soroló

„operation exodus.”

azért tudok örülni annak, hogy nem vagyok egy olyan mély rajongó, aki sűrűn nyalja az információs vonalakat, kielemez minden előzetest és szinopszist, mert így bőven tud még meglepetés érni egy who-epizód megnézése közben (én viszont nem fogom magamban tartani ezeket a fordulatokat, úgyhogy csak óvatosan a továbbolvasással!)... amikor rachel talaray rendezőnő körbeutaztatott minket a rész elején az űrhajó körül, bólintottam eget, oké erődemonstráció, itt jár most a technika a kezdeti suta bájosság óta (a regenerációs kezdést nem is említem, mert most már két hetente hitegetnek minket ilyenekkel...). aztán látva a csapat-dinamikát, gondoltam missy-centrikus epizódot kapunk, sok elnyújtottan kimondott cinikus mondattal. de hirtelen bill drámája került a középpontba, oké mondom, azt látom, hogy ma semmiképp-sem a doktorral fogunk foglalkozni, akkor nézzük bill-t, szimpatikus is, és kellően horroros fura dolgok történnek vele, jöhet, bár az újdonsült barátja úgy néz ki, mintha egy húsz évvel ezelőtti orkos/törpés fantasy-ból lépett volna ki. és nem gyanakodtam semmire, hagytam, hogy moffat bevezessen az erdőbe -így váratlanul is értek a pofonok jobbról és balról: a fekete-lyuk gravitációja alá egy klasszikus gonoszt rejtettek, a csúnyácska törpés maszk lekerülése után meg kiderült, hogy mégiscsak igazam volt, hogy a doktor melletti másik időlord kiemelt szerepet fog játszani a végjátékban. már csak ki kell várni a következő hetet -türelmetlenül... (#06.25.)

„the lost legion of the ninth.”

de miért kell mindig űrlény a töris epizódokba...? persze értem, hogy így lehet egy kis doktoros csavart belevinni egy híres legendába, de nem tudom ti hogy vagytok vele, de én szeretném néha, ha csak úgy pőrén hoznák a centúriókat a sorozatba, mindenféle másik dimenziós fényevő lények nélkül... mert igazából most is a töris háttér működött leginkább, ahogy a helyi proto-skót népek összefeszültek a hódító rómaiakkal (bőven kapott kritikát a kolonizációs nép, akik mindenkit vagy kirabol (ha van értékük) vagy rabszolgává tesz (ha nincstelenek)). és ezért volt hatékony az is, hogy a végére félre tudták tenni a kulturális ellentéteiket, hogy összefogjanak a világ megmentéséért -az már egy kicsit mellékes, hogy milyen dög fenyegette ezúttal a világot... de nem akarom túlságosan kárhoztatni az epizódot, mert látom, hogy a klasszikus éra (legvégéről) hozták az írónőt moffat-ék hozzá, és talán ezért érezhette azt az ember egy kicsit, hogy egy standard who epizódot lát, ami igazából nem lóg ki minőségileg egyik irányba se, de sajnos semmi felpezsdítő innovációt sem tartalmaz... (hehe, kicsit kifigurázták a nyelvi problémák áthidalását azzal, hogy bill szerint a tardis még a helyes szájmozgásra is figyel, nem csak az elhangzott szavak fordítására...) (#06.18.)

„i dare say the british army is more than a match for a bunch of upright crocodiles.”

mark gattis valahogy egy picit mindig máshogy áll hozzá az írói teendőkhöz, mint a többiek, szeret még egy extrát csavarni az ötletein -így kerültek nála robotok a sherwood-i erdőbe, így bukkantak a szovjet tengeralattjáróval marsi életformára a jég alatt, és most így lehettek a viktória-korabeli katonák a marson is. és ahogy a hidegháborús részben, most is az ice warriors népét használta hetilényként. kicsit ’hit-or-miss’ minden epizódja a szélsőségek miatt, nekem ez most egy kicsit miss lett... és igazából már egy órája keresem az okot (azon kívül, hogy a héten már megint nem sikerült túl sokat aludni), mert igazából voltak benne működő elemek (mondjuk a vöröskabátosok parancsnokának a háttértörténete), de valami mindig kizökkentett, mint mondjuk a stúdió-díszletnek kinéző marsi belsők, vagy a viktoriánus szleng imitálása... vagy csak simán bosszant az a brit arrogancia, ami ma is oly’ tetten-érhető volt minden bajusz-rendülésükból, és a gőgös kolonizációs hozzáállásukat vagy a mértéktelen kapzsiságukat sem viseltem könnyen... (no, ma is megvoltak a kötelező missy-percek, remélem szépen kikerekítik a végére a történetét.) (#06.11.)

„it’s not a trick, it’s not a plan. i have joined the monks.”

fake news. sad... moffat-ék nagyon fifikásnak gondolják magukat, mert azt hiszik, hogy játszadozhatnak a nézők érzéseivel, de veszélyes üzem ez, kedves írókáim, mert lehet, hogy néhány éles hangulat-váltás után legközelebb már azt mondják majd, hogy ’ugyanmár, minek adjam oda nektek a szívem, ha tudom, hogy pár perc múlva úgyis kinevetitek’... pedig baromi hatásos volt a nagyjelenet, amiben a doktor végleg elveszni látszott, amiben bill-t átlökték egy komoly határon -aztán vigyorogva visszakoztak a következő pillanatban... oké, azt tudtuk, hogy nem olyan tökösek, hogy az évad közepén ellőjék a regenerációt, de az ember agya vadul kattogott, hogy milyen megoldással állhatnak elő, azon kívül, hogy előugrik a sarokból az ’átvertelek!’ tábla, de sajnos pont ez lett a helyzet... ugyanakkor azt el kell ismerni, hogy voltak helyzetek, amikor működtek az érzelmi manipulációk -például bill édesanyát beemelni a középpontba tökéletes húzás volt, mert következett a korábban megismert háttértényezőkből, és olyan lelki löketet adott, aminek a hatása alól nem vonhatta ki magát senki... btw, manipuláció -ugye mindenki látta az analógiát a mai világunkra, ahol hamis tényekkel könnyen lehet befolyásolni az emberiséget, akik közül aztán sokan gondolkozás nélkül szolgálják a fasisztoid elnyomókat. de nyugi, a végkövetkeztetés pozitív, lehet még reményünk az emberiségben... (#06.04.)

„love is consent. we must be loved.”

hmm, az elmúlt években annyira ragaszkodott steven moffat az epizodikus szerkezethez, hogy most az utolsó körében átbillent a túloldalra, és egy nagy összefüggő egészként kezeli az évadot? és láss csodát, így is működik a show... szóval nem szabadult még meg az emberiség a rothadó külsőt öltött idegenektől, akikről múlt héten kiderült, hogy kínos precizitással szeretik megtervezi a bolygó-igázásukat -most ehhez még az is hozzáadódott, hogy őszintén kell kérni is tőlük, hogy uralkodjanak rajtunk -nyakatekert egy népség, de is ezért illenek bele tökéletesen a who-bestiáriumba... tetszett, hogy csavartak egyet az emberiség szokásos hozzáállásán, mert az apokalipszist ezúttal nem az összeférhetetlenségünk hozza el (a doktor még arra is képes, hogy fél kézzel levezényelje a világbékét), hanem az emberi hülyeség és a véletlenek szerencsétlen keveréke... és a vágás is párhuzamosan ment a gyilkos labor és a nagyon pöpecül kinéző piramis között (btw, mi ez a piramis-formához ragaszkodás az űrlényeknél? vagy ezek a csúnyaságok is onnan jöttek, ahonnan a csillagkapu istenei...?). jó volt a tempó végig, de a végére sikerült igazán felfokozni az izgalmakat és az érzelmi skálát, hogy a doktor pont a megfelelő pillanatban kapja vissza a látását -hogy láthassa a kudarcát... (#05.28.)

„possa il signore illuminare il vostro cammino. (may god light your path)”

miután tinédzser-koromban láttam a truman-show-t, meg voltam győződve arról, hogy a világ amiben élek, csak egy nagy díszlet... az emberiség szereti azt gondolni, hogy van valami nagy rejtély az élet mögött, hogy a megélt világunkban valami nem stimmel -vagy csak túl sok scifit fogyasztottam már az életem során, és az ottani történeteket vetítem ki az emberekre... persze steven moffat nem mondta ki egyből ilyen nyíltan, hogy mivel akar játszani, inkább olyan moffat-osan belecsavart mindent egy változatos és sodró lendületű sztoriba, ahol az egyházi emberek adják a kilincset a tudósoknak, ahol a vatikáni sötét kalandos hangulatot zavarják meg a rosszarcú űrlények, ahol az ősi szövegeket super mario referenciákkal magyarázzák... váratlan fordulatként itt az évad közepén megkaptuk a magyarázatot a széf nagy rejtélyére, nem kellett a fináléig várni missy visszatérésére -mert ugye annyira nyilvánvaló volt ez a meglepetés, hogy felesleges lett volna tovább titkolni... jól használták ki a múlt hétről áthozott vakság-témát is, és itt most inkább a szál lelki vetületére gondolok, mint a szónikus napszemüveg ötletes használatára. (#05.21.)

„how does space kill you?”

nem mindig szoktam szeretni, amikor ilyen komollyá változtatják a show-t, közelebb áll hozzám az az interpretáció, amikor a fun elemek dominálnak. így nem is igazán éreztem az elejét, csak egy űrzombis kvázi-horrort akartam belelátni, ahol jő a doktor segítséget nyújtani, majd a végére (sok futás után) fényes győzelmet arat. de aztán jöttek be olyan elemek, amik miatt elkezdett túlmutatni az epizód az alien-ihletettségű félelemkeltésen -aztán meg addig fokozták fel a nyomást, hogy már én is meggondoltam, hogy mikor vegyek levegőt, és mikor tartsam sokáig a tüdőmben... bírom azt az írói hozzáállást, hogy csinos ruha alá kell rejteni a társadalmi mondanivalót, bár azért most túl sok réteg nem került a kapitalizmus-kritikára... egyébként vajon hányszor szállt már az ég felé az a panaszos sóhaj, amikor valakit elborítottak az adós-papírjai, hogy ’hát a levegőt nem akarjátok megadóztatni, ti átkozottak?!’... (de jó poén volt a kék emberek iránti rasszizmus is!) bár nardole-lal próbálták kicsit oldani a hangulatot, az űr hideg sötétje nem nagyon engedte, hogy felolvadjon a szívünk. ráadásul némi sötét kedvet a következő epizódra is viszünk magunkkal -mert néha a doktornál is visszaütnek a következmények... (#05.14.)

„wood nymphs, tree spirits, dryads. anything’s possible.”

ha az előző részekből kiderült, hogy bill nincs elveszve popkultúrálisan, azaz ismeri a scifi toposzokat, így nem értem, hogy a horror-kliséknél miért nem kapja fel a fejét, és szimatol bajt az első pillanattól...? kicsit bajban voltam az epizód elején, mert tisztán látszott, hogy a klasszikus elátkozott házas témával fogunk játszani, és az nem igazán az én utcám. főleg az tud bosszantani, hogy a karakterek fejetlen csirke módjára rohangálnak, és elmélkednek a furcsa zajokról meg a becsapódó ablak-zsalukról ahelyett, hogy kurvagyorsan elhagynák a helyet az első gyanús jelre -illetve már előtte, amikor a nem túl bizalomgerjesztő öregember először megmutatja nekik az ódon épületet, akkor kéne azt mondani, hogy ’ööö, kösz nem’... viszont. miután túllendültünk az összes horror trope-on, akkor behoztak egy olyan elemet, amit szinte csak a who-nál szokás belekeverni egy ilyen rémtörténetbe: az érzelmeket. és csodásan működött, ahogy érzelmi alapra helyezték a magyarázatot, és máris értelmet nyert az is, hogy miért szerződtettek egy olyan pedigrés színészt az epizódhoz, mint david suchet... (mivel annyira reklámozták a mester visszatérését a készítők, nem tudok elképzelni mást, akit lakat alatt tartana a doktor -de azért még reménykedek, hogy meglepnek...) (#05.07.)

„no big deal. just walking on the thames!”

nyitó-epizód a jelenben, ahol megismerkedik az új társával a doktor, egy rész a jövőben, egy rész a múltban -bevált recepten ne változtass, mi...? a szívemhez mindig is közel álltak az ilyen töris epizódok, amik persze csak amolyan who-san törisek, ahol messzire van hajítva a pillangó-effektus, és valami oda-nem-illő éktelenkedik a múltbéli környezetben -mondjuk egy szörny... a hangulat-festés viszont így is nagyon működik, ez a pre-viktoriánus-kor minden bbc dolgozónak a kezében van, főleg hogy ilyen színes kavalkádot kellett álmodniuk a jégre. de persze mindez csak egy üres kaland lenne a karakterek nélkül, de szerencsére úgy tűnik, hogy idén szívvel is dolgoztak az írószobában -a doktor megint bizonyíthatta, hogy ő a legemberibb idegen ezen a sárgolyón, és bill-nek is kifejezetten jól állt, ahogy komolyságba csúszott a sok mókázás között. mert nem csak a pozitív élmények újak a lánynak, hanem a drámával (a halállal) is meg kell birkóznia. és jó az, ahogy fokozatosan ébred arra rá, hogy a doktor sokkal mélyebb annál a goofy figuránál, akinek elsőre tűnik... és persze megint kiderült, hogy a legrosszabb lényeket az emberek között kell keresnünk... (#04.30.)

„-does it speak? will we understand it?

-well, depends upon what aspect of your language have survived over so many thousands of years.

-emoji. it speaks emoji!

-of course it does!”

az emberiség mindig valami pozitív jövőben reménykedik (happyface), de sajnos a valóság mindig rácáfol ezekre a világos vágyálmokra (sadface)... vagy csak a scifi íróknak ilyen borús a hangulatuk -a whoniverse-ben is leginkább azt láthattuk eddig, hogy bármilyen jövőbe is érkeztek a doktorék, mindig valami baj történt az emberiséggel -de hé, nem ezért van velünk a kétszívű hősünk, hogy rendre megmentsen minket...? ha már a mosolygás, a pozitív és negatív jövőszemlélet (meg persze az emoji-k) ennyire hangsúlyosak voltak, akkor várható volt, hogy a probléma megoldása is érzelem-alapú lesz, mert az ember már csak ilyen érzelem-vezérelt lény, még ha ezt a modern világ próbálja is elfedni... bill ismét jól működött betanuló companion-ként, ügyesen lavíroznak vele a scifit ismerő racionális gondolkozó és a rácsodálkozó lelkes ifjú érzete között. (úgy tűnik, hogy moffat bácsi idén is kieszelt egy átívelést, alig várom már, hogy egy jó nagyot üssön majd ránk agyilag és érzelmileg a széf kinyitásával.) (#04.23.)

„so, you meet a girl with a discoloured iris and your first thought is she might have a lizard in her brain?”

a hosszú évek alatt már annyi új companion-t kellett bemutatni, hogy nehéz lehet valami olyan módot kitalálni, ami nem érződik elcsépeltnek. steven moffat most abban találta meg a megoldását, hogy az új karaktere, bill, semmire nem úgy reagál elsőre, ahogy elvárnánk -és ez nem egy rossz irány. mert szórakoztató tud lenni, hogy az általános műveltségét és józan eszét előszedve rákérdez bizonyos evidens dolgokra (pl. hogy miért lehet a tardis nevét angol szavak kezdőbetűjéből kirakni), máskor viszont nehezen akarja felfogni, hogy mibe is csöppent (perceket kell várni, hogy kimondja végre, hogy ’belülről nagyobb’ -bár azon sem lepődtem meg volna, ha elmarad a kötelező mondat)... és hát mibe csöppent ez a szegény lány? egy tipikus who-kalandba, ami erősen merítkezik a japán horror-kultúrából, de azért végigrohan a kötelező elemeken is (exterminate!). viszont a heti-ügy egy picit mellékesnek érződik, mert nagyon helyesen a karakterekre koncentrál (és így tök jól működik az is, hogy a fő konfliktus feloldása érzelmi alapú lesz -és így nem kizárt, hogy még visszatérünk majd rá később)... kár volt sokaknak az első kép alapján ítélniük, hogy egy (mondjuk szépen) nem tipikus arcú lányt kapunk ezúttal a doktor mellé, mert szerencsére végig lett gondolva az írószobában a jelleme és a háttere. (ja, és remélem minden liberál-fób most sűrűn hányja magára a keresztet, látva a színesbőrű leszbikus lányt...) (#04.16.)

„what do you know about shadows?”

az egyik nagy előnye a who-niverse-nek, hogy egy szabadon bővíthető, gazdag világ -és időről/időre meg is próbálják szélesíteni a nézőknek nyújtott palettát mellék-ágakkal, laza szálakkal kapcsolódó történetekkel. érdekes, hogy a kétezres évek közepén a hangulati skála két végében gondolkoztak, készítettek egy felnőttesebb változatot (torchwood), és megpróbálták megfogni a fogékony gyermeki elméket is (sarah jane adventures). most pedig láthatóan az volt a cél, hogy valahova középre pozicionáljanak, úgy legyen ifjúsági sorozat az új vonal, hogy közben a mai trendeknek megfelelően kellően sötét is. és nem véletlenül használtam a ’trend’ szót, mert az első, ami kicsit elidegenített a látottaktól, az a kényszeres ’tredisége’ volt, hogy azt hiszi, hogy akkor lesz ő a környék legmenőbb arca, hogy telepakolja popkult utalásokkal a párbeszédeket -de lehet, hogy jobb lett volna, ha az írószoba közelébe engednek néhány tinit (mint ahogy mondjuk a skins-nél tették), és akkor talán hitelesebb lenne a szöveg. bár ha gonosz vagyok, akkor azt is hozzáteszem, hogy az sem ártott volna, ha a kamera elé is raknak néhány tinit... patrick ness-től sajnos még nem olvastam semmit, de sorozatkészítőként sajnos nem törekszik eredetiségre, jön néhány tipikus who-gonosz, akiket gondolom majd követnek az elkövetkező hetekben még néhányan, igaz, az mindenképp pozitívum, hogy érezhetően át van gondolva az átívelés, és a karakterekben is ott lapul a szikra, amire lehet építkezni (akár a dráma is -mihez kezd egy focista egy sérülés után?). igazából sok rosszat olvastam a show-ról előzetesen, mondjuk az olcsó trükkökről (ebben mondjuk sok igazság van), vagy a rossz történet-és-karakter-vezetésről, de igazából nem éreztem bántóan rossznak, nézhetetlennek... bár elsősorban csak azért néztem meg, mert a doktor minden mozgóképes megjelenését látni akarom, de előfordulhat, hogy maradok még egy kicsit a suliban a srácokkal... (#04.16.)

„an end to this business, at last.”

az talán nem volt kérdés, hogy összeáll minden james tervében a végén, és sikeresen kijátssza az összes oldalt, ami ellene tört -csak azt nem sejtettük, hogy ennyi áldozattal fog járni a siker... de talán úgy voltak vele steven knight-ék, hogy zárjunk le mindent, amit csak lehet, hogy legközelebb teljesen új irányt vehessen a show (mert ugye lesz legközelebb? ezek az angolok mindig olyan nehezen mondják ki a folytatásra az áment...). ehhez a legüdvözítőbb út az volt, hogy halomra gyilkolták az eddig megismert karakterek javát, hogy még csak eszünkbe se’ jusson visszanézni a tengerről london-ba. így nem csak azoktól búcsúztunk, akik megérdemelték a sorsukat, mert álnok kígyók és hátba-döfő árulók voltak, hanem olyanok is lehanyatlottak a sárba, akikhez kialakult már némi kötődésünk. az egy picit böki a csőrömet, hogy száz százalékosan nem lett kimondva a húg sorsa, james talán határozottabban is hallhatná azokat a szellemeket, hogy ne ússzunk tovább kétségek között -maga a széplány halála egyébként nem zavar, mert logikus lépés a karakter részéről, és tulajdonképpen működött az a pár pillanat is, ami james-nek jutott a megrendülésre. mert ezen kívül sok lehetőségünk nem volt megállni, pörögni kellett, hogy minden a helyére kerüljön -és a legjobb módja a nézők felpörgetésének az, ha hagyják max richter zseniális főtémáját kibontakozni a hangsávban... (#02.26.)

hangulat, karakterek, történet -gyakran szoktam emlegetni a szentháromságomat, amik elengedhetetlen kellékei egy jól működő sorozatnak. és nem véletlen a felsorolás sorrendje sem... a hardy család steven knight-tal karöltve egy igazán sötét és mocskos történetet talált ki, és a sorozat hangulatát és ehhez igazították, talán még sohasem láttuk ennyire mocskosnak a tizenkilencedik század london-ját, ahol az emberek rothadó fogakkal szelik át a sárban úszó várost nap-mint-nap. ahol nem csak a húgytól bűzlő sikátorokban köttetnek a kétes üzletek, hanem a fényűző palotákban is. sőt, a legfontosabb lordságok a legrohadtabbak az egész társadalomban... nem tűnik ki ebből a közegből a főhősünk sem, aki maga a szűkszavú őserő, igaz, hogy nem elsősorban a fizikai erejét használja, hanem az eszét. és igazából maga a történet is erre az észre van felhúzva, hogy james delaney épp’ mit tesz meg a nagy mester-terve végrehajtásáért. mondhatnánk azt, hogy kicsit vékonyka ez a történet, hogy nyolc epizódra nem tud kényelmesen elnyúlni, de én egy percig sem éreztem azt, hogy egyhelyben topognánk a sárban, mert ha épp állt a történet szekere, akkor is elvitte a hátán a show-t a sötét és nyomasztó hangulat, vagy a tom hardy féle morgásokkal tarkított szuggesztív jelenlét... bevallom, én az előzetes hírek alapján inkább valami prémvadászos-indiános sztorira számítottam, de szerencsére nem kell panaszkodnom azért sem, hogy végig angliában maradtunk, és alámerültünk az intrikákkal terhelt úri közegben.

„what kind of rational man believes in justice?”

ha az ember ujjat húz az egész világgal, mindenható ellenfelekkel, akkor nem csak az előre tervezésnél kell használnia a csavaros eszét, hanem akkor is, amikor gyorsan változnak a körülmények, és azonnali döntéseket kell hozni, hogy túlélhető legyen ez a nagy játszma -és az sem árt, ha az ember jól tűri a fájdalmat... a kelet-indiai társaságnál ezúttal jól számoltak azzal, hogy a kislány halála esetén a német kurvanéniből hamar áruló lesz -de persze james minden ilyen eshetőségre számít, és faarccal módosítja a terveit... pedig sokan lelkiznének vele úgy igazán, de úgy tűnik, mintha semmi sem tudna áthatolni a páncélján -sem a hű szolgálja önmarcangolása, sem a testvére csábító és kérlelő szavai. egyszer látjuk csak megrendülni egy pillanatra, amikor bebizonyosodik, hogy ő maga verte bele a végzetes szögeket az elátkozott rabszolgaszállító-hajóba... ahhoz hogy győztesen (és élve) kerüljön ki ebből a sötét kalandból, kell is az, hogy megkeményítse magát, hogy ne legyen képes senki sem megtörni őt, hogy vérezve, sajgó testtel, de ő nevethessen utoljára... (vajon a látomások összeállnak-e valami sztorivá a végére, vagy tényleg csak a hangulat-festést szolgálják?) (#02.19.)

„chichester is their bishop. the king is safe. delaney is a horse and prinny is their queen. i think it’s time we started moving some pieces.”

az a baj az első évados angolosan rövid szériákkal, hogy az epizódok nagyja az építkezésre megy rá, és aztán a finálé robbanásai után már el is kell köszönnünk hosszú időre -de valahol meg tök jó dolog nézni ezt az építkezést, ahogy felhúznak minden eseményt a robbanás-pontig, feszítve minket nézőket is kellőképpen... amennyi puskapor volt fizikailag is jelen az elmúlt részekben, vártam már, hogy mikor jön valami nagy bumm, amiben kiélhetik magukat a pirotechnikusok, de aztán teljesen máshonnan érkezett a kirobbanó rombolás -csak mert a keleti-indiai társaságnál elérkezettnek látták az időt, hogy a sok hiábavaló kergetőzés után össztüzet zúdítsanak a szálkára a körmük alatt, azaz james delaney-re... pedig ma is bebizonyosodott, hogy nem jó packázni london legmorgósabb emberével, mert ha utolér a bosszúja, akkor biztos, hogy egy-két szervvel (mondjuk egy nyelvvel vagy egy szívvel) leszel kevesebb... a bosszúálló vér családi örökség lehet, mert a hugica is most jutott el végre arra a szintre, hogy a rendeltetésén túl újszerű felhasználási módot találjon a kalaptűjének... kár, hogy nem lehetett tökéletes a beteljesülésük, mert, nos, megint csak a családi háttérre kell mutogatni -nem lehet véletlen, hogy épp’ most került elő ilyen hangsúlyosa james anyjának a szomorú históriája... (#02.12.)

„we’ve screwed maharajas, we’ve screwed moguls, and this man is merely a london mongrel.”

hamar lerendeztük a múlt héten belengetett párbajt -jól ráfogtuk ezt is a kelet-indiai társaságra... (de azért azt nem mondhatjuk, hogy ne süvített volna itt is a stílus, hajnalban egy erdős kis szigeten, háttérben egy cigány-asszonnyal...) de könnyű mostanság mutogatni a nagyhírű társaságra, mert nagy felületet adnak a támadásra. az ellopott salétrom utáni hajszában csak rohangálnak fel-s-alá, eredménytelenül dúlva a londoni házakat és raktárakat. eközben a régensherceg is örömmel döf kést a hátukba -egész pontosan tudja, hogy nem magára a társaságra kell ráhúzni a vizes lepedőt, hanem a vezetőséget kell össztűz alá venni (és megsüvegelendő, hogy egy régi rabszolga-ügyet ástak elő, mert ezzel a korszak egy újabb problémáját is be lehet építeni)... eközben hősünk szokásához híven pengeélen táncol a frakciók között, és a maga módján gondoskodik arról, hogy hűségesek legyenek hozzá az emberei -hol pénzt és gyémántot csap ki az asztalra, hol egy hüvelykujjat csap le a hűtlenek kezéről... beszélnünk kell még a családon belüli erőszakról is -mert teljesen természetes volt akkoriban (is?), hogy a férj megverheti a hitvesét, de azért hogy valaki egy pappal ördögűzést végeztessen a feleségén -az már végképp a határ túloldalán van... (#02.05.)

„love is now part of the deal that we are offering over and above that which is on offer from your countrymen.”

lehetnek bármilyen szofisztikáltak a felsőbb körök, a hatalom- és pénz-éhségük okán általában megkérdőjelezhető módszerekhez nyúlnak -például egy gyenge nővel kezdenek keménykedni. de ugyanezek a szofisztikált felső körök azok, akik csak istentelenül lealjasodva tudnak szórakozni... james delaney újra körbehordozta a faarcát london-ban, hogy a tervének nagy kirakósához újra darabkákat illesszen a helyére. szerzett magának egy kotyvasztót, hogy lőporhoz és egyéb robbanó dolgokhoz juthasson (ha középiskolásként tudom, hogy a kémiával csinos lányok bugyijába lehet jutni, akkor lehet hogy nem a kettesért kellett volna felelnem félévkor...). persze az alkotók nála sem tudták megállni, hogy egy kicsit ne borzasszanak el minket, így a kémikus szaki ízleléssel teszteli a felhasználandó trágyákat... először úgy tűnt, hogy azért akarják az írók hősünket táncba vinni, mert ez az a tevékenység, ami a legtávolabb áll a személyiségétől, de aztán a parti közepén rájöttem, hogy alibiként használható ez a pofa-vizit, így nem gyanakodhatnak rá, miközben a szorgos társai meglopják a keleti-indiai társaságot. plusz ha már szociális közegbe vitték ezt a vadembert, hát bedobtak némi drámát is a tesóval, annak gusztustalan férjével, és a mindig lesben álló amerikaiakkal. (kicsit kilógnak a nagy egészből az álom-szekvenciák, bár amíg azt látom, hogy oona chaplin kéjesen vonaglik, addig nem kéne panaszkodnom...) (#01.29.)

„you have 104 spies in london. and we have 202.”

...nem is baj az, hogy ennyi kém hallgatózik london utcáin, mert így nem kell hosszú perceket pazarolnunk arra, hogy a karakterek egymásnak magyarázzanak el bizonyos dolgokat, mert mindenkinél ott van már a tudás kulcsa, mielőtt párbeszédbe kezdenének... jut nekik (és nekünk) így is elég titok, ezek főleg a múltból erednek, bár azért már egyre inkább fény derül ezekre is (ahogy beigazolódott például az incesztus ténye is). ebben az is a segítségünkre van, hogy hősünk saját kezűleg ás le a mélyre, rothadó pincékben és elszenesedett kandallókban kutat. pedig nincs jól, de szomorú is lettem volna, ha a maláj tőr pengéje nyomát nem hordja magán néhány epizódon át. viszont ha a teste sérült is, az elméje nagyon is tud villogni. tetszett, hogy egy egyszerű lépéssel túljárt a kelet-indiai társaság eszén, de az is nagyon működött, ahogy konfrontálódott a sógorával -mert tom hardy apró arcmimikával érzékeltette, hogy mennyire azon a határon van a karaktere, hogy megfogja a tűzforró kávés-kannát, és szétverje vele annak az alávaló mocsoknak a fejét... (vizuálisan is megjelenítik nekünk a múlt felszínre hozását, ablaktáblák résein szűrődik be a fény, vagy vízhullámokról tükröződik a plafonra.) (elriasztó képet kaphattunk a korabeli színházi körülményekről is, ami lehet hogy jó szórakozási forma volt a pórnépeknek, de a színészeknek rémálom lehetett...) (#01.22.)

„we’re experiencing science from the perspective of lab rats.”

már a cím is predesztinálta az epizódot arra, hogy valami összegzést várjunk tőle, és igazából ez úgy valósult meg, hogy a sorozat legjobb és legrosszabb elemeit összezsúfolták nekünk másfél órába -így nem lett dicsőséges korona az eddigi történetek tetején, lett viszont komoly fejvakarás, mert egymást váltották a működő és a nem-szeretem részek, így nehéz eldönteni, hogy mit is gondoljak igazából... a kezdést például határozottan utáltam, mert semmi értelme nem volt a mycroft-os ijesztgetésnek -bár lehet hogy ezzel csak azt próbálták nekünk előrevetíteni, hogy a hagyományos nyomozós zsáner helyett ma pszicho-thrillert kapunk, szűk helyekre zárt elme-játékokkal. a kivitelezés az olcsó horrorokéra hajazott, azokkal meg tudjuk, hogy jómagam erőteljesen hadilábon állok... viszont az volt a szerencséjük moffat-éknak, hogy érzelmileg sikerült bevonni a drámába -és persze az sem volt hátrány, hogy a színészek kitettek magukért minden percben (sian brooke vékony mezsgyén táncolt, de az őrült zsenikkel mindig ez a helyzet -lásd még a mára is teljesen feleslegesen visszarángatott andrew scott-ot, aki pont azért szórakoztató, mert annyira átesik a ló túloldalára)... azt viszont mindenképp a ’tetszett’ oldalra tenném, hogy a holmes-család ennyire a középpontba került, mert így a john/sherlock dinamikát ki lehetett egészíteni mycroft összetett személyiségével, a végén meg nagyon kifizetődő lett a múlt felhánytorgatása, mert érzelmileg megkaptuk azt a csúcspontot, ami intellektuálisan egy kicsit hiányzott az epizódból... (azért az érdekes, hogy nem is a nagy relevációnál tört össze igazán a nézők szíve, hanem egy ártatlan ’i love you’ kimondásánál...) (#01.16.)

egyfelől dicséretet érdemel a moffat/gatiss alkotó-páros, mert volt bátorságuk új útra vinni mindenki kedvenc nyomozóját, ugyanakkor bőven érheti kritika őket amiatt, hogy túl sokat botladoztak ezen a feltáratlan ösvényen... mert persze ki lehet találni azt, hogy elhagyják a hagyományos heti ügyeket, és az átívelésre koncentrálnak, hogy a fondorlatok helyett az érzelmek fognak dominálni ebben az évadban, de ezek miatt féloldalasnak érződtek az epizódok, mert annak idején pont a nyomozások ötletességével húzták be a nézők többségét. de valószínűleg elfedhető lett volna ez a hiányosság, ha az átívelések és az érzelmi töltet úgy működik, ahogy az írószobában megtervezték -de sajnos már az első részben kudarcot vallottak ezzel. hiába korrigáltak a gyász hiteles bemutatásával a folytatásban, ha előtte nem tudtak behúzni a hiteltelen mary-sztorival. de az utolsó rész személyes családi drámája is ugyanígy felemás lett, picit megütött, de nem tudott igazán a padlóra küldeni... nagy a bizonytalanság a sorozat körül, de én nem bánnám, hogy benedict cumberbatch még néhány év múlva felenné a hegedű-vonót, és hadarna nekünk egy csomó szarkasztikus beszólást, miközben fél kézzel megold egy kacifántosra csavart ügyet -csak úgy, nosztalgiából...

„when you left london, the east india was a trading company. now it is god almighty. the prince regent fears it. no government in the world dares to stand up to it. it owns the land, the ocean, the fucking sky above our heads. it has more men and weapons and ships than all the christian nations combined.”

több szempontból is látszik, hogy a múlt heti kezdéskor csak a piszkos felszínt kapargattuk -például jó pár neves színész még csak ma mutatkozott be a show-ban, és néhányan meglepő módon bővítették a karakter-készletet (az egy dolog, hogy michael kelly csupa kosz volt a kelme-festés után, vagy hogy stephen graham fejét telemintázták tetoválásokkal, de mark gatiss-t úgy elcsúfították, hogy csak azért tudtam, hogy ő van a maszk alatt, mert láttam a nevét a stáblistán)... igazából a sztoriban még mindig a felszín közelében vagyunk, érezhető, hogy valami nagyobb lépték is várható majd a későbbiekben, nagyhatalmi játszmák pénz-és-hataloméhes nagykutyákkal és amerikai kémekkel, és nem csak azt nézzük majd nyolc órán keresztül, hogy tom hardy karaktere faarccal gépiesen megy előre, és teszi a dolgát, hogy megbosszulja az apját -bár ez az aspektusa is kétségtelenül szórakoztató. a hangulat még mindig nyomasztó, és el tudják érni, hogy bele-beleborzongj a korabeli higiéniai hiányosságok gondolatától, a lószaros kórház-udvartól és a szétrohadt fogaktól... (#01.15.)

„serial killing is an expression of power, ego, a signature in human destruction ultimately, for full satisfaction, it requires plain sight.”

well played, gentlemen! a múltheti rész után sok nézőtársammal egyetemben magam is kiábrándultságot éreztem, bosszantott, hogy mennyire nem akart összeállni az az epizód, aztán most itt ülök az újabb rész felett, ami az évadnyitó bicegő szálait vette fel, és mégis azt kell mondanom, hogy kifejezetten erős másfél órát kaptunk ezúttal -a tévé-készítés boszorkánykonyhája mindig tartogat meglepetéseket... persze mondhatnánk, hogy könnyű ábrázolni a gyászt és a zavarodottságot, amikor két ilyen színész dolgozik a szövegkönyv alá, de a cumberbatch/freeman duó eddig is velünk volt. mondhatjuk, hogy érdekesebb volt a heti-ügy, de ha belegondolunk most is csak a lelki történéseket támogatta ez a szál. lehetne azt mondani, hogy túlságosan kapkodós volt a vágás, de pont ettől a kiszámíthatatlanságtól működött a vizualitása, hogy néha randomnak tűnő dolgok villantak fel, máskor meg szépen úsztunk át egyik jelenetből a másikba -tökéletesen leképezve a sherlock fejében lévő zűrzavart. mert ami más esetben az ember idegeire ment volna, azaz a zavarodott drogos káosz, az itt pont kiszolgálta a nézők érzéseit -mert teljes bizonytalanságban tartottak minket ezekkel a fogásokkal, és szerintem tök jó érzés eljutni arra a pontra, amikor semmit nem hiszel el a főszereplődnek, annyira körbeveszik már a hallucinációk és a megtévesztések... és lehet morogni moffat-ékra, hogy folyton játszanak velünk, de olyankor valahogy mindenki elfelejt morogni, amikor elolvasztják a szívünket a barátság ábrázolásával... (a végső csavarok és az alattomos cliffhanger gondoskodtak arról, hogy még mindig egy nagy egésznek érezzük az évadot.) (#01.10.)

„there walks a dead man.”

azért az milyen menő már, ha egy hollywood-i szupersztár két mega-produkció között leül az édesapjával kifundálni egy történetet, amit aztán egy régi jó barát segítségével sorozatos formába öntenek -mert nem elégszik meg azzal, amit a nagyvászon nyújt neki, ő igazi karakter-szerepet akar játszani... muszáj volt tom hardy-val kezdeni, mert ez tényleg az ő show-ja, az ő izmos vállain nyugszik a vállalkozás sikere, és persze szokás szerint tökéletesen elhisszük neki azt a kíméletlenséget, ami árad belőle ebben a szerepben is (és köszönöm tom, hogy végre hajlandó voltál három milliméterrel szélesebbre nyitni a szádat a szokásosnál, és nem olyan akcentust választottál, amiből egy büdös szót nem lehet érteni...). bár azon kívül, hogy egy bitang-kemény, ugyanakkor intelligens fickó a hősünk, még nem sokat tudtunk meg róla, magas a rejtély-faktor a múltjában -de ez teljesen rendben van így, pont azért választották az alkotók a sorozat formátumát, hogy legyen idejük kifejteni mindent. bár nekem azzal sincs nagy bajom, ha misztikumba burkolnak bizonyos szálakat, és nem kapunk egyenes válaszokat. bár azt nem tudom, hogy mennyire reagálnám le jól, ha ez a misztikum összeütközne a jelenleg látott realizmussal -mert én elsősorban történelmi sorozatként szeretnék tekinteni a show-ra. főleg mert láthatóan mindent megtettek azért, hogy hihetővé varázsolják a tizenkilencedik századi környezetet. egyébként is a szívem csücske az ipari forradalom kora, de talán ennyire valóságosnak és mocskosnak még sosem láthattam a tévé képernyőjén, még az a legenyhébb reakció, ha odaképzeled a lószar-szagot a háttérbe... persze ez csak az utcákra és a kikötőre vonatkozik, mert sikerült nagyon szép kontrasztot alkotni a kelet-indiai társaság fényűző termeivel... mint ahogy a sztori is itt billen majd át misztikusból intrikussá, mert persze a pénz és a hatalom is komoly mozgatórugói lesznek a nagy egésznek... karizmatikus főszereplő, érdekes alapok egy jól alakítható történethez, tökéletes korhangulat, gyönyörű képek, hatásos zenei festés max richter-től -azt hiszem mindent megkaptam, amit egy pilot-tól várhatok. csak az a baj, hogy most várhatok egy hetet a következő epizódig... (oona chaplin még mindig az egyik leggyönyörűbb teremtés ezen a földgolyón.) (#01.09.)

„there’s always a stage when someone’s falling in love with you that they lose their erection. they get confused, they panic, the stakes get too high, the blood rushes from their dick to their heart. and everything is fucked.”

milyennek kell lennie egy vígjáték fináléjának? hát természetesen depresszíven drámainak... de ez itt így volt rendben, mert most jött el az ideje annak, hogy hősnőnket betemesse az összes szar (és hogy összerakjuk végre a barátnője teljes sztoriját a flashback-töredékekből). de azért persze lehetett mosolyogni a szex-kiállításon (ami pont olyan ízléstelen volt, mint amire számítani lehetett), és szerencsére azért annyi engedményt kaptunk, hogy a legmélyebb pont után az utolsó pillanatban kisüthetett a nap. (#01.05.)

ritka az olyan eset, amikor két perc alatt beleszeretsz egy sorozat főszereplő(nő)jébe, és onnan menthetetlenül rózsaszín ködön át nézed az egész szériát -és phoebe waller-bridge-nek nem is kell erőlködnie ezért, elég volt csak az, hogy kibeszél hozzám a kamerába, miközben seggbe dugja egy kvázi idegen... viccelek, de tényleg van valami ebben a csajban, ami megbabonázott, imádom a hangját, a grimaszait -és persze azt is, ahogy megírta saját magának ezt a karaktert, ahogy cinikus beszólásaival még szerethetőbbé tette, és ahogy cifra káosszal maga körül a környezetét is érdekessé tette... ügyesen kétarcú a sorozat, mert amíg a kamerába kiszólások miatt kicsit irodalmi (avagy színpadias) lesz a show, addig szituációk viszont nagyon is realistán természetesek. és ennek a tetejébe jön a bájossága, a sokszor angolosan cikibe boruló humora és a jól elhelyezett drámai pontjai. úúúúúúgy utálom, hogy ezek a fránya britek ilyen rövidke évadokban gondolkoznak, ebből el tudtam volna most viselni sokkal-sokkal többet is...

„i’ve taken a photo of my naked body every year for the past 30 years.”

lehet-e kínos viccet csinálni a mellrák-szűrésből? persze, főleg ha ez a kínosság jó alapot szolgáltat a későbbi perceknek, ahol egy közös nap eltöltését láthatjuk a tesóval, az apuval, a gonosz mostohával, a seggbebaszós sráccal és egy szökésre hajlamos macskával... és tényleg ultra-cikire sikerült ez a halott-anyu tiszteletére rendezett megemlékezés, te nézőként is erősen feszengsz -és imádod az egészet... (#01.05.)

„if you want to have a wank, i can give you some space.”

a helyszín-választás kihathat egy sorozat szerkezetére? csak mert egy olyan helyen jártunk, ahol vissza kell fogni a kimondott szavakat, és itt hősnőnk felénk is majdnem teljesen megnémult... egyébként az ilyen önmagunk keresésére szolgáló pénzlehúzások (áthúz) zen-tanfolyamok mindig jó táptalajok a sorozatoknál, mert lehet élcelődni ezeknek a helyeknek a túlzásain, plusz el lehet érni, hogy itt elszeparálva a világtól tényleg magukba szálljanak a karakterek -és ez utóbbi itt is jól sikerült, lementünk a lélek mélyére, a humor sem lehetett már többé a menedékünk. fájni fáj, de ezek után szépen fog gyógyulni... (#01.04.)