soroló

„as in life, some paths are clear, some perilous. to step forward, walk the same path, your mind and body must.”

érdekes megfigyelni magamon, hogy melyikek azok az epizódok, amik jobban működnek nálam a többinél, és úgy érzem, hogy azoknál nagyobb a mosoly az arcomon, amelyikek valami pluszt is adnak az akciózáson túl, egy kis karakter-pillanatot vagy egy apró kacsintást a filmek felé -az előbbire jó példa padmé és ashoka összenézése vagy a (kicsit megöregedett hangú mark hamill-lal megtámogatott) dagobah-i edzés, utóbbinál meg egyértelműen az volt a nyerő, amikor megtudtuk, hogy miként szerezte leia a hődetonátorát han kiszabadításához (maz kanata-t bevonva, hogy legyen egy nagyobb összefüggés is)... (##05.22-23.)

„this is just the tip of shogun world’s prick. an experience expressly designed for the guests who find westworld too tame.”

szóval írói lustaság vagy zseniális csavar, hogy a shogun world csak egy távol-keleti koppintása a vadnyugati fő sztorinak? talán valahol félúton van az igazság... mert elsőre baromira működött, ahogy rádöbbentettek a hasonlóságokra (kezdetben csak kicsiben, áthangszerelve a paint it black-et meg a sweetwater zenei témát, aztán lekerültek a kalapok, és jöttek a tükör-karakterek)... de szerencsére nem csak egy üres gimmick volt az edo korszak, mert érzelmileg tudott működni a gésák drámája, és jó figyelni azt is, ahogy maeve fejleszti a képességeit részről/részre -ha ehhez ninják kellenek ellenségnek, hát üsse kő (bár azt hozzátenném, hogy túl sokszor sújtott le a szamurájkard a vágószobában, ha már bunyó van, az lehetne követhetőbb is; viszont a japán hagyományok mentén haladtak a készítők az epizód vérességét tekintve)... eközben azért vissza-visszatértünk a nosztalgia-túrát tartó dolores-ékhez is, és bár hősnőnk még mindig fura ezzel az egyetlen hideg arcával, most még jobban el tudták fordítani tőlünk -pedig egy pillanatra megadták a lehetőséget, hogy szerethetővé váljon, még azon is elgondolkozhattunk, hogy képesek-e az androidok szeretetre és szerelemre, de aztán a hidegsége megint győzött, és nem tudom, hogy szívesen követem-e őt ezen az úton tovább... (##05.22.)

„i’ve lived a life surrounded by heroes. none bigger than all of you.”

tudom, hogy gyakran példálózom a lost-tal, de most is kénytelen leszek idecitálni a szívem egyik örök csücskét, mert coulson idei szála túlságosan emlékeztetett arra, amit charlie-val végigvittek lindelof-ék egy évtizeddel ezelőtt -mindkettejük felett olyan erősen lebegtették a halált, hogy a fináléban kötelességük volt az íróknak lezárást nyújtani a karakter számára. és örülök, hogy phil coulson nem egy drámaian elnyújtott kiszenvedést kapott, hanem egy csodaszépen felvezetett megható búcsút, amivel nem csak a sorozatban eltöltött öt éves ívét zárták le, de azt a tíz évet is, amit a marvel univerzumban töltött (az egy más kérdés, hogy jövőre újra találkozunk vele a captain marvel-ben, mert az egy előzmény-sztori lesz az eddigiekhez)... viszonylag gyors lezárást kapott viszont talbot őrült küldetés-tudata, de a lehetőségekhez mérten hatásos volt az összefeszülése daisy-vel (főleg amikor beindította a rengés-rakétákat)... ez az a sorozat, aminek meg tudom bocsátani a moralizálást, sőt azt is, ha a karakterek nem értenek egyet, bár szegény yoyo is érezte, hogy azért vitték el a szerepét ebbe az irányba, hogy legyen valaki, aki mindig makacsul ellenkezik a többiekkel... a finálék fontos eleme tud lenni a veszteség, és kis-whedon-ék is bevállaltak ma egy halált, ami kellően sokkoló volt (főleg ahogy után jemma mosolyának eltűnésére koncentráltunk) -viszont az érzelmi sokk után megtalálták a kiskaput, hogy átverjék a halált, és átverjenek minket nézőket is... persze a legtöbben arra számítottunk, hogy thanos csettintésének hatása lesz a sorozatra is, de a kasza árnyékában inkább egy önmagában megálló lezárásban gondolkoztak az írószobában, és ezt el lehet fogadni érvként (ha egyáltalán hagyták volna nekik azt, hogy pár utaláson túl komolyabban kapcsolódjanak megint a filmekhez, mert a marvel tévés részlegénél ezt sosem lehet biztosan tudni...). (##05.20.)

bármennyire is mondják azt, hogy a visszafogott költségvetés termékeny talaja a kreativitásnak, az olyan nagyívűen jól működő sorozatoknál, mint a shield igenis káros, hogy ha túl megszorítják a pénztárca száját... és nem is a látványos effektek elmaradása miatt írom ezt, hanem mert (főleg az évad elején) a hangulat sínylette meg a térbeli lekorlátozottságot, hogy mindent sötét, szűk terekben, stúdió-körülmények között kellett leforgatni. így nem tudta felvenni azt a pörgős tempójú ’buzz’-t sem, ami magával tudott sodorni az elmúlt évadokban... szerencsére azért a karakterek többsége jól megúszta a sajnálatos változásokat (szegény yoyo-t kivéve), így aztán erős pillanatokból idén sem volt azért hiány... érdekes érzés belegondolni abba, hogy (nagy egyezkedések után) visszatér a sorozat jövőre is (nagyon okosan csak a grande finale avengers után, hogy ne zavarják egymás köreit), mert érzek még az alkotói műhelyben annyi spirituszt, hogy kitalálják, hogy miképp tudják gazdaságosan és ötletesen továbbvinni a kisképernyős világmegmentést, és a rég megszeretett karaktereimhez is tudok még ragaszkodni, ugyanakkor kicsit sajnálom, hogy a most megkapott érzelmi töltetet nem őrizgethetem magamba, mint egy szinte tökéletes lezárást.

„the ghost is a superior ship to the falcon.”

kár, hogy írásban nem lehet visszaadni, hogy miért szerettem bele a fenti idézetbe -lehet hogy mellékelnem kéne a videót, ahogy han (nagy pofavágások közepette) kimondja ezt a számára kínzással felérő mondatot... továbbra is azt tetszik a legjobban ezekben a szösszenetekben, ahogy összefűzik a különböző érákat, és mondjuk han és leia találkozik hera-val (és persze chopper r2-val), vagy mondjuk sabine és jyn is átélnek egy kis közös kalandot... leginkább az akció-elemek kerültek előtérbe ebben a nyolc epizódban, lövések, menekülések, robbanások és fénykard-penge-suhogások kísérték így a reggelimet... (és persze szeretjük a ghost-ot is, de azért a falcon marad örökké a szívünk közepén!) (##05.18-19.)

„full elimination. this is his greatest dream.”

azért az komoly teljesítmény, hogy még a főcím betoppanása előtt elszívják a körülöttünk lévő levegőt -mert fojtogató volt nézni philip bevallását és elizabeth reakcióját a férje kvázi árulására. és nagyon okosan keretes szerkezetbe foglalták az epizódot egy újabb jennings-párbeszéddel, ahol a feszültség még mindig ott volt a levegőben, viszont a mondandó megváltozásával a hangnem is átalakult... mert bebizonyosodott az, hogy a szovjet vezető réteg egy jó része nem hitt a változásban, hogy számukra gorbacsov egy fenyegetés volt, ami ellen mozgósítani kellett a régi beidegződéseket, a gyilkosságokat, a hazugságokat, a katonai puccsot. és ez még egy olyan szabálykövető kémnek is sok volt, mint elizabeth... pedig tudjuk róla, hogy sok mindent el tud viselni, egy saját kezűleg végrehajtott eutanázia után mosolyogva képes elcsábítani egy huszonegy éves ficsúrt, mert a népe és pártja mindig is előrébb fog állni a lelkénél (bár tegyük hozzá, hogy az is nagy előrelépés tőle, hogy nem ölte meg a srácot)... nem volt túl tevékeny ma az fbi, de azért az írók ott lebegtették körülöttünk a gondolatokat, hogy stan rájött a parókák és álcák titkára, hogy még mindig szemmel tartják azt az oleg-et, akivel épp készülnek jennings-ék felvenni a kapcsolatot. azt hiszem, hogy az utolsó két óra még ennél is fojtogatóbb lesz... (##05.17.)

„strength without mercy is nothing.”

három epizód elég volt az íróknak arra, hogy felskicceljék, hogy mennyi minden változott az átugrott hat év alatt, úgyhogy most úgy gondolták, hogy összerántják az eddig külön tartott szálakat, és bebikázzák az idei nagy átívelő dramaturgiát -egy újabb véres háborút, mi mást... de ehhez most össze kellett boronálni a külön túlélő csapatokat, úgyhogy nem meglepő módon érzelmileg nagyon rendben volt az epizód, a sok ölelkezés felmelegítette a legcinikusabb rajongó szívét is, és azt is jó volt nézni, ahogy rácsodálkoznak egymásra és a változásokra a karakterek. igaz, a boldog/baráti percek nem tarthattak sokáig, mert bár a régi ellenérzések és sérelmek a felszín alatt maradtak még, az új fenyegetés máris felrobbantotta a törékeny status quo-t... túl magabiztosan vonultak bellamy-ék a tárgyaló-asztalhoz, nem tanulták még meg, hogy senki sem érdemli meg a bizalmat, hogy ebben a világban mindenki a háta mögött tartja az egyik kezét -azt, amelyikben a tőrt tartja... még nem tudom, hogy mit gondoljak abby függőségéről, de vele kapcsolatban azért is kivárnék, mert kulcs-szereplő lesz a börtön-szökevények szemében is (mert persze formálódik egy egészséges rejtély-szál is velük kapcsolatban)... (##05.16.)

„the villain is the hero and the hero is the villain? oxymoron.”

álmok, kételyek, megtévesztések, illúziók -és nyomasztás oly’ mértékben, hogy a néző már kényelmetlenül fészkelődjön a kanapén... és akkor szívem szerint itt be is befejezném az elmélkedést, mert nehezen tudok ennél az esszenciánál többet hozzátenni a mai fejbekólintó utazáshoz, ahol megpróbálták az alkotók teljesen összezavarni az érzékeinket, azt a képzetet kelteni bennünk, hogy elvesztünk... mert a karakterek fejben beszélgetnek, akár egy jövőből érkező karakterrel is, a fejükbe fészkelt paranoiával harcolnak (azaz egy elég rusnya lény kivetülésével), az agyukban pörgethetőek vissza az átélt borzalmak (mondjuk csettintésre), de a tudatuk feltölthető akár egyesek és nullák közé is... david állja legjobban a sarat, de neki tapasztalata van már az ilyen agyas kalandokban... továbbra is ott lebeg bennünk a kétely, hogy hősünk megváltozik az idő előre-haladtával, de lehet ez a sugalmazás a shadow king egy újabb trükkje is csak, amivel mindenkit el akar bizonyítani, össze akar zavarni -játszani akar a gondolatainkkal, a fejünkkel... (##05.16.)

„death is always true. you haven’t known a true thing in all your life.”

vajon a lost kisajátította a zárt helyiségben kevés vágással suhanó kamerás felvételeket, ahol egy bakelit-lejátszónak kiemelt szerepe van a kép-komponálásban...? előfordulhat, mert az epizód nyitányáról egyből a régi nagy kedvencem ugrott be, mr.delos itteni belépője nem lógott volna ki onnan sem... ahogy a lemezjátszó, úgy a nyitány képei is körbe/körbejárták ezt a bő egy órát, egy olyan loop-ba ültetve minket, ahol valahol várható volt a végeredmény (azt például tökéletesen levágtam, hogy william milyen papírlapot nyújt át az apósának), de élvezetes volt így is nézni egy szeletnyit a park mögötti családi drámából. ráadásul egy új cél is felkerült a palettára, kicsit megmagyarázva az évadnyitós dns-es mizériát -mert nagyon sok emberi találmány mögött ott húzódik az élet-meghosszabítás szándéka... megleptek azzal, hogy visszahozták a tavaly elsiratott elsie karakterét, de mivel jó párost alkotnak az időben zavarodott bernard-dal, úgyhogy elhessegettem magamtól azt a gondolatot, hogy erőltetett lenne a barlangi túlélés... némi vadnyugati keménykedésre és nitroglicerinnel való játszadozásra is jutott tér, úgyhogy mondhatjuk, hogy lefedtük a teljes palettát, ilyen egy westworld kaland, ami megmutatja az összes színét... (új karakterek jönnek/mennek, de kifejezetten örülök, hogy a bengáliában felfedezett lánynak fontos szerep jut a későbbiekben is.) (##05.14.)

„i can even fly. and i don’t need a hammer or an iron suit to do it.”

a dramaturgok első számú szabálya: ha elcsattan egy régóta várt csók (vagy megtörténik a könnyes szerelem-bevallás, vagy első alkalommal egymáséi lesznek a szerelmesek, satöbbi/satöbbi), utána mindig történnie kell valami drámai fordulatnak az egyik érintettel (és ennek ellenére mégis csőbe lehet húzni a gyenge szívű nézőket a csókkal, főleg ha epikus harc közepén valósul meg, egy virtuálisan létrehozott pajzs árnyékában)... fura, hogy sem az írók sem mi nem tudjuk megunni az ’egyetlen élet vs világ-megmentés’ tétet, de ha ennyi feszültséget lehet generálni az ilyen súlyú döntésekkel, akkor miért is fárasztana ez a fordulat...? mivel tudjuk, hogy talbot sohasem ér oda thanos-hoz, így húzni kellett az időt a mai részben -mondjuk azt, hogy további energiákra van szüksége az őrült küldetéséhez, és így elhisszük, hogy kacskaringós az útja... eközben elbúcsúztunk egy vendégszereplőtől, majd a tábornok labilis elme- és lelki-állapotát vizsgáltuk a családja körében, ahol végleg bizonyosodott, hogy a saját szavaival ellentétben ő nem sorolható a jók csapatába... (a már említett pajzsos/csókos (daisy-vigyorral súlyosbított) jeleneten túl volt ma még cool-ság bőven, például az is hatásos volt, ahogy daisy megtörte az elméje béklyóját. azt meg ugye senki sem gondolta, hogy szereznek egy színészt a spartacus-ból, és aztán nem adnak a kezébe szúró/vágó szerszámot, hogy használja azokat...?) (##05.12.)

„i know you’re always at peace with everything, but my whole world’s falling apart.”

szóval earn megpróbál mindent kézben tartani, megszervezni egy utazást két masszív szmóker oldalán, növelni a kislánya életszínvonalát, fennmaradni a felszínen, miközben a lelke süllyedne csak egyre mélyebbre-és-mélyebbre... ügyesen kijátszották a csehovi puskát, illetve aranyszínű pisztolyt, amire annyira ráfókuszáltak, amikor earn betette a táskájába, hogy egyértelmű volt, hogy a végén még előkerül... viszont a legjobban talán az a jelenet tetszett, amikor a suliban próbálják rávezetni a tanerőt, hogy kurvára nincs pénzük egy magánsulira. ja, meg persze a zsidó ügyintézők is viccesek voltak... (##05.11.)

donald glover most nagyon hot topic amerikában, marvel vendégszerep, lando calrissian mosolya és persze childish gambino sztár-státusza, úgyhogy a saját játszóterén akár alibizhetne is egyet, de persze őt nem ilyen fából faragták, úgyhogy az atlanta második szezonja nem állt másból, mint kockázat-vállalásból... és szerintem ez tök jó, hogy csak a történetmesélésre és az egyediségre figyelnek a srácok, nem akarnak megfelelni senkinek sem, kalandoznak stílusok és hangulatok között, ahogy kedvük tartja, egy egészen egyedi koktélt keverve az ezerarcú mixből. bár valószínűleg teddy perkins hófehér arca marad majd velünk a legtovább...

„any sufficiently advanced technology is indistinguishable from magic.”

fura belegondolni, hogy nem olyan rég még emori és echo elmaradott földiek voltak, most meg már űrhajókon lovagolnak -oké, azért a kard megmaradt fegyverként az előző életükből... három rész, és megint variáltunk a felálláson, bellamy-ék lejöttek a talajra, és máris megvolt a nagy találkozásuk is a börtön-szökevény csapattal meg az eddig halottnak hitt clarke-kal. de azért fenn a hajón is maradtak, hogy tartsuk a három helyszínes penzumot (persze raven mosolyáért megérte -amikor murphy realizálta, hogy megint megszopta, hehe)... tetszik, hogy hamar differenciálni kezdték az új csapatot, hogy a kizárólag az erőszak nyelvén beszélő fafejeken túl van érzékenyebb arc is köztük (jóképű is, szerelmi szálra termet), és a parancsnok-asszony is inkább hidegen igazságosnak tűnik, mint egy eszetlen dara-gépnek. jó is volt az összefeszülésük clarke-al, igaz, a szöszi nem sokáig tudta fenntartani a póker-arcát. pedig az epizód elején még kőkemény rambo-módban volt, akit nem érdekel, hogy másoknak fáj... (a sorozat szeret visszatérni a morális problémáihoz, most is ott a hajón egy hadseregnyi bűnöző lefagyasztva -vajon őket megölni bűn-e...?) (##05.10.)

„you know, i used to ask myself, why is this guy, and his wife, coming home at three, four in the morning? how hard can they possibly work?”

stan beeman, a kitűnő megfigyelő, az intuitív nyomozás egyik élharcosa nyolc évnyi szomszédság után gyanút fog... most kezdtem el azt érezni, hogy ez már tényleg a végjáték, mert végre hagyják kihajtani a kételyek régóta elültetett magjait, mondjuk azzal, hogy stan realizálja azt, hogy jennings-ék gyanúsan viselkednek, és olyan jó fbi-os módon végig is túrja a lakásukat... persze hőseink nincsenek otthon, mert épp élethalál-harcot vívnak a hivatal egy másik osztagával -és ezt szó szerint kell érteni, ennyire rosszul még talán egyik akciójuk sem sikerült, holtakkal pettyezték tele a chicago-i utakat... és persze a feszültségen túl megint a lélekre való hatás volt a fontos, főleg azokban az izzasztó percekben, amikor egy parkolóház alsó szintjén, teljes némaságban eltüntették a nyomaikat... és miután elizabeth végignézte, ahogy a férje egy felismerhetetlen torzód hagy a betonon, arról is meggyőződött, hogy a lánya tényleg ezt a véres és életveszélyes munkát akarja-e még mindig magának... (##05.10.)

„i am the great uniter.”

hmm, érdekes érzés ülni az epizód után a billentyűzet felett, és járatni az agyamat, hogy miről is akarok írni -mert egy ilyen összetett mind-tip után lehetetlen igazán komoly mélyelemzést írni (ez egyébként sem a kenyerem), ugyanakkor az ember valamennyire próbálja értelmezni a látottakat... elsőre azt hittem, hogy csak egy malkovich-menet típusú világot kapunk, david-földön mászkál a sok david, minden inkarnáció egy kivetülése hősünknek. aztán belebegtették a párhuzamos univerzumok elméletét, azaz a sok különböző élet lehetett egy egymásra csúszó multiverzum is, ahol azt láthattuk, hogy mennyire másképp is alakulhatott volna david sorsa, ha a betegsége különböző módokon csap le rá, ha a körülmények megváltoznak körülötte. de nézhetjük egy szokatlan élet-út bemutatásként is ezeket a perceket, ahol mozaikosra széthullott az ív a születéstől a végelgyengülésig. mindenesetre figyelemre-méltó volt ez a különleges lélek-utazás, ami közben elbúcsúztunk egy testvértől is, és azt is megnézhettük, hogy milyen lenne a hősünk, ha kikopna belőle minden hősiesség, és a negatív oldalra sodródna... (##05.09.)

„i broke free with the pull of a trigger. and it started a war.”

oké, ramin djawadi-t hivatalosan is szentté avathatjuk: the white stripes-o játszani szitáron -ilyen őrült ötlet ki másnak jutna az eszébe...? de kellett az indiai hangszerelés, mert egy hosszú cold open-ben megismerhetünk egy új világot -elsősorban azért, mert meg kellett magyarázni a múltkor látott bengáli tigris tetemet... de izgalmas parknak tűnt a kolonizáció korába kalauzoló helyszín is, egy szemrevaló menyecskével a középpontban, és az ő határozott elveivel, hogy csak élő embernek adja oda magát, androidnak nem... (a keretes szerkezet is működött, és nem csak a cica-hulla tért vissza még egyszer, de azzal is körbeértünk, hogy még egy világ kapuján beleshettünk. banzai!) no de vissza a vadnyugatra, ahol hőseink tovább vándoroltak különböző pontokra -és néha véres csatározásokba bonyolódtak... persze a lövedéktől szétszakadó fejek és a nagy porral járó robbanások csak üres látványosságok lennének, de ezúttal érzelmet is sikerült mögéjük rakni azzal, hogy a rejtélyes programmal összezavart dolores-aput a lánya közelébe sodorták, aki így most idén először többet is mutathatott a hideg gyűlöleten túl... maeve-ék is szépen gyűjtik a kis kalandozós csapatot, bár a beszari operátorokkal nem biztos, hogy sokat fognak érni -na de egy kőkemény nő (és az ő varázslatos lángszórója) majd kompenzálja a cipelt ballasztot... (##05.07.)

„there are very few things that i will defend with true passion: medical marijuana, the biblical satan as a metaphor for rebellion against tyranny, and mother fucking goddamn cryptocurrency.”

ha a humor nem is csapódik le olyan erősen a sorozatban, mint a kezdeti időkben, azt meg kell hagyni, még mindig piszok aktuálisak tudnak lenni, most is ügyesen szőtték bele az írók a kripto-valutákat, a netet elárasztó reklámokat, az adat-felhasználási problémákat, az amerikai munkás-réteg agonizálását... (nem tudom ti hogy vagytok vele, de én el tudnám viselni, ha többet látnám monica csinos pofiját...) (##05.07.)