soroló

„legion —the world-killer.”

nem tudok artisztikusabb dolgot elképzelni, mint hogy szól a radiohead-től a ’true love waits’, miközben egy hatalmas rózsaszín kád-dugó terpeszkedik el a kietlen tájon... de tele volt az epizód ilyen szimbolikus agyzsibbasztásokkal, méretes hangvillával, gyilkos minotaurusszal, veszélyes fegyvernek kinéző here-parittyákkal... pedig úgy tűnt elsőre, hogy az epizód célja csupán annyi lesz, hogy farouk (aktuálisan melanie testében) elülteti syd-ben a kétely magvait, megrendíti a bizalmat a szerelmében, és ehhez egy csomó régebbi felvételt használnak, kicsit recap-show-vá alakítva a részt... persze rá is játszottak arra, hogy ne csak hősnőnkben forogjon a kétely kése, hanem bennünk nézőkben is, ezért david-et kicsit az őrület útjára terelték (btw, mi volt az a felálló hajú kezdés?)... régóta érzem már, hogy kerry nagy ajándéka a show-nak, ma is teljes erőbedobással vetette bele magát minden fizikai helyzetbe, és ki is használták, hogy milyen jól néz ki, ahogy kilassítva üti az ellenséget egy bottal... ennyi (sivatagi) bolyongás után az ember már teljesen összezavarodva várja, hogy vajon mit fog kapni a fináléban... (##06.06.)

„i finally got caught. and here we are.”

egy finálé akkor lesz igazi korona, ha minden egyes pillanatában a korábbiakra építkezik -és azok a pillanatok lesznek igazán kiemelkedőek, amikre a kezdetek óta várunk. stan beeman-ék a pilot-ban költöztek jennings-ék mellé, így a legelső rész óta tudjuk, hogy az fbi ügynök és a szovjet kémek konfrontálódni fognak egymással. és lehetett itt előre vizionálni valami gyilkos pisztolypárbajt, de a sorozat alkotói szerencsére ennél sokkal intelligensebben és sokkal americans-esebben oldották meg ezt a csúcspontot -keserű monológokkal, elviselhetetlen feszültség közepette... de annyi réteg rakódott a kényszerű szomszédságra (mondjuk kötődés és barátság), hogy valószínűleg az lett volna a hiteltelen, ha stan keze megremeg a ravaszon. bár az évadban elizabeth volt az aktívabb, most philip vette át a kezdeményezést, ő beszélte le stan-t arról, hogy feladja őket, és ő mondta ki a végszót a legnehezebb döntésekben -például abban, hogy hátrahagyják a fiúkat... bár szerintem senki sem számított happyend-re, erre a különböző érzelmeket kombináló befejezésre sem voksoltak volna sokan. mert vérveszteség nélkül megúsztuk a lebukást és a nagy menekülést, de a család romjai felett nem lehet megnyugvást sem érezni... már azt is kínkeserves volt átélni, hogy a szülőknek úgy kell döntenie, hogy az egyik gyermeküket hátrahagyják, de aztán látva az arcukat a vonaton, ahogy paige-re néznek, az volt igazán az a pillanat, amikor vissza kellett nyelnem néhány könnycseppet... nekem nincs bajom azzal, hogy kvázi nyitott a sorozat vége, mert jennings-ék élete az eddig ismert formában lezárult (szimbolikusan egy mcdonalds-ban búcsúztatták az amerikai életüket), így megfelelő nyugvópontja lett ez a csodás finálé az évadnak. (azért nem bírták ki, hogy ne lebegtessék meg azt, hogy renee is áruló...) (ezerszer elhasználták már a ’with or whitout you’-t a u2-tól, mondhatjuk, hogy a fülünkön jön már ki, de mégis baromi jól működött itt is, amikor bono falzettben nekiállt ’ó-óó’-zni...) (##06.02.)

rossz lelkiállapotban kezdtük az évadot, és ez ki is tartott a végéig -nem is örültem annak, hogy ennyire elhidegítették egymástól a jennings-házaspárt. azzal, hogy philip visszavonult a fő szakmájától, kicsit háttérbe is szorult az évadban, így az aktívabb elizabeth jobban ki tudott emelkedni -a küldetéseivel, a lelki ronccsá válásával, az egyre kegyetlenebb munkamódszereivel... bár ezek a küldetések inkább mellék-kalandoknak tűntek most is, mert bár felszínesen érintettük a hidegháború szelídülését, a rendszerváltás recsegő/ropogó szellemét, igazán nem mentünk a mélyére a formálódó politikai változásoknak... de nem is kellett, mert mindent az utolsó évad szellemiségének szenteltek alá, minden lépcsőfok a lebukáshoz vezetett egyre közelebb... a lassú tempó most is adott volt, de azért néha kegyetlenül belénk tudott marni idén is a sorozat egy-egy pillanattal vagy epizóddal...

az elmúlt tizenöt év tévés aranykorszaka számtalan nagyszerű antihőst termelt ki magából -jennings-ék talán annyiban különlegesek, hogy felszínen ők egy esendő és emberi család, mindennapi problémákkal, és csak a küldetésük teszi őket a morális szürkezónába. igazi tükörképe ez az igazi kémek feladatának, mert a közösség szemében unalmas átlagembereknek kellett tűnniük, hogy hatékonyan tudják bepiszkítani a kezüket a kémtevékenységekkel járó piszkos munkával. és a sorozat legműködőbb eleme is ez a meghasonlás volt, a beépült kémek dilemmája, mert nekik úgy kell megőrizniük magukban a hazaszeretet, hogy közben tökéletesen magukévá kell tenniük az amerikai álmot is. úgy kell a boldog család látszatát kelteniük, hogy tényleg szeretet éreznek egymás iránt... persze dramaturgiai szempontból nem ártottak a különböző mellék-küldetések, amiket az évek során véghez kellett vinniük hőseinknek, de azok inkább csak feszültséggel támogatták meg a nagyon izgalmas pszichológiai mélységeket, mint hogy igazi fókuszt jelentettek volna... a beépülés illúziójához elengedhetetlen volt egy teljes család képe, amihez nyilvánvalóan gyerekeknek is illik tartoznia, így kicsit féltem az elején, hogy a lázadó tinik lesznek a sorozat gyenge pontjai, de aztán annyira jól kezelték paige szálát az írószobában, hogy ő lett az egyik kedvenc karakterem a sorozatból (henry-ről most inkább felejtkezzünk el úgy, ahogy az írók szoktak)... de a különböző mellékszálakban is volt egy csomó karakter, akikhez szívesen kötődtem (szerelmes voltam nina-ba és a szívem mélyéről sajnáltam martha-t)... de a középpontban végig elizabeth és philip jennings álltak, akik igazán összetett karakterekké formálódtak az évek során, nagyon szerettem azokat a pillanataikat, amikor erősen ragaszkodtak egymáshoz, azokat az intim perceiket, amikor igazán megnyíltak egymás előtt. köszönöm keri russel-t és matthew rhys-t is, akiket én itt fedezhettem fel magamnak igazán, és akik minden egyes rezdülésükkel bizonyították tehetségüket ezekben a nem könnyű szerepekben. keri-nek annyiban volt talán nehezebb dolga, hogy nagyobb utat kellett végigjárnia, amíg eljutott az utolsó évad kiégettségéhez... de a lelki megterheltség egyébként is jellemző volt a sorozatra, jó pszichológiai drámához mérten minden tettnek volt következménye, mégha az alkotók hagyták is, hogy ezek a következmények lassan forralva érjék el a csúcspontjukat egy későbbi időpontban... de eleve ez a hozzáállás illett a tempóhoz, ami végig egy visszafogott gőzmozdonyhoz hasonlóan cammogott előre úgy, hogy majd szétvetette a feszültség. sajnos számomra ez pont az a típusú alkotói hozzáállás, amit nagyon tisztelek, de igazán rajongani sosem tudtam érte -látom és érzem, hogy egy nagyon erős produktum van előttem, de nem tud kiváltani belőlem olyan zsizsegést, ami a nálánál butábbak könnyebben elérnek. viszont az sem véletlen, hogy az utolsó részre való lelki felkészülésem közben döbbentem rá arra, hogy mennyire hozzám nőt a sorozat hangulata, és mennyire fog hiányozni most, hogy elértünk a végpontra. sorszerű, mondhatnám, hogy a lassú tűzön főtt alkotás pont a végére érik be a lelkemben... (nagy húzóerő lehetett volna az utálva imádott nyolcvanas évek, de ügyesen nem csináltak üres nosztalgia-fesztivált a választott korszakukból az alkotók, hanem csak zenékkel, hajakkal és néhány jól irányzott utalással festették színesre a kor-hangulatot. amiért viszont nagy dicséretet érdemelnek, az az orosz nyelv bátor használata, mert így tették sokkal hitelesebbé a művüket.)

„is there anything i should know, as an fbi agent, about the jennings family?”

az eheti elizabeth-szál olyan volt, mint maga a sorozat -hosszú várakozás után eljutott egy gyors forráspontra, majd egy húsbavágó beszélgetéssel tette fel a koronát az egészre... és miközben hallgattuk a levest majszoló claudia szavait, akkor jöhettünk rá hősnőnkkel együtt, hogy semmi nem maradt körülötte azáltal, hogy a parancsával ellentétesen cselekedett, nincs meg a biztos háttér, amit a kgb nyújthat, nem ringathatja magát többé abba a hamis illúzióba, hogy minden szörnyű tettét a hazája iránti hűsége miatt hajtotta végre, és ugye rég nincs már meg a biztos családi háttér látszata sem. erre erősített rá a következő beszélgetése is paige-el, aki simán lekurvázta a saját anyát, és egy pillanat alatt megbánta, hogy belemerült ebbe az egész kémesdibe -tehát elizabeth már abban sem hihet, hogy a szellemi örökségét tovább viszi majd a lánya... ebben a lelki állapotban csapódott össze az fbi harapófogója, ami az utolsó percekre olyan feszültséget hozott, hogy a nem-létező székkarfámat kapartam egész a végefőcímig -valahol vártuk a kezdetektől fogva, hogy eljön ez a pillanat, viszont most, hogy itt vagyunk az összeomlás küszöbén, már kurvára rettegünk tőle... (##06.02.)

„reality is a choice.”

értem, hogy alkotói szempontból szórakoztató lehet összerakni ezt a mozaikos dramaturgiát, nézőként viszont kicsit fárasztó ez a sok mellék-út, kitérő és hagymázas látomás, mert a sok kanyar megfekszi a gyomrot... érezhetően a nők epizódja volt ez, az idén eléggé hanyagolt melanie-val kezdtük, láthattuk, ahogy egyre mélyebben veszik el a saját tudatában -valamint a tudatmódosító füstben és a shadow king hálójában... aztán kerry is előtérbe kerülhet, és eléggé bírom, amikor naiv módon rákérdez a világ triviális dolgaira... na de aztán lenny lopta a show-t a végén -nem elég, hogy egy lepukkant drogtanya királynőjeként tündökölt, de mc5-ra csapta szét magát, miközben ágyba csábította a környék legszőkébb csaját... érdekes útnak ígérkezik az, hogy mintegy lelkiismeretként rácsimpaszkodott a teste eredeti gazdája (amy), és most kísérti az egykori kísértő szellemet... (és igen, egy szex-jelenet még akkor is lehet izgalmas, ha konkrétan nem sokat látunk belőle, és még félelmetes bevillanásokkal is a kedvünket akarják szegni...) no, david nagy terve mozgásba lendült, ideje ráfókuszálnunk a főszálra, nem...? (##06.01.)

„i can’t stand my own mind.”

nem tudom, hogy azt jó jelnek vegyem-e, hogy ha két epizódra is van időm egy nap, akkor mindig a legion-t veszem előre, mert attól félek, hogy az este előrehaladtával már képtelen lennék befogadni az elvontságát... mert ma is egy egyszerű mondattal le lehet írni, hogy milyen cselekménnyel haladtunk előre: mindenki farouk testét keresi -és ennyi... csakhogy a fűszerezés megint egyedi volt, és néha rágós, néha nagyon ízletes, és persze vizuálisan felér egy édes desszerttel... ami igazán működött, az david nagy tervezése volt a sikeres szörny-legyőzésre, de tulajdonképpen élvezettel figyeltem, hogy miként bontják ki az írószobában platón klasszikus barlang-hasonlatát is, hogy vetítik (pun intended) a mai világra a példázatot, ahol az árnyékok és a fal szerepét az okos-telefonok veszik át... syd meglepő őszinteséggel beszélt a david-del való megváltozott kapcsolatukról, hogy bár jó volt a kezdeti szerelem és romantika, most már szükségszerű, hogy új alapokra helyezzék a kapcsolatukat -főleg úgy, hogy hősünkben nem lehet megbízni, mert az agya akármikor becsaphatja... szóval igenis érdemes átvágni magunkat a bitek okozta zavarokon, a szárazra vágott sivatagokon, mert az értelem távoli oázisa ott van a látóhatárunk szélén... (##05.25.)

„full elimination. this is his greatest dream.”

azért az komoly teljesítmény, hogy még a főcím betoppanása előtt elszívják a körülöttünk lévő levegőt -mert fojtogató volt nézni philip bevallását és elizabeth reakcióját a férje kvázi árulására. és nagyon okosan keretes szerkezetbe foglalták az epizódot egy újabb jennings-párbeszéddel, ahol a feszültség még mindig ott volt a levegőben, viszont a mondandó megváltozásával a hangnem is átalakult... mert bebizonyosodott az, hogy a szovjet vezető réteg egy jó része nem hitt a változásban, hogy számukra gorbacsov egy fenyegetés volt, ami ellen mozgósítani kellett a régi beidegződéseket, a gyilkosságokat, a hazugságokat, a katonai puccsot. és ez még egy olyan szabálykövető kémnek is sok volt, mint elizabeth... pedig tudjuk róla, hogy sok mindent el tud viselni, egy saját kezűleg végrehajtott eutanázia után mosolyogva képes elcsábítani egy huszonegy éves ficsúrt, mert a népe és pártja mindig is előrébb fog állni a lelkénél (bár tegyük hozzá, hogy az is nagy előrelépés tőle, hogy nem ölte meg a srácot)... nem volt túl tevékeny ma az fbi, de azért az írók ott lebegtették körülöttünk a gondolatokat, hogy stan rájött a parókák és álcák titkára, hogy még mindig szemmel tartják azt az oleg-et, akivel épp készülnek jennings-ék felvenni a kapcsolatot. azt hiszem, hogy az utolsó két óra még ennél is fojtogatóbb lesz... (##05.17.)

„the villain is the hero and the hero is the villain? oxymoron.”

álmok, kételyek, megtévesztések, illúziók -és nyomasztás oly’ mértékben, hogy a néző már kényelmetlenül fészkelődjön a kanapén... és akkor szívem szerint itt be is befejezném az elmélkedést, mert nehezen tudok ennél az esszenciánál többet hozzátenni a mai fejbekólintó utazáshoz, ahol megpróbálták az alkotók teljesen összezavarni az érzékeinket, azt a képzetet kelteni bennünk, hogy elvesztünk... mert a karakterek fejben beszélgetnek, akár egy jövőből érkező karakterrel is, a fejükbe fészkelt paranoiával harcolnak (azaz egy elég rusnya lény kivetülésével), az agyukban pörgethetőek vissza az átélt borzalmak (mondjuk csettintésre), de a tudatuk feltölthető akár egyesek és nullák közé is... david állja legjobban a sarat, de neki tapasztalata van már az ilyen agyas kalandokban... továbbra is ott lebeg bennünk a kétely, hogy hősünk megváltozik az idő előre-haladtával, de lehet ez a sugalmazás a shadow king egy újabb trükkje is csak, amivel mindenkit el akar bizonyítani, össze akar zavarni -játszani akar a gondolatainkkal, a fejünkkel... (##05.16.)

„i know you’re always at peace with everything, but my whole world’s falling apart.”

szóval earn megpróbál mindent kézben tartani, megszervezni egy utazást két masszív szmóker oldalán, növelni a kislánya életszínvonalát, fennmaradni a felszínen, miközben a lelke süllyedne csak egyre mélyebbre-és-mélyebbre... ügyesen kijátszották a csehovi puskát, illetve aranyszínű pisztolyt, amire annyira ráfókuszáltak, amikor earn betette a táskájába, hogy egyértelmű volt, hogy a végén még előkerül... viszont a legjobban talán az a jelenet tetszett, amikor a suliban próbálják rávezetni a tanerőt, hogy kurvára nincs pénzük egy magánsulira. ja, meg persze a zsidó ügyintézők is viccesek voltak... (##05.11.)

donald glover most nagyon hot topic amerikában, marvel vendégszerep, lando calrissian mosolya és persze childish gambino sztár-státusza, úgyhogy a saját játszóterén akár alibizhetne is egyet, de persze őt nem ilyen fából faragták, úgyhogy az atlanta második szezonja nem állt másból, mint kockázat-vállalásból... és szerintem ez tök jó, hogy csak a történetmesélésre és az egyediségre figyelnek a srácok, nem akarnak megfelelni senkinek sem, kalandoznak stílusok és hangulatok között, ahogy kedvük tartja, egy egészen egyedi koktélt keverve az ezerarcú mixből. bár valószínűleg teddy perkins hófehér arca marad majd velünk a legtovább...

„you know, i used to ask myself, why is this guy, and his wife, coming home at three, four in the morning? how hard can they possibly work?”

stan beeman, a kitűnő megfigyelő, az intuitív nyomozás egyik élharcosa nyolc évnyi szomszédság után gyanút fog... most kezdtem el azt érezni, hogy ez már tényleg a végjáték, mert végre hagyják kihajtani a kételyek régóta elültetett magjait, mondjuk azzal, hogy stan realizálja azt, hogy jennings-ék gyanúsan viselkednek, és olyan jó fbi-os módon végig is túrja a lakásukat... persze hőseink nincsenek otthon, mert épp élethalál-harcot vívnak a hivatal egy másik osztagával -és ezt szó szerint kell érteni, ennyire rosszul még talán egyik akciójuk sem sikerült, holtakkal pettyezték tele a chicago-i utakat... és persze a feszültségen túl megint a lélekre való hatás volt a fontos, főleg azokban az izzasztó percekben, amikor egy parkolóház alsó szintjén, teljes némaságban eltüntették a nyomaikat... és miután elizabeth végignézte, ahogy a férje egy felismerhetetlen torzód hagy a betonon, arról is meggyőződött, hogy a lánya tényleg ezt a véres és életveszélyes munkát akarja-e még mindig magának... (##05.10.)

„i am the great uniter.”

hmm, érdekes érzés ülni az epizód után a billentyűzet felett, és járatni az agyamat, hogy miről is akarok írni -mert egy ilyen összetett mind-tip után lehetetlen igazán komoly mélyelemzést írni (ez egyébként sem a kenyerem), ugyanakkor az ember valamennyire próbálja értelmezni a látottakat... elsőre azt hittem, hogy csak egy malkovich-menet típusú világot kapunk, david-földön mászkál a sok david, minden inkarnáció egy kivetülése hősünknek. aztán belebegtették a párhuzamos univerzumok elméletét, azaz a sok különböző élet lehetett egy egymásra csúszó multiverzum is, ahol azt láthattuk, hogy mennyire másképp is alakulhatott volna david sorsa, ha a betegsége különböző módokon csap le rá, ha a körülmények megváltoznak körülötte. de nézhetjük egy szokatlan élet-út bemutatásként is ezeket a perceket, ahol mozaikosra széthullott az ív a születéstől a végelgyengülésig. mindenesetre figyelemre-méltó volt ez a különleges lélek-utazás, ami közben elbúcsúztunk egy testvértől is, és azt is megnézhettük, hogy milyen lenne a hősünk, ha kikopna belőle minden hősiesség, és a negatív oldalra sodródna... (##05.09.)

„made in bangladesh.”

azt hittem, hogy azért kapunk flashback-epizódot, hogy feltérképezzük alfred és earn mélyreható rokoni kapcsolatát / barátságát (a múltheti dráma fényében), de glover-ék valami másról akartak beszélni: a bullying-ről... az nem újdonság, hogy a gyerekeknek nem nagyon kell indok ahhoz, hogy kikezdjenek valakit, hogy pokollá tegyék az iskolai életét, ez ellen nem sokat lehet tenni, csak túlélni. de jól átjött, hogy a piszkálódás már akkor sem volt menő, amikor az outcast meg a rush hour még igen... (azért szerencsére nálunk az általánosban nem volt ilyen divat-érzékenység, vagy csak (velem együtt) mindenki a lengyel-piacról öltözködött, így nem volt különbség a ruháink minőségében/menőségében...) (##05.06.)

„-you know a lot about film.

-it’s the greatest art form of the 20th century.”

még mindig jó nézni elizabeth-et, ahogy néhány jól megválasztott szóval és a kedves mosolyával bárkinek a bizalmába férkőzik. kell is egy kis pozitív megerősítés hősnőnkkel kapcsolatban, mert még mindig nem szeretjük azért, mert fúj a férjére, amiért annak volt elég bátorsága kiszállni a kém-bizniszből... egyébként elizabeth kedvessége néha pont azért üt(het) vissza, mert a közvetlen környezetének ritkán adja meg ezt a kegyet, henry is csodálkozik rajta, hogy az anyja hirtelen kötetlen csevegésbe akar vele kezdeni... ja igen, mert visszatért a legfiatalabb jennings is, és (meglepő módon) egész működő jeleneteket kapott -az említett telefonáláson túl volt egy aranyos apa/fia távirányítós autó versenygés is... az szerintem már örökre illúzió marad, hogy boldog családdá válhatnak valaha is, főleg úgy, hogy még egy hálaadást sem tudnak együtt ünnepelni... gyaníthatóan a végjáték előkészületeit látjuk az fbi nagytermében, ahol komoly munkával göngyölítik fel a szovjet kémek mintáit, és egy chicago-i eset tényeit próbálják rávetíteni a fővárosi tevékenységekre -szorul a hurok, érzem... (a posta-robot láthatóan a legnagyobb koponya az fbi-nál, még azt is tudja, hogy miképp kell használni a liftet...) (##05.03.)

„what color are my eyes?”

én már elsőre láttam, hogy valami nem stimmel aubrey plaza-val, és nem csak az, hogy az operatőr rendre fura szögekben mászik bele az arcába -mert egy szem-szín változás is észrevehetően módosítja azt a képet, ami bennünk él egy emberről... és nem csak a furcsa kamera-szögek tehetnek róla, de volt végig valami nyugtalanító a mai rendezésben, egyes pontjain mondhatjuk, hogy majdnem horror-ba fordult át a hangulat. merjünk csak visszagondolni a végére, ahogy nyikorgott az ajtó, és nem jött válasz a férjtől, majd oliver is bemutatta a teleportáló képességét, aztán jött az epizód nagy fordulata, egy gyors vágásokkal elkent test-horror jelenet... azt végig sejtettük, hogy lenny-vel valami nem lesz rendben, hiába bizonygatta, hogy ő most már a jók oldalát erősíti, de igazán a régi jó barát, david kellett, hogy kibújjon belőle a valóság (bár előtte az emlék-olvasó mutánssal is történtek komoly dolgok)... oliver és kellemetlen útitársa egész tevékenyek voltak ma, és persze az útjukat légiesen kísérte a szürrealizmus (föld alól felbukkanó bányászok a tengeralattjáró alakú sivatagi autó körül), de persze nem maradhattak el a rébuszokban megejtett filozofikus beszélgetések sem (amik persze a többi helyszínt is végigkísérték, hogy olyan bogarakat ültessenek a fülünkbe, mint például hogy nem létezik a jelen, csak a múlt és a jövő)... (biztos lesz jelentősége annak, hogy a fojtogatós flash-ben és david testvérének az álmában is fontos szerepet játszottak a kosárfejű ember és a bajszos android-lányok, csak még nem látjuk át, hogy miként fog összeadódni az egy-meg-egy...) (##05.02.)

„mom, how old were you when you first started having sex?”

mi a jobb döntés, ha a szüleivel együtt a kisgyerek torkát is átvágod, vagy ha életben hagyod őt, ezzel egy életre traumatizálva, mert mindörökké nyomot hagy benne az, hogy ő találta meg vérbe-fagyva a szüleit...? elizabeth megint a legkeményebb megoldáshoz nyúlt a disszidáló szovjetek kapcsán, de ugye egyébként is az esetek többségében a radikalizmusban látja az üdvözítő megoldást -például akkor is, amikor rá akarja venni a férjét, hogy raboltassanak el egy ifjú lányt bulgáriában, hogy ezzel kényszerítsék az apját a cia-s titkok elárulására... ez a lány kimmy, akit már évek óta látunk felbukkanni philip egyik alteregója mellett, így persze komoly dilemma hősünknek, hogy beáldozza-e ezt a dédelgetett kapcsolatot egy pillanat alatt. azért elsőre megpróbálja teljesíteni a felesége kérdését, és igencsak megkérdőjelezhető módon megfekteti a kiscsajt, de aztán a végére helyrebillen a morális iránytűje... pedig egy kis reményt csepegtettek belém az epizód elején, amikor jennings-ék összemelegedtek kissé, pedig kondicionálnom kéne magam, hogy nem sok ilyen idillt kapok már a sorozattól... paige újra lapozhatott egyet a kémek nagy könyvében, az alkoholok és bunkó egyetemisták témakörében még nem árt neki a korrepetálás, igaz, legalább a külön testnevelés-órákon jól felkészült (bár az is durva rész volt, amikor az apja tesztelte a verekedős tudását)... (miért van az, hogy már nem először jön a cím a ’ki tud többet a szovjetunióról?’ heti-jelenetből? btw, több becsiccsentett kém-nők pillanatot követelek!) (##04.30.)

„fucking hate these fucking college hos. shit!”

hogy a srácoknak mindig sikerül ilyen furcsa trip-eket bevállalni, ahol látványosan őrült emberekbe botlanak, miközben abszurd szituációkon kell átverekedniük magukat -ez az atlanta dióhéjban. vagy mondjuk selyem-pizsamában, konföderációs zászlóba csavarva... mesterien volt kivitelezve, ahogy a széles mosolyunk egy pillanat alatt lefagyott, ahogy az unokatesók között széttört a munka-kapcsolat... persze régóta érett már al-ban a gondolat, hogy találhatna earn-nél tehetségesebb menedzsert is, de ott a pucér (kipixelezett farkú) srácokat látva telt be az a bizonyos közmondásos pohár... és utána már semmi vicces nem volt abban, ahogy earn-nek kiakadt az idegrendszere és lezúzatta az arcát... (##04.29.)

„...like sisyphus with his rock.”

az anyaméh, mint egy fagyos iglu, ahol egy kamu-tűz mellett üldögél az ősember ruhába bújtatott hősnőnk -na ez az a szimbolizmus, ami átsodor felettem... syd gyerekkorát és a tinédzser-megpróbáltatásait már könnyebb megérteni és átérezni, adva van egy normálistól eltérően viselkedő kislány, aki kilóg a sorból, ezért kiközösítik, megalázzák, és ő nem tud mást tenni, mint gyűjteni az energiáit, hogy megerősödve élje túl ezt az időszakot. és persze annak ellenére, hogy már csecsemő-kortól kezdve problémái vannak az érintéssel, vágyik az emberi kapcsolatokra -és tudjuk jól, hogy egy ilyen típusú drámával az én szívemet könnyű elrabolni... szándékosan repetitívvé tették az epizódot, ahogy david újra-és-újra bejárta a szerelme gondolatait, de talán ezért tudott ütni, amikor a végén valami mást kaptunk, amikor kiderült az a titok, amit syd a legmélyebbre temetett magában, amikor a lázadó-és-kíváncsi tini-énje túl messzire mentek a kísérletezéssel... a vég-következtetést remélem nem értettem jól, és nem azt akarta syd sugallni, hogy ezekben a vészterhes időkben félre kell rakniuk az egymás iránt érzett szerelmüket, mert az csak meggyengíti őket -mert nem örülnék annak, ha sérülne ez a kapcsolat... (lily rabe nem csak azért volt nagyszerű választás syd-anyu szerepére, mert nagyszerű színésznő, hanem mert a tini-syd-et játszó pearl amanda dickson-nal is fel lehetett fedezni arcvonás-béli hasonlóságokat.) (##04.26.)

„he loves me. he loves you. but somewhere something got lost.”

el nem tudom képzelni, hogy milyen frusztráló lehet egy kém számára a kudarc -ha átverekszed magad egy csomó veszélyen és nem lesz kézel-fogható jele a munkádnak, vagy ha bevállalsz egy hosszú megfigyelést (megspékelve némi ágytálazással), és pont a cél előtt omlik össze az egész út... szóval én megértem elizabeth frusztrációját, még talán az a csoda, hogy képes ennyire emberként funkcionálni, mint amit most látunk tőle... mert persze veszélynek teszi ki paige-et, de ugyanakkor arra biztatja, hogy haladjon kis lépésekben, és igenis élje meg azokat az ifjúsági örömöket, amik édesebbé teszik az életet (az egy más kérdés, hogy a kedves lánya mennyire fogadja meg a tanácsait, és mennyi önfejűséget örökölt -bár tulajdonképpen az még nem derült ki a mai részből, hogy milyen minőségében feküdt le a sráccal)... philip is elég nyomorúságosnak tűnik, ahogy az adósság-görgeteg maga alá temeti, ahogy arra gondol, hogy volt már olyan időszak az életében, amikor éhezett, ahogy fekszik a felesége mellett magányosan az ágyban... sötét gondolatok, sötét hangulat, sötét képek -bár ez utóbbin kicsit tekerhetnének az operatőrök, mert a mondjuk betöréses részből nem sokat lehetett látni az elején... (##04.21.)

„i’m just trying to stay real.”

jól értettem, hogy alfred csak odaálmodta az édesanyát a szutykos lakásba, mert már nincs az élők sorába, ugye? poor paperboi, a nehéz nap-kezdetet egy épp’ ilyen pocsék nap követte, először lelki megpróbáltatások vártak rá, majd a testét is meggyötörte pár kellemetlen ’rajongó’ (csak nem tudunk leszállni a robbin’ season-ből adódó rablásokról)... de miért van az, hogy a csatornától szabad kezet kapó, alapvetően vicces alkotók mindig komoly dolgokról akarnak beszélni (lásd még: louie, better things), és a heti félórájukban a viccelődés helyett a nyomasztást választják? a másik kérdésem a sorozatban felbukkanó nőkkel kapcsolatos: miért van (szinte) az összes csaj ilyen felszínesnek és akarnoknak beállítva, mint amilyenként al ’barátnő’-je is be volt állítva? (##04.20.)

„you think justice is a glass jar. you fill it with your hurt, your hate. don’t you think i have my own jar?”

egyre jobban tetszenek a nyitó oktató-filmek, john hamm bársonyos hangjára koncentrálva próbálom megérteni, hogy milyen későbbi eseményre akarnak utalni a magyarázatokkal, miközben húznak magukkal az ötletesen komponált képek -a tananyag mai megértésével talán most nem volt gond, mindannyian éltük már át azt, hogy ’átragadt’ ránk más ásítása, tudjuk jól, hogy milyen könnyen terjed a nevetés. az emberi agy könnyen becsapható a külső ingerekkel. és ha az agy be van csapva, akkor a szervezetet is viszi magával a tévképzetébe... általában jó ötlet felrakni a fejhallgatót egy olyan sorozatnál, ahol minden kis részlet gondosan ki van találva (és magas szinten van kivitelezve), de azért most elég fül-rengető volt hallgatni a fogsor-kopogást szüntelen... azon kívül, hogy a villogósan bevilágított titkos intézményben rohangáltunk kicsit (meg egy nagyon vicces jelenetben szurkolhattunk kerry-nek, hogy életében először átérezze az emésztés örömeit), az epizód nagyrésze az agy(ak)ban játszódott le, és persze ehhez mérten hozta a kötelező szürreális szintet -és nagyon okosan különbséget tett a karakterek agya (és vágyai) között (melanie fejében kicsit nosztalgikus hangulatba kerültem, mert a kérdezős/felelős rejtvényei tisztára olyanok voltak, mint a commodore64-es korszak szöveges szerepjátékai). (aubrey plaza zseniálisan hozza a creepy furcsaságot úgy, hogy közben tök szexi csaj...) (##04.18.)

„look at these instagram stepford wife-looking bitches.”

azt hiszem ennél messzebbről nem is indulhatott volna egy epizód nálam, nehezen viselem a közösségi médiára rácuppant embereket, hidegen hagy drake zenéje, és nem szívesen nézem vanessa savanyú arcát, ahogy maga sem tudja eldönteni, hogy mit is akar... de aztán részben sikerült megnyernie magának glover-éknek, mert persze jól kifigurázták az instagram-generációt a kamu-képekkel és követés-vadászattal, és hősnőnk kóborlása is elkezdett működni a furán hideg hangulatú márvánnyal borított termekben... (##04.15.)

„we are soviets. we know how to keep secrets. it is what we do.”

értem én, hogy veszélyes volt a helyzet, és paige megszegte a kémek alapvető szabályát, amikor elhagyta a helyét, de akkor is nagyon csúnyán teremtette le őt most ezért az anyja, és ez nekem fájt... még szerencse, hogy utána emberi módon is meg tudták beszélni a dolgokat, és végre elindult valami philip-pel is, elizabeth végre képes volt egy kicsit nyitni a férje felé -kár, hogy az emberben most már ott bujkál a kétség, hogy philip melyik kérdést teszi fel házastársi szeretetből, és melyik az, aminek a válaszát aztán továbbítja oleg felé... de a házasság és a bizalom nehéz dolog, stan is határozott lépésre szánja el magát, hogy mentse az általa protezsált szovjet pár életét -csak azért, mert a kedves feleség túlságosan megbízott valakiben (btw, elaltatták a gyanút az utóbbi időben stan barátnőjével kapcsolatban, de most gyanúsan szeretett volna bekerülni az fbi kötelékébe -éberség, kedves nézők, éberség!)... úgy tűnik, hogy elizabeth-nél végleg elszakadt a cérna, és bármilyen kétségesebb szituációban az erőszakot találja a legcélravezetőbb megoldásnak... (tisztelem az alkotókat, amiért utánanéztek az orosz kultúrának -és jelentem, a szoljanka tényleg jóféle kaja!) (##04.12.)

„you and i, we are les dieux. gods. what did john lennon say? bigger than jesus.”

szóval van két karakter, akik valahol tulajdonképpen egyek, és úgy tudnak elkövetni szörnyű dolgokat, mondjuk gyilkosságot és disznóvá változtatást, hogy benned egy pillanatra sem merül fel ellenérzés, sőt, baromi jól szórakozol... érdekes dolgot ültettek el az agyam hátuljában az újabb jövő-syd-del való találkozás során -mi van, ha az az ördögi terv az írószobában, hogy még évad közben leszámolunk az árnyékkirállyal, és utána valami sokkal nagyobbra, igazi világ-megmentésre fogunk koncentrálni...? végülis az első igazi konfrontáció megvolt farouk-kal, verbálisan és kvázi fizikálisan is összecsaptak david-del -egy jósgömb felett, feszülős birkózó-szettben... hősünk lelki- és szellemi-állapota egyre érdekesebb, felerősödtek a kételyekkel dobálózó belső hangok (ezeket persze mi nézők is halljuk), ugyanakkor még mindig erős benne a meggyőződés, hogy amit syd mond, azt vakon kell követni (annak viszont örülök, hogy nem titkolózik a szöszi előtt)... (jó kis mellékszálat kaptunk cary-vel és kerry-vel, hogy mennyire megviseli őket az, amikor szerepet cserélnek, és a puszta erő kerül huzamosabb időre a felszínre -és idekinn nem érzi magát olyan jól.) (##04.11.)

„it’s easy to see things as very black and white. but the world’s complicated.”

csak az americans-ben szólhat egymás után egy táncra perdítő talking heads nóta és egy igazi eleganciát kölcsönző klasszikus csajkovszkij... nem tudom, hogy miért akarják elidegeníteni elizabeth-et tőlünk, de nem nagyon örülök ennek az iránynak -mármint a stressz miatti kimerültséget még megértem, de alvása után is csak egy fél-mondatot tud odavetni philip-nek. de ami még jobban fájt, hogy az eddigi őszintesége megbicsaklott azzal, hogy elhessegette paige fejéből azt a gondolatot, hogy a kémek igenis bevetik a szexualitást is, mint az információ-szerzés egyik fontos fegyverét (és nem nagyon értem, miért kell ködösítenie -mert az oké, ha kirobbanó agyvelőt lát a lánya (még ha akaratlanul is), a szex viszont tabu marad örökre?)... úgy tűnik, hogy azzal akarnak az írószobában rájátszani az utolsó évad jelentőségére, hogy előszednek karaktereket a múltból, ezzel kicsit lábon lőve a hozzám hasonló szeniliseket, akiknek nem mindenki fog (elsőre) beugrani (oké, mondjuk a problémás orosz házaspárra például emlékeztem (valamennyire))... egyre mélyebbre merülünk a korabeli politikai viszonyokba, már nem csak a fegyverkezési verseny végpontja van terítéken, de reagen leépülő szellemi ereje is. (##04.06.)

„i want this wing of the museum to be dedicated to great fathers. my father, joe jackson, marvin gay sr., tiger woods’s father, serena williams’s father, the father that drops off emilio estevez in the breakfast club...”

ha donald glover nem mosolyog és a szemét is eltakarja valahogy, akkor nem jövök rá, hogy ő játssza a fehér embert is, mert tökéletesre sikerült a transzformáció... mint ahogy a sorozat is példaértékűen csúszott át creepy thriller-be az alapvetően vidám hangnemből -adott volt minden kellék, egy ósdi ház a maga hangjaival és relikviáival, egy furcsa ember még furcsább szokásokkal és kinézettel, és azzal a baljóslatú érzéssel, hogy nem tudod, hogy mennyire kell aggódnod darius-ért. mert először csak nevetsz, amikor a srác rosszul van a koponyára hasonlító strucc-tojás feltöréstől, aztán viszont jönnek sorban azok a horror-trope-ok, amiktől egyre kétségbeesetten nézel az órádra, hogy mennyi időt is kéne még túlélnie a borzalmak házában... lakeith stanfield már a get out-ban is bizonyította, hogy jól áll neki a zsáner, és itt is baromi jó volt, amikor a szemében megjelent az őszinte kétségbeesés. (##04.06.)

„welcome to madness.”

noah hawley-ék nem nagyon árulnak zsákbamacskát -azt kérik tőlünk, hogy képzeljünk el egy útvesztőt, majd amikor előttünk van a labirintus képe, akkor jól belelöknek minket is, hogy elveszhessünk abba az őrületben, ami az ő fejükből került a képernyőre. ez eddig világos...? ó, végre visszatért a pszichedelikus mutáns twinpeaks-pótlék, és pont annyira esik jól elveszni az összes kifacsart nyúl-üregben (amik csak ritkán öltenek érthető sztori formát), mint a réges-rég megtörtént első évadban... de tényleg csak hátra kell dőlnie az embernek, és elégedett mosollyal nyugtáznia az összes furcsaságot, a kosárfejű szamurájt, az éneklő hangon recitáló bajuszos lányokat, az eper-ízű agyi-hullám erősítő folyadékot, és persze a csodás dance-off-ot, amivel egy új szintre (és táncparkettre) lehet emelni az egymásnak-feszülést... azért persze a végére annyi ködmentes pillanat jutott, hogy körvonalazódjon az évad fő csapásiránya, azaz hogy mindenki a shadow king testére fog vadászni, versenyt futva az idővel -jól hangzik, ezért érdemes átvágni magunkat az összes szokatlan mondaton, képi beállításon és hangulati ingadozáson... (syd és david az egyik kedvenc párosom a sorozatok nagy történelmében, úgyhogy utálnám, ha titkokkal és hazugságokkal szétválasztanák őket -most is beleremegett a szívem, amikor (szexuálisan) egymásnak estek az asztrál-síkon.) (van-e pszichedelikusabb, mint belassítva játszani a jefferson airplane-től a white rabbit-ot...?) (##04.04.)