soroló

„i’m the bridge between the worlds.”

a cím alapján egy nagyobb epizódra számítottam, azért nem is akartam őket különvenni a kritikánál, és igazából volt is, ami összekösse ezt a két részt, de azért kellően különbözőek is voltak. először is aang-nak kapcsolatba kellett lépnie a szellem-világgal, ahol a távol-keletre jellemző kreatúrák vették aztán körbe, a második körben viszont jöhetett az újabb tét-emelést, ahol megtudhattuk, hogy mi is lesz az évad nagy küldetése. az emberiség megmentése, mi más...? (×02.26.)

„a good drunk is fun. a bad drunk wants to have a fight. a good drunk lives in the present. a bad drunk is thinking about yesterday.”

mindig örömteli látni, amikor felmerül az írókban, hogy ésszerűen is használhatnák frank-et, aki igenis tud józanul gondolkozni -főleg ha a szakterületéről, az alkoholizmusról van szó... és teljesen igaza van abban, hogy fiona mindig agresszívra issza magát, ezt láthattuk már számtalanszor az évek során... annak is örülök, hogy végre az írók eszébe jutott, hogy annak idején milyen közeli barátságban volt v és fi, és esetleg a szomszéd barátnőnek nem csak a vodkát kéne töltögetnie a pohárba, hanem tényleges segítséget is kéne nyújtania a pohár fenekén lévő fionának... és persze az elmúlt hetek morgolódásai ellenére igenis tudok érezni hősnőnk iránt, egy pillanatra meg tudtam rendülni akkor, amikor elérte a címbéli mélypontot, ahogy ott sírt a saját hányásában ülve... nagyon-nagyon remélem, hogy a lip-féle baby-szálnak is örülhetek majd nemsokára, jelenleg bizakodó állapotban vagyok csupán... persze a hülyén megírt szálakat ma sem nélkülözhettük, eléggé fárasztó volt a harc kelly-ért, mint ahogy azt is soknak érzem már, ahogy az éttermes néni felizgultságát ábrázolják... de egyébként az elmúlt hetek átlagához képest ez egy jobb rész volt, egyaránt működgetett a dráma és a fun rész is. (×02.25.)

„you can’t just start fostering someone.”

debbie azzal kezdte a részt, hogy rohadtul unja már az ismétléseket, hát guess what, mi nézők is nagyon unjuk már a vissza-visszatérő köröket, nálam is el lehetne látni egy ilyen bejegyzést néhány macskakörömmel, írhatnék annyit, hogy: ’u.a., mint múlthéten, meg azelőtt, meg azelőtt’. volt is bennem egy adag kísértés, hogy tényleg meg is csináljam ezt, de aztán mégiscsak akartam beszélni az utolsó jelenetről, amitől már azóta rettegtünk, hogy fiona elővette azt a kurva vodkás üveget a műhelyben -mert tudtuk, hogy lip robbanni fog. és bármennyire is unalmas már a fi körüli szarság, ebbe az egy jelenetbe sikerült egy rakás feszültséget préselni, hogy azért ne vegyünk levegőt egy-két pillanatig, maximum a szemünket forgassuk attól a bosszantó fél-mosolytól, ami fiona arcára kiült egy pillanatra... és előre szólok, hogy akkor fogom ennyi év után eldobni a show-t, ha ezek után lip-et is visszaviszik az alkoholizmusba... a többiekre tényleg felesleges lassan már karaktert is fecsérelni, végre vége a túlnyújtott frank bohóckodásnak, kev-ék megint külön viccelődtek, deb-nél meg még mindig nem tudják eldönteni az írók, hogy mit is akarnak... (×02.22.)

„it’s just skin.”

van egy tippem, hogy miként akarnak az írók átverni a nyitó/záró flashfoward-okkal, örülni fogok magamnak, ha tényleg átlátok rajuk... remélem nem gondolta senki, hogy a végjátékban már nem jön elő gretchen betegsége, eléggé nyugtalanító képpel vetítették elő a jövőt a mai záróképpel is... a konfliktust egy szokásos worst-os megoldással oldották fel, segítségül hívva egy szimpatikus színészpárost és egy komolyan vett elkötelezettséget... (×02.22.)

„i’d prefer you happy, honey, but if you can’t be, you need to pretend at it better than you’re doing... ”

olyan kis ártatlan arca volt kristen bell-nek még 2014-ben, hogy simán elhisszük neki, hogy ő egy megszeppent kislány a gonosz vadnyugaton, így tényleg meglepetésként érkezett az a fordulat, hogy hátsó szándékaik vannak a testvérével a táborban -kihúzva alólam a hosszú monológot, hogy milyen szépen akarják bemutatni egy ártatlan lány elmerülését a mocsokban... kimért bullock visszatért a városba, és egyszer-egyszer lefeslett róla már az eddig látott kimértség, mondjuk akkor, amikor az özvegy közelébe kerül, de akkor is keményebb hangot ütött meg, amikor faszt méregettek mr.swearengen-rel... színészileg hálás volt ez a rész, főleg a végefelé, amikor trixie kiadhatta magából a kurvák nagy fájdalmát (’hogy emelkedhetnék én ki a mocsokból?’), és mr.utter is megzuhanhatott kicsit a szívemet a temető-jelenetnél (plusz nagy örömömre jane sem üvöltözött végre senkivel, sőt, egész emberi volt a betegek között)... (azt nem nagyon értettem, hogy minek kellett végig elmeséltetni a szemtanúkkal azt, hogy mi történt vad bill-lel, amikor mi végig átélhettük már a jelenetet...) (×02.21.)

„my grandfather worked at an imperial factory. put food on the table when he couldn’t find work anywhere else. did that make him evil?”

mindenképp a fenti idézetet akartam választani, mert egy nagyon érdekes aspektust vet fel -ugyanis nem mindenki éli meg tragédiaként a totalitárius rendszereket, vannak, akik csendben vannak, nem ugrálnak, nem lázadnak, és nincs is bajuk azzal, hogy miként kormányozzák a galaxist, van gyomruk félrenézni akkor is, amikor a hatalom kegyetlenül lecsap és elnyom és megtorol... a colossus-on az első rend még csak fel-s-alá masírozik, papírokkal vegzálja az ott lakókat, akik már ezért is háborognak, mi lesz még, amikor teljessé teszik az okkupációjukat...? (×02.20.)

„just like a greek myth, you went down to the underworld, and slayed the three-headed monster, and saved persephone.”

kár, hogy képtelenség lett volna végig bírni a nyitány tempóját, heroikus zene-áradatát, remegő kamera-kezelését és a költségvetését, pedig mókás lett volna egy epizód, amiben végig egy szinten marad a finálé-érzet... de kellett egy kicsit szusszanni az összecsapások között, rendezni a sorokat, és szomorkásan megkezdeni a búcsúzást... a második körben már nem volt nagy falat legyőzni reign-t, ráadásul én kifejezetten nem szerettem az idő-visszaforgatós ötletet, mert semmit nem adott hozzá a nagy egészhez -nem, még feszültséget sem, mert egyértelmű volt, hogy nem fognak három fontos szereplőt egyszerre megölni... viszont legalább ahhoz volt tökük az írószobában, hogy alaposan felborítsák az asztalt a végére, kara körül kábé mindenkinek megváltozott a státusza, és új szerepben próbálhatja ki magát a jövőben -mármint azok, akik fel is fognak tűnni jövőre, és nem ez volt a tényleges búcsújuk... (annyira most nem kívánta a szervezetem a plusz cliffhanger-t, és annak ellenére ráncolom a homlokom, hogy a red son című képregényt eléggé szerettem, amikor olvastam.) (azért az fura, hogy winn kapta a legérzelmesebb búcsút, mon-el meg a legantiklimatikusabbat...) (×02.19.)

erősek voltunk, hősiesen megküzdöttünk vele, és túléltük... mármint arra gondolok persze, hogy több mint fél év után sikerült legyűrnöm a maradék részeket, és elértem ide, a fináléhoz... és nem arról van szó, hogy olyan rossz lett volna az évad, de sokkal kevésbé volt fun nézni, szét is esett a narratívája félúton, és korántsem sikerült annyira bevonzani a kirptoni végítéletes szállal, mint kellett volna. magánéletileg is eléggé döcögtünk, mon-el csak lógott a levegőben végig -mégis azt kell mondanom, hogy olyankor volt a legerősebb az évad, amikor a scifi maszlagot félretéve az érzelmekre helyezték át a hangsúlyt..

„home is not a place, it is living among those who love and honor you.”

kedves ismeretlen, szakmai körökben ’redshirt’-ként ismert ágyútöltelék -ugye tudod, hogy most, hogy elhangzott a neved és kaptál kettő hangosan kimondott mondatot, az azt jelenti, hogy nem fogod megérni az epizód végét? és most biztos tömegek kiáltanak fel, hogy ’hé, miről beszélsz? demos ügynök már ezer éve velünk van!’, és egyébként simán lehet, hogy én nézem felületesen a show-t, de a sorsának megpecsélődése tankönyvi példája volt a redshirt-haláloknak... igazán megérte kara-ék kitérője argo city-be, mert aztán pikkpakk itthon teremtek, amikor úgy hozta a szükség -csak fel kellett használni némi csodakütyüt... visszatérő elem a super-mítoszban, hogy a túlélők kripto-formálni akarják a szerencsétlen földet, de végülis ha majd emiatt jó működik a feszültség a fináléban, akkor nem fogok panaszkodni az újrahasznosítás miatt... mert persze finálé-előkészítő hangulatban telt a mai rész, a gonoszok beindították a nagy terveiket, volt néhány összecsapás, alex orrba-rúghatott egy pár kriptonit -de mindezek ellenére azért túlságosan nem sikerült azt éreznem, hogy mennyire magukkal ragadtak volna az események... viszont a hosszadalmas marsi búcsúnál jól sikerült kikeverni a hangulatot, és még érzelmileg is működött, ezt mindenképp a pozitív oldalra raknám. (×02.19.)

„we are agents of peace.”

szóval még manapság is azt gondolják a rendezők, hogy menő, ha jellegtelen popszámokat pakolnak a háttérbe? ráadásul ettől várják, hogy kialakuljon a nézőkben a megfelelő érzelmi reakció? ez a gondolkozás-mód nem halt ki a kétezres évek végén...? lehet hogy csak azért morgok ilyen általánosan, mert nem aludtam ki magam nem működött az epizód jórésze, már eleve az fura volt, hogy tíz perc alatt letudtuk reign legyőzését és supergirl búcsúját, mintha egy zanzásított finálét láttunk volna három résszel a tényleges finálé előtt, aztán kara és mon-el mászkáltak fehér ruhában a steril környezetben, egy rég látott barátnővel csacsogva (gusztustalan, ha azt írom, hogy az volt a baj, hogy esmé bianco túlságosan fel volt öltözve, mi?)... a földi szál azért még úgy-ahogy működgetett a tanító célzatú alapgondolatával, a pénzéhes fegyver-kalmárral és a fegyverviselés alkotmányos jogának megkérdőjelezésével -mert ultra-pacifistaként azt mondom, hogy néha nem árt meglengetni a mutatóujjunkat az amerikaiak előtt... (jópofa, hogy a régi filmekben ms.teschmacher butácska volt, itt viszont okoska.) (×02.18.)

„her gutter mouth and the widow in an opium stupor. a conversation for the ages.”

no, végre jobban foglalkozunk azzal a pozitív hőssel, akit főszereplőnek gondoltunk már az elejétől kezdve, mégis eddig eldugták a háttérbe -áh, semmi, megint csak pár perc jutott neki ma is... igaz, látványosak voltak azok a percek, mert bullock belefutott a környék vadvilágába, és nem is jött ki sérülések nélkül az indián támadásból... de inkább a táborban töltöttük most is az időnk nagyrészét, küzdve a fejlődő himlő-járvánnyal, és meglepő volt látni, hogy mindenki félre tudta tenni az ellenszenvét és az önérdekét, és a település kvázi vezetői összefogtak az ügy érdekében, nagyobb balhék nélkül... több szál is csordogált ezek mellett búvópatakként, nem felejtettük el az atya epilepsziáját, az özvegy még mindig remeg és izzad az elvonási tünetektől, és még a korban ismeretlen fogalom, a depresszió is ott ólálkodik a lebujok mélyén (az alkoholizmusra utaló félmondatokról nem is beszélve)... (szinte semmit sem kaptuk eddig az indián kultúrából, úgyhogy jó volt látni, hogy a fehérek azért ismerik a szokásaikat, és bullock-ék megfelelően búcsúztak az elhunyttól.) (×02.17.)

„remember, gretch, guys with golden retrievers eat pussy.”

jaj, felnőttek a srácok, vége az eddigi kicsapongó életnek -már csak azt kéne megtanulni, hogy őszinték legyenek egymáshoz, és máris megerősödik a kapcsolatuk (bár a flashfoward nem ezt jelzi előre)... lehetett jókat kacagni ma is, lindsay-től már az is elég volt, hogy ecsetelje a fuck week-je részleteit, de jó volt a szétcsúszok rappereket is hallgatni... (×02.15.)

„what is the point of survival if there's no soul to save?”

kezdetben kal-el volt az utolsó kriptoni. aztán megérkeztek a börtönbe zárt gonoszok. aztán felbukkant az unokatestvére, kara. most már ott tartunk, hogy egy egész város túlélte a bolygó pusztulását... azt hittem, hogy kapnak egy teljes epizódot kara-ék, hogy kalandozzanak az űrben, de ugyanúgy görgettük előre most is a problémákat a földön, mint bármelyik átlagos részben (alex akciózott és közben megkérdőjelezte az identitását, will meg tök logikusan kapcsolódhatott érzelmileg ruby-hoz, hisz' mindketten problémás szülők gyermekei) -és így igazán nem sikerült kiemelni azt sem, hogy mennyire fontos kara-nak az, hogy kriptoniakat talált a világűrben. ráadásul az egyikük az édesanyja... persze van aranyos része a reunion-nak (a virág alatti párbeszédre gondolok), de nem éreztem az a kitörő örömöt, amit ilyenkor illene éreznem... persze a kriptoni vért azért nem tudják letagadni az elzárt városban sem, van aki még így vegetálva is a hatalomra, a világuralomra tör... (azért egy pillanatra megijedtem, hogy a szokásos scifi kliséhez fordulnak a vizuális osztályon, és hőseink a fél epizódot a vancouver melletti erdőben töltik...) (hé, alex mikor lett ilyen szuperhős? lehetetlen ugrásokkal operált az üldözéses jelenetben...) (×02.14.)

„friends that don’t scheme behind my back or lie.”

most már hetek óta zavarja a szemem, úgyhogy muszáj kibeszélnem magamból -mi van kara hajával? olyan furán szőkébb a halántékánál egy tincs, nem...? bár kara-t írok, de feltűnő, hogy mostanában inkább a szemüveg-nélküli változatot láthatjuk, még ha pont most az egyik központi eleme is volt az epizódnak a kettős identitás kérdése, valamint az álca kényszerű fenntartása -akár hazugságok árán is. jimmy olsen-nél is felmerült az identitás elrejtésének kérdése (egy szerencsétlen lövés következményeként), és sikerült nála egy érdekes aspektussal színesíteni ezt -ugyanis végre kihasználják a bőrszín-váltását, és egy kellően drámai sztorit kanyarintottak neki a múltjába, hogy érezhessük, hogy igenis kemény dolog színesbőrűnek lenni amerikában... ha már a világpusztítót félre kellett rakni kicsit (mert a fináléig azért unalmas lett volna folyton összecsapni vele), ezért előásták a közelmúltból a szektás szálat, és megtették őket heti-gonosznak... örülök, hogy ruby-val dűlőre jutnak a végén, tényleg aranyos volt, ahogy az öreg marsival kihúzták egymást a depresszióból... (ööö, mi a fenét jelent az a banarang kifejezés, amit kara-ék annyira menővé akarnak tenni...?) (×02.13.)

„when we bury things they come at you even harder.”

jobban működött nálam ez az epizód, mint a múltheti, valószínűleg azért, mert a leghatékonyabb módszerükkel közelítették meg az írók a mai eseményeket: érzelmekkel átitatva... és persze vannak érzelmek, amikre kevésbé reagálok jól, például supergirl fortyogását nem nagyon értem lena irányába, az elmúlt években nem emlékszem, hogy ennyire heves reakciókat váltott volna ki belőle a kriptonit létezése (oké, azóta többször érezhette már a hatását) -és egyébként sem jó nézni, ha megszűnik a bizalom a barátok között... de a gyerek/szülő kapcsolatok jól gördítették előre az epizód érzelmi gócpontjait, j’onn-nak nem könnyű a feledékeny és ingerlékeny édesapjával, sam nevelőanyjának fájdalmasan kellett belátnia a múltbéli hibáit, és ruby és alex között is kvázi családi kötelék alakult ki az elmúlt időszakban (szegény kislánnyal eléggé kijutott a rosszból mostanság, lex luthor spooky kastélyában kell hogy meghúzza magát)... persze mindezek az érzelmek újabb összecsapások közé lettek beékelve, hogy az akcióra vágyó vérünk is ki legyen elégítve... (mintha nem gondolták volna át ezt a légió-szálat az elején, most magyarázkodtak, hogy a többieket miért nem ébresztették fel, plusz erőltetetten hátra kellett hagyni mon-el-t is, mert őt shippelik a nézők kara-val...) (×02.12.)

„welcome to the south side, bitch!”

megint hullámozva rettegtem és helyeseltem fiona útján, megriasztottak a nyitányban a veszélye-helyzetnél, majd örültem, hogy belátta, hogy a jelenlegi életvitelét nem viheti tovább, aztán persze mégis visszanyomták az írók a pohár fenekére, hogy egy fionás hülyeséggel búcsúzzon a résztől... tami-ban részről-részre pozitívan csalódok, most is cukik voltak lip-pel a zuhany alatt, de aztán megmutatta, hogy rengeteg emberség lakozik benne akkor, amikor épp nincs bitch-hangulatban...frank nyomja a szokásos hülyeségeit a sorverseny alatt, és jött mellé luis guzmán bohóc-párnak. mondjuk nem is ők a lényeg ebben a szálban, hanem a keményen odacsapott szocio-kritika, amikor a menő marketingeseket csak az érdekel, hogy mekkora view-t meg sharing-et tudnak elérni a viral video-ikkal, a leállatiasított emberek (és az elhunytak) kevéssé vannak a fókuszukban. hashtag-pokol... kev-éknél a közép-amerikai szál talál kevésbé éles már, mint társadalmi kommentár, inkább az érzelmekre mennek rá az apaság érzetével... debbie-nek megint lett egy rögeszméje, carl-nak megint kellemetlen perceket kellett átélni, és persze mindenki rohangált fel/le a gallagher házban, ahogy az ott szokás... (×02.11.)

„i may have experienced a marked level of success as of late, but that doesn’t change the fact that jimmy shive-overly is and will always be, unassailably, without question, a bad, bad boy.”

szétszálazódtak a srácok, mindenki a maga problémáját rágja, gretchen a munkahelyén kell helyt-álljon, lindsey és edgar megállapították, hogy kizárólag az ágyban működik a kapcsolatuk, jimmy meg bizonyítja magának, hogy nem olyan rendezett kispolgár, mint aminek látszik -és a pogózásban találja meg az élet értelmét... (becca-ék már sosem lesznek értelmes emberek ugye? bár akkor nem lennének ilyen viccesek... (avagy leckét kaptunk arról, hogy miként szerezhetünk pénzt más spermájából...)) (×02.08.)

„what’s the verdict?”

lassan lépdelünk előre a karakter-építésekkel, de ha azt nézzük, hogy csak napok teltek el a pilot eseményei óta, így nem is várhatunk nagy változásokat. a múltkor az özvegy lett aktívabb, ma mr.bullock-nál láthattunk új érzelmi megnyilvánulásokat -a felfortyanó dühöt, ami nem csak az arcára ült ki, de minden egyes megszólalásában is tetten érhető volt. meg is lesz a következménye, mert ebből a dühből merítkezve aktívabbá is vált... de nem tűrhette az igazságtalanságot, ami a barátjával történt, a vadnyugaton még nehezen tudták elengedni az ilyesmit... mr.swearengen annyira félti a kis szemétdombját, hogy bármilyen machinációba belemegy, csakhogy nyugta legyen a keletről érkező államiságnak, jó neki ebben a zavarosban, ahol egy röpke szopás ígéretével el lehet intézni egy bírósági tárgyalást is... örülök annak, hogy a tábori nők egyre több önállóságot mutatnak, trixie a szokásos manipulációk helyett emberségesen viselkedik az özvegy és a kislány jelenlétében, kim dickens joanie-ából meg csak úgy árad a dacosság... (mr.farnum padló-súrolós monológjáról az jutott eszembe, hogy színházban is tök jól megállná a helyét a jelenet -egyébként simán el tudnék képzelni egy ilyen típusú darabot egy színpadon -persze kevesebb káromkodással kísérve...) (×02.07.)

„ma’am, listen to the thunder.”

hmmm, elizabeth sarnoff (lásd még: lost) és alan taylor (lásd még: minden átkozott hbo sorozat ever) neve azért eléggé nyálcsorgató volt a számomra egyből az elején -aztán kiderült, hogy arra szövetkeztek ők most, hogy végképp előkészítsék a terepet a nagy változásokhoz, megfontolt tempóban... bár például azt elérték, hogy mrs.garret-tet sokkal élettel-telibbnek láthassuk, mint az eddigi mámoros dülöngései során, és furcsa módon ehhez a férje halála kellett -de szerencsére az is hamar kiderült, hogy nem fog elveszni ezen az istentelen földön, ahhoz túl okos nő ő... tudtuk, hogy túlságosan böki már sokak egóját vad bill jelenléte, hallhattuk, hogy mr.swearengen is feni rá a kését, mégis váratlanul érkezett a halál hírnöke a háta mögé... mr.bullock is talán aktívabb lesz most, hogy be lett vonva az arany-keresős bizniszbe az özvegy mellé, mert hiába főszereplő ő, eddig alaposan eldugták az írók, inkább csendes megfigyelő volt csak -de sebaj, mert közben megismertük a miliőt és a szociális viszonyokat a táborban, felhelyeztük a sakkbábukat, jöhet a haddelhadd! (×02.06.)

„you might be a pirate, but i know you’re a good person.”

reménykedtem abban, hogy az első rend új dinamikát hoz a sorozatba, de csak fegyvert lóbálva keménykedték végig az epizódot, kergetőzve kaz-ékkal a teljes platformon... és bizton állíthatom, hogy nem vagyok épp’ jó passzban (még nem hevertem ki a superbowl miatti alváshiányt), de ma leginkább csak szemforgatásra futotta tőlem a túltolt kaz bénázások miatt (és a neeku szájmenés miatt), sőt, még abban is kételkedni kezdtem, hogy nekem tényleg néznem kéne tovább ezt a sorozatot -de csak semmi elhamarkodottság, alszunk még rá egyet. szó szerint... (×02.04.)

„get all the trust beat outta you. then you know what the fucking world is.”

oh, ez kellett ennek a sártól ragadó proto-településnek és a sorozat dinamikájának: konkurencia... mert azt eddig is láttuk, hogy mr.swearengen veszett tud lenni, ha a bevételeit félti, de most fog igazán őrült dolgokat csinálni, ha a mulatni vágyó népek átszoknak a puccosabb miliővel kecsegtető szembe-szomszédhoz (plusz örömmel veszünk minden nagyszerű színészt, aki csatlakozik a show-hoz, és hát kim dickens-t annyi kedvencemben láttam már korábban, hogy mindig dobban a szívem, ha felbukkan valahol) (ja, jut eszembe a szembe-szomszédról, feltűnően gyakran élnek a készítők azzal, hogy a hotel minden ablakából rá lehet látni az utcára, így onnan kémlelnek és elmélkednek a szereplők). én a rivalizálásnak a konspirálós aspektusát várom a legjobban, mert az új arcok sem nyeretlen kétévesek, ők is tudják, hogy kiépített kém-hálózatra van szükségük, ha oda akarnak szúrni a kellemetlen ellenfélnek... bezzeg szegény gazdag fiú, élete végéig naiv maradt, esélye sem volt beleszokni a farkas-törvények közé -ezek után érdekes lesz, hogy az ópium fogságából nehezen szabaduló felesége aktivizálja-e magát. (×02.03.)

„how’s that pussy lotion feel? should i try some on my ass?”

megfontoltan csak egy napot haladtunk előre, így minden mai cselekedet a pilot eseményeiből eredt -de ez a visszafogottság jól illik a timothy olyphant által játszott (egyik?) főszereplőhöz, aki nem csak a dühét képes szépen kordában tartani, de még a járásában is van valami kimértség... persze nem azt akarom mondani, hogy semmi sem történt ma, mert az apróbb tetteik által is formálódnak a karakterek előttünk, mr.swearengen-ről hamar kiderült például, hogy nem csak az italban és a punci-bizniszben érdekelt, de effektíve minden piszkos ügyletben, ami a környéken történik, csak jó gengszterhez híven ezt nem igazán akarja világgá kürtölni. igaz, elég csak mindenhol megjelennie a maga fenyegető valójával, és azonnal mindenki összeszarja magát a helyiségben... jól össze lehetett ma kötni az eseményeket a doki személyével, de mellé elfértek a korabeli kis színesek is, a kurvák ápolása és az idegnyugtató szerek gazdag alkalmazása... de egyébként sem akarják romanticizálni ezt a sártól dagadó istentelen környéket, itt az emberek jókat finganak, miközben részegen hugyozzák oldalba a sátrakat a sötétben (és így lehet, hogy nick offerman is beugrott, hogy teljes pőreségében közszemlére tegye magát)... (×02.02.)

„-that’s all i say on that subject except next round’s on the house. and god rest the souls of that poor family.

-amen.

-and pussy’s half-price next 15 minutes.”

törvényen kívül eső porfészkek, az arany bűvöletében elvesző emberek, svindlisek, szerencsejátékosok, férfias túlzások, olcsó whiskey és feslett kurvák -a vadnyugat. egy jól ismert terület mindannyiunk számára, mégis szívesen látogatunk vissza-és-vissza a porba, amikor meg akarjuk keményíteni a lelkünket egy letűnt korral, egy maszkulin világgal... feltérképeztem egy újabb fehér foltot a műveltségemben, régi adósságom törlesztése ez most, de itt volt az ideje, hogy lóra pattanjak, és nyugat felé vegyem az irányt... egy pilot-ról mindig nehéz megmondani, hogy merre fog utána haladni a show, de azt már most tisztán érezni, hogy a készítő david milch szeret bíbelődni a karakterekkel, tulajdonképpen ez az első óra is csak egy nagy tabló volt, ahol gyorsan fel lettek kenve a vászonra az arcok, egy-egy vonással jól körüljárva a lényegüket... azért jó tizenöt év késéssel belekezdeni egy show-ba, mert minden arc ismerős lesz valahonnan, megnyugtató tudattal lehet így nézni a sorozatot, hisz’ tudod előre, hogy mindenki nagyszerű alakításokra képes -ugyanakkor frusztráló is tud lenni, amikor nézed-nézed a monitort, és az istennek nem tudsz rájönni, hogy honnan is ismered azt az alakot... (azért az nem semmi, hogy sikerült megnyerni a western-veterán walter hill-t a rendezésre.) (no, pamela malcomson azért a végén biztosította a kötelező hbo-s csöcs-kvótát...) (×02.01.)

„they have taken away your ability to bend, but they can’t take away your courage and it is your courage they should truly fear!”

azon gondolkoztam, hogy miként lehet az, hogy a fire nation ennyire leuralja a teljes lakosságot -oké, a tűz tényleg egy veszélyes elem, plusz elrettentő lehet az, hogy egy teljes csoportot már sikeresen kiirtottak, de akkor is furcsa látni azokat a megaláztatásokat, amiket elviselnek tőlük a föld és a víz népei. még szerencse hogy itt járkálnak köztük az ifjú hőseink, akik mindenkiben fel tudják szítani a tűzet. (×02.01.)

„where once more, brother will fight against brother. and the world will be wrecked. midgard will be wrenched by wars for three winters. fathers will slaughter sons. brothers will be drenched in one another’s blood. mothers will desert their menfolk and seduce their own sons.”

na kedves nézők, ilyen a sorozat, amikor koncentrált, jól fókuszált, nem csapong, nem terjeng, csak a lényegre hagyatkozik -jó mi...? és nem csak arról van szó, hogy az ostrom izgalmai magukkal sodortak, de jól működött az is, ahogy egymással vállvetve harcoltak a karakterek, ugyanakkor eléggé björn epizódja is volt ez, folyton visszatértünk az elszántságára -az meg csodásan hatásos volt, ahogy rekedten, kétségbeesve kérlelte a gyerekkori pajtásait, hogy legyenek kímélettel a fal túloldaláról (szerencsére nem fulladt unalomba a hosszabb játékidőt kitevő harci rész sem, mert elég jól át lehetett látni a harc káoszát -mondjuk kegyesek is voltak velünk az alkotók, hiszen jól befestették a küzdő felek arcát, hogy tisztán láthassuk, hogy épp ki van a képen)... a halál végül csak egy fontosabb szereplőért érkezett el, de ennek ellenére érzelmileg is rendben volt ez a finálé -persze az is segített, hogy szívből lehetett szurkolni ivar ellen... (apró trükk, hogy a szereplők a ragnarök meséjével szórakoztatják magukat a tábortűz körül, de hangulatilag nagyon működött az a pár perc.) ahogy illik, lezártunk egy korszakot az évad végére, új távlatok nyíltak, mégis baljósan tekintünk a jövőbe... (×01.31.)

nem könnyű szavakat találnom ehhez az évad-összegzőhöz, mert egyrészről még tavalyelőtt kezdődött a vetítése ennek a húsz résznek, és így nem könnyű összevadászni az emlékeket, másrészről végig úgy hullámzott a minőség és vele együtt a nézési kedvem, mint ahogy az északi tenger szokott, télvíz idején... lehet hogy a húsz epizódra nyújtás tette, vagy csak michael hirst írta magát lehetetlen helyzetbe azzal a hatalmi vákuummal, amit az előző körben teremtett a sorozatban, de nehezen találta az évad a fókuszát, sokat csapongtunk, gyorsan vágtunk helyszínről/helyszínre, a karakterek következetlenül forogtak különböző irányokba, és néha azt érezte a csalódott néző, hogy nem nagyon akarnak semerre sem haladni a sztori-szálak... ugyanakkor a hangulati erényei sosem vesztek el, és a felívelő szakaszaiban jól magával is tudott rántani -például az utolsó négy-öt részt már kifejezetten vártam hétről-hétre, kiemelt pontjai lettek az amúgy kicsit szegényes jelenlegi sorozat-kínálatomnak... úgyhogy én örülnék, ha erre hajóznánk tovább a nagy finálé felé közeledve is, és titkon remélem, hogy a history channel nem akarja elhúzni még két évig a befejező évadot...

„you just oliver’d your own come: ’please, sir, may i have some more?’”

pont eszembe jutott, hogy idén még nem is láthattuk a teljes csapatot, amikor elkezdtek szépen sorban bekukkantani -persze, mert jimmy komolyabb pénzhez jutott, úgyhogy a keselyűk elkezdték róni az agresszív köreiket. a maguk módján persze, például vernon zseniálisan vicces volt, ahogy előadta a szomorú történetét élete legjobb kézi-munkájáról... persze hülyeségért az alap-csapatnak sem kell messzire mennie, már a nyitó jelenetnél kiakasztották a röhögés-mérőmet gretchen titkos kívánságával és jimmy ízlésével... (×01.31.)