soroló

„how does space kill you?”

nem mindig szoktam szeretni, amikor ilyen komollyá változtatják a show-t, közelebb áll hozzám az az interpretáció, amikor a fun elemek dominálnak. így nem is igazán éreztem az elejét, csak egy űrzombis kvázi-horrort akartam belelátni, ahol jő a doktor segítséget nyújtani, majd a végére (sok futás után) fényes győzelmet arat. de aztán jöttek be olyan elemek, amik miatt elkezdett túlmutatni az epizód az alien-ihletettségű félelemkeltésen -aztán meg addig fokozták fel a nyomást, hogy már én is meggondoltam, hogy mikor vegyek levegőt, és mikor tartsam sokáig a tüdőmben... bírom azt az írói hozzáállást, hogy csinos ruha alá kell rejteni a társadalmi mondanivalót, bár azért most túl sok réteg nem került a kapitalizmus-kritikára... egyébként vajon hányszor szállt már az ég felé az a panaszos sóhaj, amikor valakit elborítottak az adós-papírjai, hogy ’hát a levegőt nem akarjátok megadóztatni, ti átkozottak?!’... (de jó poén volt a kék emberek iránti rasszizmus is!) bár nardole-lal próbálták kicsit oldani a hangulatot, az űr hideg sötétje nem nagyon engedte, hogy felolvadjon a szívünk. ráadásul némi sötét kedvet a következő epizódra is viszünk magunkkal -mert néha a doktornál is visszaütnek a következmények... (#05.14.)

„wood nymphs, tree spirits, dryads. anything’s possible.”

ha az előző részekből kiderült, hogy bill nincs elveszve popkultúrálisan, azaz ismeri a scifi toposzokat, így nem értem, hogy a horror-kliséknél miért nem kapja fel a fejét, és szimatol bajt az első pillanattól...? kicsit bajban voltam az epizód elején, mert tisztán látszott, hogy a klasszikus elátkozott házas témával fogunk játszani, és az nem igazán az én utcám. főleg az tud bosszantani, hogy a karakterek fejetlen csirke módjára rohangálnak, és elmélkednek a furcsa zajokról meg a becsapódó ablak-zsalukról ahelyett, hogy kurvagyorsan elhagynák a helyet az első gyanús jelre -illetve már előtte, amikor a nem túl bizalomgerjesztő öregember először megmutatja nekik az ódon épületet, akkor kéne azt mondani, hogy ’ööö, kösz nem’... viszont. miután túllendültünk az összes horror trope-on, akkor behoztak egy olyan elemet, amit szinte csak a who-nál szokás belekeverni egy ilyen rémtörténetbe: az érzelmeket. és csodásan működött, ahogy érzelmi alapra helyezték a magyarázatot, és máris értelmet nyert az is, hogy miért szerződtettek egy olyan pedigrés színészt az epizódhoz, mint david suchet... (mivel annyira reklámozták a mester visszatérését a készítők, nem tudok elképzelni mást, akit lakat alatt tartana a doktor -de azért még reménykedek, hogy meglepnek...) (#05.07.)

„no big deal. just walking on the thames!”

nyitó-epizód a jelenben, ahol megismerkedik az új társával a doktor, egy rész a jövőben, egy rész a múltban -bevált recepten ne változtass, mi...? a szívemhez mindig is közel álltak az ilyen töris epizódok, amik persze csak amolyan who-san törisek, ahol messzire van hajítva a pillangó-effektus, és valami oda-nem-illő éktelenkedik a múltbéli környezetben -mondjuk egy szörny... a hangulat-festés viszont így is nagyon működik, ez a pre-viktoriánus-kor minden bbc dolgozónak a kezében van, főleg hogy ilyen színes kavalkádot kellett álmodniuk a jégre. de persze mindez csak egy üres kaland lenne a karakterek nélkül, de szerencsére úgy tűnik, hogy idén szívvel is dolgoztak az írószobában -a doktor megint bizonyíthatta, hogy ő a legemberibb idegen ezen a sárgolyón, és bill-nek is kifejezetten jól állt, ahogy komolyságba csúszott a sok mókázás között. mert nem csak a pozitív élmények újak a lánynak, hanem a drámával (a halállal) is meg kell birkóznia. és jó az, ahogy fokozatosan ébred arra rá, hogy a doktor sokkal mélyebb annál a goofy figuránál, akinek elsőre tűnik... és persze megint kiderült, hogy a legrosszabb lényeket az emberek között kell keresnünk... (#04.30.)

„-does it speak? will we understand it?

-well, depends upon what aspect of your language have survived over so many thousands of years.

-emoji. it speaks emoji!

-of course it does!”

az emberiség mindig valami pozitív jövőben reménykedik (happyface), de sajnos a valóság mindig rácáfol ezekre a világos vágyálmokra (sadface)... vagy csak a scifi íróknak ilyen borús a hangulatuk -a whoniverse-ben is leginkább azt láthattuk eddig, hogy bármilyen jövőbe is érkeztek a doktorék, mindig valami baj történt az emberiséggel -de hé, nem ezért van velünk a kétszívű hősünk, hogy rendre megmentsen minket...? ha már a mosolygás, a pozitív és negatív jövőszemlélet (meg persze az emoji-k) ennyire hangsúlyosak voltak, akkor várható volt, hogy a probléma megoldása is érzelem-alapú lesz, mert az ember már csak ilyen érzelem-vezérelt lény, még ha ezt a modern világ próbálja is elfedni... bill ismét jól működött betanuló companion-ként, ügyesen lavíroznak vele a scifit ismerő racionális gondolkozó és a rácsodálkozó lelkes ifjú érzete között. (úgy tűnik, hogy moffat bácsi idén is kieszelt egy átívelést, alig várom már, hogy egy jó nagyot üssön majd ránk agyilag és érzelmileg a széf kinyitásával.) (#04.23.)

„so, you meet a girl with a discoloured iris and your first thought is she might have a lizard in her brain?”

a hosszú évek alatt már annyi új companion-t kellett bemutatni, hogy nehéz lehet valami olyan módot kitalálni, ami nem érződik elcsépeltnek. steven moffat most abban találta meg a megoldását, hogy az új karaktere, bill, semmire nem úgy reagál elsőre, ahogy elvárnánk -és ez nem egy rossz irány. mert szórakoztató tud lenni, hogy az általános műveltségét és józan eszét előszedve rákérdez bizonyos evidens dolgokra (pl. hogy miért lehet a tardis nevét angol szavak kezdőbetűjéből kirakni), máskor viszont nehezen akarja felfogni, hogy mibe is csöppent (perceket kell várni, hogy kimondja végre, hogy ’belülről nagyobb’ -bár azon sem lepődtem meg volna, ha elmarad a kötelező mondat)... és hát mibe csöppent ez a szegény lány? egy tipikus who-kalandba, ami erősen merítkezik a japán horror-kultúrából, de azért végigrohan a kötelező elemeken is (exterminate!). viszont a heti-ügy egy picit mellékesnek érződik, mert nagyon helyesen a karakterekre koncentrál (és így tök jól működik az is, hogy a fő konfliktus feloldása érzelmi alapú lesz -és így nem kizárt, hogy még visszatérünk majd rá később)... kár volt sokaknak az első kép alapján ítélniük, hogy egy (mondjuk szépen) nem tipikus arcú lányt kapunk ezúttal a doktor mellé, mert szerencsére végig lett gondolva az írószobában a jelleme és a háttere. (ja, és remélem minden liberál-fób most sűrűn hányja magára a keresztet, látva a színesbőrű leszbikus lányt...) (#04.16.)

„an end to this business, at last.”

az talán nem volt kérdés, hogy összeáll minden james tervében a végén, és sikeresen kijátssza az összes oldalt, ami ellene tört -csak azt nem sejtettük, hogy ennyi áldozattal fog járni a siker... de talán úgy voltak vele steven knight-ék, hogy zárjunk le mindent, amit csak lehet, hogy legközelebb teljesen új irányt vehessen a show (mert ugye lesz legközelebb? ezek az angolok mindig olyan nehezen mondják ki a folytatásra az áment...). ehhez a legüdvözítőbb út az volt, hogy halomra gyilkolták az eddig megismert karakterek javát, hogy még csak eszünkbe se’ jusson visszanézni a tengerről london-ba. így nem csak azoktól búcsúztunk, akik megérdemelték a sorsukat, mert álnok kígyók és hátba-döfő árulók voltak, hanem olyanok is lehanyatlottak a sárba, akikhez kialakult már némi kötődésünk. az egy picit böki a csőrömet, hogy száz százalékosan nem lett kimondva a húg sorsa, james talán határozottabban is hallhatná azokat a szellemeket, hogy ne ússzunk tovább kétségek között -maga a széplány halála egyébként nem zavar, mert logikus lépés a karakter részéről, és tulajdonképpen működött az a pár pillanat is, ami james-nek jutott a megrendülésre. mert ezen kívül sok lehetőségünk nem volt megállni, pörögni kellett, hogy minden a helyére kerüljön -és a legjobb módja a nézők felpörgetésének az, ha hagyják max richter zseniális főtémáját kibontakozni a hangsávban... (#02.26.)

hangulat, karakterek, történet -gyakran szoktam emlegetni a szentháromságomat, amik elengedhetetlen kellékei egy jól működő sorozatnak. és nem véletlen a felsorolás sorrendje sem... a hardy család steven knight-tal karöltve egy igazán sötét és mocskos történetet talált ki, és a sorozat hangulatát és ehhez igazították, talán még sohasem láttuk ennyire mocskosnak a tizenkilencedik század london-ját, ahol az emberek rothadó fogakkal szelik át a sárban úszó várost nap-mint-nap. ahol nem csak a húgytól bűzlő sikátorokban köttetnek a kétes üzletek, hanem a fényűző palotákban is. sőt, a legfontosabb lordságok a legrohadtabbak az egész társadalomban... nem tűnik ki ebből a közegből a főhősünk sem, aki maga a szűkszavú őserő, igaz, hogy nem elsősorban a fizikai erejét használja, hanem az eszét. és igazából maga a történet is erre az észre van felhúzva, hogy james delaney épp’ mit tesz meg a nagy mester-terve végrehajtásáért. mondhatnánk azt, hogy kicsit vékonyka ez a történet, hogy nyolc epizódra nem tud kényelmesen elnyúlni, de én egy percig sem éreztem azt, hogy egyhelyben topognánk a sárban, mert ha épp állt a történet szekere, akkor is elvitte a hátán a show-t a sötét és nyomasztó hangulat, vagy a tom hardy féle morgásokkal tarkított szuggesztív jelenlét... bevallom, én az előzetes hírek alapján inkább valami prémvadászos-indiános sztorira számítottam, de szerencsére nem kell panaszkodnom azért sem, hogy végig angliában maradtunk, és alámerültünk az intrikákkal terhelt úri közegben.

„what kind of rational man believes in justice?”

ha az ember ujjat húz az egész világgal, mindenható ellenfelekkel, akkor nem csak az előre tervezésnél kell használnia a csavaros eszét, hanem akkor is, amikor gyorsan változnak a körülmények, és azonnali döntéseket kell hozni, hogy túlélhető legyen ez a nagy játszma -és az sem árt, ha az ember jól tűri a fájdalmat... a kelet-indiai társaságnál ezúttal jól számoltak azzal, hogy a kislány halála esetén a német kurvanéniből hamar áruló lesz -de persze james minden ilyen eshetőségre számít, és faarccal módosítja a terveit... pedig sokan lelkiznének vele úgy igazán, de úgy tűnik, mintha semmi sem tudna áthatolni a páncélján -sem a hű szolgálja önmarcangolása, sem a testvére csábító és kérlelő szavai. egyszer látjuk csak megrendülni egy pillanatra, amikor bebizonyosodik, hogy ő maga verte bele a végzetes szögeket az elátkozott rabszolgaszállító-hajóba... ahhoz hogy győztesen (és élve) kerüljön ki ebből a sötét kalandból, kell is az, hogy megkeményítse magát, hogy ne legyen képes senki sem megtörni őt, hogy vérezve, sajgó testtel, de ő nevethessen utoljára... (vajon a látomások összeállnak-e valami sztorivá a végére, vagy tényleg csak a hangulat-festést szolgálják?) (#02.19.)

„chichester is their bishop. the king is safe. delaney is a horse and prinny is their queen. i think it’s time we started moving some pieces.”

az a baj az első évados angolosan rövid szériákkal, hogy az epizódok nagyja az építkezésre megy rá, és aztán a finálé robbanásai után már el is kell köszönnünk hosszú időre -de valahol meg tök jó dolog nézni ezt az építkezést, ahogy felhúznak minden eseményt a robbanás-pontig, feszítve minket nézőket is kellőképpen... amennyi puskapor volt fizikailag is jelen az elmúlt részekben, vártam már, hogy mikor jön valami nagy bumm, amiben kiélhetik magukat a pirotechnikusok, de aztán teljesen máshonnan érkezett a kirobbanó rombolás -csak mert a keleti-indiai társaságnál elérkezettnek látták az időt, hogy a sok hiábavaló kergetőzés után össztüzet zúdítsanak a szálkára a körmük alatt, azaz james delaney-re... pedig ma is bebizonyosodott, hogy nem jó packázni london legmorgósabb emberével, mert ha utolér a bosszúja, akkor biztos, hogy egy-két szervvel (mondjuk egy nyelvvel vagy egy szívvel) leszel kevesebb... a bosszúálló vér családi örökség lehet, mert a hugica is most jutott el végre arra a szintre, hogy a rendeltetésén túl újszerű felhasználási módot találjon a kalaptűjének... kár, hogy nem lehetett tökéletes a beteljesülésük, mert, nos, megint csak a családi háttérre kell mutogatni -nem lehet véletlen, hogy épp’ most került elő ilyen hangsúlyosa james anyjának a szomorú históriája... (#02.12.)

„we’ve screwed maharajas, we’ve screwed moguls, and this man is merely a london mongrel.”

hamar lerendeztük a múlt héten belengetett párbajt -jól ráfogtuk ezt is a kelet-indiai társaságra... (de azért azt nem mondhatjuk, hogy ne süvített volna itt is a stílus, hajnalban egy erdős kis szigeten, háttérben egy cigány-asszonnyal...) de könnyű mostanság mutogatni a nagyhírű társaságra, mert nagy felületet adnak a támadásra. az ellopott salétrom utáni hajszában csak rohangálnak fel-s-alá, eredménytelenül dúlva a londoni házakat és raktárakat. eközben a régensherceg is örömmel döf kést a hátukba -egész pontosan tudja, hogy nem magára a társaságra kell ráhúzni a vizes lepedőt, hanem a vezetőséget kell össztűz alá venni (és megsüvegelendő, hogy egy régi rabszolga-ügyet ástak elő, mert ezzel a korszak egy újabb problémáját is be lehet építeni)... eközben hősünk szokásához híven pengeélen táncol a frakciók között, és a maga módján gondoskodik arról, hogy hűségesek legyenek hozzá az emberei -hol pénzt és gyémántot csap ki az asztalra, hol egy hüvelykujjat csap le a hűtlenek kezéről... beszélnünk kell még a családon belüli erőszakról is -mert teljesen természetes volt akkoriban (is?), hogy a férj megverheti a hitvesét, de azért hogy valaki egy pappal ördögűzést végeztessen a feleségén -az már végképp a határ túloldalán van... (#02.05.)

„love is now part of the deal that we are offering over and above that which is on offer from your countrymen.”

lehetnek bármilyen szofisztikáltak a felsőbb körök, a hatalom- és pénz-éhségük okán általában megkérdőjelezhető módszerekhez nyúlnak -például egy gyenge nővel kezdenek keménykedni. de ugyanezek a szofisztikált felső körök azok, akik csak istentelenül lealjasodva tudnak szórakozni... james delaney újra körbehordozta a faarcát london-ban, hogy a tervének nagy kirakósához újra darabkákat illesszen a helyére. szerzett magának egy kotyvasztót, hogy lőporhoz és egyéb robbanó dolgokhoz juthasson (ha középiskolásként tudom, hogy a kémiával csinos lányok bugyijába lehet jutni, akkor lehet hogy nem a kettesért kellett volna felelnem félévkor...). persze az alkotók nála sem tudták megállni, hogy egy kicsit ne borzasszanak el minket, így a kémikus szaki ízleléssel teszteli a felhasználandó trágyákat... először úgy tűnt, hogy azért akarják az írók hősünket táncba vinni, mert ez az a tevékenység, ami a legtávolabb áll a személyiségétől, de aztán a parti közepén rájöttem, hogy alibiként használható ez a pofa-vizit, így nem gyanakodhatnak rá, miközben a szorgos társai meglopják a keleti-indiai társaságot. plusz ha már szociális közegbe vitték ezt a vadembert, hát bedobtak némi drámát is a tesóval, annak gusztustalan férjével, és a mindig lesben álló amerikaiakkal. (kicsit kilógnak a nagy egészből az álom-szekvenciák, bár amíg azt látom, hogy oona chaplin kéjesen vonaglik, addig nem kéne panaszkodnom...) (#01.29.)

„you have 104 spies in london. and we have 202.”

...nem is baj az, hogy ennyi kém hallgatózik london utcáin, mert így nem kell hosszú perceket pazarolnunk arra, hogy a karakterek egymásnak magyarázzanak el bizonyos dolgokat, mert mindenkinél ott van már a tudás kulcsa, mielőtt párbeszédbe kezdenének... jut nekik (és nekünk) így is elég titok, ezek főleg a múltból erednek, bár azért már egyre inkább fény derül ezekre is (ahogy beigazolódott például az incesztus ténye is). ebben az is a segítségünkre van, hogy hősünk saját kezűleg ás le a mélyre, rothadó pincékben és elszenesedett kandallókban kutat. pedig nincs jól, de szomorú is lettem volna, ha a maláj tőr pengéje nyomát nem hordja magán néhány epizódon át. viszont ha a teste sérült is, az elméje nagyon is tud villogni. tetszett, hogy egy egyszerű lépéssel túljárt a kelet-indiai társaság eszén, de az is nagyon működött, ahogy konfrontálódott a sógorával -mert tom hardy apró arcmimikával érzékeltette, hogy mennyire azon a határon van a karaktere, hogy megfogja a tűzforró kávés-kannát, és szétverje vele annak az alávaló mocsoknak a fejét... (vizuálisan is megjelenítik nekünk a múlt felszínre hozását, ablaktáblák résein szűrődik be a fény, vagy vízhullámokról tükröződik a plafonra.) (elriasztó képet kaphattunk a korabeli színházi körülményekről is, ami lehet hogy jó szórakozási forma volt a pórnépeknek, de a színészeknek rémálom lehetett...) (#01.22.)

„we’re experiencing science from the perspective of lab rats.”

már a cím is predesztinálta az epizódot arra, hogy valami összegzést várjunk tőle, és igazából ez úgy valósult meg, hogy a sorozat legjobb és legrosszabb elemeit összezsúfolták nekünk másfél órába -így nem lett dicsőséges korona az eddigi történetek tetején, lett viszont komoly fejvakarás, mert egymást váltották a működő és a nem-szeretem részek, így nehéz eldönteni, hogy mit is gondoljak igazából... a kezdést például határozottan utáltam, mert semmi értelme nem volt a mycroft-os ijesztgetésnek -bár lehet hogy ezzel csak azt próbálták nekünk előrevetíteni, hogy a hagyományos nyomozós zsáner helyett ma pszicho-thrillert kapunk, szűk helyekre zárt elme-játékokkal. a kivitelezés az olcsó horrorokéra hajazott, azokkal meg tudjuk, hogy jómagam erőteljesen hadilábon állok... viszont az volt a szerencséjük moffat-éknak, hogy érzelmileg sikerült bevonni a drámába -és persze az sem volt hátrány, hogy a színészek kitettek magukért minden percben (sian brooke vékony mezsgyén táncolt, de az őrült zsenikkel mindig ez a helyzet -lásd még a mára is teljesen feleslegesen visszarángatott andrew scott-ot, aki pont azért szórakoztató, mert annyira átesik a ló túloldalára)... azt viszont mindenképp a ’tetszett’ oldalra tenném, hogy a holmes-család ennyire a középpontba került, mert így a john/sherlock dinamikát ki lehetett egészíteni mycroft összetett személyiségével, a végén meg nagyon kifizetődő lett a múlt felhánytorgatása, mert érzelmileg megkaptuk azt a csúcspontot, ami intellektuálisan egy kicsit hiányzott az epizódból... (azért az érdekes, hogy nem is a nagy relevációnál tört össze igazán a nézők szíve, hanem egy ártatlan ’i love you’ kimondásánál...) (#01.16.)

egyfelől dicséretet érdemel a moffat/gatiss alkotó-páros, mert volt bátorságuk új útra vinni mindenki kedvenc nyomozóját, ugyanakkor bőven érheti kritika őket amiatt, hogy túl sokat botladoztak ezen a feltáratlan ösvényen... mert persze ki lehet találni azt, hogy elhagyják a hagyományos heti ügyeket, és az átívelésre koncentrálnak, hogy a fondorlatok helyett az érzelmek fognak dominálni ebben az évadban, de ezek miatt féloldalasnak érződtek az epizódok, mert annak idején pont a nyomozások ötletességével húzták be a nézők többségét. de valószínűleg elfedhető lett volna ez a hiányosság, ha az átívelések és az érzelmi töltet úgy működik, ahogy az írószobában megtervezték -de sajnos már az első részben kudarcot vallottak ezzel. hiába korrigáltak a gyász hiteles bemutatásával a folytatásban, ha előtte nem tudtak behúzni a hiteltelen mary-sztorival. de az utolsó rész személyes családi drámája is ugyanígy felemás lett, picit megütött, de nem tudott igazán a padlóra küldeni... nagy a bizonytalanság a sorozat körül, de én nem bánnám, hogy benedict cumberbatch még néhány év múlva felenné a hegedű-vonót, és hadarna nekünk egy csomó szarkasztikus beszólást, miközben fél kézzel megold egy kacifántosra csavart ügyet -csak úgy, nosztalgiából...

„when you left london, the east india was a trading company. now it is god almighty. the prince regent fears it. no government in the world dares to stand up to it. it owns the land, the ocean, the fucking sky above our heads. it has more men and weapons and ships than all the christian nations combined.”

több szempontból is látszik, hogy a múlt heti kezdéskor csak a piszkos felszínt kapargattuk -például jó pár neves színész még csak ma mutatkozott be a show-ban, és néhányan meglepő módon bővítették a karakter-készletet (az egy dolog, hogy michael kelly csupa kosz volt a kelme-festés után, vagy hogy stephen graham fejét telemintázták tetoválásokkal, de mark gatiss-t úgy elcsúfították, hogy csak azért tudtam, hogy ő van a maszk alatt, mert láttam a nevét a stáblistán)... igazából a sztoriban még mindig a felszín közelében vagyunk, érezhető, hogy valami nagyobb lépték is várható majd a későbbiekben, nagyhatalmi játszmák pénz-és-hataloméhes nagykutyákkal és amerikai kémekkel, és nem csak azt nézzük majd nyolc órán keresztül, hogy tom hardy karaktere faarccal gépiesen megy előre, és teszi a dolgát, hogy megbosszulja az apját -bár ez az aspektusa is kétségtelenül szórakoztató. a hangulat még mindig nyomasztó, és el tudják érni, hogy bele-beleborzongj a korabeli higiéniai hiányosságok gondolatától, a lószaros kórház-udvartól és a szétrohadt fogaktól... (#01.15.)

„serial killing is an expression of power, ego, a signature in human destruction ultimately, for full satisfaction, it requires plain sight.”

well played, gentlemen! a múltheti rész után sok nézőtársammal egyetemben magam is kiábrándultságot éreztem, bosszantott, hogy mennyire nem akart összeállni az az epizód, aztán most itt ülök az újabb rész felett, ami az évadnyitó bicegő szálait vette fel, és mégis azt kell mondanom, hogy kifejezetten erős másfél órát kaptunk ezúttal -a tévé-készítés boszorkánykonyhája mindig tartogat meglepetéseket... persze mondhatnánk, hogy könnyű ábrázolni a gyászt és a zavarodottságot, amikor két ilyen színész dolgozik a szövegkönyv alá, de a cumberbatch/freeman duó eddig is velünk volt. mondhatjuk, hogy érdekesebb volt a heti-ügy, de ha belegondolunk most is csak a lelki történéseket támogatta ez a szál. lehetne azt mondani, hogy túlságosan kapkodós volt a vágás, de pont ettől a kiszámíthatatlanságtól működött a vizualitása, hogy néha randomnak tűnő dolgok villantak fel, máskor meg szépen úsztunk át egyik jelenetből a másikba -tökéletesen leképezve a sherlock fejében lévő zűrzavart. mert ami más esetben az ember idegeire ment volna, azaz a zavarodott drogos káosz, az itt pont kiszolgálta a nézők érzéseit -mert teljes bizonytalanságban tartottak minket ezekkel a fogásokkal, és szerintem tök jó érzés eljutni arra a pontra, amikor semmit nem hiszel el a főszereplődnek, annyira körbeveszik már a hallucinációk és a megtévesztések... és lehet morogni moffat-ékra, hogy folyton játszanak velünk, de olyankor valahogy mindenki elfelejt morogni, amikor elolvasztják a szívünket a barátság ábrázolásával... (a végső csavarok és az alattomos cliffhanger gondoskodtak arról, hogy még mindig egy nagy egésznek érezzük az évadot.) (#01.10.)

„there walks a dead man.”

azért az milyen menő már, ha egy hollywood-i szupersztár két mega-produkció között leül az édesapjával kifundálni egy történetet, amit aztán egy régi jó barát segítségével sorozatos formába öntenek -mert nem elégszik meg azzal, amit a nagyvászon nyújt neki, ő igazi karakter-szerepet akar játszani... muszáj volt tom hardy-val kezdeni, mert ez tényleg az ő show-ja, az ő izmos vállain nyugszik a vállalkozás sikere, és persze szokás szerint tökéletesen elhisszük neki azt a kíméletlenséget, ami árad belőle ebben a szerepben is (és köszönöm tom, hogy végre hajlandó voltál három milliméterrel szélesebbre nyitni a szádat a szokásosnál, és nem olyan akcentust választottál, amiből egy büdös szót nem lehet érteni...). bár azon kívül, hogy egy bitang-kemény, ugyanakkor intelligens fickó a hősünk, még nem sokat tudtunk meg róla, magas a rejtély-faktor a múltjában -de ez teljesen rendben van így, pont azért választották az alkotók a sorozat formátumát, hogy legyen idejük kifejteni mindent. bár nekem azzal sincs nagy bajom, ha misztikumba burkolnak bizonyos szálakat, és nem kapunk egyenes válaszokat. bár azt nem tudom, hogy mennyire reagálnám le jól, ha ez a misztikum összeütközne a jelenleg látott realizmussal -mert én elsősorban történelmi sorozatként szeretnék tekinteni a show-ra. főleg mert láthatóan mindent megtettek azért, hogy hihetővé varázsolják a tizenkilencedik századi környezetet. egyébként is a szívem csücske az ipari forradalom kora, de talán ennyire valóságosnak és mocskosnak még sosem láthattam a tévé képernyőjén, még az a legenyhébb reakció, ha odaképzeled a lószar-szagot a háttérbe... persze ez csak az utcákra és a kikötőre vonatkozik, mert sikerült nagyon szép kontrasztot alkotni a kelet-indiai társaság fényűző termeivel... mint ahogy a sztori is itt billen majd át misztikusból intrikussá, mert persze a pénz és a hatalom is komoly mozgatórugói lesznek a nagy egésznek... karizmatikus főszereplő, érdekes alapok egy jól alakítható történethez, tökéletes korhangulat, gyönyörű képek, hatásos zenei festés max richter-től -azt hiszem mindent megkaptam, amit egy pilot-tól várhatok. csak az a baj, hogy most várhatok egy hetet a következő epizódig... (oona chaplin még mindig az egyik leggyönyörűbb teremtés ezen a földgolyón.) (#01.09.)

„no human action is ever truly random. an advanced grasp of the mathematics of probability, mapped onto a thorough apprehension of human psychology and the known dispositions of any given individual, can reduce the number of variables considerably. i myself know of at least 58 techniques to refine a seemingly infinite array of randomly generated possibilities down to the smallest number of feasible variables.”

komoly kihívás elé állítottam magam azzal, hogy pont most vállalkoztam egy sherlock-epizód angol feliratos megtekintésére -és nem is elsősorban azért, mert benedict cumberbatch jobban hadart, mint eddig bármikor, hanem mert mark gatiss túlságosan megcsavarta a szövegkönyvet, így komolyan koncentrálni kellett, hogy le ne maradjak egy-egy hajmeresztő kanyarban... bár az elején még ezt nem lehetett érezni, mivel gyorsan lerendeztük az előző évad végén feldobott cliffhanger-t, és úgy tűnt, hogy jön a szokásos rutin, sherlock kínok közepette talál magának egy ügyet, ami kellőképp megmozgat benne valamit, és aztán nyomozgatunk egy kicsit, szórakoztatóan. de aztán az ügy végére hamar pont került, és egyből bele is folytunk a következőbe, amivel aztán megint új irányt vettünk féltávnál... és ez utóbbival lehet hogy az volt a legnagyobb bajom, hogy sosem sikerült elhinnem mary erőszakos múltját, képtelen vagyok elit kommandósként látni ezt a nőt -de oké, felvettük az ő szálát is, egy részen át el tudom viselni, gondoltam. még valahol a bébi-watson-nal is megbékültem, mert akár lehet belőle jó humor-forrás. de aztán a mary múltat túlbonyolítottuk, watson meg kapott egy másik női szálat is, és ettől kezdtem igazán vakarni a tarkómat. persze várjuk ki a végét, mert úgy tűnik, hogy idén jobban egységként kell majd kezelni az évad három epizódját -főleg hogy a (többnyire működő) drámai végnek is ott lesznek majd a súlyos következményei... de az átívelés ellenére azért ez lehetett volna még egy kicsit szórakoztatóbb epizód is... bár lehet hogy az akasztott meg igazán, hogy a túl-csavart plot mellé művészi rendezés is társult, sok áttűnéssel és cápával, és a kettő együtt már túlzásnak érződött... (#01.02.)

„with great power comes great responsibility.”

minden kisfiú arról álmodik, hogy nagy hős lesz belőle, aki a különleges képességei segítségével szolgálja az emberiséget, megmenti a rászorulókat, és legyőzi a gonoszokat, akik világuralomra törnek. de csak nagyon keveseknek adatik az meg, hogy megvalósíthatják az álmaikat, akik azt az életet élhetik, amilyenről a képregények lapjain olvashattak -csak kevesen olyan szerencsések, hogy bekopogtat hozzájuk karácsony este a doktor... annyira menő most a szuperhősös zsáner, hogy steven moffat-nak is reagálnia kellett erre a trendre, úgyhogy bedobta a doktort egy csomó képregény-panel közé, hogy szórakoztasson minket. és talán azoknak volt igazán kánaán ez a rész, akik otthonosan mozognak a szuperhősös univerzumokban, mert rengeteg utalás és megmosolyogtató kifigurázás között mentettük meg a világot. persze eredet-történettel kezdtük, anélkül nem is lett volna értelme felvenni a fekete latex-ruhát, aztán kialakultak a képességek (a röntgen-látás mindig veszélyes dolog -főleg egy kamasz-fiúnál), és persze adott volt egy titkos identitás is -szemüveggel eltakarva a nyilvánvalót... és lehetne sorolni napestig, a torony-ház tetején forgó gömbtől kezdve az újságírónő szerelméig. tulajdonképpen még a világuralomra törő űrlény-agyak sem lógnának ki egy marvel vagy dc termékből, harcoltak már a legnagyobb hősök is efféle blődségek ellen. igazából még a tanulság is ezekből a szívmelengetően egyszerűbb történetekből érkezett -mert nem az a legnagyobb hős, aki a világot menti meg, hanem az, aki mindig helyt tud állni a gyerekszobában a pelusok elleni harcban... no. ha már csak ennyi kalandocska jutott idénre, legalább szórakoztató egy órát tölthettünk a doktorral -bár sajnos nem csillapította a sorozat iránti étvágyat, hanem épp hogy meghozta. nem használhatnánk a tardis-t, hogy előreugorjunk áprilisig...? (az első percek megint csak alibiből játszódtak karácsonykor, de ezt már megszoktuk. a tavalyi karácsonyra meg csak pár pillanatnyi utalást kaptunk, bár igaz, hogy nem nagyon fért volna el ebben a hős-kalandban egy komorabb doktor.) ($$12.26.)

„people like to see famous people. go to a little town in wales, turn up in lampeter with richard blackwood, and go, ’oi, everybody! little surprise for you. richard blackwood.’ they’re gonna go, ’what are you doing here?’ and not in a racist way. they’re happy to see him. he’s welcome ’cause he’s famous.”

hmm, elég nehezen vettem rá magam erre a karácsonyi speciálra, mert valljuk be, ez egy monstrum, és az ember aggódik, hogy milyen érzés majd’ 100 percet eltölteni david brent társaságában -de nem is volt olyan vészes. illetve -csak a szokásos katasztrófa volt... annak az aggodalmamnak sem volt alapja, hogy nagyon karácsonyi lesz a rész, mert megúsztuk néhány dísszel a diszkógömb körül, meg pár diszkósított karácsonyi dallal. de azért a szeretet átjött az ünnepből... de menjünk visszább kicsit, mert kíváncsi voltam, hogyan hozzák vissza azokat, akik ilyen/olyan okból elhagyták a céget, de egész jól megoldották. igaz, az már nekem is gyanús volt (nem csak neil-nek), hogy david annyit lebzsel bent az irodában, de tudjuk mi jól, hogy miért tette ezt, és ez az igazán a nagyszerű a karakterében, a drámai háttere, azaz hogy minden vágya, hogy ez a szaros munka újra az övé legyen (meg persze mindenki szeresse őt, a humorát és a kifinomult zenei ízlését) -az már szinte mellékes, hogy milyen kínos kalandokba keveredik megállás nélkül... na jó, csak viccelek, mert david-et ezért utáljuk imádva, vagy fordítva, mert bárhová is veti a sors, biztos, hogy a katasztrófa ott lesz a lába nyomában... (érdekes adalék volt, hogy az olcsó celeb-létbe is bepillanthattunk most általa.) talán az erősebb doku-jelleg tette (több kérdést hallhattunk a ’készítők’-től), de néha talán kényelmetlenebbül mozgolódtunk a nézése közben, mint általában. na de vissza a bulihoz, ahol némi alkoholizálás és seggfogós lassúzás után a többség megnyugtató boldogságra lelt. bár igazából nem is kellett volna ide kifuttatni mindent, hiszen hallhattuk is, hogy a kamera forgása nélkül is megy tovább az élet -de azért mindenkinek jól esik egy kis happyend, nem? ($$03.02.)

nagy lelkesedéssel vetettem bele magam a munkába, hogy aztán hamar azt érezzem, hogy ez most egy kicsit maga alá temet, hogy nem szabad túl sokáig bent lennem, mert nehezebben viselem a légkört, mint ahogy előzetesen terveztem... és ezzel nem azt akarom mondani, hogy rossz lenne a sorozat, vagy olyan nagy csalódás lett volna, de az kétségtelen, hogy kevésbé tudtam ráhangolódni, mint az extras-ra vagy a life’s too short-ra. és biztos, hogy nem a celebek hiánya miatt -talán azért, mert ezeket a karaktereket nehezebben volt megszerethetni. kivéve persze a dawn+tim párost, akik a normalitást képviselték a sorozatban, és egy kínos-vígjátékhoz képest meglepően éretten volt felépítve a romantikus száluk. a többiek viszont mindig hozták az általam jól viselt vakarózós humort és arcoskodást. ricky gervais egyből elment a falig, és megalkotta minden idők egyik legösszetettebb karakterét, akiről tudod, hogy nem tudnád elviselni, ha az életben kapcsolatba kéne lépned vele, ugyanakkor átérzed a drámai hátterét is, mégha legszívesebben megütnéd minden egyes alkalommal, amikor kinyitja a száját -de pont ezért működik! kétségtelen, hogy tele van briliáns pillanatokkal (és köszönjük szépen martin freeman felfedezését), de nem bánom, hogy nem ezzel kezdtem a gervais/merchant birodalomba való belépésemet, mert lehet, hogy akkor nem kerültem volna ennyire mélyre a ’rajongó’ feliratú dobozban. érted...? papír? doboz? na? ehh, hagyjuk...

„till death us do part. twice in this case.”

a kifordított világ kifordítottja -amikor a modernizált sherlock-ot visszahelyezik a 19. századba... illetve... de ne, ne ugorjunk előre, nézzük csak meg, hogy milyen a gatiss/moffat-féle viktoriánus kor. hőseink nem sokat változtak, maximum csak külsőleg (az a bajusz!), de a fundamentumuk megmaradt, sherlock hideg zseni, dr.watson meg szépen aládolgozik (és a cumberbatch/freeman páros is rutinból hozza, amit kell) (amit nem értettem, hogy miért kellett felhizlalni mycroft-ot -ez a regényekből jött...?). a korszak legfontosabb aspektusa a furcsa ügy megoldásából hámozható ki legjobban, ugyanis az akkori legfontosabb társadalmi változások plasztikus kivetülését láthattuk így. mert azért remélem senki sem gondolta, hogy egy kísértet-történetet kapunk (vagy hogy ikrek lesznek...). annak nagyon örültem, hogy a 120 évvel ezelőtti kinézet ellenére meghagytak egy marék vizuális látványelemet, kamera-forgásokat, kép-megállításokat, kiíródó feliratokat (csak most az sms helyett telegráf-üzenet érkezett) -ezzel is összekötve a ma játszódó részekkel. oké, nem kerülgethetem tovább a nagy csavart... jól átvertek a piszkos írók, mert azt mondták, hogy nem lesz megmagyarázva, hogy miért játszódik ez a történet a múltban, aztán mégis megtették. de az a jó, hogy már jártunk sherlock elme-palotájában, így nem volt érthetetlen újdonság az egész. tulajdonképpen így lett igazi átvezető rész két évad között (egy kis beköszönéssel a nemezistől), és nem csak egy mókás (és néha paráztatós) karácsonyi rész, ami közben el-elkalandozik az ember figyelme... ($$01.13.)

„when you love the doctor, it’s like loving the stars themselves. you don’t expect a sunset to admire you back. and if i happen to find myself in danger, let me tell you, the doctor is not stupid enough, or sentimental enough, and he is certainly not in love enough to find himself standing in it with me!”

ahogy a rész fordult szeleburdiból komollyá, úgy realizálta a néző is, hogy nem örülni kell river song visszatérésének, hanem szomorkodnia kell, mert ez a karakter hattyúdala. és amilyen megható volt a vége, olyan moffat-osan túlzó volt az eleje. tele volt tömve idétlen poénokkal, kapkodósan rohantunk előre, és csak az első pillanatokban adatott meg az ilyenkor elvárt karácsonyi hangulat. kicsit túl is lett húzva pár dolog, szegény doktor is már-már kétségbeesve nézett ki ránk, hogy river nem hajlandó használni az eszét, és megérteni a nyilvánvaló utalásokat -inkább hozta a vagány 200 éves csajt, akit csak a pénz érdekel, és baaaaromira teátrális. és persze, mit vártam egy résztől, ahol matt lucas bohóckodik? nem is tudom, talán több ’sweetie’ momentumot. de nyugi, azoknak is eljött az ideje -miután végigrágtuk magunkat egy rakás river utaláson és fejetlenségen. fura, de az ember hajlandó a szép pillanatokért megbocsátani azokat, amik kevésbé működtek, mert azután, hogy river szemében végre felcsillant a felismerés szikrája, minden klappolni kezdett. végül mégis méltó búcsút kapott a doktor egyik legfontosabb társa. (a pletykák szerint moffat-nak is ez lett volna az utolsó epizódja, de szerencsére meggondolta magát. búcsúzzanak csak ők együtt capaldi-val, az úgy lenne szép.) ($12.27.)

„smile for me. go on. clara oswald... one last time.”

annyira hirtelen és sokkoló volt clara halála, a leghosszabb ideje velünk lévő útitársé, hogy minden rajongó azt érezte volna, hogy méltatlan lenne ez a lezárás neki, ha így ér véget a története -és steven moffat sem tudta elengedni őt ilyen egyszerűen. vagy csak simán epikusabb befejezést szánt neki. ha ez utóbbi volt a terv, akkor siker koronázta az erőfeszítését... lehet, hogy épp gallifrey-nek hívják, de a doktor tulajdonképpen a vadnyugatra érkezett meg négy és fél milliárd év után, nemcsak a kietlen táj hozta tökéletesen a western-hangulatot, hanem az egész szituáció, a porba karcolt ’eddig és ne tovább!’ vonallal, a doktor némaságával (clint eastwood épp nem ért rá), és a nagy standoff-fal a meglehetősen gonoszkodó time lord vezetővel szemben. ezen túllendülve a doktor fogott egy listát, és elkezdett kipipálni minden olyan dolgot, ami áthágja a saját és az univerzum szabályait (a legdurvább, hogy fegyvert fog, és megöl valakit) -csak hogy megmentse clara-t. még az univerzum utolsó pillanataiba is elutazott ezért, hogy aztán ott ashildr-vel tárgyalja ki a nagy rejtélyeket. hogy ezek a magyarázatok nem igazán válaszok, engem nem túlságosan zavarnak, szimpla moffat-izmus, túl lehet lépni könnyen az ilyeneken. a megcsavart búcsún viszont sokkal nehezebb -azt hiszem elérte a célját, a doktorral együtt mi is nehezen engedjük el clara-t. bárcsak láthatnánk még egy szívdobbanásnyi időre... (még newwho nézőként is brutális mennyiségű utalás volt a részben, mi lenne, ha régi sztorikban is jobban benne lennék...) ($12.06.)

jó érzés, amikor az apróbb kitérők és zsákutcák után visszatalálsz a helyes ösvényre. mert valahogy az előző két-három évben voltak megtorpanások a tardis útjában, jó volt, jó volt, de valahogy az a bizsergető who-érzés kicsit hiányzott. de moffat-ék idénre előszedték a szerszámokat, és kicserélték a ki-kihagyó alkatrészeket. jót tett, hogy újra dupla-epizódokban gondolkoztak, igazából az egyetlen kevésbé szerethető rész egy egyrészes volt, és volt szép íve is az évadnak azzal, hogy a halál rendre előkerült, mint fő téma. peter capaldi tavaly még talán kereste magát a doktor kabátjában, meg egy kicsit keményebbre is írták, idén viszont a szigorú tanárbácsiból sokkal szerethetőbbé változott, jól állt neki a rock'n'roll doktor-szerep, és meghálálta, hogy erős szövegkönyvet adtak alá (főleg az utolsó előtti részben, ahol könnyedén elvitte a hátán a show-t). szóval minden tekintetben az egyik legerősebb évadot kaptuk az új érából, és ezt mindenképp jutalmazni kell: nagyontetszett.

„how many seconds in eternity?”

annyit lopakodott már a halál az évadban, hogy most utolért minket... azt eddig is tudtuk, hogy a doktor egyetlen dologtól retteg, és ez a halál, hisz’ időúrként próbálja elkerülni azt mindenáron (és mint most megtudtuk, ha ténylegesen meghal egy gallifrey-i, az nagyon-nagyon sokáig tart), és azzal is komoly problémái vannak, hogy elfogadja azoknak halálát, akik közel állnak hozzá. és ha múltkori sokk nem lett volna elég, most még szurkáltak párat belénk, ahogy végig éreztették, hogy a doktor képtelen elengedni a legjobb barátját. nagyon fura hangulata volt az epizódnak ezzel a kínzó-erőddel, a szörny előli meneküléssel, de az embert végig a monitor elé szögezte peter capaldi jelenléte, és a nagy rejtélyek utáni hajsza. aztán, amikor kiderült, hogy ez egy végtelenné terjesztett groundhound day, és elkezdték összevágni ezt az elképesztő időt, ezt a hatalmas teljesítményt, amit a doktor végigvitt, akkor már csak borzongva néztünk magunk elé, összezuhanva a kemény dráma súlya alatt. komoly, sötét, nagyon felnőttes, az a fajta who-epizód, amit sokat fogunk még emlegetni, hisz’ ott lesz a legtöbb bestof listán. ($11.29.)

„a trap street.”

még ha nem is ér rá neil gaiman újra who-t írni, azért a gaiman-i hangulatot ki tudják keverni nélküle is -csak kell egy titkos utca london-ban, amit fura lények népesítenek be... egy percre meg kellett állítanom az epizódot, hogy megnézzem, honnan is kéne emlékezni erre a rigsy nevű srácra (tavalyról a lapos lényes epizódból), de aztán megérkeztünk az itteni diagon alley-re, és már nem volt megállás...kicsit elvesztünk a sok-sok különböző lény között, akik ezt a titkos helyet használják menedékül, és maisie williams is visszatért, és egyre összetettebb a feladata, már több lett, mint a harcias halhatatlan lány, igazságos vezetőként is ki kell tűnnie -valamint megalkuvóként is, akinek a tettei súlyos következményekkel járnak, és nem tudom, hogyan fogja viselni ezeket a terheket -örökké... igencsak megleptek, hogy nem az évad végére vagy a karácsonyi részre időzítették a szívszorító búcsút, de így legalább váratlanul ért minket a sokk, ha már arról tudtunk, hogy búcsúzni fog a sorozattól az illető. és méltó volt a halála, önzetlen és bátor, amilyennek megismertük az évek alatt. a cliffhanger meglehetősen őrjítőre sikerült, mert számos kérdést vett fel -hova kellett mennie a doktornak? kik azok, akik csak csellel tudták befogni? most melyik doktor fog dominálni: a szelíd vagy a vad? ($11.25.)

„we spend a third of our lives asleep. and time is money.”

egyszer mindenki bepróbálkozik mostanság a found footage technikával -több/kevesebb sikerrel... annak örülök, hogy itt a who-ban azért vittek bele némi who-s csavart (nincsenek is kamerák!), bár ez nem tudta megmenteni a részt a középszerűségtől (és azért meg enyjebenyje, hogy a találtkamerás érzés erősítése miatt nem kaptunk ma főcímet). mert volt már elégszer ilyen, hogy rohangáltunk valami szörny elől, még ha nem is volt mindig ilyen ötletes a szörnyekre való magyarázat (sandman, hehe, neil gaiman csókoltat mark gatiss). és tetszett az is, hogy az emberi kapzsiságból indul ki minden -mert mi mással töltenénk el azt az időt, ami az alvás hiányában felszabadul, ha nem munkával, pénzszerzéssel. pedig én is örülnék egy olyan szerkezetnek, amitől nem lennék álmos, mert rohadtul tud bosszantani, hogy én még foglalkoznék a dolgommal, de a szervezetem már nem bírja a terhelést. csak lehetőleg ne változzak át homok-szörnnyé... (btw, jót mosolyogtam, hogy ilyen kényelmetlenre csinálták a végét, még egy utolsót paráztatva szegény gyereken, aki nem akar időben lefeküdni...) ($11.16.)

„truth or consequences.”

a legstílusosabb az lenne, ha bemásolnám a doktor nagybeszédét, és bezárnám az internetet. mert azt hiszem, hogy moffat-ék elérték a lehető legközelebbi pontot, hogy megalkossák a tökéletes háború-ellenes monológot -hatásosan, szívbemarkolóan, úgy, hogy minden szava igaznak hangzik. és tudom, hogy pont azok nem fogják ezt hallani, akiknek kéne, de ha csak egy ember gondolkozását megváltoztatták, akkor már megérte (és remélem, hogy a díjakat odaítélők most jól feljegyezték peter capaldi nevét). pedig elsőre úgy tűnt, hogy háttérbe szorul a múlt héten elkezdett allegória, hogy inkább magára a történetre és a feszültségre koncentrálunk ahelyett, hogy tanulságot kapnánk a mai világban zajló kulturális problémákról. és igazság szerint ez a fele is működött, nem csak a csodálatos finálé, elsősorban azért, mert végre rengeteg clara jelenetet kaptunk, hisz’ dupla adagban volt velünk jenna coleman, és nagyon-nagyon meggyőzően hozta a két arca közti különbséget (és persze az íróink sem fukarkodtak a két karakter kapcsolatánál az ötletekkel. a nyitó álomjelenet meg elég kellemetlen lett...). ($11.09.)