soroló

„finish this where it all started.”

már csak egyetlen elvarratlan ügyünk maradt: billy szépfiús imidzsét tönkretenni... persze a készítők jól játszottak azokkal, akik tudták, hogy milyen sors vár az arcára, először egy lövés ütött lyukat a borostákon, majd a két harcoló fél egyre közelebb sodródott egy tükörhöz, majd egy üvegdarab a hasfalat is átfúrta mire eljött frank begőzölésének pillanata és bekövetkezett a szemrevaló pofika gyomorforgató tönkretétele. de az a jó, hogy nem csak külsőleg alkották meg jigsaw karakterét, de az egész évados (le)építés által a későbbi sebhelyek mögé is láthattunk (külön pontokat osztanék ki a körhintáért, ami olyan emblematikus pontja a megtorló szimbólum-rendszerének, hogy nem maradhatott ki a fináléból sem -és persze ügyesen lehetett a körforgásával behozni a flashback-et is boldog castle-családdal és egy felhőtlenül bohóckodó billy russo-val)... azért frank lelkében túl sok sebhely maradt ahhoz, hogy békére leljen (btw, szerintem ő a legtöbb sérülést lábon kihordó sorozat-karakter ever, most is még begyűjtött pár vérző pontot, miután az epizód elején még majd’ a halálán volt) -most először túl kell lendülnie a magában érzett ürességen... úgyhogy örülhetünk lieberman-ék békéjének, mint az igazi nyugvópontnak, amit kaphattunk a sorozatban (és óh, mennyire megérdemelték micro-ék azt a fürdőszobai dugást!)... (##03.16.)

a megtorló az a karakter, aki inkább tiszteletet vív ki magának, mint hogy szimpátiát ébresztene -és a karakter első önálló évada is valami ilyesmi hullámokat keltett bennem, láttam magam előtt az összes erényét, mégsem tudott annyira közel kerülni a szívemhez, hogy azonnal be akarjam habzsolni az összes epizódját... lehet hogy azért, mert túl fájdalmas a karakter múltja, nehéz épp ésszel felfogni a borzalmakat, amik örökre eltorzították a lelkét, ugyanakkor azt sem könnyű befogadni, ahogy a jelenben a lelkéhez hasonlatosan szétszakad a teste is, ahogy folyamatosan gyűjti az újabb-és-újabb sérüléseket... egyfelől értékeltem, hogy az írószobában nem egy cool megtorlóban gondolkodtak, akit sokkal könnyebb lenne eladni a laza erőszak-orgiájával, hanem a szemünk előtt akarták fejleszteni a karaktert, aki a lelkében dúló háborút csatornázza át a kíméletlenségbe, dühös kirohanásokba. de ez vonulat talán sovány lett volna 13 részre, így különböző szálak kapaszkodtak fel frank castle története mellé, amiből volt ami a posztraumás stresszt fejtegette, és voltak amik csak kiszolgálták a főszálat -csakhogy egész addig a pontig, amíg a végén felerősítették egymást, a nézőnek türelmesnek kellett lennie, mert a tempót is alaposan megakasztották... sok kapcsolódási pontot (szándékosan) nem kaptunk az eddigi netflix-es street-level marvel világhoz, csak karen page-et, ő viszont nagyon erős támasztékul szolgált a sorozat érzelmi vetületéhez... a következő évadban biztos vagyok benne, hogy más lesz a show, mint eddig, mert a most okosan épített főellenfél újfajta dinamikát fog hozni frank életébe -igaz, kevesebb sebe valószínűleg akkor sem lesz...

„you want justice, ’cause you haven’t figured out that there is no such thing yet.”

nagy találkozások pillanatai sűrűsödtek össze az epizódban, david/micro végre átölelhette a teljes családját (majdnem megbocsátottam a kissrácnak az összes tinis hülyeséget, amit az évadban elkövetett), és persze frank is szembenézhetett nem csak billy-vel, de a magát igencsak keménynek képzelő cia-s főgonosszal is... de ahhoz, hogy ezek a kapcsolódási pontok létrejöhessenek, kellett egy nagy terv, ami megmenti leiberman-ék életét és frank-et eljuttatja arra a pontra, ahol fájó pofonok árán megszerzi a bizonyítékot a rosszfiúk bűnösségéről... értettem, hogy miért akarták az írószobában, hogy frank az öntudatlan lázálmában a feleségét lássa ismét (kissé szokatlan, erős színpadias fényben), ugyanakkor kizökkentő hatása volt annak, hogy a kínzás képei egy szeretkezéssel keverednek... bármennyire is nehéz volt nézni frank összes felszakadó sebét, annak mindig tud örülni az ember, amikor kiderül, hogy a gonosz elszámolta magát, és végzetesen póruljár... (szegény lieberman-né eltemette a férjét majd végignézte, ahogy megint meghal -remélem megengedhet magának egy jó pszichológust...) (##03.16.)

„that skull? that’s a memento mori.”

lehet hogy sokak szemében felesleges időhúzásnak tűnt lieberman-ékkal ennyit foglalkozni az évadban, de most bebizonyosodott, hogy nem dobtuk ki az ablakon ezeket a perceket, mert erős lett a payoff a végén -és nem csak azzal, hogy billy-ék általuk akarták kicsalogatni frank-éket a rejtekhelyről, de azzal a szívmelengető pillanattal is, amikor apa és lánya újra találkozhattak (arról már nem is beszélve, hogy náluk lehetett igazán emberi frank, mondhatjuk, hogy pete az ő emberi alteregója)... egyébként szépen húzódnak egyre közelebb egymáshoz a szálak, mandani ügynök is odasodródott az igazságot kergetők csapatába, azt érezni, hogy az írói ügyeskedésnek hála jól kirajzolódik majd az évad íve a fináléra... mivel frank ál-halála a világ tudomására jutott, így már nem kellett tovább titkolni az identitását sem, felfújhatta újra a golyóálló mellényre a klasszikus jelképet. és ha már a keze ügyébe volt a felszerelése, hát használta is, billy újabb csapata semmisült meg a frank-cave-ben -tévés viszonyokhoz képest meglehetősen brutálisan, szó szerint beleket és agyvelőt ontva minden sarokba... (a cia-s néni meg a rossz-arcú gonosz második megbeszélésénél valamiért végig azt vártam, hogy egy felhevült pillanatban a hölgy átzuhan a híd korlátján...) (##03.16.)

„frank castle’s not a terrorist.”

ha okos dramaturgiával, átgondolt vágással össze tudnak rakni egy epizódot, ami több aspektusból mutat be egy eseményt, az mindig közel fog állni az ízlésemhez... és most a punisher készítői műhelyében egész jó munkát végeztek, egy sima túszejtős lövölde is lehetett volna ez az epizód, egy hattyúdal a traumás kiskatonának, de a nézőpontok váltogatása mélységet adott az eseményeknek... főleg úgy, hogy egy (daredevil-ből importált) nyomozónál futottak össze a szálak, és hát volt olyan szemtanú, aki nem fejtette ki az igazság teljes aspektusát a kihallgatásán, így alternatív változatot is megnézhettünk egy jelenetből... frank-et nem kímélte ez a szűk ötven perc, röpködtek a lövedékek a golyóálló-mellényébe vagy (szó szerint) a füle mellé, ám ezeknél még látványosabb volt a petyhüdt kar, ami a teste mellett lógott a menekülése közben... karen-ről is tudjuk, hogy kemény csaj, és nagyon tetszett, ahogy a leleményét is használta a túlélésért... mandani ügynökkel inkább megint lelkiztünk kicsit, de szerintem most már ő is át fog menni brutálba, miután összerakta a képet billy-ről... (##03.07.)

„there’s nothing in this world i hate as much as a goddamn bomb.”

örülök, hogy a netflix-es szuperhősös sorozatoknál nem félnek bátrabb témákhoz is nyúlni, de persze frank castle személye is predesztinálja a róla szóló show-t, hogy foglalkozzon az önbíráskodás és a fegyvertartás kérdésével -főleg ez utóbbi egy (sajnálatos módon) igencsak aktuális és fájdalmas téma a közbeszédben, nem telik el úgy hónap, hogy ne érkezne hír valami értelmetlen gyilkolásról. és az erős ptsd-ben szenvedő katonasrác fel is mondja az összes kötelező jobboldali érvet, a hazafiasságot, az alkotmány második kiegészítését, a jogokat, amik nekik járnak, blablabla, és igazából csak a tettei hatásai (azaz az a halott ártatlanok) vannak igazán a serpenyő másik oldalán, mert fegyvertartás ellenzőként kapunk egy szenátort, aki az életét féltve körbeveszi magát fegyveresekkel, és igazából frank és karen gyávaság elleni kirohanásai sem az ellen-oldal erős érvei. de pont ezért izgalmas a megtorló karaktere nekünk gyáva liberálisoknak is, mert ennyire a határon táncol, hogy úgy oszt igazságot, hogy közben magasra tartja a fegyverek kultuszát... (örülök, hogy ms.mandani-t okos karakternek tartják az írók, hogy villan a szeme, mikor billy száján olyan csúszik ki, amiről nem kéne tudnia, és biztos vagyok benne, hogy jó szövetségese lesz a srácoknak, miután most micro beszervezte.) (karen miért nem a trish talk-ba ment beszélgetni? szép utalás lett volna...) (##03.04.)

„no such thing as a fairy-tale ending, madani. that shit is for the storybooks.”

frank castle rozét iszogat egy csinos nővel, aki aztán becsiccsentve meg is csókolja, és aztán ez az ártatlan gesztus további bonyodalmakhoz vezet -ugye ti is így képzeltek el egy punisher epizódot...? de ahogy micro egy alapoz elázással és némi segg-mutogatással kezelte a családi problémáját, úgy engem sem kell ám annyira komolyan venni, mert annak ellenére, hogy frank-ék szála ilyen csip/csup dolgokkal volt tele (és nem vérrel és verítékkel), nem volt rossz... a párhuzamos sztoriban is csak a végén dördültek el a túlméretezett puskák és gyilkos sorozat-lövők, előtte leginkább azzal foglalkoztunk, hogy billy-nél felépítsük a múlt-béli hátteret, hogy megértsük azt, hogy a drogos anyuka és a bántalmazó gyermekotthonok tették ilyen érzéketlenné... (azért nem csak billy kapott mélységet, frank is meglepően őszinte volt ma, amikor a feleségéről beszélt, és néhány pohár után már mosolyogni is képes volt -és tök jó látni, hogy micro képes ezt kihozni belőle, még ha előtte kellett egy kis műhiszti a felesége miatt...) (##03.04.

„this job is not compatible with family or friends. it’s a lonely row to hoe.”

egyre jobban működik a dinamika frank és micro között, hol évelődnek, hol megértően bólogatnak a másik problémái miatt, hol szorosan együtt dolgoznak, hogy frank nyomozása haladhasson -szigorú munkamegosztásban, a tech-srác marad mindig a furgonban, és frank lopódzik be a szigorúan őrzött katonai intézményekbe meg védett házakba... és jó nyomon járnak a srácok, igaz, az út szadomazo-szexxel meg füstbombákkal van kövezve, de frank-et nem hatja meg holmi seggre-pacsi meg célzó-lézer, ő az ügy végére akar járni (mert még nem tudja, hogy az ügy végén a régi jó barátja várja)... billy-t egyre mélyebbre mártják a kétes ügyletekbe, most már a kezét is hajlandó bemocskolni -és persze nem fogunk meglepődni, ha kiderül majd, hogy van köze ahhoz a lehallgató-készülékhez is, amit a nyomozónénink épp’ most talált meg az irodájában... a ptsd-s katona-srácot sem hagytuk magára, nézhetjük továbbra is, hogy miként veszik el a lelki törései feneketlen árnyékában (egy piszkos bomba volt a keze ügyében, ugye jól láttam?)... (##02.28.)

„your family is gone, but you’re still my brother.”

sokat foglalkoztatják manapság az írók az ex-felcsert/jelenlegi szociális munkást, kicsit olyan, mintha nála futnának össze a szálak. mert hát valakinek össze kellett raknia frank-et a múltkori csúnya sérülések után (és persze közeliben kellett mutatni a nyílhegy kihalászását a vállból...), ő próbálja rendberakni a szétesett veterán srácot is (nem sok sikerrel, mert egy kis csalódást is véresen torol meg egy kiszámítható mégis hatásos jelenetben), és persze hozzá rohan egyből billy is, miután megbizonyosodik arról, hogy a barátja életben van... azt gondolom, hogy ha nem lenne háttértudásom billy karakteréhez, akkor sem ébresztene bennem bizalmat (fölényeskedés, szép öltöny, kockás has, sértődékenység szex után) -és persze így az évad felénél illő volt megtudnia minden nézőnek, hogy nem is érdemli meg azt a kvázi testvéri bizalmat, amit frank is érez iránta... azt hinnéd, hogy a családi mellékszál csak visszahúzza a sorozatot, pedig szívszaggató nézni, ahogy a gyerekek kifordulnak magukból, és ahogy az apjuk (micro) tehetetlenül nézi a családja széthullását a monitoron keresztül... nem mondhatjuk, hogy pumpálta volna az adrenalint az epizód, de az átvezető jellege miatt ezt nem is nagyon várhattuk el... (##02.23.)

„we are all lonely. i sometimes think that that is all that life is, we’re just... we’re just fighting not to be alone.”

egy képregény-alapú sorozatban sem lehet következmények nélkül megsérülni -igaz, a homeland-es hölgyet a komoly zúzódások nem akadályozzák meg nemhogy a mozgásban, de a szexben sem, maximum szenvedélyesebben sziszeg az érintéstől (btw, talán ennyire szexi szex-jelenet még nem volt eddig a marvel-univerzumban)... de frank is elég rossz állapotba került az epizód végére, miután baráti tűzben bekapott a mellkasába egy nyílvesszőt, majd egy golyó is átütötte az oldalát. mert ahogy egyre több ember számára lesz nyilvánvaló, hogy a megtorló nem nyugszik a sírjában, úgy gyűlnek az ellenséges seregek is frank körül, most épp’ egy csapat cia-ést kellett jobb belátásra bírnia az erdőben (érthető és látványos volt a test-kamerák használata a fák közötti kergetőzős jeleneteknél)... megint nagyszerűen használták karen-t, aki erős nő volt a kihallgató szobában, majd erős érzelmi töltetet hozott a frank-kel közös pillanatokba (oh, és nincs ember, aki ne olvadna el attól, hogy a megtört szívű megtorló gyengéden odahajol puszit adni neki)... (##02.16.)

„there’s, uh, a dead man in a wheelbarrow out there.”

frank akárhonnan szerezhetett volna fegyvert percek alatt, de akkor mi töltené ki az epizód maradék háromnegyed óráját...? jó volt ez így, egy kis poénkodás a rózsaszín fegyverrel és az mcu egyik visszatérőjével, turk-kel, majd jöhetett a nagy balhé, amit két oldalról is megnézettünk, mert a homeland security is ugyanarra a szállítmányra pályázott, mint a hősi csapatunk -de persze a rettegő rettenthetetlen hacker-t és a gránáttal lopás világbajnokát nehéz megállítani... mert frank simán ráugrik egy mozgó furgon tetejére, lángszóróval kergeti el a rossz helyen ólálkodó belbiztonságiakat és aztán mosolyogva bömbölteti fel a hazai gyártású mustang-ja összes dugattyúját... egész megélénkült az epizód a kikötői autós-versenygéstől a végén, jól kihasználták a motor-hangokat és a sebesség érzetét. mert egyébként lassabban építkeztünk ma, igaz azzal szerintem nincs baj, ha frank-et kicsit emberibbnek ábrázolják a lieberman-család közelében, és persze az is tiszteletre-méltó, hogy ilyen sokat foglalkozunk a hazatérő veteránok lelki (és anyagi) problémáival. (##02.11.)

„people think that torture is pain. it’s not pain. it’s time. it’s time to slowly realize that your life, it’s over.”

mivel az egész mcu afganisztánban kezdődött tony stark-kal, ezért poén lett volna, ha nem is maga ironman, de a stark industries valamelyik terméke jól láthatóan feltűnik a show-ban... mert bizony ma nem igazán haladtunk előre a szálakon, inkább visszatekintettünk és pszichológiai játszmát játszottunk... nem volt elég, hogy egy rossz elnök hibás döntése miatt kellett a katonáknak a sivatagi pokolban harcolniuk, de még a katonai vezetés kompetenciájával is komoly gondok voltak, és persze ezeknek a levét az igazi hősök itták meg... jó volt a bajtársias frank-et látni, aki azért már várja, hogy a turnusa végére érjen (persze, ott vannak már a springsteen jegyek a kezében), de aztán a nagy bajban persze ő az első, aki előszedi a vadállatias ösztönét a túléléshez (sajnos a hatásosan rövid snittekre vágott épület-megtisztítás alá nem engedhették meg maguknak a készítők (a) the boss valamelyik dalát, pedig az lett volna igazán stílusos)... a jelent egy macska/egér lélektani harccal töltöttük -bár az eldöntés kérdése, hogy melyikük lenne melyik állat... (kár, hogy olyan hangsúlyosan fókuszáltak a tech-srác kezében a tollra, mert így oda volt a meglepetés ereje...) a nyakunkon éreztük a háború kegyetlen értelmetlenségét, most jöhet egy olyan háború, aminek nagyon is van értelme -kooperációban végrehajtva a küldetést, ami azért izgalmas, mert frank-et eddig magányos farkasként ismerhettük csak. (##02.08.)

„you didn’t kill your family.”

ha halottnak tetteted magad, az néhány előnyön túl komoly hátrányokkal is jár -látnod kell, ahogy a szeretteid megszenvedik a hiányodat, plusz hipszter-szakállat is növesztened kell álcaként... viccelek, de a sorozat is megtette ezt az arcszőrzettel kapcsolatban, úgyhogy talán még beleférek a keretbe, de a többi részt komolyan gondoltam, és szerencsére az írók is. frank bár elveszítette a családját, így is él olyan new york-ban, aki aggódik érte -nagyszerű ötlet volt karen-t áthozni egy kicsit a sorozatba, mert a daredevil-ben kialakult kapcsolatuk épülhet így tovább. de frank mellett van még egy karakter, akivel (szándékosan) lehet párhuzamot vonni, akinél szintén ott a keserűség, hogy nem lehet együtt a családjával (és még szakálla is van -bocs...) (igaz, hogy kellett az imdb, hogy leessen a tantusz, de aztán jót mosolyogtam azon, hogy a hacker-nét játszó jamie ray newman jon bernthal feleséget játszotta anno az eastwick-ben)... frank továbbra sincs emberfeletti hősnek ábrázolva, bizony ha egy hozzá hasonlóan képzett ellenféllel kényszerül ökölpárbajra, akkor azért ő is bele tud nézni néhány pofonba... a nagy összeesküvős szál is tekeredik a háttérben (apránként, nem sietünk sehova), és még egy apróbb romantikus jelenet is belefér mára. (##02.06.)

„the only person you’re punishing is yourself.”

frank castle köré könnyen lehetne építeni egy vérben fürdő, agyatlan gore-fest-et, ami cool lenne és szórakoztató (lásd a pilot határokat átszelő nyitányát), mégis ott örvénylene benne egy űr, az igazi mélységének a hiánya... mert frank-et a személyes drámáján keresztül lehet definiálni (nem is tudom elképzelni, hogy valaha is túl tud lépni a családja elvesztésén), minden hideg kíméletlensége abból ered -és szerintem nem is volt kérdés, hogy a rá épülő sorozat is ezeket a fájdalmakat fogja a középpontjába állítani. és úgy tűnik, hogy nem csak a magánéleti sokkot, de a háború okozta lelki sebeket is komolyan érintjük majd (plusz egyéb kényes témákat is kapargatni fogunk a közel-keleti problémákon át az illegális tevékenységet folytató katonákig)... több szálat is felvettünk így már itt az elején, kiegészítve a központi karakter-tanulmány magját, és kellően érdekesen is indulnak ezek a vonalak, igaz, a keménykedő építőmunkásokat annyira sablonból vágták ki, hogy kicsit fárasztottak a tipikusságukkal... no, egy újabb lépcsőfokra értünk a netflix/marvel összefogásban, és kifejezetten üdítőnek érezni a realizmushoz való visszatérést az elmúlt időszak misztikus handabandázásai után... (##02.05.)

„protect my city.”

szóval tényleg sárkány-csontokra bukkantuk, és azokból nyerik az örök élet elixírjét -ennyi misztikum nekem még bőven belefér a realista szemlélet mellé is... no, minden adott volt a fináléhoz, jók és gonoszok egy helyen, már csak némi akadékoskodást kellett legyűrni, és jöhetett a hadd-el-hadd (értem én, hogy a törvény szava szent, de a rendőri szervek verhetetlenek a problémázásban)... az akció-részekkel többnyire elégedett voltam (főleg az a kamera-suhanós vágatlan kör-bunyó tetszett igazán), és a bomba időzítőjének segítségével még némi feszültséget is sikerült a sorozatba pumpálni -főleg amikor még a lift is sérüléseket szenvedett el, és egy igazi szuperhősies tett kellett a túléléshez... érdekesen tud működni a (képregény)rajongó agy, mert bizonyos drámai elemeknél nem azért érez sokkot, mert az egy fájdalmas veszteség egy karakternek, hanem pont hogy örül a durva fordulatnak, mert a képregények miatt számít rá (természetesen arról beszélek virágnyelven, hogy már vártam előre, amikor missy egy kard közelébe kerül, mert gyanítottam, hogy most juttatják el arra a pontra, ahol a rajzolt verziója is elszenvedett egy komoly veszteséget)... de van amikor azért működik kevésbé a dráma, mert a sorozat-készítői dramaturgia nem engedi, hogy beleéljük magunkat a veszteségbe -azaz ha tudod, hogy be van rendelve egy karakter következő szezonja, akkor a látszólagos halálától sem fogod a falat kaparni (viszont még így is működött a jelenet, amikor karen és foggy nézték-és-csak-nézték az ajtót, várva, hogy a barátjuk belépjen rajta)... szépen lecsengettük az évad-véget, csöndes beszélgetésekkel, készülve arra, hogy újra szétválnak a hősök útjai. (##02.03.)

a netflix/marvel együttműködés első pillanatától azzal kecsegtettek minket, hogy a négy különálló hős kalandjai egy ponton majd összeérnek -és ez lesz a defenders (az egy más dolog, hogy eredetileg mini-sorozatokról volt szó, most viszont mindenkinél berendelték már a folytatást). és az al-univerzum elrugaszkodása is álomszerű volt, mind daredevil, mind jessica jones bitang-erősen mutatkozott be, aztán luke cage sorozatában is voltak jó pillanatok, igaz eléggé eljelentéktelenedett a végére, és sajnos matt murdock-ék sem tudták átugrani a magasra állított mércét a kissé széteső folytatásukkal. iron fist meg, ehh... nézzétek csak meg a dátumokat nálam is, 10 hónap kellett, hogy a tizenhárom rész végére szenvedjem magam... viszont amint leemeltem magamról ezt a terhet, a közös kaland már igencsak könnyen csúszott -mert lehet hogy nem lett mély, nem ástunk széles mozdulatokkal a karakterek lelkébe, nem váltottuk meg a teljes marvel univerzumot, viszont szórakoztatóan prezentálták ezt az akció-nehéz közös küldetést... a négy hős közti dinamika hamar működni kezdett, örültem, hogy apróbb lépéseket tettünk előre azokon a szálakon is, amiket a saját sorozataikból hoztak magukkal, mert így tényleg azt érezte az ember, hogy egy nagy összegzést lát. és ezek az apróságok meg a többé/kevésbé működő verekedés-jelenetek (és a vizuális ötletek) könnyedén elvitték a hátukon a show-t.

„your precious elders chose to keep you in the dark. just like mine did. the only difference between us is that i took my destiny.”

csak egy dolgod van danny, ne izzítsd be az öklödet! ehh, whatever... átmeneti epizód volt ez, levezettük a múltkori drámaian végződő összecsapást (stílusosan a ’where did you sleep last night’ dallamaira, miközben ott szunyókáltak a képen a kiütött hőseink), rágtuk egy kicsit magunkat a harlem-i rendőrőrsön, mert mégiscsak vérbe-fagyott és lefejezett hullák is voltak a helyszínen, majd át kellett metrózni a város túlfelére, hogy előkészítsük a finálét... bunyót azért így is kaptunk, méghozzá a hand három megmaradt ujjának a részvételével, ami egy kicsit csalódást okozott, mert olyan dinamikusan akarták váltogatni a párosokat, hogy nehezen követhetővé vált a vágás (ez nekem azért is fáj, mert felix alcalá rendezte az egyik kedvenc epizódomat ever, a battlestar galactica ’exodus’ című epikus dupla-részét)... elektrából még lehet tisztességes gonoszt faragni, az biztos, hogy ért hozzá, hogy miképp kell a korlátozott észbeli képességekkel rendelkező danny rand-et felhúznia annyira, hogy az hülyeséget csináljon... (az ott a végén egy sárkány-csontváz volt?) (##02.03.)

„we assumed we only had two choices. run or fight. well, i found a third option...”

szóval bonyolítsuk a helyzetet azzal, hogy a jó oldalon álló karakterek egymásnak esnek, mert az egyikük túl makacs ahhoz, hogy felfogja a dolgok jelentőségét -hát mit ne mondjak, nem ez a kedvenc irányom, ami felé egy szuperhősös sztorit el lehet vinni... de oké, nézzük a pozitív oldalát (azon kívül, hogy láthattuk danny-t kidőlni a sorból) -az iron fist / power man párbeszédek még mindig jól működnek a show-ban, tényleg azt érzi az ember, hogy megpróbálkozhatnának legközelebb egy ’bérelhető hősök’ évaddal is, ami a két karakter baráti civódását állítaná a középpontjába... de felőlem jöhetne egy jessica/matt közös kaland is, mert nekik is jól áll az együttműködés, az egyikük hozhatná az empátiát a másikuk meg a cinizmust a nyomozásba... egy a hand-hez hasonló szervezetben nem meglepő a széthúzás, akár a legfelső körökben is, ám most onnan érkezett a hátba-szúrás, ahonnan senki sem igazán számított rá (kacsint)... veszendőbe mennek a karakterek, közeleg a végjáték... (látszik, hogy a showrunner-ek a dd második évadából érkeztek, mert szépen fűzik tovább az ott felbukkant feneketlen luknak a történetét.) (##02.02.)

„this is personal for every one of us.”

hosszú és elnyújtott küzdelem ez, amiben összefeszül a hősök egy maroknyi csapata és a továbbra is rejtélyes célokért küzdő hatalom-éhes szervezet, a hand (azt sikerült kiszemeznem, hogy kunlun-ba akarnak visszatérni, mert kitaszítattak onnan) -és ez a küzdelem egyszerre zajlik fizikai és szellemi szinten, és úgy tűnik, hogy ide-oda billeg a győzelem nyelve. mert a srácok ügyesen rúgják szét a seggeket, ugyanakkor sikerült beleültetni a bogarat a fülükbe, hogy a szeretteik épp’ annyira veszélyben vannak, mint ők maguk. így az összes fontosabb személyi tartozékot begyűjtik egy helyre -és ennek a jelenlegi legnagyobb hozadéka egy kis colleen-lelkizés, mert továbbra is megviseli őt, hogy meg kell hasítania a tudatát, hogy megrendült a bizalma az emberekbe, mióta megtudta, hogy az egész élete egy hazugságra épült... (azért ne felejtkezzünk el karen-ről sem, aki továbbra is csak aggódó szemekkel képes matt-re nézni.) még van három részünk, kíváncsi vagyok, hogy milyen ötletekkel lehet csavarni ezen a nagy csatán. mert nagyon remélem, hogy lesznek új ötletek -de igazából jöhetnek még a korábbiakhoz hasonló bunyók meg lefejezések is dögivel... (##02.02.)

„the only language they speak is violence.”

összeismerkedtek hőseink a testbeszédük alapján, úgyhogy teljesen természetes, hogy most leültek egy kis édes/savanyú mártás mellé, hogy szóban is tisztázzák, hogy ki-kicsoda, és mi a szerepe ebben a nagy kulimázban... mondhatjuk, hogy egy erős botlle epizódot kaptunk, mert kevés helyszínre korlátozódott a díszletesek dolga (igaz, az étteremben meg kellett oldaniuk, hogy mind-a-négy fő karakter színvilága képviseltetve legyen), és az öklök helyett csak a szájak pörögtek, de mivel mi nézők még továbbra is bűvkörében élünk annak, hogy végre egy helyiségben láthatjuk ezt a négy karaktert, így nem volt gond az élvezeti értékkel. persze a kezdeti súrlódások még akadályozzák a gördülékenységet, matt túlságosan óvja az identitását, jessica túl hamar feladja, ha olyan dolgokról van szó, amik fárasztóan természetfelettiek, danny és luke meg még a kaján is tud morogni egymásnak (bár jó látni a mosolyokat cage arcán, és danny-nek is jól áll, amikor jó-kedélyű -vagy csak finn jones durcás arcát viselem még mindig nehezen)... hogy ne csak a csapat-építésről csacsogjunk, stick is befutott, hogy mélységi részletekkel egészítse ki a tudásunkat a hand-ről -és hát scott glenn-t könnyű hallgatni hosszú perceken át... (##02.01.)

„so punching’s okay now?”

már az előző résznél is akartam említeni, de most már főleg sürgetővé vált, hogy jegyzőkönyvbe kerüljenek a csodás kamera-mozgások, amiket gondosan elhelyeznek a sorozatban, hogy dinamikusabbá váljanak általuk a jelenetek (de egyébként sem spórolnak a szokatlan beállításokkal sem)... egy meglehetősen hosszú cold-open-t kaptunk elektra visszatéréséről, hogy miképp lett belőle a hand ölebe, és csak a véres fürdőt és ninja-kiképzést is tartalmazó flashback után tértünk vissza newyork-ba, hogy hirtelen összerántsuk az összes szálat -azaz három rész kellett a nagy találkozásig, ami mi más lett volna, ha nem egy gondosan megkoreografált tömeg-bunyó... de már előtte is gyűjtötték a jópontokat a készítők azzal, hogy beváltották a jollyjoker-jüket, azaz hogy kihasználták claire temple azon különleges képességét, hogy ő az egyetlen, aki az összes hős sorozatában feltűnt eddig. úgyhogy persze hogy ő volt alkalmas arra, hogy leültesse beszélgetni luke-ot és danny (az már egy más kérdés, hogy a srácok egyből társadalmi kérdést csináltak egymás múltjából, a gazdag fehér és a csóró néger nehezen fér meg egymás mellett súrlódások nélkül)... de tetszett, ahogy minden külön induló ügyben feltűnt a hand fantom-cége, így különböző utakon jutottak el hőseink ugyanabba az épületbe -hogy aztán ott jöhessen a felpezsdítő hadd-el-hadd... (##01.31.)

„whatever it is you stumbled onto last night, it’s big.”

egy akció-jelenet, aztán főcím, kezdek mintázatot látni ebben két rész után... aztán hosszú időre félreraktuk az öklöket, hogy vagy lelkizzünk egy sort matt-tel az ördögálarc felett (mert ugye a segítség-nyújtásért felelős agyterületek nagyon akarják már, hogy daredevil visszatérjen), vagy a többieket követtük, ahogy egyre jobban belefolynak a helyi nyomozásukba -és már látható, hogy ezek az ügyek egyetlen nagy kézben fognak összpontosulni, yay...! az összeboronálások már ma is jól működtek, a rajongók egyszerű lelkek, ha azt látják, hogy a bérelhető hősök két tagja életükben először mérik össze az erejüket (és ezzel emberükre találnak a másikban), akkor örülnek. mint ahogy azért is csillog a szemük, ha matt és jessica egy légtérbe kerülnek -főleg mert az alias-ban is volt pont egy ilyen jelenet, amikor egy kihallgató szobából mentette ki a leendő ügyfelét a határozott ügyvédúr... csepegtetik nekünk a nagy hand-terv részleteit, valamit nagyon meg akarnak szerezni, és persze ehhez hullákon át vezet az út -de nem vetik meg a robbanószereket és a fantom-cégeket sem... (##01.31.)

„it’s just a city.”

szerintem azért olyan nem nagyon volt még a sorozat-történelemben, hogy egy kvázi pilot-hoz négy másik sorozat öt évadját kellett ismerni... mert lehet azt mondani, hogy ’nem kell ehhez előtudás, csak vágj bele, szuperhősös, úgyis érteni fogod!’, mert ez az első epizód konkrétan azzal foglalkozott, hogy megpróbálja simává görgetni azokat a kaka-halmokat, amiket a szóló-sorozatok írói hagytak hátra... azaz matt murdock rágja magát, amiért szögre akasztotta a vörös gúnyát, jessica jones próbál találni magának valami életcélt a máj-gyilkoláson túl, luke cage kijön a börtönből (ez a cliffhanger azért ennél többet érdemelt volna, imho), danny rand meg némi verekedés után hazaér a távol-keleti kalandból -még láthatóan messze vagyunk attól, hogy ők négyen egy csapat legyenek, de jelenleg nem bánom a csöndesebb, szál-felvevős kezdést, mert a hosszadalmas ironfist-agóniám után tök jólesett látni a többieket, kicsit bekukkantani újra az életükbe. de a látványos epizód-befejezés után a hand-del súlyosbított főszál is érdekelni kezdett (azért remélem a nagyon gonosz szervezet nem lesz örök jollyjoker a marvel-es sorozatokban, mert ugye már harmadszor szedik elő őket)... (ami kifejezetten tetszett, hogy a karakterek a szín-palettájukat is hozták magukkal az anyasorozatukból, daredevil körül minden vörösben játszik, jessica hideg kékben nyomoz, luke környékén, harlem-ben mindent beborít a meleg barnás/sárgás árnyalat, danny-éknél meg mintha a zöld lenne az uralkodó, bár láthatóan iron fist-nek még ebben sincs határozott karaktere...) (##01.29.)

„your first instinct to a problem is to respond with violence.”

az önelégült fejű rosszfiúk szoktak a legnagyobbat esni, pont amikor azt hiszik, hogy ők vannak nyeregben... még egy leszámolással tartozott nekünk a sorozat, és a meechum-családhoz mérten persze csalódást-keltő módon tette ezt... mert ők még danny-ből is a legrosszabbat hozzák ki, és persze most mindent ráfogtak harold-ra (a szülők meggyilkolását is -btw, rég láttuk már, hogy anyu elszáll a repülőből...), és ehhez jöttek még a fura fényekkel ábrázolt fejfájás-szerű izék, amik csak növelték danny agresszív-kismalac-státuszát. aztán a bunyót megint túlgondolták ezzel a kívülről belengéssel meg a földrengés-szerű löket bevetésével. de nézzük inkább azt, hogy túlvagyunk rajta -igaz, a bosszú tovább lett passzolva joy-nak, úgyhogy sosem szabadulunk meechum-éktól... az a baj, hogy megint értem, hogy mit akartak kihozni abból, hogy hősünk túl-agresszíven reagál le egy helyzetet, egy nehezen feldolgozható érzést, csak a kivitelezés ütött megint mellé... (claire megint lehetett a lelkiismeret, aki kimondja a tutit, hogarth-ot viszont szerencsére arra tartják, amire kell: hogy cinikus egysorosokkal dobja fel a párbeszédeket.) (##01.28.)

most biztos azt várjátok, hogy panasz-és-fika-áradatba kezdek, hogy miért nem szerettem ezt az évadot, hogy miért tartott tíz hónapig, hogy végigvergődjek rajta (én a hős!), de én inkább mélyebbre mennék az okok után kutatva -hogy hogyan is jöhetett létre az eddig magas minőségen teljesítő marvel tv-nél ez a fiaskó... mert már a fundamentumoknál komoly repedések voltak -akár be is vallhatjuk, hogy danny rand a huszonegyedik században egy elavult karakter, aki a hetvenes évek kungfu lázában született, és így nem is nyújt többet a ’fehér gyerek keletre megy verekedni meg életfilozófiát tanulni’ toposznál. de nyújthatna többet, ha scott buck-ék nem a lehető legunalmasabb módon nyúlnának hozzá, ha nem az érdektelen szálakat állítanák fókuszpontba. lehetett volna ez egy lecsupaszított kungfu-sorozat szemkápráztató verekedésekkel, lehetett volna ez egy elszállt misztikus sztori varázslatos városokkal és halhatatlan hősökkel -erre nekünk órákon át a legnyugatiasabb dolgot kellett bámulnunk ezek helyett: ahogy gazdag fehér emberek vállalatot irányítanak... finn jones is az alapkoncepción bukik meg igazán, mert ebből az unalmas fehér-gyerekből nehéz bármi eredetit kihozni, és az ő kiválasztása magával hozta azt is, hogy a koreográfiák is limitáltak lehettek csak, a korlátozott harcművészeti tudást csak a túl-vágással tudták kompenzálni (jobb is volt nézni jessica henwick bunyóit, bár lehet hogy csak a női nem iránti vonzalmam mondatja ezt velem)... a legszomorúbb az egyébként ebben a kiábrándító évadban, hogy megrendült a bizalom a marvel felé, hogy az ember nem tudhatja mostantól, hogy melyik hősnél esik legközelebb hasra -az egy más kérdés, hogy van olyan hülye, hogy mindent-vagy-semmit alapon a kiábrándultságán is felülemelkedik, és megnézi a következő építő-kockát is...

„if we kill him, we’re no better than them.”

az elmúlt néhány epizódban építgetett szálak szép (véres) fináléba torkolltak, és ez sokat elmond a sorozat szerkezetéről... de örüljünk annak, hogy bakuto-val el tudunk érni egy magaslati pontot, még ha ehhez ki is kellett menni a bethesda-szökőkúthoz, éjszaka, egy komolyabb teljesítményű esőgéppel a forgatási teherautó platóján. plusz a k’un-lun-i dráma is ott parázslott ezzel a kard-párbajjal párhuzamosan, mert danny barátja nem képes túllépni azon, hogy egy idegen elorozta tőle a vasököl címet (és a vele járó dicsőséget)... a találóan kígyóveremnek titulált meechum-család is jobban működött a feszültség alatt, főleg az tetszett, hogy harold a valószínűsíthető utolsó pillanatait is azzal szándékozott tölteni, hogy bebizonyítsa, hogy mennyire rossz apa, hogy egy igazi rossz ember -és persze erre még lesz is lehetősége, mivel a végjátszmára ő maradt az egyetlen rossz-ember a sorozatban. hacsak madame gao nem érkezik meg nevető harmadikként -vagy nem nő ki egy új nyúlványa a kéz-nek... (a hiphop-ra közös taichi-zást menőnek vagy szexinek szánták? mert egyik sem lett...) (##01.28.)

„i just need to restore my chi.”

történtek testi-és-lelki bajok az előző részben, tehát csak egy irányba indulhattunk nyílegyenesen -claire-hez... és nem csak a seb lett össze-tűzőgépezve, de végig is beszéltük az egész epizódot, mert mi mással lehetne gyógyítani a lélek sebeit, ha nem lelkizős csacsogással... a háttérből azért bőven mazsolázhatóak az érdekességek, például hogy miért épp’ egy külhonit választottak k’un-lun védelmezőjének, és a helyiek miként élték meg ezt, vagy hogy danny miért is hagyta el a feladatát (ez eleve érdekes adaléka az alap-mitológiának, mert egy marvel karakternek newyork-ban kell működnie, és nem a távol-keleten, ugye). de ide vehetjük azt is, hogy milyen érzés, amikor az egész életünk omlik össze, amikor az árulások és a hazugságok a felszínre kerülnek. és egész oké módon piszkálgatják ezeket a kérdéseket, az már más kérdés, hogy izgalmassá továbbra sem sikerül tenni a nagy egészet, plusz az ember kénytelen feszengeni azokon a részeken, ahol finn jones-nak érzelmeket kéne kimutatnia -például a tíz éves kora óta benne gyülemlő düh felszínre törését... (bármennyire is tipikussá formálódik colleen szála, azért örülök, hogy nem fordították ki magából őt -mert én már csak egy ilyen romantikus alkat vagyok...) (##01.28.)

„she’s the bad hand and you’re the good hand?”

nem tudom, hogy mennyire szándékos, amikor már egy színész kiválasztásánál elveszik a bizalom, amikor a negédesen mosolygó arcát látva tudod, hogy nem állhat a pozitív oldalon a karakter, akármennyire is be akarják ezt neked adni a készítők... szerencsére ez az érzet most engem igazolt, mert a múltkor felbukkant szenszei perszehogy az egyik (fő?) kéz, és vele együtt colleen-t is el lehetett fordítani danny-től... mondanám, hogy a szál értelmét a kitöréshez kapcsolódó verekedések adták, de sajnos még mindig nagyon hiányzik a bunyókból a kreativitás és a cool-ság (ami két évadnyi daredevil után teljesen érthetetlen)... a meechum-család valószínűleg csak azért szerepel a show-ban, hogy fárasszon, mert hiába tüntet hiányával ward, most az apa megy az idegeimre a kétarcúságával, ahogy előadja a szelídet, miközben ott fortyog benne az embertelen gonoszság... (##01.24.)