soroló

„human life is fleeting. people are mayflies, breeding and dying, repeating the same mistakes. it’s boring. and i’m stuck here.”

folytattuk a halál szomorú témáját, méghozzá igazán drámaian, jobb is hogy ha nem gondol bele az ember, hogy miket élhetett át ez a lány a végtelenül hosszú élete alatt -pedig plasztikusan megmutatnak nekünk sokmindent belőle, különböző korszakokba röpítenek el, a kalandoktól az elmondhatatlan fájdalomig színes volt a paletta. szerintem senki sem csodálkozik ezek után, hogy nem maradt benne lélek, hogy ilyen hideggé változott, hogy rossz döntéseket hozott. és maisie williams most volt igazán jó, ahogy végig tudta vinni ezt az utat az arcjátékával, a szemével. mert persze a végén, miután minden rosszra fordul, belátja a karaktere, hogy tévedett. hogy igenis van miért élni. akár örökké is. tetszett, hogy nem felejtkeztek el arról, hogy ezt a témát már boncolgatták korábban, én örülnék egy végtelen kalandnak jack kapitánnyal és ashildr-rel. az a fura, hogy a sok kaland és mély lelkizés között nem hiányzott clara, viszont, mikor felbukkant a legvégén, csak akkor kezdett szúrni az emberben -nagyon fog fájni az ő búcsúja is. ($10.26.)

„the earth is safe, humanity is not in danger. it’s just one village.”

már megint egy kaland közepébe csöppentünk, jaj, csak ne valami űrös legyen, ahhoz most annyira nem lenne kedvem -hmm, vikingek? végülis egy kis töris cucc jöhet, úgyis megbolondítják majd valami oda nem illő... hmm, robot-lords of valhalla...? ismét egy hagyományos vonalvezetésű epizódot kaptunk, ahol a földieket egy külső támadástól védi meg a doktor a maga furfangjára támaszkodva. de. már az epizód alatt piszkáltak egy kissé komor témát, ami a végére fel is erősödött -és ez bizony a halál. valamint a halhatatlanság halála, mert szörnyű belegondolni abba, hogy milyen lehet az élet egy olyannak, akit nagyon hosszú (esetleg nagyon sok) élettel áldott meg a sors. hogyan viszonyul egy ilyen lény a halálhoz. vajon ezért van benne ekkora késztetés, hogy mindig meg akarja menteni az embereket...? érdekes felvetés, az meg még inkább, hogy nem vicceltek moffat-ék, amikor azt mondták peter capaldi kiválasztásakor, hogy elő fognak állni némi magyarázattal arról, hogy hogyan lehetséges az, hogy ezt az arcot már láttuk a sorozatban korábban... (maisie williams most is nagyszerű volt, és igazán át sem kellett öltöznie a szerep kedvéért...) ($10.19.)

„this is called ’the bootstrap paradox’. google it.”

az ok oka az okozat? vagy hogy is van ez...? egy időutazós történetnél lehetetlen kikerülni a paradoxonokat, az önmagába harapó kígyókat, de most az írók nem is csináltak titkot abból, hogy van egy lyuk, amit nem tudnak befoltozni a megtekert történetben, inkább áttörték a negyedik falat, és elmagyarázták nekünk az elmagyarázhatatlant -meg persze megint hagyták peter capaldi-t egy kicsit gitározni (btw, egyre coolabb ez a rocker doktor). ezen kívül nem sok napfényes humort engedtek be a részbe, de működött a komorság, a halál leheletével való játszadozás. és nem tudom, hogy kinek az ötlete volt, egy katonák által használt ál-szovjet bázison rohangáljanak, de ez a hozzácsapott nyolcvanas évek hangulat is emelte az epizód fényét. az is tetszett, hogy sokáig titkolták a lény kinézetét, aztán meg kaptunk egy hagyományos praktikus trükkel létrehozott két lábon járó szörnyet, aki szépen passzol az univerzumba. nem csak a halálon való túllépésen gondolkoztunk el a nagy rohangálásban, de a szeretteinkkel való kapcsolaton is. már csak azt nem tudom, hogy akkor is víz alá került volna szellemfalu, ha a doktor nem robbant...? ($10.12.)

„it’s amazing! i’ve never actually met a proper ghost!”

tíz kicsi alien az erdőben! izé... na... szóval egy klasszikus ’félelmetes izé elől szaladgálós’ részt kaptunk, ahol nem csak a szereplők rohannak eszement tempóban, hanem maga a történet is, annak ellenére, hogy egy szűk helyre van bezárva -a tenger alá. a rejtély-faktort többszörösen is megtekerték, az űrhajótól scifis a beütés, a kvázi szellemektől meg horror (ez utóbbira segít rá a zene is, ami meglehetősen kellemetlenül hat a hátunk közepén lévő bőrfelületre). természetesen nem a whoniverse-ben lennék, ha nem oldanák a feszkót jó sok humorral -és doktor lelkesedéssel (de az is tetszett, hogy clara is (sokáig) jókedvű volt, ezt a változatát jobban szeretem, mint a lógó-orrút). most már tájékozódtam előre, hogy ez is dupla-epizód lesz, most viszont az történt, hogy képtelen voltam összevárni a két részt -úgyhogy gratula magamnak, most rághatom megint a kefét egy hétig, hogy milyen ötlettel oldják fel a rész végi cliffhanger-t...) ($10.05.)

„why does the doctor always survive?”

még egy dalek sem hordoz magában annyi hidegséget, mint moffat úr, aki kegyetlen módon tud játszani a gyenge szívünkkel, az érzelmeinkkel. mert elhiteti, hogy arról akar mesélni, hogy a leggonoszabb gonoszban is ott vannak az érzelmek, az emberség, amiért érdemes megsajnálni őket, és akkor, amikor teljesen ellágyította a szívünket, akkor lép rá, és töri össze teljesen... mert elfeledteti velünk azt a tényt, hogy a gonosz az ilyen húzásokkal mindig csak lépre akarja csalni a hőst (akinek erre muszáj az ’aha, én tudtam, hogy csel, ezért én is cselhez folyamodtam!’ fordulathoz nyúlnia). de legalább minden a dalek-mitológiára alapult, az egész davros-szál, és az elbukás is. azt fogja elérni ez a piszok író, hogy megembereljem magam, és annyira beleássam magam végre a klasszikus történetekbe, mint ahogy ő is teszi... (eközben jópofa b-szál volt a két nőszeméllyel, missy vitte a show-t a dumáival és túlmozgásával, és közben kacsintottunk egyet clara legelső feltűnésére is.) (csak nem lesz valami átívelés idén is a belengetett hibridekkel...?) ($09.29.)

„if someone who knew the future pointed out a child to you, and told you that that child would grow up totally evil, to be a ruthless dictator who would destroy millions of lives, could you then kill that child?”

azt hiszem moffat bácsi most klimaxolta az essemble gesamkunts doctorwho epizódot, azaz kifundált egy olyan csavaros sztorit, amiben minden egyes elem megtalálható, ami a doktor fundamentumai közé tartozik. jártunk mindenféle korszakokban, űrhajóban ültünk, anakrosztikusan megtörtük a múltat, és a két legnagyobb nemezist is belemozgatta a történetbe (de melyikük az igazi nemezis...?). bár missy most nem gonoszként funkcionált (ennek ellenére nem átallott gombnyomással kinyírni néhány embert), hanem a jó öreg dalekeknek jutott ez a hálás feladat. annyiban veszélyes egy ilyen részt egyből évad-nyitánynak összerakni, mert a nézőt elidegenítheti, hogy megállás nélkül kapkodnia kell a fejét a fordulatokon, a hangulati változásokon, a múltra való utalásokon; ugyanakkor hálás dolog is egy ilyen résszel kedveskedni, mert mindenki meg fogja találni benne azt, amit szeret a sorozatban, ráadásul nem lesz ideje gondolkozni semmi negatívumon a nagy rohanásban. (bár nagyon vártam a kezdést, kicsit sajnálom, hogy nem néztem utána, hogy dupla rész, lehet hogy össze kellett volna várni a jövő heti folytatással -talán kibírtam volna...) (tudom, hogy szoktam külön írni a kisfilmekről is, de a két kiadott prológus inkább a részből kivágott jelenetnek tűnik, mint önálló alkotásnak, így inkább ettől most eltekintenék.) ($09.21.)

„nobody likes tangerines.”

moffat bácsi egész szép kis listával készült az idei karácsonyra. egy nagy csomagot akart adni az általa oly’ szeretett rajongóknak, így belepréselt mindent a dobozba, amiről azt gondolta, hogy örülni fognak neki. az északi sarkról mindenkinek két dolog jut az eszébe: az angolszász mikulás és a dolog című horror-film. de senkinek nem jutott még eszébe összemixelni a kettőt...? oh, de ennyi még nem lett volna elég a nagy durranáshoz, jöhettek az újabb díszítések. csak egy kósza ötlet lehetett, hogy mi lett volna, ha az alien-t christopher nolan írja, de aztán a lázálom egész jól sült el. persze aztán rájöhetett a mi kedves írónk, hogy nem biztos, hogy előnyös, ha csupa rémség ugrik elő a csomagolópapír alól, így megédesítette egy kis bájjal, vattaként hulló hóval. maszatolt még rá egy kis rózsaszín romantikát is (uhh, bocs, rossz manó szóvicc...), de azzal csak a szomorúságot erősítette. mire leértünk a doboz aljára, már meg sem lepődtünk, hogy dupla-fenekű, de azért az ott talált utolsó csavarokért is hálásak voltunk. mi, akiket megedzett már a rideg valóság, jól szórakoztunk, de a gyereknek remélem nem lettek rémálmaik a karácsonyi tévézés után... (++12.27.)

„how can you win a war against an enemy that can weaponise the dead?”

talán az őrült ötleteket lehet a legjobban szeretni a who-ban. spórákkal szaporodó új cyberman-generáció? miért ne? a doktor, mint a föld első embere? ezt még eddig hogyhogy nem lépték meg...? a másik, aminek úgy tudok örülni, mint egy kisgyerek, amikor megkapja pont azt az ajándékot, amire titkon számított, az az, amikor sikerül epikussá fokozni a hangulatot, amikor már rég elfelejtetted, hogy levegőt kéne venned -és ezt most megkaptam ott a temetőben, mert minden hatásvadászatával együtt nagyon tudott működni, amikor a nagybeszéd után felszálltak az égbe a fémtestek. kiderült, hogy volt némi átívelés is (ami azért nem a semmiből jött, éreztük már, hogy fontos lesz a téma), méghozzá nem is a missy-szál, ami csak inkubátora volt a leg-fontosabb kérdésnek, hogy jó vagy rossz ’ember’-e a doktor. és nagyon helyesen nincs jó válasz. és meg tudta ragadni az embert a drámaisága is, az meg főleg, ami az oswald/pink-párossal történt. mert lehet, hogy a szerelem át tud ívelni dimenziókon, de azért egy örökké tartó érzés piszkosul tud fájni is. hjaj, de jó volt újra azt a zsezsgést érezni egy egész rész alatt, mint nem is oly’ rég! most már csak ki kell várni, hogy a télapó milyen ajándékot hoz nekünk decemberben... (++11.09.)

ennyi évad és ennyi változás után már nem is az a kérdés, hogy hogyan viszonyulunk magához változások tényéhez (mert megszoktuk őket), hanem, hogy az aktuális új útirány mennyire fekszik nekünk. mert most bizony nem csak arról van szó, hogy az összes tini-rajongó haragját kivívva egy idősebb arcot kapott a doktor. hanem a személyisége is markánsabban változott -el kell fogadnunk őt házsártosabban, erőszakosabban, kíméletlenebbül. persze peter capaldi végig fogja a kezünk, nagyszerű színész, akivel szívesen megyünk erre az új ösvényre. nem meglepő módon az évad hullámvasút volt, mindig az, voltak részek, amik elvarázsoltak háromnegyed órára, és voltak ötletek, amik csak nagyon döcögve akartak működni. bár szerettem, hogy az érzelmek kiemelt helyre kerültek, hogy a doktor lelkét is megdolgoztuk alaposan, azért én még mindig feltenném az aprócska kacsómat, és azt kérdezném a tanári kartól: még egy picivel több átívelés nem lehetne...? tetszett.

„go to hell.”

bár én szeretem ezt a korszakot is, azért most úgy éreztem, hogy visszajött valami a régebbi őrületből. amikor az ember kapkodja csak a fejét az ötletek és a történet változásai között. egyből rántottak egyet rajtunk a gyomrunk tájékán danny halálával, aztán még csavartak egyet a szívünkön clara kétségbeesett elszántságát mutatva. majd úgy tűnt, hogy moffat bácsi el akar minket gondolkoztatni a túlvilág kérdésében. ekkor jutott eszembe, hogy az előző érában találkoztunk a sátánnal, nézzük, most mit találnak ki. de persze a whoniverzumban soha semmi sem ilyen egyértelmű. mondom ezt annak ellenére, hogy igaznak tűnnek azok a rajongói pusmogások, hogy ki is az a hölgy, akivel az évad eleje óta húzzák az idegeinket. mert hogy egyszercsak kiderült, hogy ez bizony az idei átívelés egyik kulcs-epizódja, ráadásul még egy klasszikus gonoszt is sikerült jól álcázva becsempészni. és bár hiányoltam a dupla epizódokat a közelmúltban, na de ne hogy már itt kellett elvágni... (remélem érzitek, hogy miért jobb író moffat nálam: ő is bedobál egy csomó mindent egybe, és működik, nálam meg csak a szertelen csapongást érződik ilyenkor...) (++11.02.)

„you think that’s how spring begins? with a group message on tree facebook?”

megint egy olyan alapötletet dobtak be, ami nagy mosolyt váltott ki belőlem, annyira tetszett –’és légyen egy nap alatt erdő mindenütt’. és ezután még jött a napkitörés is, amivel már foglakoztunk idén, és a megoldás, amire a doktorral együtt jöttünk rá (megspékelve egy kis rejtély-elmélettel, valódi esetekkel). talán azt sem bánom olyan nagyon, hogy gyerekek kellettek a történet elmeséléséhez, mert valahogy a rengeteghez passzolt ez a viszonyulási mód, főleg, hogy ügyesen igazi mesékből is szőttek bele finom szálakat. hogy egy picit idegesítőek voltak a lurkók? a jurrasic park óta tudjuk, hogy büdösek is, úgyhogy ebben nincs meglepetés... olyan ’kis aranyos’ volt a rész, ez jut elsőre eszébe az embernek majd, ha visszaemlékezik, vagy a fura kameraszögek, amikkel a gyerekek perspektíváját akarták ábrázolni; vagy az hogy mennyire éreztetik, hogy clara hamarosan válaszút elé kerül. áhh, nem, mégiscsak a nagy szíve lesz az első... (++10.27.)

„are we really hiding from killer graffiti?”

azt el kell ismerni, hogy az esetek többségében sikerül ötletes heti-gonoszt kitalálni, lehet erősebb vagy kevéssé működő évad. a lapos dögök jól passzoltak a who-bestiáriumba, elsőre nem láthatóak és alattomosan támadnak, moffat-ék vonzódnak az ilyenekhez, de amíg működnek, addig egy rossz szót se. meg volt elég csavar mellettük, érdekes volt látni, hogy szétválasztották a két hőst, és a doktort passzivitásra kényszerítették, így clara-ra esett a neheze. és ő nem is úgy állt hozzá az ügy megoldásához, ahogy a doktorok úgy általában tenni szokták, sokkal empatikusabban, csajosabban. nem véletlen, hogy a megmentett emberek ekkora szimpátiával viseltettek iránta a végén, ilyen szeretet-hullámot a doktor sosem fog kapni a különcsége és/vagy pokrócsága okán. mindenesetre érdekes kísérlet volt, egy nőiesebb kvázi-doktorral, szokásos meneküléssel, ötletes gonosszal és megoldással. (++10.20.)

„there’s a monster on this train that can only be seen by those about to die. if you do see it, you will have exactly 66 seconds left in which to live.”

az ember már sosem kap hagyományos töris epizódot...? oké, a felcsigázó cím alapján már tudtuk, hogy lesz csavar az orient express-en, de arról nem volt szó, hogy ez csak egy replika az űrben (csak nem ott gyártották ezt is, mint a titanic-ot...?). de az epizódban egyénként is magas volt a ’minden csak látszat’ elvéből. mert a nem hagyományos vonaton nem hagyományos utazás zajlott, ahol egy nem hagyományos múmia szedte áldozatait. de igazából ürügy volt az egész rémisztgetés és nyom-felderítés is, mert az írók ma igazából nem a történettel akartak foglalkozni, hanem clara érzéseivel a doktor iránt, és a közös utazásuk mibenlétével. de azért mennyivel jobb ez a lelkizés, ha kleopátra-frizurában, jazz-esített queen-re futkároznak a nők egy rongyos szörnyeteg elől, ezt szem előtt tartották, nagyon helyesen. (egyetlen trükk elég, hogy felpörgessék az emberben az adrenalin-motort, rakj ki egy visszaszámlálót a képernyő valamelyik sarkába, és a feszültség az egekbe szökik, garantálom.) (++10.15.)

„one small thing for a thing, one enormous thing for a thingy-thing!”

űr-horror a bbc-n? miért ne? mert ne mondjátok, hogy nektek nem ugrott be az alien-típusú zsáner, miközben hőseink a kihalt bázison szorongtak, és rettegtek egy izé miatt, ami hajlamos az ember arcába ugrani... az oktatási célzatot most egyedül a gyerek-szereplő képviselte, mert eléggé elrugaszkodtunk a földhözragadtságtól, nem korlátozhatja az írói fantáziát holmi gravitáció (még arra is kitértek, hogy a jövőben hogy lehetne ott a hold, ha most történik vele valami). de persze egy scifit szerető ember azt mondja ilyenkor, hogy ’miért ne’, miért ne lehetne a hold egy tojás, ami nyugodtan várja, hogy kikeljen a mélyében szunnyadó lény... szorongtunk és fantazmagóriákon szórakoztunk, de aztán jött a lényeg -nem emlékszem olyanra, hogy a doktor ilyen pszichológiai kísérletet végzett volna az emberiséggel, amikor (talán látszólag?) hátralépett, és a kezünkbe adta a döntést. és nincs abban semmi meglepő, hogy az emberiség elbukott ezen a teszten. mert nagyon kevés az közülünk, aki a jót látja meg egy új szituációban, a bizonytalanságra csak egy választ tudunk adni: rombolunk. hát nem lett egy vidám vég, de örülök a komolyabb tónusoknak. (++10.06.)

„the world is full of pe teachers.”

olyan ritkán van, amikor nem utazunk sehova, hanem a probléma jön kelet-london-ba, üdítően tud hatni az ilyesmi. ráadásul, érzésem szerint, nem az volt a lényeg, hogy spóroljanak egy kicsit (főleg elnézve a nyitó-jelenetet, ahol egy poén miatt izzították be a cgi-csapatot), hanem hogy jobban tudják piszkálni a karakter-viszonyokat. mert egy csomó érdekesség is megbújik a gonosz idegen robot zöld lézere alatt. mert belegondoltunk-e már abba, hogy egy útitárs hogyan egyezteti össze a mindennapjait a doktor időbeosztásával? arra már láttunk példát, amikor a magánélete szenvedett csorbát a különleges élete miatt (hiányoztok pond-ok...), de elég mély téma ez, hogy foglalkozzunk még vele. mert itt jöhet elő a doktor ragaszkodása, akinek nem mindegy, hogy az általa megszeretett személy kivel van együtt, az kiérdemelte-e az adott hölgyet. plusz mindig jópofa, amikor ezek az unalmas buta földlakók rácsodálkoznak a doktor elképesztő világára. lelkizősebb epizód, sok poénnal, szépen belesimult az idei sorba ez is. (++09.29.)

„you will rob the bank of karabraxos.”

én a heist-történetekben a csapat-összeállítást és a terv felvázolását szeretem a legjobban, itt viszont egyből bedobtak minket a közepébe, csak a végén kaptuk meg ezeket a jeleneteket. de az egész epizód ilyen volt, fura vágásokkal dobáltak minket és a karaktereket a következő helyszínre. lehet, hogy ezzel akarták érzékeltetni a memória-kiesést, a szokatlan és kicsit kényelmetlen érzést mindenesetre sikerült. kicsit hangolódnom is kellett a kvázi scifi-ségére, de a végére egy nagyon tipikus who-epizód kerekedett. szépen összeállt minden, volt morális tanulság. még a vendég-karakterek is kaptak drámai hátteret (már az x-men-es rouge-nál is elszörnyülködtem, de itt is belém-nyilallt, hogy az érintéssel kapcsolatos mutációk a legrosszabbak érzelmileg, nem simogathat meg senki, nem szeretkezhetsz senkivel, hjaj, ez mindig megöli a kicsit szívem, ha rágondolok...). a sok szellőző-járatban bujkálás remélem az ilyen típusú filmek kritikája volt... (++09.22.)

„what’s wrong with scared? scared is a superpower.”

végre olyan jó volt elveszni megint a történetben... a kezdésnél mondom, ’huh, mi ez a filozofálgatás?’, aztán kaptunk egy kis esetlen randit, ami engem valamiért moffat bácsi ’coupling’-jára emlékeztetett. aztán ahogy kerekedett a történet, arra gyanakodtam, hogy az angyalok és a csend után megint kapunk egy félelmetes gonoszt, plusz örömködtem, hogy pont jókor kezdtem el olvasni a sandman-t, ez a paráztatós álom-világ belevág a jelenlegi hangulatomba. annak is örültem, hogy az új karakter építését is olyan who-san sikerült beépíteni a mai részbe. és nem volt elég, hogy eddig minden perccel új kanyart vettünk, hogy fogalmam sem volt, hogy merre is van a fenn és lenn, mikor is kiderült, hogy bizony a fundamentumhoz tartottunk, a doktor esszenciájához. és itt már csak csóváltam a fejem, zseni ez az ember, bárki bármit mond. nem kellenek ide szörnyek, a félelem bennünk van. és ha már nagyon nyomasztó lenne a sötét, elég egy-két csípős beszólás meg egy ölelés, hogy megnyugodjon a lelkünk. (++09.15.)

„when did you start believing in impossible heroes?”

tom riley nem elégedett meg egy híresség eljátszásával, jöhetett egy másik történelmi(?) karakter is. mondjuk passzolt is ide a szándékosan túljátszott nevetéseivel, amik mögött azért van komolyság is, csak az a műszakáll meg paróka... a szájalás viszont fárasztó volt a doktorral, legalábbis én hosszabb távon nehezen viselem, amikor valakik ennyire összemérik, hogy kinek mekkora kard van a hüvelyében. egyébként is, a doktor túlságosan házsártosan tűnt ebben a részben, mert oké, hogy igaza volt, hogy valami nem stimmel (mikor szokott...?), meg tényleg idegesítő tud lenni a megjátszott jókedv, de azért egyszer, legalább egyszer vehetne némi mosoly-leckét clara-tól. a kezdeti lagymatagságból kikerekedett valami sztori, ami szépen passzol az idei fő vonulatba, de valahogy ez most nekem nem akart működni. pedig szeretem a töris utazásokat. csak ennél kevesebb robottal, úgy tűnik... (++09.08.)

„destroy the daleks!”

nem is tudom, hogy melyik gyerekkori kedvencem jutott hamarabb az eszembe a részről: az ’egyszer volt... az élet’ vagy a ’vérbeli hajsza’. tudták az írók, hogy az új doktort valamikor szembesíteni kell a nemezissel, hát úgy gondolták, essünk túl rajta az elején. de hogyan lehet újszerűen elővenni a dalek-okat, hogy ne sóhajtsanak unatkozva a gyerekek? hát sosem jártunk még bennük.. és itt valahol érzek egy kis visszatérést is a korai gondolathoz, miszerint a sorozatnak tanítania is kell, nem csak szórakoztatni, mégiscsak egy tanárnéni az útitárs, úgyhogy, aki figyelt, az most többet tudhat az agy működéséről. vagy a lélekről. egyre inkább tépelődőnek tűnik az új doktor, aki most már nem a gondolataiban bizonytalan, hanem a lelkében. hogy van-e benne más, mint gyűlölet. hmm, egyre érdekesebb az útirány, amit felveszünk idén. (++08.31.)

„sweeney todd without the pies.”

eljött végre az új doktor napja, amire annyira vártunk karácsony óta. hogy lássuk, miben lesz másabb. persze még sok következtetést nem lehet levonni, mert a regenáció után mindig furák, de talán egy kicsit komolyabb doktort kapunk most, aki nem hebehurgya, de azért zizzent annyira, hogy szerethető legyen. hogy öregebb? viccelődnek is ezzel sokat, meg úgy tűnik, tényleg beépítik a történetbe, hogy peter capaldi már felbukkant a sorozatban korábban. elsősorban az új doktorsággal foglalkoztunk kezdésként, hogy clara hogyan dolgozza fel az átalakulást, de azért egy kis történet is belefért, sőt, egy rejtélyes átívelés is kezdetét vette. de ugorjunk vissza az elejére, cool kezdéssel kapták szét a rajongói énemet (dínó! londonban! tardis-t kóstolgatva!). mindig is jól állt a viktoriánus kor a sorozatnak, és most is jól működött benne, főleg, hogy sherlock-i nyomozással erősítették a hangulatot (moffat bácsi már nem tudja magában szétválasztani a sorozatait..?). örültem, hogy úgy gondolták, hogy az új arc mellé kell néhány ismerős támogatás gyanánt, szeretem ezt a fajokon átívelő csapatot. ...az új ruhatár feltöltve, a tardis belseje megújult, minden kész a következő őrült utazáshoz. (++08.24.)

„i’m in news, you moron. i don’t have to prove it, i just have to print it.”

két klasszikussal kezdeném: ’a tudás hatalom’; illetve: ’there’s no news like bad news.’ (elliot carver). a média-mogul, aki mindent tud, aki mindenkit sakkban tart. ha már átteszünk egy történetet a jelenbe, azt csináljuk igazán aktuálissá. és mégis volt egy pontja a történetnek, amikor elhitették velünk, hogy mégsem ő az epizód gonosza. és itt jön a képbe a moffat-faktor, amit sokan képtelenek elfogadni: ez a faszi egy jóindulatú pszichopata, aki képes teljesen váratlan húzásokra. még akkor is, ha ügyesen kifarol belőlük, de valahogy nála mindig könnyen jön a wow-faktor. felépíteni egy új karaktert és megszerettetni a nézőkkel, majd teljesen kifordítani őt? persze, miért ne. becsajoztatni sherlock-ot? hogyne, kérlek. az eddigi kedélyes hangulatot komorba fordítani erre a részre? csak nehogy minden új alakuljon, ahogy vártad volna, mikor lenyomtad a play-gombot. és annak a legjobb, aki szívesen vesz részt az elmebajos játékában. btw, elme, örülök, hogy hagyják az absztrahálós képességünket kibontakozni azzal, hogy egyre jobban belemerülünk az agyakban zajló különleges folyamatokba. intelligenciára vall. (++01.16.)

(ehh, máris meg kell küzdenem az évad-írással, igazságtalanok ezek az angolok...) a sorozatozás egyik nagy kérdése: jó-e az, ha fókuszt váltanak, ha egy picit más úton indulnak el, mint amin előtte jártak, tudja-e majd követni a nép ezen az ösvényen is? persze korántsem olyan drámai a helyzetünk jelen esetben, mint ahogy sokan állítják, nem a sötét erdőbe menetelünk mindahányan. persze, tény, hogy másabb volt az évad, mint az eddigiek, az első az újdonság varázsával és a karakterek közti kémiával vett le a lábamról, a második úgy él az emlékezetemben, mint egy angol buldog, ami letépte a fejemet, miközben továbbra is élvezettel néztem a karakterek közti kémiát is. és most itt a harmadik kör, amiben a karakterek közti kémia került a középpontba. oh, wait... szerintem bátor húzás volt apró módosítgatásokkal egy új pályára állított sherlock-ot elénk rakni, és itt most elsősorban a karakterre gondolok, aki még mindig egy jól funkcionáló szociopata, mégis színesebb lett az érzelmi telítettségtől. amint láthatjátok, én eddig sem a nagy rejtélyes nyomozás miatt követtem a két jóbarát kalandjait, így nem is panaszkodom, hogy háttérbe szorult ez a vonal. két rész piszkosul elszórakoztatott, a harmadik meg a csavarjaival és bátorságával nyűgözött le, tehát nem kérdés, hogy a csalódás faktort kizárhatjuk az ügymenetből. nagyontetszett. aztán nehogy megint két évet kelljen várni, srácok, mert hiányozni fogtok... (kacsint)

„all of which is suggestive of... murder! sorry, did i say murder? i meant to say marriage. but, you know, they’re quite similar procedures, when you think about it. the participants tend to know each other and it’s over when one of them’s dead.”

ha ekkorára hízik valaminek a rajongó-tábora, jobban előjön, hogy mennyire másért nézik az emberek a sorozatot. valószínűleg én azért szórakoztam ennyire ezen a részen is, mert eddig is a karakterek voltak azok, amik leginkább megfogtak, és hát a karakter-piszkálás van leginkább a középpontban ismét. lehet, hogy másoknak jobban hiányzik egy mélyebb nyomozás, de szerintem érdekes kísérlet ez, hogy megnézzünk egy emberibb sherlock-ot is. aki sokkal jobban kimutatja az érzéseit, még ha nyelnie is kell néhányat, és aki még mindig ideális párost alkot a doktorral. és mondani is felesleges már, mennyire rendben volt a vizualizáció ma is, és nem csak a vágási ötletek, de a nyomozások is kaptak egy ilyen gellert (tárgyaló-terem az internet-chat leképezésére!). extraként még az időrenddel is játszottak nekünk. van, amikor a magánélet sokkal jobban esik, mint bármi más. (az csak nekem vicces, hogy sign of three című epizódot a három író együtt írta...?) (++01.16.)

„i don’t shave for sherlock holmes.”

tényleg tudni akarjuk, hogy mi a bűvész trükkje? más szemmel néznénk rá, ha kiállna, és elmondaná, hogy csinálta...? én örülök, hogy joker-eset húztak, lehetett így is, úgy is, nem releváns. inkább játszanak velünk, az mindig élvezetesebb... nem könnyű dolog két év után visszatérni. mert mi van, ha megkopott a szerelem? ha túl nagyok az elvárások a régi szép emlékek fényében? piszok nehéz dolguk lehetett moffat bácsiéknak ezek miatt. szerintem jó döntést hoztak azzal, hogy megetetnek minket. szerették a megfigyelésekkor kiíródó feliratokat? adjunk nekik dögivel; szoktak viccelődni sherlock látens melegségén? hát viccelődjünk mi is. de egyébként is, bőkezűen osztogatták a poénokat, az ember másfél órás vigyorral ült végig tulajdonképpen. hogy emellett elsikkadt, hogy ez tulajdonképpen egy nyomozós-sorozat? üsse kavics, én beértem ezzel a nem túl mély, james bond-hoz illő terror-elhárítással is (hát brit-brit, nem mindegy...?). úgyhogy csak lazán, srácok, soha rosszabb visszatérést. (++01.15.)

„just look at the map, though. he’s getting closer.”

tök kedves gesztus ez moffat bácsiéktól, hogy kacéran a szánkba ejtenek egy cseppnyi kis édes előételt. köszönjük, és jó étvágyat. (++01.15.)

„and now it’s time for one last bow / like all your other selves / eleven’s hour is over now / the clock is striking twelve’s.”

tudom, hogy steven moffat a who-isták felénél közellenségnek számít, én viszont csak egy dolog miatt tudok haragudni rá: mindig hat rám. bár az elején kicsit megijesztett, amikor az első nyolc percet kedélyes viccelődésre használta, aggódtam, hogy nem lesz méltó a búcsúhoz az epizód. de moffat bácsi is tudja, hogy mit várunk el, ha egy út végéhez érünk. elsősorban azt, hogy visszanézzünk kicsit, és ezt köszöntük szépen, megkaptuk, mondhatnám gonosz éllel, hogy volt itt minden, mint a búcsúban, szépen összefoglalva a tizenegyes életútját (beköszöntött a csend, újra repedt a világegyetem, ellenség-gyülekező is volt, és persze a nemrég eseményei is ott dolgoztak a kondérban). ekkor kicsit megnyugodtam, és kezdtem élvezni a történetet, ami a hóval és a mese-szerű narrálással kapott egy kedves karácsonyi gellert (btw, bár fura volt, hogy évszázadokat ugrottunk, nem hiszem, hogy ennél jobban meg lehetett volna oldani ezt a sztorihoz elengedhetetlenül szükséges elemet). aki jól figyelt, az még magyarázatokat is kapott néhány eddig homályban hagyott szálhoz, és persze a számozási gubanchoz. talán elhamarkodott volt bejelenteni az új doktort, lehet, hogy kerekebb szemekkel néztünk volna az öregedésre. jobban ütött volna. mert én már kicsit lemondtam róla, hogy meghatódom, ahogy egy keserédes búcsúnál illik, de csak nem voltam elég türelmes... nem lett matt smith a kedvenc doktorom (avagy az alons-y üti a geronimo-t…), de már az elejétől bírtam a túlmozgását, a lelkesedését. a következő? eddig csak egy darabkát kaptunk, sajnos nem vörös (és sajnos nem lett arcszőrzete, pedig azt vártam), de biztos, hogy jó lesz. ráadásul most el lett intézve újabb ötven év a doktorral, úgyhogy egy szavunk sem lehet. farewell, raggedy man! (+12.27.)

„same software. different face.”

geronimo, allons-y, timey-wimey, csak ennyit mondanék... emelem a kalapom, leveszem a sálam, mert stephen moffat nagyon összerakta ezt a részt. az évforduló miatt meg kellett adni a kacsintásokat a rajongóknak, de úgy, hogy a sok apró tárgy, mondat és vendégszereplő ne telepedjen rá az egészre. úgy kellett egy komoly témával (timewar) foglalkoznia, hogy közben a szórakoztató kaland-jelleg is megmaradjon. és még a sztorit is konzekvensen kellett az eddigi és az elkövetkező munkája közé ékelni. és nyugodtan dőlhet hátra, mert maximális sikert ért el. és még azt sem mondható, hogy a könnyebb utat választotta volna, mert a rajongók úgyis mindent megesznek, inkább alapjaiban forgatta fel az újkori who mitológiáját. a karakter mélyére nyúlt és az okot céllá alakította. de hagyjuk az agyat, nézzük a szívet, mert úgyis az all-time ultimate puszira fogunk igazán emlékezni. avagy, amikor minden doktor egy helyre gyűlik a győzelemért, ott, aki nem remeg bele, az nyugodtan ki is kapcsolhatja a számítógépét, nincs miért élnie. kár, hogy a körülmények nem tettek lehetővé többet ennél a csodálatos pillanatnál. mert imádtam, hogy david tennant-ot újra a tornacipőjében láthattam, ugyanakkor hiányzott christopher eccleston a teljes képhez. még ha john hurt nagyszerű volt harmadikként. nem leszek telhetetlen, annyira jó volt kinyitni ezt a szülinapi csomagot. (+11.25.)