soroló

„chained to a deaf guy.”

oké, nézzétek. kismillió sorozatévad csorog át a szememen évről/évre, így az emlékezetemet a témával kapcsolatos kommentekben tárolom inkább, ahonnan könnyen megtudhatom mondjuk azt, hogy a süketnéma rab-társ bizony az első évadból költözött át ide a harmadikba... egyébként elismerésem, hogy az első huszonöt percet azzal töltöttük, hogy megnézzük a busz-forduló másik aspektusát, hogy aztán hosszasan kövessük a téli erdőben az üldözést, ami aztán meglepő (és a fargo-hoz méltóan véres) fordulatokba torkolljon, hogy aztán a twinpeaks-ből ideszabadult ray wase érthetetlen monológjait hallgassuk -de most komolyan, ennyire még sosem csókoltuk a szürreál lábát a show-ban (ufók ide-vagy-oda)... aztán a második huszonöt percben sem lett könnyebb dolgunk, mert mr.varga-ék hozták a formájukat némi előre látható mérgezéssel és fenyegető biznisz-tervekkel. de hogy miért kellett hopp három hónapot ugranunk? elfogyott a hó a forgatási helyszínen...? aztán a végére még egy kis bizarrsággal koronáztuk meg az epizódot, ahol rejtélyes módon tűntek fel rég látott autók, bajuszok és ritka bélyeget ábrázoló képek... (#06.08.)

„my back hurts like hell, and people suck.”

van olyan ember a világon, akinek a kezébe kerül egy strato, és nem a smoke on the water riff-je az első dolog, amit megpróbál eljátszani rajta...? slippin’ jimmy szó szerint veszi a slippin’-elést, és egy métereset perecel annak érdekében, hogy a pénzéhez jusson a hangszerüzletben -úgyhogy némi cash-sel, egy új gitárral, és egy méretes hátfájással távozik... később is kihasználja ezt a sérülését, hogy újabb pénzmaghoz és egy elégedettséggel eltöltő monológhoz juthasson, azaz jól kioszthatja a közmunkásokon uralkodó seggfejet, ismét villogtatva a jimmy-s kurázsit... (btw, gitározás az irodában -most mi is a helyzet jimmy és kim között? mert cseppet sem tűnik úgy, hogy együtt lennének. igaz kim túl elfoglalt a maga ügyeivel meg a harold-nak való odavágással...) próbáltam valami közös nevezőt találni a különböző szálaknak, de az egyetlen dolog, ami mindenhol felbukkant az a pénz volt, so... de persze mondjuk nacho-nál sem maga a bankó-számolás volt a lényeg, hanem a könnyen tapintható feszültség, ahogy véghezvitte a gyógyszer-cserét -és gyönyörűen felépítették az egészet a felkészüléssel, az izzadós meleggel, a kézremegős idegességgel, hogy mi nézők is éreztük az izzadós és kéz-remegős részét... (#06.08.)

„limp biscuit’s an old frat ritual, where all the brothers race to stroke one out onto a biscuit, and then the last guy to nut has to eat it.”

egy kicsit magamat hibáztatom, hogy kevesebbet nevettem ma, mint általában, mert nem kéne rohadt álmos/fáradtan a munkahelyen ilyen minőségi cuccokat nézni, mert nem fogják kifejteni a megfelelő hatást. pedig érzékeltem, hogy vannak itt jó poénok, és nem csak a jó ízlést feszegető geci-humort. jared kemény alteregója például maradhatna még egy kicsit a show-ban... (#06.08.)

„brings a tommy gun to an ion blaster fight?”

szóval az a terv, hogy beköszönünk amerika összes ikonikus történelmi személyiségének...? mert lehet hogy al capone nem volt jófiú, de mindenki ismeri a nevét, és ismeri a stílusát is, úgyhogy megérte behozni a show-ba a kamáslikat meg a keménykalapokat... az már egy más kérdés, hogy néhány lövöldözésen túl nem sok szerepük volt az originál gengsztereknek, mert inkább a flash-ből és arrow-ból levetett gonosz-trióval foglalkoztunk és küzdöttünk egy kicsit... igazából már meg is van a fiúk felállása, damien darkh nyomja a cinikus egysorosokat, malcolm merlyn a simulékony arcát mutatja, eoban thrawn meg elvégzi a munka nehezét a tempójával (óh, milyen kár, hogy kilométerekről látszott a professzoros fordulat). ez utóbbi lesz a legérdekesebb, mert míg a többieken felül lehet kerekedni, egy speedster-en még egy speedster-ellenes gépágyúval sem könnyű... ráadásul most sara mutatott némi gyengeséget a csapatból azzal, hogy az érzelmeit a küldetés elé helyezte, aztán még képes volt a manapság agyonhasznált ’család’ szót is előhozni... btw, család, alakulgat valami mick és vixen között, igaz, ezt a marcona fickó tudatalattija (played by mr.snart) nem nagyon hagyja. ja, és a steel/atom bró-ság meg elég szórakoztató... (#06.07.)

„your actions might have some unintended consequences.”

(hát azért nagy volt a kísértés, hogy oliver diehard-os karácsonyi viccelődését válasszam idézetnek...) szóval sikerült elérni, hogy nem csak felemlegették a múltat, meg lobogtatták a listát, hanem az idei főszálat is hozzáhorgonyozták ezekhez -mert akkoriban vagánynak éreztük, hogy oliver kifejezetten kemény hős, aki nem fél bepiszkolni a kezét, de most utolérte ez a sötétebb színezetű múltja, és fájdalmasan fog bűnhődni minden túlkapásáért. és nem csak ő, hanem mindenki, aki körülötte van... persze lehetne legyinteni, hogy ugyan, ezzel csak drámát akarnak csikarni, és persze hogy ezzel drámát akarnak csikarni, de a lényeg az, hogy (legtöbbször) működő dráma születik a szituációkból. azért csak legtöbbször, mert curtis-ék családi pervatvarját soknak éreztem kezdetben, de azt is meg tudom érteni, ha valaki nem tudja elfogadni a partnere azon oldalát, ami miatt az állandó életveszélyben van. viszont felicity-nél sikerült megszakítani a szívem, és bár fájt ez, annak nagyon örültem, hogy oliver minden titkolózás és mismásolás nélkül közölte a szörnyű tényeket -prometheus túljárt az eszén, és ez egy ember életébe került... azt nem tudom, hogy tényleg felfedték-e a maszk mögötti személyt, de nem is biztos, hogy olyan fontos lesz ez a rejtély idén, inkább csak az elvet fogja képviselni, oliver múltbéli hibáit. (#06.07.)

„it is christmas, hermano. it’s the time of miracles.”

ja, találtam egy hátrányt a nagy nyári darálásban -nehéz magamból karácsonyi hangulatot kicsikarni... még szerencse, hogy a fenyőfák, a lámpák meg a ms.snow által létrehozott hóesés csak a hátteret festették, mert inkább futottunk egy újabb kört a főszállal... egy kicsit többet tudtunk meg savitar-ról, de azért még maradt a futurisztikus külsője mögött rejtély -az biztos, hogy a jövőhöz kapcsolódik, egész pontosan barry jövőjéhez, és ezzel máris kapott egy célt a gonoszkodása. azt is megtudtuk, hogy jól ért az emberi agyak manipulálásához, és ez azért is fontos, mert tudtak megint változtatni a julian-hez való hozzáállásunkon. mert szerencsére nem csak egy sima gonosznak hozták be tom felton-t, hanem egy összetettebb szerepre, ahol csak a körülmények áldozataként tesz rossz dolgokat (és az is kiderült malfoy-ról, hogy jól áll neki az indiana jones típusú karakter)... a west család még mindig az egyik legproblémásabb társaság ezen a földön, de wally végre továbbléphetett a szuperhősködés felé, iris meg összebútorozhat barry-vel, úgyhogy remélhetőleg ez enyhülni fog hamarosan -egész addig, amíg barry be nem vallja, hogy mit látott a jövőben... ha már a földet emlegettem, megemlíthetem azt is, hogy kicsit átkalandoztunk a föld-3-ra, ahonnan újra importáltuk jay-t, és röhögve fogadtunk egy fél perces mark hammil cameo-t. (#06.07.)

„best. team-up. ever!”

tök jó dolog, hogy beidomítottak már minket nézőket arra, hogy az őszi etap végén elvárjuk a nagy sorozat-összeborulást, cserébe idén kitettek magukért, és szinte teljesen befűzték az univerzumuk mind a négy show-ját -csak szegény supergirl maradt mostoha gyermek, bár azt azért nem merték megcsinálni, hogy kara-t kihagyják a buliból, mondjuk azzal az indokkal, hogy a föld-38-at nem érinti az esemény (de azért jövőre jó lenne mondjuk a marsi embervadászt is a nagy kompánia közepén látni zúzni egyet)... amikor megtudtam, hogy űrlények ellen zajlik majd a harc, nem tudtam, hogy mennyire merjek lelkesedni, mert régi beidegződésem, hogy a scifi behatások nem mindig sülnek el pozitívan a szuperhős-sztorikra, de azért most többé/kevés rendben voltunk -mondjuk oliver nem véletlenül panaszkodott arra, hogy az ő normális világához képest túl sok az extrém változó, de kétségtelen, hogy nem lehet könnyű összefűzni ezeket a különböző hangulati elemekkel rendelkező sorozatokat... mondjuk látszott is a szándék, hogy a közös történet ellenére azért differenciálják az epizódokat -a flash-ben a csapatösszeszedés felemelő érzése után belevetettük magunkat az idén megszokott problémázásba (csúnya szóval rinyálásba), ami továbbra sem akar igazán működni; az arrow-ban csak indokként használták az űrlényeket, hogy méltóképpen megünnepelhessék a századik epizódjukat, hogy egy alternatív idősíkon visszahozhassanak minden pozitív és negatív karaktert egy érzelmileg jól működő szívszorító nosztalgiázásra (fura is volt ezek után beszállni egy űrhajóba); a legends-be jutottak a fő fun dolgok, egy kis időutazás, egy kis geek-kedés és a nagyívű finálé. nem mondhatjuk tehát, hogy ne céloztak volna a teljes fegyverarzenáljukkal a készítők (a felsoroltakon túl volt még hero vs hero küzdelem is, szokatlan párosítások, sűrűn köpködött egysorosok és popkult-utalások egyaránt, na meg az ilyen sztorikban elengedhetetlen fekete öltönyös kormány-emberek, élükön a blog névadójával, cottle dokival), és még azt sem mondhatjuk, hogy nem indokolták meg a csúnya alien-ek támadását (ráfogták a flashpoint-ra, hogy még nagyobb súlyt adjanak neki). azt sem bántam, hogy a fináléig néhány lelki konfliktust is feloldottunk, és nem mindig abban a sorozatban, ahol azok keletkeztek -ezzel is erősítve azt a tényt, hogy akkor jár a legjobban az ember, ha teljesen elkötelezi magát az arrowverse mellett... (#06.06.)

„a weaponized virus that i created for the defense of the planet krypton.”

ahogy tavaly a barry-s találkozásnál, úgy most sem tudtam elvonatkoztatni attól, hogy ha már crossover epizódként reklámozzák a részt, miért nem gondolnak az írók az emiatt betoppanó casual nézőkre is -az már egy más kérdés, hogy maga a crossover miért csak az utolsó két percben lett nyilvánvaló... mert valahogy bele tudom magam élni ezeknek a hipotetikus nézőknek helyzetébe, hogy mennyire kapkodhatják a fejüket az események sűrűjében -ugyanakkor abban is biztos vagyok, hogy melissa benoist cukisága rájuk is komoly hatást gyakorol, úgyhogy akár lehet ez egy nyerő taktika, hogy így csábítsák magukhoz az új nézőket... de akár működhet nekik az érzelmi oldal is, mert szépen előhozták a családi problémákat, párhuzamba állítva kara-t és lena luthor-t, akik mindketten azzal kell hogy megküzdjenek, hogy a szüleik megkérdőjelezhető tetteket követtek el. és örülök annak is, hogy a luthor-t lányt most sem fordították a családi hagyományok felé, és szeretnék abban bízni, hogy hosszútávon a jó oldalon tartják majd, mert, izé, mert szimpatizálok vele, na... (khmm, azt miért nem egyértelműsítették, hogy a vírus miért nem hat az emberekre...?) (#06.05.)

„sometimes when things get broken, they can’t be fixed.”

ki a fene gondolta volna egykor, hogy az idétlen füves dagi kevin smith ennyire ért az érzelmekhez... mert bizony a mai epizód érzelmi aspektusa volt igazán rendben, hozzá képest az akciók csak ’okék’ voltak... mert újabb terheket raktak barry lelkére azzal, hogy kimondták azt, hogy igenis felelős bizonyos dolgok bekövetkeztében -az már mást kérdés, hogy az átváltozott caitlin mennyire hidegen (pun intended) vágta ezeket a súlyos mondatokat barry fejéhez... az érzelmek miatt működött igazán a hármas összecsapás is, ahol a srácok úgy küzdöttek caitlin-nel, hogy tulajdonképpen meg akarták menteni (hmmm, vajon szeretném-e, ha a fagyos csóknak lenne folytatása...?). a cisco-val való bonyolult viszonyt értem, viszont nem tudom szeretni azt, amikor a legjobb barátok elhidegülnek egymástól... mivel wally iránt közömbös vagyok, így nem tudott megragadni az, hogy végre megvan a sebessége, esetleg csak az bosszantott egy kicsit, hogy joe papa nem bírta ki, hogy ne avatkozzon bele a báb-fázisba... no, azt is láthattuk, hogy az évad-gonosz milyen sebességre képes, és ühmm, nem semmi lesz őt legyőzni (btw, szépen volt vizualizálva a hihetetlen gyorsaság, bravó ezért is kevin.) (#06.05.)

„cadmus was really only famous for one thing. he killed monsters.”

kicsit sok vasat tartunk a tűzben egyszerre, nem...? mert ott az utálkozó luthor anyu, a cyborg superman, a guardian, vagy a marsi problémák -hát nem is csodálom, hogy szegény operatőrök úgy rohangáltak körbe/körbe, mintha megkergültek volna (hehe, most nézem az imdb-n, hogy a rendező eredeti szakmáját tekintve operatőr, akkor most már értem, hogy miért hajszolta annyira a kamerás beosztottjait)... igazából nem baj, hogy besűrűsítették az eseményeket, csak kicsit rohanvás kellett ugrálni egyik helyszínről a másikra. és valljuk be, azért lehetne volna egy kicsit purgálni -mondjuk a guardian vonalat... mert oké, hogy james-nek szerettek volna valami akciódúsabbat írni annál, hogy kávét fogyaszt a catco irodájában, de mivel jelenleg is tele van az arrowverse pincéje és padlása önbíráskodókkal, így nincs szükségünk arra, hogy kara mellett is tevékenykedjen egy (arra meg főleg nincs, hogy feltűnjön a kegyetlen verziója is)... bezzeg a romantikát sikerül az értékelhető szinten tartani -csak alex-szel futottunk egy újabb kört maggie körül, plusz mon-el pislog nagyokat kara felé. de hogy egy kriptoni meg egy daxami? fúj, ezt elképzelni is szörnyű... (#06.05.)

„shovel your way out of the shit and into the truth. dig yourself out of the shit... $29.99.”

hogy doktor jacoby analógiáját továbbvigyem: lynch egyre csak ás minket bele a sztorija mozaikdarabkái közé, és jelenleg messze még az, hogy meglássuk az összefüggések arany ásóját -de szerintem ez így van jól, hát nem jó érzés, hogy maga alá temet ez a fura világ...? oké, néha már én is türelmetlen vagyok, és szeretném, hogy a ’kávé, ügynök, akta’ szavak felgyorsítanák egy kicsit cooper-t, mert bár még szórakoztat az elvarázsoltsága, azért kezdjük elérni azt a határt, amikor már fárasztani fog... de az például nem zavar, hogy csak homályos utalásokat kaptuk arra nézve, hogy kit játszik mondjuk amanda seyfried, mert nekem az elég, hogy láthatóan kapcsolódik valahogy a dupla r-es csajokhoz, valamint azért fontos a jelenléte, mert vele és a problémás barátjával hozzák vissza a twinpeaks egyik kötelező kellékét: a drogos fiatalokat... btw, ismert színésznő, most már tényleg csak fejcsóválva tudok nézni minden olyan jelenetet, ahova besétál egy ismerős arc (hello tom sizemore, hello robert knepper, hello jim fucking belushi!)... ja, és engem nem zavarnak az olyan kvázi szkeccs-betétek sem, mint az öreg jacoby marketing-percei... (de furán volt rendezve az autó felrobbanása, kicsit spórolós hatást keltett, ahogy hirtelen a kissrácra vágtunk majd vissza a már darabokban lévő kocsira.) (#06.05.)

„she’s the bravest girl on earth.”

pedig az első öt perc után azt hittem, hogy megint kicsi galacsinná fogják összefacsarni a szívemet, amikor matt arról monologizált, hogy mennyire fél a haláltól és az élettől... de valahogy derü is volt a nora-val közös búcsújelenetükben, pedig a nő is egy olyan lépésre készült, amiből valószínűleg nincs visszaút. és aztán el is indul, lecsupaszítva önmagát, egész a fura szerkezetig lépkedett, ahol velünk együtt vett egy nagy levegőt, és... ennyi év után bízhatnék jobban damon lindelof nagy szívében, ismerhetném már, hogy ezen a nagy szívén viseli a karakterei sorsát, hogy megszállottja az igaz szerelemnek... de hagytam, hogy kicsit játsszon velem, és abban a tudatban néztem a korábban már felvillantott öreg nora mindennapjait, hogy valami fantasztikus fordulatot képzeltem mögéjük, egy alternatív univerzumot, egy megváltoztatott világot, ahol minden kicsit máshogy történt, mint ahogy láthattuk. így aztán nagy örömmel fogadtam be az utolsó képsorokat, ahol kiderült, hogy minden igaz volt -és talán abból is minden igaz, amit nora mesélt a kalandjairól... először furcsa készítői döntésnek tűnt, hogy csak szóban hallottunk arról a világról, ahol a két százaléknyi ember éli az életét, de aztán beláttam, hogy jól van ez így, mert több kétely maradhatott bennünk (hogy esetleg nem mond igazat), plusz az egész jelenet erejét rábízhatták carrie coon-ra, aki persze meghálálta ezt a gesztust (azért szorongattak még egyet a szívünkön ezzel a történettel, hisz’ csak bele kell gondolni abba, hogy ott az emberiség 98%-a vált köddé, és máris szédülni kezdesz). de egyébként is, ez carrie epizódja volt, de azért justin theroux is szépen kiegészítette a játékával a karakterdrámát. ó, és innen már könnyen kötök át a rész eszenciájára: mert lindelof-ék legnagyobb bátorsága az volt, hogy nem akartak egy általános kitekintés adni a világra a végén, nem szálazták szét, hogy melyik karakterrel mi történt, nem akartak egy konkrét magyarázattal egyértelműsíteni mindent, hanem lecsupaszították a szerkezetet két karakterre és az ő soha el nem múló kapcsolatukra. és ez így volt jó. mert így mikroszinten kielégítő lett a zárás -főleg az olyan megrögzött romantikusoknak, mint amilyen én is vagyok, akik szentül hiszik, hogy létezik olyan, hogy két ember egymásnak van teremtve, csak le kell küzdeniük minden félelmetes akadályt, hogy tényleg együtt lehessenek... (#06.05.)

szerintem tényleg kevés példa lehet a sorozattörténelemben, amikor egy show-nál három évad ennyire markánsan különbözik egymástól, mégis egy általános hangulat egyben tartja őket. mert idén megint más lett a kép, kicsit vörösebb az ausztrál tájtól, kicsit töredezettebb az epizódonkénti fókuszváltásoktól, egy picit pozitívabb, egy picit baljóslatúbb, de ugyanúgy hétről/hétről meggyötörte a szívünket... az a baj, hogy az elmúlt nyolc hétben már kiírtam magamból mindent, így csak az általánosságok maradtak, úgyhogy inkább maradjunk egy olyan ténynél, ami nálam mindig erős fokmérője egy sorozatnak: idén a leftovers volt az első és egyetlen olyan sorozat eddig, aminél egyszer sem néztem az órámra, minden alkalommal magába szippantott a világa, és nem eresztett -még a finálénál is az utolsó galambos képnél ocsúdtam fel, hogy oh, tényleg eljött a vég... hálás vagyok az hbo-nak, hogy a szolid nézettség ellenére megadták a lehetősséget erre az utolsó nyolc epizódra, hogy tom perrotta és damon lindelof úgy fejezhessék be a történetet, ahogy elképzelték, hogy kikerekíthessék ezt a sokszor megterhelő ám mégis csodás sztorijukat a szerelemről, életről, halálról, hitről. rólunk.

két sorozat elkészítése után lehet egy alkotónál jellegzetes kézjegyekről beszélni, még ha a két show markánsan különbözik is egymástól? mert szerintem elég árulkodó, hogy damon lindelof mind a két mesterművénél egy izgalmas rejtélyes és misztikus felállásból indult ki, hogy aztán ezeket a kérdéseket a felszínen lebegtetve aláásson a karakterei mélyére, mert igazából mindig is a lelki folyamatok érdekelték a legjobban. a nagy különbség a lost-tal szemben, hogy itt a regény-alapot szolgáltató tom perrotta-val együtt az elejétől kezdve tiszta vizet öntöttek a pohárba: ’minket nem érdekelnek a miértek, a lelki folyamatokkal kívánunk csak foglalkozni’. így talán kevesebb lesz a kaszákkal és fáklyákkal rohamozó dühös néző, akik úgy érzik, hogy nem azt kapták, amit vártak. bár azt gondolom, hogy aki kitartott a végéig, az nem is kereste ezeket a válaszokat, csak újra-és-újra meg akart mártózni ebben a sötét, cinikus de mégis felemelő lélek-vájkálásban. de lehet hogy csak magamból indulok ki... mert nekem mind a huszonnyolc rész megterhelő volt, mert időről/időre megtört, komoly érzelmi hullámokat keltett bennem, ugyanakkor ezek olyan erős élményt hagytak maguk után, hogy alig vártam, hogy legközelebb is átélhessem őket. főleg az első évad volt ilyen, mert a guilty remnant segítségével sikerült belőlem elemi gyűlöletet kicsikarni, úgyhogy kicsit szokatlan is volt a második évad új felállása, egy picit hiányoltam is onnan ezt a fajta szíven-ütést, amit az első körben rendre megkaptam -de aztán gyorsan pótolták ezt egy másfajta szíven-ütéssel... ilyenkor örül az ember, hogy abban a korban élhet, amikor progresszív alkotók szabad kezet kapnak egy csatornától, és a végeredmény ilyen lenyűgöző lesz mind az írásban, mind a rendezésben, mind a színészi munkát tekintve (max richer meg a legjobb példaként szolgál arra a tétel-mondatomra, hogy a filmzene a modern kor komolyzenéje)... ha van valami, amit megtanulhattunk a sorozatból, akkor az az, hogy nem szabad gyászolni, tovább kell lépni, de most még nehéz elbúcsúzni minden idők egyik legjobb tévés alkotásától. talán az segítene, ha bejelentenék az alkotók, hogy mi lesz a következő munkájuk, hogy vak hittel követhessem őket tovább az útjukon...

„there are five totems. earth, air, fire, water and spirit.”

(tudom, hogy nem az arrowverse ezen pontjára passzol ez a sztori, viszont nekem ide fel felírva a listámra a vetítési sorrend okán (talán) -de nem is érzek nagy kavart amiatt, hogy olyan karakter is bunyózik itt, aki egyébként már nincs köztünk... azért viszont érdekes ez a pont, mert jól összehasonlítható a jelen vixen-je a legends-ben látható nagymamájával...) szeretem azt, amikor egy karakterhez tartozó mitológiát jól be tudnak építeni egy történetbe, és most örömmel konstatáltam, hogy mélyen merülünk az afrikai mondavilágba (ügyesen megváltoztatva a rajzstílust is a mesélős résznél). mert nagyban emelte a hangulatot a totemekkel és varázslatokkal kikövezett legenda, mert egyébként csak egy generikus szuperhős-sztorit kaptunk volna, ahol össze kell fogni a karaktereknek, hogy legyőzzenek egy erős gonoszt... (még mindig jófejségnek tartom a színészek részéről, hogy a hangjukat adják ide a karaktereik rajzolt formához is.) (#06.04.)

„men like you and me, we wasn’t meant to live in cages. hell, that’s why our forbearers busted away from england to begin with, so we could be free! and that's what ’turnbull country’ is all about. it's about keeping the wild west wild.”

back to the west! ha már ott van a talonban jonah hex, akkor illik is használni. meg egyébként is, ha van show, amiben meg lehet mutatni a vadnyugat fun aspektusát, akkor éppen ez az... mert a nézőkre is átragad a srácok lelkesedése, ahogy beöltöznek, kalapot tesznek a fejükre, csőre töltik a colt-okat, és elindulnak a porlepte kisvárosba... aztán persze ahogy illik, összetűzésbe keverednek a banditákkal, verekedést szítanak a csehóban és megállítanak egy vasparipát... oké, ez utóbbinál eléggé egyedi lett a megvalósítás, mert más western-ekben nem kézzel szokás útját állni a vonatnak... jeff fahey-t a jóisten is marcona arcú cowboy-nak teremtette, de örültem annak is, hogy nem csak keménykednie kellett, hanem kapott néhány sort is a két kupica ledöntése között... eközben mentek a kisebb átívelések, új ruhák készültek, a prof-nak komolyabb flash-sei voltak, és tök jól sült el, hogy vixen-t és mick-et kicsit közelebb sodorták egymáshoz. (#06.04.)

„i franchised my faith.”

amerika egyes (dél)vidékein egyre csak mantrázzák az ’isten, haza, család’ szentháromságot, de igazából csak egyetlen dologban hisznek: a csípőjükön lógó fegyverekben... mert a nagy keresztényi szónoklatok közben lelkiismeret-furdalás nélkül ölik halomra a határ rossz oldalára született keresztény testvéreiket, és szentként tisztelnek minden lövedéket, ami csak elhagyja a fegyverük csövét... így lett stílusosan összekötve a comming to america jézussal súlyosbított kezdése a fegyver-gyártó kisvárosban élő fegyver-kovács istennel. egy olyan régi úrral, aki megtalálta az utat a megújulásra. bár már az is gyanús lehetett volna, hogy túl szívélyesen fogadta mr.wednesday-t, nem úgy, mint az eddig meglátogatott régi istenek, és hát jött is a kellemetlen fordulat... shadow most jobban megkapta a könyv-béli szerepét, mert legtöbbször csak a háttérben kellett állnia szemlélődve, most lehetett igazán érezni azt, hogy mennyire belecsöppent csak szegény a nagy háború közepébe... a másik, ami erősítette a könyv-jelleget, az a road-movie hangulat volt, mert az egész epizód alatt mozgásban voltunk, és nem csak a szokásos fekete autóval, de egy b-csapat is útra-kelt. de még milyen b-csapat ez! egy hulla, egy leprikón meg egy meleg muszlim -és pont ezért a szokatlan párosításért működött a csapat-dinamikájuk. meg egyébként is, olyan jól el tudtak beszélgetni így hárman az anál-szexről... (#06.04.)

„who gets to decide who’s a psycho and who’s a vigilante?”

tényleg baromi jót tett a show-nak, hogy minden szinten visszakanyarodtunk az első évadhoz, és az sem baj, hogy emlékeztetni akarnak minket az akkori, két kézzel halált szóró oliver-re, de ez a legújabb önbíráskodó számomra most nem nagyon akart működni (főleg hogy nyilvánvaló, hogy ki van a símaszk alatt, így a meglepetés is oda)... pedig egyébként érdekes téma ez az önbíráskodás, hogy hol van az a határ, ameddig elmehet valaki úgy, hogy tisztán jöjjön ki a bűnüldözésből, és ne akarjon bíró és végrehajtó lenni egyszemélyben... jól csavarodik viszont az orosz szál, mert máris erős verbális és fizikai konfrontáció lett az ottani gonosszal, és hát a ruszkik nem tagadják meg önmagukat, és jó szokásukhoz híven szépen hátbaszúrják egymást... elsőre meglepőnek tűnt, hogy thea-t és lance papát összepárosítják erre az évadra, de érzelmileg szépen muzsikál ez a kvázi apa/lánya kapcsolat, pont kellően érzelmet hoznak vele az akciók ellensúlyozására (oké, erre ott van diggle is a családja iránti vágyódásával, de szegény spártainál már lemondtam arról vagy másfél évaddal ezelőtt, hogy igazán érdekeljen a sorsa...) (#06.04.)

„ignoring the problem does not get rid of it. you’re gonna have to face it.”

kellett az epizódba egy heti-meta, mert... ööö... miért is kellett...? főleg egy ilyen bénácska, akit el lehet úgy kapni, hogy megvilágítod... nélküle is volt elég tartalom a részben, igaz, különböző hatásfokkal dolgoztak a szálak. wally-t továbbra sem bírom, mert bár nem úgy néz ki, mint egy tizenhárom éves, pontosan úgy viselkedik, mindenre bevágja a durcát -az meg, hogy alchemy-nek köze lesz a képessége megszerzéséhez túl nyilvánvaló volt, hogy meglepődjünk (igazából azt tetszett a legjobban a jelenetei közül, amikor a tesója tökös módon kiütötte...). caitlin drámája sokkal jobban működik, mert ő nem akarja a képességét (és főleg nem akar menőzni vele), mert retteg attól, hogy a fagyasztással együtt a szíve is fagyossá válik. és ez átélhető nekünk is, és szerencsére az írócsapat az utolsó pillanatban attól is visszafordult, hogy az újabb titkolózással végleg átkok közé temessük őket... a sorozatok világában nem egyedi az a szerkesztési mód, amit itt is választottak, azaz hogy az utolsó percekre sűrűsödik össze az események java, de sajnos itt is kettősséget éreztem az összképet elnézve: mert amíg a szektás hangulat működött az egyik gonosznál, addig a semmiből felbukkant robotűrlénynek kinéző vadiúj speedster már nem tudott meggyőzni a belépőjével... (#06.04.)

„this planet is being destroyed by the human race, which lives only to suck the life from it. like parasites.”

a végzet meg az ő legendás humora -épp’ akkor értem el ehhez az epizódhoz, amiben a globális felmelegedés kulcs-szerepet játszik, amikor egy nagy ország haszonleső őrült vezetője épp’ nagy lépést tett afelé, hogy az emberiség elbukjon a föld megóvásáért tett kőkemény küzdelemben... persze nem lehetett csak úgy lenyomni a nagy üzenetet a nézők torkán, úgyhogy kölcsönvettek egy adag kurázsit a ’dolog’ című filmből, majd némi idegen-megszállós vibe-on és rossz cgi-on keresztül vezetett tovább az utunk... eközben, hogy többértelművé tegyük a címet, és ne csak a klímaváltozást értsük alatta, kiteljesítették alex nagy változását is. és egész a végéig nagyon szerettem az útját, mert tökéletesen át lehetett érezni a zavarodottságát, a bizonytalanságát, természetesnek tűnt az összes lépése afelé, hogy elfogadja, hogy neki más a szexuális preferenciája, mint ami sztenderdnek számít a társadalmunkban. így jól működött az összes jelenete kara-val is, és tulajdonképpen a végét is megértem valahol, mert nem biztos, hogy működő lenne egy olyan kapcsolat, ahol a felek nincsenek egyforma lelki szinten, de shut, jó lett volna megpróbálni, és rossz volt nézni szegény lány összetörését egyből az első lépcsőfokon... (#06.04.)

„it’s not a trick, it’s not a plan. i have joined the monks.”

fake news. sad... moffat-ék nagyon fifikásnak gondolják magukat, mert azt hiszik, hogy játszadozhatnak a nézők érzéseivel, de veszélyes üzem ez, kedves írókáim, mert lehet, hogy néhány éles hangulat-váltás után legközelebb már azt mondják majd, hogy ’ugyanmár, minek adjam oda nektek a szívem, ha tudom, hogy pár perc múlva úgyis kinevetitek’... pedig baromi hatásos volt a nagyjelenet, amiben a doktor végleg elveszni látszott, amiben bill-t átlökték egy komoly határon -aztán vigyorogva visszakoztak a következő pillanatban... oké, azt tudtuk, hogy nem olyan tökösek, hogy az évad közepén ellőjék a regenerációt, de az ember agya vadul kattogott, hogy milyen megoldással állhatnak elő, azon kívül, hogy előugrik a sarokból az ’átvertelek!’ tábla, de sajnos pont ez lett a helyzet... ugyanakkor azt el kell ismerni, hogy voltak helyzetek, amikor működtek az érzelmi manipulációk -például bill édesanyát beemelni a középpontba tökéletes húzás volt, mert következett a korábban megismert háttértényezőkből, és olyan lelki löketet adott, aminek a hatása alól nem vonhatta ki magát senki... btw, manipuláció -ugye mindenki látta az analógiát a mai világunkra, ahol hamis tényekkel könnyen lehet befolyásolni az emberiséget, akik közül aztán sokan gondolkozás nélkül szolgálják a fasisztoid elnyomókat. de nyugi, a végkövetkeztetés pozitív, lehet még reményünk az emberiségben... (#06.04.)

„women actually wore these things in the ’80s?”

oh, az a miami vice-os kezdés, megvolt minden kellék, a prüntyögő szinti-zene, a fehér zakó alatti színes póló, és persze a töménytelen mennyiségű kokain... az egyik legnehezebb aspektusa az lehet időutazásnak, amin most elmélkedtek a srácok -azaz a be nem avatkozás fontossága, amelyet még akkor is illene betartani, ha személyes indokok húzódnak a háttérben. és egyre több ilyen indok gyülekezik szépen sorban a show-ban, mert a rosszfiúink hajlamosak fájdalmas mementókat hagyni maguk mögött. de hiába a nagy találkozások (akár a fehér ház szőnyegén), nem lehet bevégezni az átkozottakat -és nem csak azért, mert még az évad derekán sem járunk... viszont minden tiszteletünk mehet sarah-nak, aki a lehiggadás után megtalálta azt a pontját damien darkh-nak, ami biztos, hogy nagyon fáj, ha beledöfi a szavait, azaz elmeséli neki az elbukása történetét... az imádva utált válltöméses nyolcvanas évek hangulata sajnos kicsit háttérbe szorult a végére -és azt sem értem, hogy ha a múltkor el lehetett játszatni egy színésszel ulysses grant-et, akkor reagan és gorbacsov miért maradtak ki a buliból...? (azért meg kell hagyni, szépen épülnek a karakter-kapcsolatok, barátságok és potenciális szerelmek.) (#06.03.)

„why would this prometheus target an average housewife?”

hmm, ezt nem láttam jönni -sikerült egy ügyes csavarral még inkább első évados érzetet csempészni a show-ba idén: felbukkant a listával teli kis-könyv, ami oly’ fontos szerepet töltött be anno. ez azért kicsit leszűkíti a gonosz-maszk alatt lévő személy kilétét... de persze még nagyon az elején vagyunk, úgyhogy hétről/hétre bedobnak majd nekünk gyanú-clue-kat, hogy törjük a kis kobakunkat, és minden alkalommal másra rakjuk a pénzüket. mert ugye azt senki sem hitte, hogy egyből az első gyanúsítottnál be fogunk dőlni -láttunk már elég nyomozós-sorozatot életünkben, tudjuk, hogy aki-gyanús-nem-gyanús... (nem rossz ötlet az sem, hogy a jellegzetes dobócsillagok oliver elhasznált nyilaiból készülnek -ez felicity-éknek azt jelentette, hogy a rejtélyes személy kötődik a rendőrséghez, nekem meg azt, hogy még személyesebbé akarja tenni ez a valaki a bosszúhadjáratát...) egy jó gonosz nem csak azt tudja, hogy mivel terelje el magáról a gyanút, de azt is, hogy a leghatékonyabb módja a város uralásának az, ha rettegésben tartja a lakóit -és ebben most prometheus kitűnően teljesített... az orosz szálon persze nem az volt a legérdekesebb, hogy oliver-nek elő kellett adnia a régi (arcoskodó) önmagát, hanem maga dolph langren, aki nagyszerűen fog passzolni ebbe a poszt-szovjet környezetbe. (#06.03.)

„a luthor and a super working together?”

mindenki vágyik arra, hogy több legyen, hogy más legyen -és örültem annak, hogy a sorozat mai részében nem érződtek erőltetettnek a változás erős szelei, mert mindegyik a karakterekből eredt... szegény jimmy olsen világéletében a pálya széléről nézte, ahogy az isteni hatalommal rendelkező lények mentik meg a világot, így teljesen érthető, hogy szeretné ő is azt érezni, hogy hasznos amit tesz... lena luthor mindig is küzdött a családi neve okozta előítéletek ellen, de úgy tűnik, most tényleg komolyan gondolja, hogy bebizonyítja, hogy nem olyan korlátolt idegengyűlölő ő, mint a családja többi tagja (ennek azért ad egy pikáns ízt a rész végi fordulat -kicsit sajnálom is, hogy az imdb lelőtte ezt nekem nemrég, így tudtam, hogy ki lesz az évad főgonosza)... alex-et már hetek óta nézzük, ahogy kapcsolatot épít a cuki rendőrlánnyal, de ő még csak most jutott el arra a következtetésre, hogy a baráti törődésnél talán többet is szeretne, mert... mert... még azért odáig nem merészkedett, hogy ki is mondja a nagy szavakat, de már ott formálódnak benne... mon-el-lel elviccelték kicsit azt, hogy az ő neveltetése nagyon más, mint kara-é, de kellenek ilyen bolondos változatok is a továbblépés és másság témakörében -meg egyébként is, hogy haragudnék a srácra, amikor ilyen könnyedén levarrta ms.teschmacher-t... (#06.03.)

„those confederates look a lot like...

-don’t... don’t... don’t say it!”

szomorú belegondolni, hogy színesbőrűként vagy nőként nem sok olyan korszak akad, ahová nyugodtan utazhatnál abban a tudatban, hogy nem érhet atrocitás... főleg nem mondható ez el amerika egyik sötét korszakáról, a polgárháborúról... ha belegondolunk abba, hogy a hetvenes években george romero-ék társadalom-kritikaként kezdtek zombifilmeket csinálni (mert az emberek már akkor is zombi módjára járták a fogyasztani), akkor el tudom fogadni az 1800-as évek éhes élőhalottjait is, mert van abban némi allegória, hogy a konföderációs katonák agyatlanul rohamoznak mindent... egyébként meg milyen zombivírus az, ami ilyen könnyedén visszafordítható...? a történelmi kontextus tanulsága ma elég keményen ült a rabszolgaság kegyetlen világával, és végre jax is kiragyoghatott a többiek közül a témára való érzékenységével, és nem csak arra használták, hogy vicceseket mondjon. muszáj is volt arra emlékeztetni a nézőket, hogy nincs is tőlünk messze az a kor, amikor embereket nem vettek emberszámba... (egy klasszikus időutazós téma is előkerült: be szabad-e avatkozni akkor, ha azzal csak egy ember életét tennénk jóvá, viszont nem tudhatjuk előre, hogy a jövőre nézve ennek milyen következményei lennének.) (#06.03.)

„politics is the art of the real.”

óh, már el is felejtettem, hogy christopher chance is a dc kötelékébe tartozik -pedig tök szerettem a rövid életű saját sorozatát anno (human target címen keressétek a torrent-tékákban), mert egy karakter-vezérelt szórakoztató akció-móka volt, ami nem is akart többnek látszani, mint ami. az arrowverse változat azért kicsit más, inkább ethan hunt inkarnációjának tűnik, aki mindig teátrálisan bújik elő a maszk alól -igaz, az a tulajdonsága megmaradt, hogy tökéletesen tudja imitálni a védendő személyt. pedig már épp’ dicsérni akartam oliver-t, hogy milyen ügyesen összerakta a politikus simliskedését, erre nem kiderült, hogy az is csak a helyettese volt...? ötletesnek tartom, hogy átvitten is lehet értelmezni a címet, mert a rosszfiúk fókusza átkerült a szuperhős alteregóról az emberi verzióra, azaz queen polgármesterre. de szerencsére csak az epizód végéig húzták a kamu-halált, nagyon utáltam volna, ha heteken át ezen kell rágódnunk -mint ahogy az is szerencsés, hogy felicity-vel sikerült rendezni a lelki dolgokat. sőt, még diggle is szépen jön ki az önutálatból, a végén még egész jó állapotba kerül a csapat... persze egészen csak addig, amíg az újságírónéni (meg persze a főgonosz) nem kezdik el kavarni körülöttük a levegőt... (#06.03.)

„i’m just sick of feeling scared all the time. i just wanted someone else to feel that way for a change.”

nem kell komoly kirakó-munkát végeznem, hogy lássam a mintákat -hogy az írószobában nem is a metákról akarnak mesélni, csak álcaként használják őket, hogy metaforákkal és karakterpillanatokkal tömjék tele az epizódokat... oké, csak élcelődök ám, kicsit a monster-of-the-week rajongók szemüvegét próbálgatva vicceskedem, de sajnos be kell hogy lássam, hogy pont annyi humor buzog bennem, hogy a föld-19-en már híres komikus lehetnék -azaz sajnos nem sok... szóval. ha eltekintünk a bénácska megoldástól, a szörny mögötti szimbolizmus szépen működött, azaz hogy kivetült a tini-félelem egy nagyobb léptékbe, és ezzel le is képezték az epizód nagyrészének a mögöttes tartalmát -mert mindenki retteg valamitől, akár tudat alatt is... például ahogy a tinikben, úgy hőseinkben is erősen munkál a megfelelési kényszer, caitlin az anyja árnyékából akar kilépni, a helyszínelő srác a tehetős angol családjának (malfoy-ék...?) akarja megmutatni, hogy értékes ember attól még, hogy nem tudja megkötni a nyakkendőjét (és persze az is fontos adalék, hogy azért ellenszenvesek neki a meták, mert kevesen használják ki közülük a bennük lévő potenciált valami igazán konstruktívra), és h.r. wells is be szeretné bizonyítani, hogy értékes a többieknek (és reméljük nem tervezi gonosszá tenni). (#06.03.)