„field of dreams. if you push them, shit will come.”
sam-nek meg kell tisztulnia -testileg és lelkileg is. bár a terápián nem nagyon próbálkozik megnyílni, a belgyógyászánál kénytelen -és pamela adlon nem is akarja elsikálni, hogy bizony az emberi esendőséget egyszerre kényelmetlen és szórakoztató megmutatni... (hmm, nem hiszem, hogy egyedül vagyok, aki kiosztana végre frankie-nek egy-két szülői pofont...) (×04.13.)
„it's so weird you keep your fucking boots in a safe.”
szexualitás, ex-pasik, menstruáció, minden sarokban a nőiség jelei, kitárva előttünk a legféltettebb titkok széfje, és ezért végtelenül hálásak lehetünk pamela adlon-nak... matthew broderick-nek jól állnak ezek a chill szerepek, csak az volt a fura, hogy az általa vezetett terápiát párhuzamosan vágta pamela az otthon történtekkel, nem éreztem az indokot erre a döntésre -ráadásul nem gondoltam, hogy komolyabb fájdalomba merné lökni valamelyik gyereket is, bár az hatásos volt, ahogy phylis megrendült a balesettől... (×04.05.)
„if you think about it, dr.chen, there’s just one thin layer of latex that is the difference between you examining me and you fingering me.”
pamela adlon-t most végképp a bátorság szent piedesztájára emelném, mert ma is egy rakás rizikósabb életképet vállalt be az epizódban -nekem 30-as férfinak is átélhetően bemutatva, hogy milyen a lelkivilága egy negyvenes anyukának. egész pontosan egy változó korban lévő anyukának, akinek rengeteg minden nyomja az egyre feszülő vállait, hullámoznak a szervezetében a hormonok, a lányaival csak a nyűg van, és még az sem esik jól neki (másnap), amikor a hasonló korú barátnőivel kieresztik a gőzt... és ha ez nem lenne elég, nem csak az író/rendező pamela csupaszítja le magát nekünk, de a színésznő pamela is, meg is szakadt érte a szívem, ahogy összeomlott a szabad-szájú doki előtt a stressz miatt... (×03.29.)
„the first wave is all the unavailable married folks. (…) next, we have the youth, like 20s. way young. (…) then the third wave comes. the problem is, you don’t have chemistry right away. it’s a slow burn. but these are grown people, and they’ve got their shit together.”
nem hiszem, hogy a perszonál dramedy műfaját máshogy is lehetne csinálni, mint brutális őszinteséggel, és pamela adlon nem sem fél lecsupaszítani magát, és kitenni a képernyőre -így jöhetnek sorban a nedves álmok és az autóban való önkielégítések, a folyékony szexualitás, vagy az akaratos gyerekek nevelésének nyűgjei. és attól sem riad vissza, hogy harciasan kikeljen a saját szakmája munkakörülményei miatt, hátha valaki észbe kap hollywood-ban, és egy kicsit könnyebb lesz az egyszerű embereknek is belépni a forgatási helyszínekre egy munkanap kezdetén... (×03.22.)
„that’s the rule. half your age, plus seven."
pamela adlon nem kímél minket, egyetlen epizódban ránk dobál minden jóságot, és mi könnyedén elolvadunk ettől a húsz perctől (is). aranyos mosolygásokkal reagálunk az idősebb korosztály humorára, élvezzük az adok-kapok-ot a nagy családi banzájon, ahol persze egy idő után kínosságba csúszunk át, majd a dráma is bekúszik az ablakon. és közben van hely érinteni a nemi egyenlőtlenséget is, valamint egy majom is ott ugrál a háttérben. mármint szó szerint, egy majom, nadrágban, szőlőszemeket majszolva... (×03.16.)
„you’re a lucky widower. look at this room and all these awesome memories. most people can’t string two good years together. you got a whole lifetime.”
heh, mindig kitörő lelkesedéssel fogadom, amikor valaki be meri mutatni a filmkészítés hátulütőit, a nem megfelelő körülményeket, a testileg megterhelő felvételeket, a seggfej rendezőket és asszisztenseket (btw, cuki-színésznő gyűlés volt ma az epizódban janina gavankar-ral és marsha thomason-nal -a maszkos figurára meg azt hittem elsőre a hangja alapján, hogy ted danson, de valószínűleg a maszk-specialista doug jones bújt a műanyag-rétegek alá)... az epizód második felében egy ismerősebb közeg bemutatása következett, igaz, seggfejek az iskolában is akadnak bőven, főleg, ha a szülőket is beengedik a kapun... (×03.08.)
„best bed in the worst room!”
nagyon tetszik sam-ben, hogy ilyen felvilágosult anya, aki hagy elég mozgásteret a gyermekeinek, nem csinál nagy ügyet semmiből, és felülemelkedik a saját fáradtságán is, ha valamelyik csemetéjének szüksége lenne rá -és remélem ez most nem csak ilyen zen állapot, amiből üvöltve fog kikelni a későbbiekben... jó kis indie-hangulatot hozott ez a kezdés, például fekete/fehér képekkel szórta tele chicago-t pamela adlon. de ez még csak a bemelegítő volt, egy kitérős/utazós rész, és minden bizonnyal visszatér majd a szokásos meder, bár a dinamika változni fog egy picit (azzal, hogy max távol lesz a csapattól). (×03.01.
„we’ll be playing a dangerous game of chess on a three-dimensional board.”
két zenés montázs is volt az epizódban -mondhatjuk, hogy ezek miatt ez lett a leg-samcrow-sabb epizód ebben az első évadban (hát így visszagondolva még motorozós vágóképek sem voltak igazán). pedig azt hittem, hogy sutter bácsi a végére tartogatja a tejszínhabot, de csak egy kis hajtógáz jött csak ki a flakonból... ugyanis belengették nekünk az epizód felében, hogy érkezik az eredeti reaper crew tárgyalni és partizni egyet (még egy apró jax namedropping is akadt) -erre bemotorozott két tag, akik közül csak az egyikük volt ismerős arc... (az egy másik kérdés, hogy mennyire örülök annak, hogy ennek az arcnak még fontos szerepet szánnak a későbbiekben, mert elég légből-kapottnak érzem ezt a húzást.) ahogy várható volt, a reyes tesók küldetése hozta a legtöbb feszültséget az epizódba -bár én azt hittem, hogy a hűtőkamrában a papának lesz annyi hidegvére, hogy megoldja a fiai helyett a problémát, de aztán a srácoknak kellett vállalni a lélekölő feladatot. kíváncsi leszek, hogy ez mennyire hat majd a lelkükre, mert most még inkább csak a sokk látszott csak rajtuk -és én akkor fogok igazán rákattanni a sorozatra, ha kellően rágjuk majd ezeket a lelki folyamatokat... (##11.25.)
tisztelem kurt sutter-éket azért, mert testvér-sorozat címén nem ugyanazt adják el nekünk még egyszer -és nem (csak) arra gondolok, hogy egy másik motoros banda van a fókuszban, vagy hogy délebbre került a cselekmény... mert felvarrós bőrmellények ide, klubházas bütykölések oda, ez bizony egy kartelles történet, amibe többé/kevésbé be van vonva egy motoros klub is... először úgy is tűnt, hogy túl van bonyolítva a viszonyrendszer, de aztán jól mozgatták előre az eseményeket, tisztult a kép -és sokat köszönhetnek sutter-ék a határnak, hogy mindkét oldalt be tudják mutatni. mert számomra a mexikói jelenetek miatt lett érdekes a show, az ottani lázadók lopták az mvp címet (élükön a csodás adelita-val). de ezt azért is tudták megtenni, mert maguk a klubtagok kevéssé tudtak izgalomba hozni, vagy mondjuk inkább azt, hogy nem kapták meg a lehetőséget, hogy kötődjünk hozzájuk... és ez az igazi vonzalom hiánya okozta a hektikus nézésemet is, nem mindig volt kedvem visszatérni a poros határmenti kisvárosba... viszont a potenciált érzem, főleg azután lendült meg a sorozat, hogy elkezdték az igazi kavarást a hatóságokkal -ha erre megyünk tovább jövőre, akkor könnyebben nyomok majd én is a play-re...
„you cannot double-cross the u.s. government. we’re not escobar. we don’t own a country.”
az epizód nézésének vége-felé villant be, hogy mennyire megváltozott a felállás a kezdetek óta, hogy milyen nehéz rámondani bárkire is, hogy ő a sorozat fő-gonosza -mert szép organikusan módosul az, hogy mit gondoljunk a karakterekről... mert gallindo jr-ról könnyű volt feltételezni, hogy ő lesz a nagy nemezis (a magánélete és a biznisze miatt is, ráadásul kíméletlennek is tűnt), most viszont egy ügyes húzással kimozdították ebből a pozícióból -ugyanis addig lavírozott, amíg a lázadók oldalán találta magát. de akkor így az államügyészi hivatal tölti be a főgonoszi űrt...? (két negatív karaktertől ráadásul búcsúztunk is ma, mert gallindo pontosan tudta, hogy mivel erősítheti meg adelita szövetségét -ha tálcán nyújtja át azokat, akik a családja lemészárlásáért felelősek)... a hosszabb játékidőt ma beszélgetésekkel töltöttük fel, főleg az elején, amikor angel megtudta az öccse titkait, és nem csak alkoholba és verekedésbe fojtotta a bánatát, hanem ki is kellett beszélnie a sértettségét... (animal alert: próbáljuk kiszedni a szimbolikát a ’csörgőkígyó megeszi a patkányt’ képből...) (tipikus tesztoszteron-túltengés az, amikor problémát okoz az, hogy egy nő is részt vesz egy megbeszélésen -hát ha még kettő is...) (##11.25.)
„i don’t want to bring your husband down, señora. i want to build him up, empower him.”
mi tisztességes állampolgárok naivan azt hisszük, hogy a rendvédelmi szervek csupán azért dolgoznak, hogy betartassák a törvényt -pedig láthattuk már eleget hollywood (torz?) tükrén át, hogy a saját hatalmi érdekeik mentén cselekszenek sokszor, túllépve a törvényes kereteken. és mr.potter most úgy csavarja a szabályrendszereket, hogy a néző sem háborodik fel az amorális tettein, inkább szórakozik -de egyébként az összeesküvés-hívő énünk készségesen elhiszi mondjuk a cia-ról, hogy támogatnak bizonyos kartelleket, hogy olyan mederben haladjon a szervezett bűnözés, amibe ők akarják terelni azt... a nagy akció gallindo-ék ellen további löketet adott a feszültségnek, mert nem lehetett tudni, hogy ezekiel mennyire lesz veszélyben ezek után... az anya-ölést nem vettük talán annyira komolyan, mint kellene, két cigi után már coco is tudott poénkodni a helyzeten. de baszki, nem lehetnek ilyen átlátszóak sutter-ék, a hátsó-lámpa kitörésének pillanatában tudtam, hogy mi lesz az epizód befejezése... (oké, állat-fétis, és oké, hogy a patkány az árulás szimbóluma, de ha ennyire az orrunk elé rakják a szőrös dögöket, az már didaktikusnak hat...) (ha sutter nem is rendez az évadban, azért a jó barátját, peter weller-t meghívta a kamera mögé.) (##11.24.)
„hit that location. slaughter every fucking one of them.”
az első percekben nem tűnt jó ötletnek, hogy a hétvégi munkából hazaérve ezzel az epizód lazuljak le, mert úgy nézett ki, mintha megint ugyanazokat a köröket futnánk, mint eddig, aztán két érdekes szál is elindult, és én máris éberebb lettem... pedig ebből az egyik csak egy side-küldetés volt, ezekiel egy kislány pesztrálását kapta feladatul, ami sutter-módra azt jelentette, hogy kikövezték a sztorit egy nyakon-szúrt hullával, egy lángoló kamionnal, egy rendőrség elöli meneküléssel és egy kislánnyal, aki gond nélkül ajánlaná fel a testét hálája jeléül... de nálam jól működött ez a gebaszt-gebaszra halmozó al-küldetés (és bár az autós üldözés kissé kaotikus volt, azért felix alcalá egy-két szép képet ide is be tudott csempészni (lásd pl. a termőföldön való bujkálást))... tetszett az az intelligencia is, ami a lázadókból árad, ahogy végig tudják vinni a trükkös akcióikat, és nem csak ésszel múlják felül az ellenfeleiket, de az érzelmeikkel is jól játszanak. vagy csak gallindo jr lett óvatlan a fia közelségétől... (továbbra is csak pár szépia képen csepegtetik a szomorú múltat, de talán enélkül is megértjük már ezekiel tetteit, nem tudom, hogy igazán szükség van-e ezekre.) (ja, és az elején nem értettem, hogy minek exponál a rendező a vörös macskára, de aztán lett szerepe a dörgölőző doromb-gyárnak a későbbiekben.) (##10.14.)
„we lock this shit down today, we’re one step closer to pushing out galindo. the club wins. we win. then it’s all just putas and plata.”
a határ-menti sakktábláról hiányzott még egy fontos figura -a brutalitásra hajlamos, pénzéhes mexikói rendőr... bár ott volt ez a határon túli kaland (most már a hagyományosnak mondható túlbonyolítással, mert nem csak a rendőrség vonódott be az ügyletbe, de veteránok és egy afgán tolmács is -na meg persze a gyerekharcosok, akikre még mindig nem tudom, hogy miként tekintsek, mert furcsa látni, hogy ennyire szenvtelenül kezeli a sorozat ezt a húsba-vágó vonalat), de leginkább az érzelmi gubancokba mentünk bele, főleg emily körül kavarognak a zavarok, hiszen ő maga sem tudja, hogy mit akar, bűntudata van ezekiel miatt, utálja, hogy a férje láncok között akarja tartani, mégis vonzódik mind-a-két férfihoz... hogy további bonyodalmak épüljenek a sorozat sűrű szövésű szerkezetébe, elkezdődött (a teljesen jogos) ujjal mutogatás a klubbon belül, azaz szorulni fog a hurok az árulóként viselkedő srácok körül... (ugye ti is szeretnétek, ha edward james olmos megmutatná, hogy milyen az, amikor visszatér a régi brutális énje, nem csak én...?) (##10.08.)
„shit has slid downhill so fast. the rebels were an x-factor no one saw coming. now we need more than the things that your photographic memory can record.”
na, a motoros bandák, a drog-kartell, és a mexikói lázadók mellé már csak a redneck-ek hiányoztak a pálmafák alól... és persze nem érik be sutter-ék annyival, hogy önbíráskodó határőröknek ábrázolják őket, akik kedvtelésből néznek bele a távcsöves puskák célkeresztjébe, hanem az ő szálukat is meg kell bonyolítani egy kis gyógyszer-csempészettel... na nem mintha a magánéleteknél nem azt érezné az ember, hogy mindig rá akarnak tenni még egy lapáttal a titkok feltárásánál -mert mindenkinél ott sötétlik a múlt, van eltitkolt gyermek, van megváltoztatott személy-azonosság. nem lehet, hogy túl közel volt a mexikói határ, és átszivárogtak a szövegkönyvbe az ottani kulturális hatások...? de ez még változhat, ha lerántottuk a leplet ezekről a foltokról, tényleg érdekessé és fontossá válhat a magánélet is. például túlléptünk a szöszinél is a gyerekén való aggódáson, sőt, kifejezetten intelligens karakternek akarják beállítani -csak kár, hogy a férjével kapcsolatos naivitását nem tekerték le egy kicsit jobban ugyanezzel a mozdulattal... a klub-élet rendben van, ott a vér a pucában, összeakaszkodnak a srácok akár a nagyobbakkal is -plusz én tökre bírom, amikor az öreg mayan alvarez tanácsokat osztogat. (##09.27.)
„you did what a mother does. followed your instincts. sometimes that’s all we have.”
kicsit a kontrasztokra építkezett a mai rész -kezdtük a lázadókkal, akik szimpatikus (és empatikus) csapatnak vannak beállítva, annak ellenére, hogy nem félnek bemocskolni a kezüket a céljai eléréséhez (lásd csecsemőrablás, drog-árusítás), közben meg a határ túloldalán ott voltak a rend őrei, akiknek papíron a jófiúknak kellene lenniük, és simán elhozták az ’epizód legnagyobb köcsögei’ címet... kitártuk ma a nemzetiségi kaput, a latinók és a kínaiak az indiánok kaszinójában találkoztak, hogy kezet rázzanak üzleti ügyekben, valamint hogy keményen példát statuáljanak... ez utóbbi azért is kellett, mert folyton a felszínen akarják tartani a kettős játszmákból áradó feszültséget -és sikeresen is teszik ezt (még?)... ha már ellentmondások, gallindo jr-nál is azt érzem, hogy összetett személyiséggé akarják formálni, nem ragadnak meg a tucat-drogkartell-főnök kliséknél. mert látjátok, nem csak megölni képes a gyerekeket, de hatásosan be is tudja őket sorozni (gyerek-)kémnek a szervezetbe -sőt, a hálószoba sötétjében ő is esendőnek mutatja magát... a kedves felesége még épp a határon belül táncol nálam a drámájával, de jelenleg megérthető még, amiért ki van készülve a gyermeke eltűnése miatt... edward james olmos végre kimozdulhatott a húsos pult mögül, meg is mutatta, hogy nem sok keményebb ember van nála a környéken... (##09.19.)
„earn trust. if not, they’re gonna skin you alive.”
még csak a második rész, de máris szügyig járunk a füstölgő hullákban... kicsit azt is érzem, hogy nem igazán hagyják lélegezni az anyagot, folyamatosan kapjuk az infókat, fedik fel a rejteget titkokat, a többi időben meg felpörgünk, motorra pattanva autós-üldözünk vagy csak kiosztunk pár pofont. hiányoznak a csendes pillanatok... valószínűleg a határ és a mexikói rögvalóság tehetnek róla, de máris sokkal magasabb szinten tobzódik az erőszak a sorozatban, mint az anya-sorozat a kezdeteinél. és ez még fokozódni fog, amikor igazán elszabadulnak a kölcsönös megtorlások hullámai -az már most látszik, hogy a kartell-főnököt igazi gecinek akarják ábrázolni, akinek egy percig sem okoz álmatlanságot, ha egy ártatlan gyerekkel kell kegyetlenkednie (mert ez még akkor sem oké, ha a családja miatt nem tud tisztán gondolkozni)... az meg igen gyanús, hogy a főhősünknek sutter-ék szuperhősi tulajdonságot is adtak, mert már másodszor válik fontossá az, hogy jó megfigyelő, hogy egy motoron suhanva is simán megjegyez egy út menti rendszámot... (örülök, hogy chucky-nak sikerült új munkát találnia a testi fogyatékossága ellenére is -ilyen cameo-kat várok továbbra is sutter-éktól, mint régi-rajongó-simogatást...) (##09.12.)
„la sangre es la sangre.”
mindig érdekes kísérlet egy elismert sorozatnak kvázi-folytatást kreálni egy új alkotás képében, mert lesznek majd ős-rajongók, akik húzzák a szájukat, hogy miért nem pont ugyanazt kapják, mint régen, az új nézők viszont esetleg vonakodhatnak belevágni, mert attól tarthatnak, hogy elvesznek majd az utalás-halmazban. jelentem kedves olvasóim, hogy kurt sutter-ék úgy tűnik, hogy megtalálták a vékony mezsgyét a kerítés mindkét oldalán... mert a nagy testvér árnyékából leginkább a tesztoszteron-szagú maszkulanitást emelték át (az átható benzin- és olaj-szagot, a tekintélyes arc-szőrzeteket, a felelőtlen lövöldözéseket), de maga a történet önálló lábakon áll, az utalások kimerülnek egy-egy karakter felbukkanásában (azért a börtönös flashback-nél kihagyott kettőt a régi rossz szívem), de azért lehet érezni, hogy a régi sorozat kaszásai is ott ülnek a nyeregben nem messze a fő tűztől... tudatosan más utat is akartak, mint amit anno jax-nek szántak (hősünk most egy prospect), de a terhelt múlt és a bűnbe ágyazódás most is adott, ahogy a nagy kérdés is ismerős már: lehet-e jó útra téríteni egy ilyen klubot, amit a korábbi felsővezetés tévútra vitt...? (a brutalitás már a samcrow-ban is jelen volt (pl. hát-tetkó leégetés), viszont az új fx-politikának hála már a káromkodásokat sem kell nélkülöznünk...) a régi sorozat iránti nosztalgikus szeretetet félretéve is tudom azt mondani, hogy gondolkozás nélkül maradok a nyeregben, mert érdekesen vázolta fel ez a pilot a határ két oldalának törékeny viszonyait, jól megcsavartak egy-két karaktert ahhoz, hogy várjam azt, hogy felemelkedjenek vagy elbukjanak... (##09.03.)
„we may not be a house of numbers, but we are a house of love.”
annyira utálom, hogy a drámák arra kondicionáltak minket éveken át, hogy aggódjunk a karakterekért, mert azt gondolták az írók, hogy azzal tudják fenntartani a figyelmünket, hogy lenyomják őket a mélybe -és nehéz az ember fejéből kiverni ezeket a félelmeket, pedig idén majdnem végig azt bizonyították ryan murphy-ék, hogy igenis lehet pozitívan állni az élethez. ezért a finálé alatt is sokat szorongtam, mert féltettem damon-t, hogy a hülye videoklipp miatt kirúgják vagy megsérül, féltettem angel-t, hogy esetleg a fehér srác agresszív lesz vele, féltettem blanca-t, hogy nem kapja meg, amit megérdemel. de tudjátok mit? ez a félelem fontos, mert azt jelenti, hogy ilyen rövid idő alatt is sikerült nagyon megszeretnem a karaktereket... de úgy látszik, ennek az írószobának nem kell sok idő az építkezéshez, hamar kerítettek egy új házat, akik ellen nagyon könnyű volt szurkolni, elégedettséggel tölthetett el minden perc, amit a megalázásukra szántunk... mert elektra már nem lehetett ellenség, hosszú utat jártunk be vele, mire kicsit jobb emberré vált (például a lelkes verziója kifejezetten cuki!). de hát ez van, ha valaki blanca közelébe kerül... nagyon szeretem azt, ahogy az érzelmi középpontba helyezték mindenki legnagyobb szívű anyukáját, aki egy jótündérként járta körbe a mai részt is, önzetlenül segített és osztotta a kifogyhatatlan szeretetét... nem tudtam, hogy hol fogják elvágni az évad fonalát, de nagyon jólesett végül, hogy egy ilyen magas ponton búcsúztunk ettől a nagyon szerethető társaságtól (és ugye nem kell mondanom, hogy a kihívás alatt az ágyról felpattanva pózoltam én is a tévé előtt!) (##08.25.)
a sorozatok kiválóan alkalmasak arra, hogy bemutassanak olyan szubkultúrákat, amiket egyébként nekünk kívülállóknak nehéz lenne megismerni -mert igenis érdekes belesni mondjuk a motoros-bandák olaj-foltos garázsaiba, vagy akár transzszexuálisok csillogó éjszakai életébe... ryan murphy és szorgos csapata egy újabb történelmi túrára invitált minket, ahol ezúttal a kor tipikus jellemzői nem tolakodnak a karakterek elé (bár bizonyos elemei (aids) fontos történeti kellékek lettek így is). és ezeket a karaktereket úgy alkották meg, hogy hamar ki tudjon alakulni irányukba a kötődésünk -de az egész évadra jellemző volt, hogy érzelmi alapon közelítettek meg minden percet, bevonva minket nézőket is az örömökbe és bánatokba... a ball-ok világával ezen felül behozták azt a színes kavalkádot, amit elvártunk ettől a vibráló szubkultúrától, és ki is egyensúlyozták ezekkel a harsány részekkel a csendesebb karakter-pillanatokat... bár a pilot-nál még azt mondtam, hogy nem tudtam annyira bevonódni, mint szerettem volna, nem kellett sok idő, hogy a szívembe költözzön a sorozat, és ha már befészkelte magát, akkor valószínűleg hosszú időre ott is marad. mert ahol a szeretetet tűzik a (szivárvány-színű) zászló csúcsára, azt csak tisztelni és szeretni lehet.
„when was the last time you got the chance to take a ride in a brand-new pussy?”
tényleg ilyen válogatósak a perverzek? az operált transzszexuálisok páriák lesznek a közösségben...? régóta érlelt drámákat pukkantottak ma ki az írók, emiatt nem is volt olyan felemelő nézni az epizódot -bár egy kis könnyebbséget is próbáltak csempészni a szomorkodások közé, leginkább az abundance házból függetlenedni vágyó csajokkal, akiknek az egója nem tudom, hogy miként fér be a ballroom-ok égbeszökő teteje alá... és pont most könnyen szabadulhatnak ms.elektra karmai alól, mert túlságosan védtelen nő lett azzal, hogy nővé vált, és szomorú látni, ahogy anyagilag is elindul a lejtőn, mert elveszítette a kitartóját... evangelista-éknál sem vidámabb a helyzet, blanca a kemény arcát szedte elő, egy nyomozó keménységével kutat és kérdez ki, komoly töréseket létrehozva a gyermekei között... de tudtuk, hogy papi szegi a szabályokat, úgyhogy várható volt ez, viszont azzal megleptek, hogy ezután pár percre tudták hozni a tökéletes wire érzést a sráccal, igaz nem sokáig tartott az utcai terjesztés, mert azonnal lecsaptak a zsaruk... stan-ből nem volt nehéz kihozni a kispolgárt, csak el kellett vinni egy ball-ra, ahol egy pillanat alatt telítődött a látvány és a hangulat sokkjától, és ennyi elég is volt, hogy hátat fordítson angel-nek -ilyen a mindent legyőző szerelem, mi...? (##08.25.)
„are you a g-string? no! so stay out of my ass.”
kulcs-fontosságúnak érzem, hogy ryan murphy-ék ennyire jól eltalálták az arányokat az ’igazság’ és a túlzások között. pray tell intervention-je például jó példa erre a tételemre, mert amíg valóságosnak hat a veszekedés, a néhány erőteljesen megnyomott mondatvég elemeli kicsit a talajról a jelenetet. vagy mondhatjuk a kórházi szórakoztató eseményt is, ahol a szív megszakad a betegeket látva, de az énekléstől musical-es lesz a hatás (az arcok előtt elúszó kamerától meg egy kis 'glee' vibe-ot is éreztem, bár valószínűleg minden zenés jelenetnél ezt írnám, ha egy ryanmurphy-show-ról van szó)... tetszett ahogy kezelték az elődvárosi feleség szálát, hogy emberi módon tudott beszélni angel-lel, majd határozottan tette meg ezután a következő lépéseit, nem csak sírt egy sarokban (az is érdekes, hogy a megcsalással megkérdőjelezi saját magát is, úgy érzi, hogy most már lehet több is, mint anya és feleség)... jó érezni a show flow-ját, jó ütemben pörgetik az időt, megengedik, hogy megmártózzunk az érzelmekben, hogy egy pillanatra elvesszünk a szomorúságban, aztán visznek tovább határozott lépésekkel... (bár már felvetettem a kamera-mozgást a dal-betéteknél, de mindenképp ki akartam emelni, hogy milyen jól működött ma a rendezés, hogy az arcokra fókuszálva ki tudta emelni az érzelmeket -és mindezt egy első próbálkozó (janet mock) érte el, úgyhogy még nagyobb mozdulattal jár a kalapemelés!) (oh, trace lysette is bekukkantott a show-ba, ami azért nagy öröm, mert a transparent óta nagy szerelmem!) (##08.25.)
„god hath bestowed upon you a great many gifts. charm, beauty, sensuality. but the thing that you can thank him for is that he made you a woman. perfection. shine, woman. glow, woman. give us permission to celebrate you in all your feminine glory.”
nem mindenki képes nosztalgiával visszanézni a múltba, de egy szomorúbb sorsnál is különbözőképpen fájhatnak bizonyos emlékek... megérthető, hogy blanca nem akart visszamenni a családja körébe, és be is igazolódott a félelme azzal kapcsolatban, hogy ellenségesen fogják fogadni ennyi év után is, de mégis szüksége volt arra, hogy ott legyen, hogy elbúcsúzzon (bár kiszámítható volt, hogy a testvére végül bekopog majd az ajtón egy kicsit enyhítve a családon belüli feszültséget, mégis jól működött az a jelenet is)... szép kontraszt volt a szülő-anyával szemben a fogadott anya, a hidegségre ugyancsak hajlamos ms.elektra, aki iránt akkor is tud blanca emberséget mutatni, ha nem felhőtlen a viszonyuk. és a ball-ok királynője nem csak a testét változtatta meg a kórházban, hanem egy kicsit személyiséget is váltott, jobb anya lett... nem tudom, hogy mit várjak attól, hogy a középosztály-béli háziasszony felkutatta a férje titkos életét, mindenesetre eddig nem volt jellemző a sorozatra, hogy ilyen cliffhangerekkel hagyjanak minket lógva (btw, hülyén érzem magam, hogy nem tudok kate mara-nál elvonatkoztatni attól, hogy tudom, hogy milyen (gazdag) családba született bele, mégis egy szerényebb anyagi háttérrel rendelkező karaktert játszik...) (##08.24.)
„you think i was born a butterfly? i am who i am because i know who i am, and i refuse to ever let anyone ever tell me otherwise.”
ezek a bátor nők önmagukat építették fel, de pont ezért van bennük ennyi bizonytalanság is, mert az általuk elképzelt tökéletességnek akarnak megfelelni. ezért van az, hogy be akarják fejezni a transzformációjukat a nemátalakító műtéttel, ezért teszik kockára az egészségüket azért, hogy a megfelelő helyeken kerekdeden nőiesnek lássa őket minden szempár -és ezekből a bizonytalanságokból adódnak a párkapcsolati problémáik is. mert elég-e az, amit aktuálisan nyújtani tudnak a partnernek, vagy a másik el tudja-e fogadni azt, hogy ők így tökéletlennek látják magukat. ráadásul ott kattog bennük az a veszélyes gondolat is, hogy vajon ki-és-miért vonzódik hozzájuk...? meg kellett szoknom ms.elektra nyersebb (pökhendibb) stílusát, de most már át tudom érezni a lelki felkavarodását, az öregedés és a nővé válás drámai elegyét... bár egy alkohollal megkent hülyeségből indult, át tudtam élni angel-ék veszekedését is, ahol az az érdekesség is kiderült, hogy a srác korábban is össze volt már zavarodva a vonzódását tekintve... a testkép-problémák mellett egyéb testi bajok is fokozták a mai epizód drámai hőfokát, mert most merültünk el igazán először az aids-parában, és ahogy várható volt, a négy teszt közül nem lehetett mindenki negatív, mégis szíven tudott ütni, ahogy egy meleg karakter átélte élete legnagyobb rémálmát, ahogy kimondták rá a végzetes ítéletet: pozitív lett a teszt... (szándékos, hogy a városi látképbe mindig belekomponálják a word trade center tornyait, vagy tényleg mindenhonnan lehetett látni őket?) (##08.23.)
„all of your christmas dreams will come true.”
annyi szarság ömlik az emberekre a mindennapi életben, hogy igenis kijár néhány percnyi felhőtlen boldogság -még akkor is, ha ez a képernyőn tömény giccsnek is tetszik (a karácsonyfák fényének tükröződésében egyébként is könnyű beleesni a tojáslikőrök édes ragadásába), de az itteni készítő-csapat elérte, hogy félre tudjam tenni a szívkérgem nagyrészét, így hatalmas érzelmes mosollyal tudtam befogadni a felém pattogó szeretet-szikrákat (és ha már a harmadik résszel ilyen érzelmi behatással bírnak rám a karakterek, akkor mi lesz még később?)... lehet, hogy azért is fogadtam könnyen az epizód végét, mert ünnepek ide-vagy-oda, igen komolyan rángatták az írók a karakterek lelkivilágát. most először néztünk be a kórházba aids-betegekhez, bekerült a témák közé a nem-átalakító műtét is, és blanca mamának is fel kellett vállalnia az első komolyabb konfliktusát a házban... angel-ék kapcsolata elég kettős színezetet kapott, mert míg a csendes meghittség szép volt, azért a fehér srác még nem fog elszakadni a feleség szoknyája mellől (btw, azt hittem, hogy james van der beek csak az arcoskodó yuppie-t fogja hozni, nem gondoltam, hogy féltékenységből ekkorát tud harapni)... damon-éknál meg már komolyan aggódom, túl hamar meglett a srácoknak a cuki boldogságuk, az ilyet nem viselik túl jól az írók... (##08.21.)
„the new york city nightlife is segregated.”
még szerencse, hogy valami istenáldotta zseni kitalálta a pózolós ball-okat, mert egyébként a fekete transzszexuálisoknak borzasztóan magányos lenne az élete -kitaszítottak a kitaszítottak között, még a férfi meleg közösség sem tűri meg őket a saját akoljukban (az már egy más kérdés, hogy a fiatal fehér village-béli srácoktól mi mást várna az ember). és lehet harcolni az elfogadásért, azért hogy legalább ez a közösség összetartson, de ahhoz piszok sok kitartás kell... és blanca-ban van egy jó adag belőle, de én örülnék annak, ha egyelőre még csak a családja felépítésére koncentrálná ezeket az energiáit, mert hamar az kiderült, hogy az anyaság jól megy neki. persze kénytelen odatenni magát a ball-okon is, mert csak egy egészséges versenyszellemmel emelheti a háza ázsióját... damon szála ma nagyon jól működött, ahogy a szűz meleg srác megtapasztalja az első vonzalmát -és még a balettba is beleszeret (féltem is a naiv párát, tuti hogy valami drámait terveznek vele a gonosz írók)... a középosztály-béli fehér srácnál viszont sikerült meglepniük murphy-éknek, hogy nem azzal akar kitörni a középszerűségből, hogy új formáját választja a szexnek, hanem az igazat, a valódiságot látja angel-ben, és azért vonzódik hozzá, mert üdítő számára a személyisége, ki tud vele törni abból a hazugság-buborékból, amiben él... (##08.20.)
„god bless ronald reagan.”
madonna mindig is a trend-követés királynője volt, egy világsztár a kirakatban, aki adaptálta magának az alulról jövő trendeket -aki nem ássa bele magát a popkultúrába, az sosem fogja megtudni, hogy a vogue pózokat a newyork-i meleg-közösségtől kölcsönözte... ryan murphy mindig is értett ahhoz, hogy a lendületes pilot-jaival magával rántson a sorozatai gondosan kimunkált világába, így érdekes, hogy pont egy olyan alkotásnál éreztem az elején magamat kissé távolságtartónak, ami papíron pont nekem készült, mind a korszak, mind a téma-felvetései közel állnak hozzám... 1987, a reagen-korszak kinevelte a maga gyermekeit, donald trump zászlója alatt menetelnek a yuppie-k, miközben a konzervatív kurzus az underground-ba löki a különcöket, a melegeket és transzszexuálisokat, akik így egy erős szubkultúrát építenek ki maguknak az életvitelükkel és a rendezvényeikkel... talán azért éreztem inkább egy nagy ígéretnek ezt a pilot-ot, mint egy igazán magával-ragadó kezdő egy órának, mert a karakter-kezdemények mellé felsorakoztatták murphy-ék az összes kötelező kelléket, a meg nem értett meleg srácot, a titkos életre vágyó fehér fickót vagy a háttérből leselkedő aids-járványt. ugyanígy megvoltak a tanulság-morzsák is önmagunk elfogadásáról és az álmaink kergetéséről. de azért nem bántó, hogy (jelenleg még) nem eredeti a tartalom, mert színpompás kavalkáddal burkolják be az ismerős elemeket, amiktől szerethetővé válik az egész. és nekem ennyi ígéret elég is, hogy befizessek a folytatásra is. (ryan murphy-nek (és állandó csapatának) jár persze a kalapemelés, mert a fáradhatatlan munkatempójukban most is szakítottak időt egy olyan témának, amit még nem igazán mert senki megénekelni a televízióban, és tisztelte annyira az alapanyagot, hogy felkutatta az országot a legtehetségesebb transz színésznőkért. arról már nem is beszélve, hogy nem volt hajlandó elvágni az ’i wanna dance with somebody’ című klasszikusra bemutatott tánc-nagyjelenetet...) (##08.16.)
„i’m a good person. i deserve love.”
azt hiszem nem sok képregény-sorozat engedhetné meg magának, hogy a régóta érlelt összecsapást a finálé első perceiben lerendezze egy rajzolt elemekkel dúsított sing-off-ban, stílusosan, kiszámíthatatlanul... ahogy azt sem gondolnám, hogy a szuperhősök világából inspirálódó alkotások olyan gyakran mernének a fináléjukban ilyen sötét és megkérdőjelezhető útra lépni -elültetni a bogarat minden néző fülében, hogy vajon a hőse tényleg akkora hős-e, mint eddig gondolta. és itt nem csak arról van szó, hogy mindenki azt bizonygatja, hogy david tévútra tévedt, és mostantól le kell szedálni a sötét gondolatokkal kacérkodó elméjét, hanem egy kellemetlen ellentmondásba is sodorják egy (elvileg) csak fejben elkövetett szexuális aktus miatt. és a mai kényes világunkban merész húzás erről a témáról így beszélni, hogy egy pozitív karakter esetében kérdőjelezzük meg azt, hogy beleegyezéssel történtek-e a dolgok... még szerencse, hogy az fx-nél imádják a különlegességeket, így a sorozat (remélhetőleg) nem egy elbukás-történet szomorú históriája marad mindörökké... (david személyiségei újra manifesztálódtak, és persze most is öröm volt nézni dan stevens-t, ahogy apró különbségekkel játssza az alteregókat.) (##06.13.)
elveszni egy elmében jó, mert izgalmas kirakni a gondolatok puzzle-jét, feltérképezni a homályba vesző részeket. csakhogy kell egy vezérfonál, amibe belekapaszkodhat a befogadó, mert a szerteszét futó ötletek erdejében elveszik -és akkor oda az érdeklődése egy része... és úgy érzem, hogy noah hawley-ék egyszerre akartak túl sok és túl keveset idén, mert nem volt egy vastag sztorijuk, ami mentén egyenletesen haladhatott volna az évad, viszont rengeteg kitérővel jutottunk el a végjátékra, különböző elmékben bolyongtunk (szó szerint), víziók és belső félelmek hátráltatták a lépéseinket, és ez a szétfolyó dramaturgia nem segített abban, hogy igazán tűzbe tudjak jönni ezektől a fejezetektől... az sem segített, hogy megváltoztatták a syd és david közötti dinamikát, kivéve azt a szeretetteljes vonzódást a képből, ami az első évad egyik nagy fegyverténye volt (hjaj, mindig látszik, hogy mikor vonzódom egy párkapcsolathoz: amikor az elhidegülés miatt panaszkodom)... viszont az agyamentséget még mindig tudtam értékelni, arról már nem is beszélve, hogy még mindig ennek a sorozatnak van a legerősebb vizuális koncepciója, gyönyörű az operatőri munka, dugig van tömve képi gag-ekkel és ötletekkel minden egyes kockája.