van, aki igényli a heti-meták rendszeres feltűnését, de sajnos inkább csak kényelmes írói célt látok bennük, akikre fel lehet fűzni egy epizód összes fontos szálát... mert persze ez a rosszfiú is köthető volt a flashpoint-hoz, úgyhogy barry kelletlenül emlékezhetett vissza a hibájára (plusz cisco próbálgathatta az erejét, hogy belelásson az alter-univerzumba), és hát ha onnan jött a meta, akkor julian lelkiismeretének is forgolódnia kellett egy sort; de mivel caitlin képes lelket önteni belé, ezért a morgós angol is kisegítette őt, amikor közelített a killer frost állapothoz. plusz az írók azt hiszik, hogy képesek vagyunk még a west családért aggódni... szóval látjátok a mintát? a szokásos idei témák, mintaszerűen csoportosítva egy heti-ügy köré. ehhez már csak némi speedster-arcoskodás kellett, egészséges versenyszellem és fejlődési képesség wally részéről, hogy kitöltsük a maradék perceket, és már meg is vagyunk erre a hétre... de sebaj, mert gyorsan be lehetett dobni egy fordulatot az utolsó pillanatokban (gorillák!), hogy úgy érezzük, hogy jövő héten majd biztos feldobják a megfáradt formulát... (#07.18.)

„i will satisfy h’ronmeer, god of death, by watering the desiccated plains of t’ozz with your blood.”

azt hiszem most jöttem rá, hogy ennyire ráfókuszálva sajnos nem érdekelnek a marsiak a sorozatban... főleg hogy a fehérek mindig csak buta gyilkológépek, akiknek így túl változatos sztorit nehéz írni -ellenben az alakváltást ügyesen ki lehet használni, mert a ’találd-ki-hogy-most-kinek-a-bőrébe-bújt-a-gonosz’ játék mindig működik (és hálás feladat is a színészeknek, hogy önmagukból kifordulva gonoszkodjanak egyet)... főleg úgy izgi ez, mint most, amikor spórolási célzattal összezártak mindenkit a deo főhadiszállásán -ezzel mintegy klimaxolva a bottle epizódok összes kellékét (úgymint mellék-sztori, kevés helyszínen, spórolósan megvalósítva)... félek bevallani, de nekem a csajos aspektus ma jobban működött, annak ellenére, hogy nem vagyok a barátja az ilyen eltúlzott szenvedős reakcióknak, mint amiket kara levágott mon-el és alex irányába, hozhatna át valamit a szuperhős önzetlenségéből a szemüveges alteregójába is... (szegény marsiak most jól összejöhettek volna, erre épp’ most választják szét őket...) (#07.18.)

„it’s about time we taught these boys of summer how to fight.”

yep, megint egy tipikus thrones évadnyitó, amiről piszok nehéz lesz írni, mert az egyetlen feladatára fókuszált csupán: hogy felrakja a karaktereket a térképre (néha szó szerint is)... de persze ez nem jelenti azt, hogy ne lehetne felcsipegetni egy maroknyi érdekességet. mondjuk az arya-s cold open-nel meggyőztek, hogy érdemes volt oly’ türelmetlenül várni a visszatérést, mert a badass kislányokból sosem elég (btw, kislányok, benioff-ék gondoltak a tinilány nézőikre is, amikor meghívták az erdőbe énekelni egy kicsit ed sheeran-t)... de ott volt jon is, aki határozott és igazságos vezető benyomását kelti -egész addig, amíg sansa akadékoskodni nem kezd. de azért örülnék neki, ha a testvéreket nem fordítanák egymás ellen... a délvidéken is zajlik az élet, szerencsére cercei nem marad magányosan a bosszúszomjával és a borospoharával, hanem erős szövetségest kap maga mellé -aki előrevetíti, hogy látványos tengeri ütközetben is részünk lehet az évad folyamán... és ha már a látvány, gyönyörű volt sárkánykő, ahogy danny megérkezett a szülőföldjére, és egyetlen mondattal tökéletesen lezárta a nyitányt... sam viszont a humort hozta magával néhány koszos kacsában, baromi jól összevágták a mindennapos megpróbáltatásait... összességében elmondható, hogy érezhetően jót fog tenni, hogy szűkül a játéktér, hogy mindenki egyre közelebb kerül egymáshoz. és az sem baj, hogy fagyosan és szürkén megérkezett a tél... (#07.17.)

„she’s been poisoned, okay? probably by those swedish neolutionists. like that russian whose hair fell out when they put a nuclear bomb in his tea.”

komolyan szomcsi lettem volna, ha krystal kimarad a végjátékból, mert annyira szórakoztató nézni, ahogy tatiana eltúlozza a karakterét, ahogy percenként sikerül valami még nagyobb hülyeséggel megfejelni az előző mondatát -meg egyébként is, szeretjük a badass csajokat, akik gondolkozás nélkül tökön rúgják a neki bajt okozó embereket (külön pikantéria, hogy a fájdalmában az ágyékához kapó arcot nem más játssza, mint taitana hosszútávú pasija, tom cullen)... de sajnos nem lehetett csak a konteo-hívő butácska szöszi akciózásával kitölteni az egész epizódot, így óvtuk kira-t rachel éles karmaitól, plusz drámai eseményeket éltünk át a szigeten. maradjunk is ez utóbbinál, mert érdekes volt látni, ahogy a frakciók véglegesen egymás ellen fordulnak, ahogy ira fokozatosan elveszíti az önkontrollját, ahogy az ex-drogos seattle-i kislány bátorságot gyűjt a nyakába akasztott kolompból, és ahogy az öreg tudósember az önző tetteivel végleg elveszít minket -és elveszíti a sziget lakosságát is. de szükség van arra, hogy a finálé előtt lángba borítsunk mindent, mert csak így jöhet létre a tiszta lap, amire a klónoknak nagy szüksége van... (#07.16.)

„you have personality dysmorphia, and you think you’re way less cool than you are.”

a nők változása mindig a fodrásznál vagy a shopping centerekben kezdődik -egész addig, amíg az új cipő fel nemtöri a sarkukat... de egy szavunk sem lehet, mert val-nak jól áll az új stílus, ennek (és a cinikus nyelvének) köszönhetően be is cserkész egy finom friss steak-et, és szerencsére nem veszi komolyan az egészet, egy dugás, és megyünk is tovább... alex persze sokkal jobban rágörcsöl a maga problémájára, de ki ne tenné, ha a múlt nagy hassal kopog be az ajtón... laura meg új barátokat szerezhetne, de szokás szerint csúnyán elcseszi -nem is olyan könnyű változni, mi...? (#07.14.)

„your father never lost faith in you.”

ki a fene gondolta, hogy a sorozatba a legtöbb érzelmet bobby karakterén keresztül tudják majd közvetíteni, hogy az apjához való viszonyának ennyire fontos hatása lesz a jelenben történő eseményre, de szerencsére így lett. és briggs-ék egyébként is kulcsszereplővé léptek elő, és persze itt elsősorban az őrnagyra gondolok, aki a síron túlról (illetve a másik dimenzióból) is képes vezetni az eseményeket -twin peaks-ből megtudtuk, hogy látta előre a jövőt, és a seriff-hivatal dolgozóinak fel kell készülniük valami fontos eseményre, eközben gordon-ék a fej-nélküli testével foglalkoztak, és hallgatták végig velünk együtt a megmagyarázhatatlannak ható vallomást... jaj, a múltkori agy-robbantás után visszatértünk az alapozáshoz, így megint nehéz összeszedetten elmélkedni az epizódról, mert nagyrészben csak előkészültünk a későbbiekre. meg persze ott voltak a közbeékelt, randomnak tűnő jelenetek, amiket már egész megszokott az ember így a félidőre, azt, hogy vannak percek, amik értelmetlenül lógnak a levegőben, így most már meg sem próbálja őket bármihez is kötni. arról már nem is beszélve, amikor a bőrünkön át érezzük hosszú perceken át a néma feszengést... (a három testes rendőr egész jó comic relief-nek bizonyult a nagy komorkodásban.) (#07.14.)

„what a delicate balance you have. the clinical and the humane.”

értem én, hogy alaposan fel kell készülnünk a végjátékra, de azért nekem hiányoznak a klónok közti interakciók... de ha már kell valaki, akivel téglánként pakolgatjuk a finálé alapjait, akkor tegyük cosima-t a középpontba, mert egyszerre hozza az átíveléshez szükséges megértéseket, és a szívből jövő érzelmeket is -akár egyszerre mindkettőt, mert miközben delphine-nel hadarják a techno-blablát, ott feszült köztük az ellentmondásos viszonyuk is, ahol a bizalmatlanság és a szeretet ringlispíljén forognak körbe-körbe... azért is jó alany cosima erre az elátkozott szigetre, mert ott van benne a kíváncsiság, hogy megértse a nagy összefüggéseket és motivációkat, ugyanakkor a benne dolgozó dac is erősen ki tud ütközni (oh, az az öltöny a puccos vacsira...). és persze felül is emelkedik az általános tudós toposzokon az empátiája segítségével... jelenleg még a relevációk nem robbantják le a plafont, mert az önzőség nem újdonság az un. ’őrült tudósok’ körében, ahogy az sem meglepő, hogy rachel viszont nagyban gondolkodik, valószínűleg pénzzé tenné a forradalmi felfedezéseket. kira-ról meg eddig is tudtuk már, hogy kulcsszereplő lesz, ebben csak megerősítenek minket minden egyes epizóddal. (#07.10.)

„welcome to the world premiere of the gorgeous ladies of wrestling! ladies and gentlemen, please take your seats. we’re about to begin our live taping.”

eljött hát a pilot-forgatás napja, de persze nem lehetett minden shinny és happy, mert hoztuk magukkal az egész évad összes problémáját -viszont nagyon okosan a ring körül meg is oldottuk ezek egy jó részét. és közben megint sikerült elérni azt, hogy meccsről-meccsre fokozzák fel a hangulatot a nagy fináléig. jól ki lett találva az egész dramaturgia, többen is megkaphatták a maguk fénypontját (machu pichu!), és ügyesen építkeztek az aktuál-politikára -és nem mellékesen baromi hatásosak voltak a verekedések is (főleg a közönség reakcióival keverve). utólag belegondolva jó rendezői döntés volt, hogy csak az usa vs russia meccs közben imitálták a tévés kinézetet, mert nem használódott el addigra ez a gimmick... jó dolog, ha egy érzelmi csúcsponton hagyjuk el a karaktereket a végén, ugyanakkor azért egy kicsit veszélyes is ez, mert a néző a nagy érzelmi rohamban még többet akarna kapni -nem, nem később, nem jövőre, hanem most azonnal... (#07.09.)

nyolcvanas években játszódó női pankrátoros vígjáték? persze hogy az ember felkapja a fejét egy ilyen premisszára -de ennyi ötlettel meg lehet tölteni mondjuk egy pilot-tot, utána viszont kell más is, ami a helyzet furcsaságán és a korszak túlzásain túl megfogja a nézőket -és hagyományosan ezek a kampók a karakterek, ugye... és nagy örömömre az évad nagyrészét rászántunk a karakterekre, a mikro-sztorikra, ugyanakkor nem hanyagoltuk azt sem, hogy igazi csapatot építsünk ezekből a nagyon különböző karakterekből, és az is fontos szempont volt, hogy az apróbb hüppögések ellenére baromira jól szórakozzunk... mert ez megint az a fajta értő kézzel készített dramedy, ami pont megfelelő arányban keveri a két stílusjegyét, és nem hagyja, hogy az egyik a másikra telepedjen... szóval emberek, feszülős aerobic-dresszek, tupír-hajak, és allison brie a felszínen, hatalmas szív a mélyben, mi kell még? üljük körbe a ringet, és szurkoljunk, hogy sok évadon át élvezhessük ezt a szeleburdi show-t!