soroló

„made in bangladesh.”

azt hittem, hogy azért kapunk flashback-epizódot, hogy feltérképezzük alfred és earn mélyreható rokoni kapcsolatát / barátságát (a múltheti dráma fényében), de glover-ék valami másról akartak beszélni: a bullying-ről... az nem újdonság, hogy a gyerekeknek nem nagyon kell indok ahhoz, hogy kikezdjenek valakit, hogy pokollá tegyék az iskolai életét, ez ellen nem sokat lehet tenni, csak túlélni. de jól átjött, hogy a piszkálódás már akkor sem volt menő, amikor az outcast meg a rush hour még igen... (azért szerencsére nálunk az általánosban nem volt ilyen divat-érzékenység, vagy csak (velem együtt) mindenki a lengyel-piacról öltözködött, így nem volt különbség a ruháink minőségében/menőségében...) (##05.06.)

„all of this anger and resentment... it’s time to bring it to an end, son.”

olvastam olyan elméletet, hogy az aktuális supergirl-ben azért szerepeltek csak alig-alig a fő csajok, mert a nagy crossover-t forgatták éppen -nekem ezek után az is gyanússá vált, hogy oliver queen ilyen mellék-vágányon volt ma a saját sorozatában... uhh, nem nagyon fűlött a fogam ehhez az epizódhoz most, slade családja sajnos hidegen hagy (akármilyen rossznak is van ábrázolva az apa/fiú kapcsolat, akárhány gyermeke bukkan még fel a semmiből), és ugye azt már fejtegettem, hogy mennyire fárasztónak tartom, amikor a csapattagok titkolóznak egymás elől, amikor nyílt beszélgetésekkel sokkal hamarabb le lehetne rendezni a konfliktusokat -de végülis mondhatjuk pozitívumnak, hogy elindultunk végre előre john szálán, mondjuk én azért vártam volna, hogy valaki kioszt neki pár pofont (mondjuk a jó erőben lévő felesége), és nem bocsátja meg mindenki neki a hülyeségét azonnal... (elértünk arra a pontra, hogy flash-a-flash-ban jeleneteket kapunk, és ez majdnem olyan rosszul hangzik, mint az iskolában belénk-vert álom-az-álom-ban szín...) (##05.05.)

„paris stole helen from menelaus. and the war began...”

a főiskolán tanított minket kertész istván professzor, akinek ’a hódító róma’ című könyve így kezdődik: "a nők miatt történt minden." most ennek az epizódnak a fényében újra-gondolhatom az éltes történészek által belém-diktált nézeteket: a férfiak a nők nélkül is erőszakos vadállatok, de egy gyönyörű nő közelségétől aztán tényleg eszüket vesztik... bár az 1937-es hollywood-ot látogattuk meg most, de azért a mai álomgyári viszonyok is megkapták a magukét az íróktól (damian darkh szerint nehéz gonoszabbnak lenni egy film-producernél), és erőteljes girl-power-rel mutatták be, hogy igenis tud változni a férfiközpontú világunk... szívesen hajtok fejet az alkotók felé, amiért fellapozták a korszak megfelelő irodalmát, és hedy lamarr-t emelték ki ebből a hőskorból, aki nem csak szép, de okos nő is volt (még egy külön vonalat is lehetett építeni a találmányaira, amik kihatottak a waverider-re is)... szórakoztató mellékszálként egy klasszikust dobtak be nekünk egy testcserével, és azt kell mondanom, hogy bár victor garber nagyszerű színész, azért ezt a kört most franz drameh nyerte, aki tökéletesen levette az idősebb társa modoros hangsúlyozását... (egy dolgot nem értettem csak az epizódban: ha minden férfiember helena lábai előtt hever, akkor a nőkhöz is vonzódó sarah-ra miért nem volt hatással...?) (##05.05.)

„it’s time you met earth’s mightiest hero... me.”

úgy látom, hogy a képregényes világban elég megosztó dolog az event-ek létezése -mert egyfelől élvezetes, hogy nagy eseményekben fogják össze az univerzumukat, másfelől frusztráló, hogy ilyenkor a különböző szóló-címeket is megpróbálják bevonni a buliba, ami azért frusztráló, mert sok esetben túl laza a kapcsolat, máskor viszont azt érzi az olvasó, hogy olyan füzeteket is rá akarnak erőltetni, amiket alapvetően nem venne kézbe, viszont ha kihagyja őket, akkor meg hiányérzete lesz emiatt... az infinity war a marvel filmes univerzum nagy event-je, ez az epizód meg egy tie-in volt hozzá, egy olyan mellékszál, ami kapcsolódik a nagy egészhez -és ez a kapcsolat többé/kevésbé erős lábakon is állhat, ha megfelelően dolgoznak majd az írószobában... emlékszünk még arra a talbot tábornokra, aki folyton csak el akarta kapni a shield-tagokat? hát azóta jól átfazonírozták, most már ő lett az az őrült, akinek hatalmas hatalom van a kezében, és bár ezt alapvetően jóra akarja használni (megmenteni a földet thanos-tól), a módszerei eléggé átlökik őt a rossz oldalra (meg az újonnan nyírt körszakálla is, mert pozitív karakter ilyen arc-szőrzetet nem hordhat!)... miközben az űrben röpködtünk és holtesteket cipeltünk a laborba, meglehetősen sokat moralizáltunk is azon, hogy fel lehet-e áldozni akár csak egy lelket is a nagyobb jó érdekében. (##05.05.)

„it doesn’t belong in someone’s collection. it belongs to the sioux people, my people.”

kicsit meghasonlottam ezzel a résszel, mert bár halványan tudtam értékelni a túltolt humorát, azért még éreztem, hogy mennyire baromira (egész a falig) túltolják... és tudom, higgyétek el, tudom, hogy hosszú ideje azon panaszkodom, hogy túl komolyan veszi magát a show, de valamilyen misztikus oknál fogva az sem működik hosszútávon, ha vicces verziókban játszatják el tom cavanagh-val a különböző wells-eket (most épp egy szexuálisan túlfűtött, egy cyborg és egy grammar-náci példányt kaptunk), és a nyújtózós poénoktól is besokall egy idő után az ember... de. mr.nyúlánka leckéje jól sikerült, mert végre emberi vonásokat is mutatott (azon túl, hogy csak szexuális tárgyként látja a nőket), és nagyon szükség volt arra, hogy túlnyúljunk (pun intended) végre a vele kapcsolatos poénokon, ha hosszabb távon a sorozatban akarják az írók tartani... meglepő módon a heti-metánál is megvettem a komolyabb hátteret, valahogy kulturálisan tudok kötődni az indiánokhoz, és az őket ért elképzelhetetlen veszteségekhez... és jé, az évad-gonoszunk a szokásos két perc helyett ma már négyet töltött a képernyőn. haladunk... (##05.04.)

„i’d rather be human than risk losing you.”

a különcnek tartott idegen lány, a rossz társaságban lenézően viselkedő testvér, a kiközösített ázsiai nerd, a bully-szerepben tetszelgő quarterback -tényleg ennyire klisések lennének az amerikai középiskolák? vagy csak az írószobákban gondolják úgy, hogy így élnek a tinik? vagy az írószobákban is tudják, hogy hazugság ez az egész, csak képtelenek értelmesebb tini-drámát kiadni a kezükből? azt a kérdést meg már fel sem teszem, hogy mi szükség volt egy ilyen tinis flashback epizódra a sorozatban... de mindegy, ezt kaptuk, ezzel kell dolgoznom, úgyhogy nyugodtan kifejthetem, hogy elég nehezen rágtam át magam ezen a kliséhalmon... onnantól kezdve egy fokkal magasabb érdeklődést mutattam, amikor a lányok belekezdtek a nyomozásba, de aztán mivel hamar rájöttem a gyilkos kilétére, így azért ez-irányból sem érezhettem kielégülést... egyfelől jó ötlet volt, hogy nem melissa-ékat próbálták meg eladni 17 évesnek, mert nevetséges lett volna a végeredmény, de a színész-csere sem lehetett tökéletes opció, mert bár a lányok ’oké-k’ voltak, azért kibillentett a beleélésből az, hogy nem tökéletes a hasonlóság az igazi szereplőkkel (főleg a kara-t játszó ifjú tehetség kék kontaktlencséje zavart. meg a hangja. meg hogy nem tudja reprodukálni azt a csodás melissa-féle mosolyt...). (##05.04.)

„humble and brave, you are. a sign of maturity, this is."

egy igazi star wars rajongó minden kis mozaik-darabkának örül, amivel (akár csak pillanatokra is) elrepülhet a már kényelmesen belakott messzi-messzi galaxis-ába... és jól tudnak esni az ilyen két perces falatok is, mint amiből ez a web-re szánt széria is áll -főleg ha kedves odafigyeléssel készítik el őket, és szeretettel adják... nem titkolták a lucasfilm-nél, hogy a saga erős női karakterei előtt akarnak fejet hajtani, és tényleg szívet melengető egy kupacban látni ezeket a kompetens nőket, ahogy kivágják magukat a veszély-helyzetekből, erősen állnak a saját lábukon, mert saját jogon hősök ők, nem csupán háttér-dekorációk... örülök annak is, hogy különböző korszakokból és megjelenési felületekből csipegetnek, egyenrangúvá téve így a filmeket és animációs sorozatokat, az eredeti trilógiát az előzmény-filmeket és a disney-korszakot. és ha jobban megpiszkálunk néhány mini-epizódot, még azt is felfedezhetjük, hogy apróbb homályban maradt foltokat fényesítenek ki (lásd ray és bb-8 sivatagi kalandjait vagy leia ruháját az endor holdján)... az animáció szándékosan egyszerűsített, de azért a karakterek felismerhetőek, és belengi egy kis retro-cartoonnetwork hangulat a megvalósítást. a hangokra viszont senkinek sem lehet panasza, sokan visszatérnek a régi szerepükben, és rengeteget dob az élvezeti faktoron, hogy bátran használják a johnwilliams-i dallamokat... szerettem volna valami illendőt a mai starwars-napra, és azért esett erre a választásom, mert a rövidsége miatt belefért a napirendembe, de nem gondoltam, hogy ennyire élvezni fogom ezeket a kedves kis kalandokat. (##05.04.)

„the line keeps moving. and i keep stepping over it.”

sean callery jazz alapú dallamai jól passzolnak a noir-hangulathoz, de a sorozat szex-jelenetei olyanok ettől a zenétől, mintha a kora-kilencvenes évek olcsó pornójából vágnák be őket -főleg ha olyan nonszensszel is keverik képileg a szeretkezést, mint egy vödör festék... haladtunk is valamennyit (főleg ha a kétes értékű relevációt nézem a rész végén), de közben meg elég nyugdíjas tempóban csörgedezett előre az epizód... persze voltak elemek, amik azért elvitték a hátukon ezt a szűk ötven percet is, mondjuk a harcias kiállás a hímsoviniszta golf-klub ellen épp’ ilyen volt (és nem csak a beengedő kapunál szórakozhattunk jól mi nézők, de odabenn a lyukaknál is, ahol jessica elővette a szokásos rámenős módszerét)... eközben malcolm kapott némi érzelmi háttér-bővítést az exével -meg a már megénekelt szexiskedésével... a hogarth-szálon jelenleg az a legérdekesebb, ahogy carrie-ann moss játszik a szemével, forgatja őket, amikor kell, de tudja őket legeltetni is, ha pucér női melleket lengetnek eléjük... szóval a végső fordulat -szokás szerint bizalmatlan vagyok, mint ahogy minden ilyen mélységű retcon-nál ezt szoktam érezni, várjuk meg, hogy mit akarnak ezzel kezdeni az írók, ez az én szórakozási filozófiám... (##05.03.)

„-you know a lot about film.

-it’s the greatest art form of the 20th century.”

még mindig jó nézni elizabeth-et, ahogy néhány jól megválasztott szóval és a kedves mosolyával bárkinek a bizalmába férkőzik. kell is egy kis pozitív megerősítés hősnőnkkel kapcsolatban, mert még mindig nem szeretjük azért, mert fúj a férjére, amiért annak volt elég bátorsága kiszállni a kém-bizniszből... egyébként elizabeth kedvessége néha pont azért üt(het) vissza, mert a közvetlen környezetének ritkán adja meg ezt a kegyet, henry is csodálkozik rajta, hogy az anyja hirtelen kötetlen csevegésbe akar vele kezdeni... ja igen, mert visszatért a legfiatalabb jennings is, és (meglepő módon) egész működő jeleneteket kapott -az említett telefonáláson túl volt egy aranyos apa/fia távirányítós autó versenygés is... az szerintem már örökre illúzió marad, hogy boldog családdá válhatnak valaha is, főleg úgy, hogy még egy hálaadást sem tudnak együtt ünnepelni... gyaníthatóan a végjáték előkészületeit látjuk az fbi nagytermében, ahol komoly munkával göngyölítik fel a szovjet kémek mintáit, és egy chicago-i eset tényeit próbálják rávetíteni a fővárosi tevékenységekre -szorul a hurok, érzem... (a posta-robot láthatóan a legnagyobb koponya az fbi-nál, még azt is tudja, hogy miképp kell használni a liftet...) (##05.03.)

„you are wonkru, or you are the enemy of wonkru. choose.”

nem sok kellett, hogy megdőljön az ’egy a tábor, egy a zászló’ eszmeisége, és a bunkerben rekedt különböző népek egymásnak essenek (rosszmájúan mondhatnánk, hogy az elvileg fejlettebb skaikru-sok kezdték a konfliktust, de mindenkiben volt annyi sértettség, hogy kipattanhatott volna máshol is a szikra). úgyhogy olivia-nak le kellett nyúlnia a mélybe, hogy ne csak harcos legyen, hanem igazi vezető is -igaz ehhez véres harcok árán vezetett az út. és ha egy szövetség erőszakban kovácsolódik, az erőszakban is fogja élni az életét (lehet hogy nem a széthulló római birodalmat kellett volna sorvezetőnek használni)... baromi hatásos volt a vörös királynő születése, lelkileg is rendben volt a folyamat, és a csatornához képest elég sok vér is fröcsögött a képernyőre... eközben azért elveszítettünk még egy kiemelt szereplőt, ahol meglepődve tapasztaltam magamon, hogy sajnálom azt, hogy el kell köszönni tőle, pedig kezdetektől fogva ambivalens érzéseket tápláltam iránta, nehéz volt követni az útját, a fanatizmusba hajló döntéseit -ugyanakkor most is teljesen logikusan fejtette ki azt, hogy egy vezetőnek kell kemény döntéseket hoznia, ha nem akarja, hogy a népe pusztulásba hulljon... (hogy milyen rövid az ember memóriája -már el is felejtettem, hogy kezdet kezdetén még az ifjabb jaha is velünk volt...) (##05.02.)

„what color are my eyes?”

én már elsőre láttam, hogy valami nem stimmel aubrey plaza-val, és nem csak az, hogy az operatőr rendre fura szögekben mászik bele az arcába -mert egy szem-szín változás is észrevehetően módosítja azt a képet, ami bennünk él egy emberről... és nem csak a furcsa kamera-szögek tehetnek róla, de volt végig valami nyugtalanító a mai rendezésben, egyes pontjain mondhatjuk, hogy majdnem horror-ba fordult át a hangulat. merjünk csak visszagondolni a végére, ahogy nyikorgott az ajtó, és nem jött válasz a férjtől, majd oliver is bemutatta a teleportáló képességét, aztán jött az epizód nagy fordulata, egy gyors vágásokkal elkent test-horror jelenet... azt végig sejtettük, hogy lenny-vel valami nem lesz rendben, hiába bizonygatta, hogy ő most már a jók oldalát erősíti, de igazán a régi jó barát, david kellett, hogy kibújjon belőle a valóság (bár előtte az emlék-olvasó mutánssal is történtek komoly dolgok)... oliver és kellemetlen útitársa egész tevékenyek voltak ma, és persze az útjukat légiesen kísérte a szürrealizmus (föld alól felbukkanó bányászok a tengeralattjáró alakú sivatagi autó körül), de persze nem maradhattak el a rébuszokban megejtett filozofikus beszélgetések sem (amik persze a többi helyszínt is végigkísérték, hogy olyan bogarakat ültessenek a fülünkbe, mint például hogy nem létezik a jelen, csak a múlt és a jövő)... (biztos lesz jelentősége annak, hogy a fojtogatós flash-ben és david testvérének az álmában is fontos szerepet játszottak a kosárfejű ember és a bajszos android-lányok, csak még nem látjuk át, hogy miként fog összeadódni az egy-meg-egy...) (##05.02.)

„there are plenty of other countries in this part of the world with cheap labor pools. there’s no new bangladesh. there’s just bangladesh.”

szóval a humornak az a legkifinomultabb formája, amikor valamin úgy nevetsz, hogy közben tisztában vagy azzal, hogy sírnod kéne, mert a poén mélye olyan igaz és drámai -szóval lehet hogy keleten megpróbálnak másképp hozzáállni az emberséges körülményekhez, csakhogy a fehér embernek nem érdeke, hogy jobbak legyenek a munkakörülmények -vagy hogy többet keressenek a melósok... gavin-t nyugodtan oda lehetett küldeni kínába, mert ő egy olyan karikatúra ceo, akinek megbocsátjuk az ilyeneket... pedig ceo-nak lenni szívás, ahogy azt laurie-tól is megtudhattuk -’ennyi’ kellett volna csak, hogy most az egyszer megsajnáljuk őt, de aztán visszahúzták a rideg valóságba... de egyébként sem szabad komoly érzelmeket mutatnunk, mert az a gyengeség jele -de azért a fiona/jared kapcsolatot remélem mindenki megsiratta... (##05.01.)

„mom, how old were you when you first started having sex?”

mi a jobb döntés, ha a szüleivel együtt a kisgyerek torkát is átvágod, vagy ha életben hagyod őt, ezzel egy életre traumatizálva, mert mindörökké nyomot hagy benne az, hogy ő találta meg vérbe-fagyva a szüleit...? elizabeth megint a legkeményebb megoldáshoz nyúlt a disszidáló szovjetek kapcsán, de ugye egyébként is az esetek többségében a radikalizmusban látja az üdvözítő megoldást -például akkor is, amikor rá akarja venni a férjét, hogy raboltassanak el egy ifjú lányt bulgáriában, hogy ezzel kényszerítsék az apját a cia-s titkok elárulására... ez a lány kimmy, akit már évek óta látunk felbukkanni philip egyik alteregója mellett, így persze komoly dilemma hősünknek, hogy beáldozza-e ezt a dédelgetett kapcsolatot egy pillanat alatt. azért elsőre megpróbálja teljesíteni a felesége kérdését, és igencsak megkérdőjelezhető módon megfekteti a kiscsajt, de aztán a végére helyrebillen a morális iránytűje... pedig egy kis reményt csepegtettek belém az epizód elején, amikor jennings-ék összemelegedtek kissé, pedig kondicionálnom kéne magam, hogy nem sok ilyen idillt kapok már a sorozattól... paige újra lapozhatott egyet a kémek nagy könyvében, az alkoholok és bunkó egyetemisták témakörében még nem árt neki a korrepetálás, igaz, legalább a külön testnevelés-órákon jól felkészült (bár az is durva rész volt, amikor az apja tesztelte a verekedős tudását)... (miért van az, hogy már nem először jön a cím a ’ki tud többet a szovjetunióról?’ heti-jelenetből? btw, több becsiccsentett kém-nők pillanatot követelek!) (##04.30.)

„i used to see the beauty in this world. and now i see the truth.”

apró dolgok is lehetnek lenyűgözőek -egy android számára mondjuk a város fényeinek első látványa ilyen, az emberekben viszont a tökéletesen elkészített mesterséges lények keltenek ámulatot, akár egy egyszerű trükkel is, mondjuk ha a teremben élő/lélegző lénynek kinéző gépek egyszerre merevednek mozdulatlanná... továbbra is tetszik jonathan nolan-ék mozaikos szerkesztése, ahogy minden egyes körben új lapokat fednek fel a paklijukból, most egész az első évad elé kalauzoltak minket, ahol egy egyszerre meleg és hideg hangulatú jelenetben tanulhatott a frissen elkészült dolores a világról, és ahol arról is egyre több információt gyűjthettünk be, hogy miként lett a delos a park fő befektetője. megismerhettük william családját, és azt a kettősséget, ami ott fortyog benne dolores kapcsán, akihez továbbra is vonzódik, ugyanakkor kényelmetlen is őt látnia. persze rejtély maradt továbbra is itt a múltban marékszám, de a fő-rejtély (egy fegyver?) a jelenre is komoly kihatással van -bár lehet hogy csak egy indok kellett, hogy mindenki ugyanarra tartson... mert a lázadás csak az első lépés, kell az androidoknak egy cél is, ami felé elindulhatnak. és minél többen vannak, annál hatásosabb a menetelés -tudja ezt dolores is, így (faarccal) kemény lépéseket eszközöl, hogy egyre több-és-több host-ot szabadítson fel... (jé! jonathan tucker és giancarlo esposito! milyen jó, hogy a casting-os híreket hamar el szoktam felejteni...) (##04.30.)

„fucking hate these fucking college hos. shit!”

hogy a srácoknak mindig sikerül ilyen furcsa trip-eket bevállalni, ahol látványosan őrült emberekbe botlanak, miközben abszurd szituációkon kell átverekedniük magukat -ez az atlanta dióhéjban. vagy mondjuk selyem-pizsamában, konföderációs zászlóba csavarva... mesterien volt kivitelezve, ahogy a széles mosolyunk egy pillanat alatt lefagyott, ahogy az unokatesók között széttört a munka-kapcsolat... persze régóta érett már al-ban a gondolat, hogy találhatna earn-nél tehetségesebb menedzsert is, de ott a pucér (kipixelezett farkú) srácokat látva telt be az a bizonyos közmondásos pohár... és utána már semmi vicces nem volt abban, ahogy earn-nek kiakadt az idegrendszere és lezúzatta az arcát... (##04.29.)

„the killer and i are like two solitary animals circling each other in a tank. two creatures, out of nowhere, unconnected to anything... de novo.”

a gyilkos is csak ember... szóval teljesebb képet kaphattunk ma a gonosz nőszemélyről, aki nem csak düh-kitörésből áll, de szereti otthon a zongora billentyűit is püfölni, sőt, úgy tűnik, hogy boldog párkapcsolatban is él a professzorral, aki valószínűleg az igazi főgonosz lesz a sztoriban (mi másért szerződtették volna a szerepre callum keith rennie-t?)... jessica próbálja az új (zen-buddhista) arcát az előtérben tartani, bevonja a rendőröket az ügyébe, (viszonylag) kedvesen beszél malcolm-mal és a szomszéd pasival (igaz, mindkettejüktől szívességet is kér), és nem csinál jelenetet a barátnője eljegyzési partiján sem... ez utóbbinál akadjunk is le egy kicsit, mert elég hülyén jött ki a fordulat, hogy a látszólag kedvessé vált anyu csak érdekből terelgette a lányát, és remélem, hogy trish (volt?) pasijának is ez az eljegyzés volt a titkos terve csupán -ahhoz meg jelenleg még nem tudom, miképp állok, hogy a szöszit most majd egy mély függőségi verembe fogják lökni... még mindig tetszik, amikor jess konokul végzi a dolgát, belopódzik a pszichiátriára vagy türelmesen vár a tropikáriumban -mint egy érett és megfontolt nyomozó. (##04.28.)

„i told you i could fix this.”

a shield elég sötét helyen van most -mármint mindenféle értelemben, bezárva a lighthouse-ba, miközben olyan lények támadják őket, akik a beépített emp-jüknek köszönhetően kioltanak mindent fényt. de lelkileg is nagyon rossz állapotban van a csapat, állandósultak a veszekedések, és ez a konstans feszültség már-már szétrobbantja az egységet... nehezen értik meg yoyo tettét, pedig ahogy elena felhívja rá a figyelmet, may-jel szemben elnézőbbek voltak, amikor hasonlót tett egy kislánnyal bahrein-ben (btw, mi ez a visszautalás-cunami manapság, daisy egész mélyre merült az első és második évados sztoriszálakban -szinte az az érzése az embernek, hogy az írószobában tudtak valamit, amikor nekiálltak ennek az évadnak, mert az utolsó köröknél szokás ilyen visszanyúlásokkal élni)... a széthúzást nem könnyű látni, mint ahogy a sötét folyosóknál sem egyszerű kivenni a harcokat, de az kétségtelen, hogy mindegyik erős feszültséget generál a nézőkben... és akkor ott volt még a fordulat, amivel világossá vált az epizód címe, mert egy olyan személyre rakódott rá a világpusztító (nem túl megtisztelő) titulusa, akire eddig nem gondoltunk, viszont örülhetünk, hogy ezzel jut neki néhány cool pillanat... (komolyan ki akarják szúrni a szemünket egyetlen mondatnyi utalással az éppen dübörgő avengers filmre...?) (##04.28.)

„where is my son?”

szegény stephen amell, hiába edzi magát a végletekig, ezekben a hetekben nincs szükség az izom-mozgató képességeire... oké, legalább slade-nek volt egy erősebb megmozdulása, amit komolyabb kaszkadőr-attrakció és izgalmasabb operatőri munka kísért (kevés vágással, sok lassítással), de azért túl akciódúsnak nem mondanám a mai epizódot... emlékszem a képregényekből, hogy deathstroke-nak meglehetősen problémás a családi háttere, és ebből most leszivárgott a sorozatba is valami -gondolom elsősorban azért, hogy oliver azt érezhesse, hogy ő még mindig jobb helyzetben van gyerek-ügyben, mint a morgós hangú frenemy-je... (hogy mindezt megerősítsék, visszatért a jó-öreg flashback hang is, múlt-béli képek kíséretében persze, ahol azt láthattuk, hogy slade-nek már két szemmel is problémát okozott az apa/fia-kapcsolat és a munkája összeegyeztetése)... talán egy fokkal érdekesebb dolgok zajlanak star city-ben mint az elképzelt kelet-európai országban, mert visszatért tavalyról a nem túl sokáig erőltetett vigilante, aki két dolog miatt is érdekesebb lett most -mert jól köthető dinah-hoz és mert őt is megcsapta a feketeanyag-hullám annakidején -úgyhogy reméljük, hogy drámára és akcióra is számíthatunk vele kapcsolatban. meg persze arra, hogy a rendőrség tehetetlenségét piszkálgassuk kissé. (##04.28.)

„-victorian london. opium dens and low-cut corsets.

-arthur conan doyle and the rolling fog.

-syphilis, whores, and vampires.”

az a jó azokban az epizódokban, amik irányt váltanak félúton, hogy nekem is tér jut arra, hogy csapongjak... szóval egy viktoriánus horror-hommage képe jelent meg elsőként a szemünk előtt, rip hunter holmes-i képességekkel felruházva haladt a nyomok után, majd becsatlakoztak a legendák is, hogy nosztalgiázzanak kicsit a közösen átélt kalandokra -szigorúan felpolcolt hajakkal és mellekkel, mégiscsak a fűzők korszakának zenitjén jártunk a századforduló környékén. csakhogy... rövidesen kiderült, hogy a horroros beütés csak (temetői) ködösítés, és igazából az évad átívelését igyekeznek berúgni épp az írószobából, egy téren és időn túl létező nagyon gonosszal, és egy nem kevésbé szórakoztató, már jól ismert rosszfiúval damien darkh személyében (btw, a feltámadás utáni popzenére abárolás kicsit túlzás volt az én ízlésemnek)... szerényen meghúzódott a háttérben a családi veszteségek fájdalma, ami segítségével szépen lépdelnek előre zari szálán az írók (és nem ismeretlen ez az érzés amaya-nak vagy sarah-nak sem), és hát a professzor is komoly dilemmában van, hogy a családot vagy a világmegmentést válassza-e. (##04.28.)

„#feminism.”

...és akkor egy epizód, amiben maga a címszereplő fel sem tűnik... óh, hogy nekem mennyire hiányzott katee sackhoff hatalmas mosolya! mondjuk a hangja kicsit fura volt most, mintha feljebb képezte volna, mint szokta, és persze pontosan annyira játszotta túl a szerepét, amennyire egy fém-manipuláló meta-gengszter-asszonyságtól elvárható, de azért nagyon örülök, hogy újra a szemem elé került, mert amennyire szerettem őt a bsg-ben, mostanában annyira elkerültek a szerepei... szóval közeleg a nagy nap, úgyhogy egy legény/leány-búcsú jó alkalom volt, hogy nemek szerint kettéosszuk a csapatot, hogy különböző problémákkal küzdjenek meg -és hogy kicsit kifordítsuk a hagyományos szerepeket, a klasszikus flash-es heti-metás szál a csajoknak jutott (feat. felicity). és azon imádkoztam, hogy ne az legyen a vége, hogy a fiúknak kell kimenteniük őket, mert azzal aláásták volna a feminista felhangokat, de szerencsére nem így lett, igaz caitlin-nek újra fagyossá kellett válnia, hogy túléljék az éjszakát... a fiúknál a humor dominált elsősorban, grant gustin-nak jól állt a részeges bohóckodás, a nyúlós-srác hebrencsségét meg kezdem megszokni... (az emberek bármit lenyelnek/felszívnak/befecskendeznek, ami bódulatot ígér, miért ne tennék ezt ízletes meta-könnyekkel...?) (##04.27.)

„i’m the monster that poisons children. you know, even lex luthor never did that.”

a tányér-csapkodós szakítások kiszámíthatóak és unalmasak -egy ilyennél sokkal érdekesebb volt most a lányok összetett érzéseket vegyítő utolsó napja, ahol egymásba folyt a bánat könnye és a testi vonzódás izzadság-cseppje... először örülni akartam annak, hogy a finálé következmény-hulláma újabb problémát dob a felszínre, amivel átértékelhetjük kicsit lena-t, de aztán hamar gyanús lett, hogy nem az ólom-bomba lesz a háttérben, hanem egy igazán lelketlen bosszúálló ember, akinek még a gyerek-életek sem érnek semmit... egyrészről működött ms.luthor megzuhanása, és ami még fontosabb, a barátnői szövetsége, másrészről pofás volt a nagy akció-jelenet is, ahol supergirl-nek mind-a-két kezére szüksége volt, hogy megakadályozza az ördögi tervet és megmentse lena-t (ez utóbbi jeleneten megint sokat dobott a heroikus zene)... sam és kara jó csapat voltak együtt a nyomozás során, nem nagyon várom azt a pillanatot, amikor egymás ellen fordítják őket az írók. (ahhoz meg nem nagyon tudom, hogy miképp álljak, hogy láthatóan össze akarják boronálni lena-t és jimmy-t (akinek gondolom lelkiismereti gondot okoz majd, hogy egy luthor-ral szűri össze a levet...)) (##04.27.)

„...like sisyphus with his rock.”

az anyaméh, mint egy fagyos iglu, ahol egy kamu-tűz mellett üldögél az ősember ruhába bújtatott hősnőnk -na ez az a szimbolizmus, ami átsodor felettem... syd gyerekkorát és a tinédzser-megpróbáltatásait már könnyebb megérteni és átérezni, adva van egy normálistól eltérően viselkedő kislány, aki kilóg a sorból, ezért kiközösítik, megalázzák, és ő nem tud mást tenni, mint gyűjteni az energiáit, hogy megerősödve élje túl ezt az időszakot. és persze annak ellenére, hogy már csecsemő-kortól kezdve problémái vannak az érintéssel, vágyik az emberi kapcsolatokra -és tudjuk jól, hogy egy ilyen típusú drámával az én szívemet könnyű elrabolni... szándékosan repetitívvé tették az epizódot, ahogy david újra-és-újra bejárta a szerelme gondolatait, de talán ezért tudott ütni, amikor a végén valami mást kaptunk, amikor kiderült az a titok, amit syd a legmélyebbre temetett magában, amikor a lázadó-és-kíváncsi tini-énje túl messzire mentek a kísérletezéssel... a vég-következtetést remélem nem értettem jól, és nem azt akarta syd sugallni, hogy ezekben a vészterhes időkben félre kell rakniuk az egymás iránt érzett szerelmüket, mert az csak meggyengíti őket -mert nem örülnék annak, ha sérülne ez a kapcsolat... (lily rabe nem csak azért volt nagyszerű választás syd-anyu szerepére, mert nagyszerű színésznő, hanem mert a tini-syd-et játszó pearl amanda dickson-nal is fel lehetett fedezni arcvonás-béli hasonlóságokat.) (##04.26.)

„what becomes of the commander of death when there’s no one left to kill?”

a mad max megjelenése óta elég határozott kép égett be a kulturális tudatalattinkba arról, hogy miként is kell kinéznie egy poszt-apokaliptikus történetnek -és eddig olyan sok élettel-teli zöld volt ebben a kvázi-posz-apok sorozatban, hogy ezt most már kompenzálni kellett egy nagy adag madmax-izmussal... a nyitány után meg voltam róla győződve, hogy clarke-kal töltjük az egész epizódot, és meg is békéltem ezzel a gondolattal, hogy kitöltjük azt a hatéves ugrást most, amivel tavaly év végén sokkoltak minket -és bár az utolsó negyedórában kitértünk a többiekre is röviden, azért a szép szöszi uralta a nyitányt... és nem is az irgalmatlanul hosszú idő az érdekes, amit eltöltött magában (illetve kettecskén), hanem a szokásos clarke-i makacssága, amivel túlélte a kezdeti elviselhetetlen időszakot, amikor csapás-érte-csapás-után, de ő egyetlen szívbemarkoló megingáson kívül felszívta magát, és ment előre konokul a túlélésért... viszont aztán úgy tűnt, hogy megbékélt magával és a helyzettel, a kvázi anya-lét békés pacifistává tette, igaz, csak egyetlen emberi veszély-helyzet kellett ahhoz, hogy újra a vérrel dekorált útra lépjen... mert elértünk a flashforward idősíkjába, és persze a leszálló űrhajó nem kedves embereket hozott, mert különben oda lenne a konfliktus (ivana miličević már most meggyőző a gonosz-nézésével)... de alakulnak a földön túl is a konfliktusok, mert az elmúlt évek megviselték a bárkán ragadt kiscsapatot is, és bellamy persze most sem bírt a nadrágjában maradni, hogy biztos, hogy kellemetlen szerelmi háromszöggel ajándékozzon meg minket... hmm, egész addig nem gondoltam, hogy ennyire hiányzott a show, amíg meg nem láttam clarke arcát a nyitányban -de ilyen ez a szerelem... (##04.26.)

„you’ve got the hair of giovanni ribisi, and the complexion of timothy hutton, and the eyes of joni mitchell.”

biztos vagyok abban, hogy az hbo-nál tudatosan készültek arra, hogy a westworld premierjét megtámogassák egy robotos/mesterséges intelligenciás silicon-epizóddal, mert ilyen véletlenek nem léteznek, hogy pont így egymás után került adásba a két epizód... persze ez poénnak mindenképp jó, de egyébként jól el voltunk ma látva mosolyogni-valóval, és még arra is jutott hely, hogy az önértékelésről szóljanak pár keresetlen szót (lásd gavin határozatlanságát, richard egójának darabokra törését, és jared felfújt száját -na jó, ez utóbbit inkább ne nézd meg!)... (todd louiso amilyen kis cuki volt a popcsajok-ban, olyan creepy alakokat játszik manapság -igaz, most megértjük a karaktere motivációit, mert ki ne dugna meg egy robotot, ugye...?) (##04.24.)

„have you ever questioned the nature of your reality?”

szóval ezért reklámozták egy (robot) keselyűvel az évadot, mert itt a nyitányban ameddig a szem ellátott, ott mindenütt hullák hevertek a maguk kifacsart véres valójukban... bár most nincs egy harminc éves ugrás a szálak között, azért a többsíkú narratívát megtartották nolan-ék idénre is, igaz (most még?) elég jól lehetett követni, hogy mikor is járunk (csak bernard glitch-eit kellett figyelni)... mert az nem volt elég, hogy a finálé fonalát felcsippentve beteljesíti azt a sorozat, amire mindig is hivatott volt, azaz hogy a maga kendőzetlenségében ábrázolja azt, amikor a technika kicsúszik az emberiség kezéből, amikor a mesterséges intelligencia felfedezi magában az önállóság csíráit -azaz hogy kitör a robotok lázadása... bár ez is ott volt ma, vérrel írva ebben a hetven percbe, de sodródott mellé egy rejtélyekkel teli új vonal is, ami már inkább a következményekkel foglalkozik, és meglehetősen baljós hangulatot áraszt (nagy-részben ramin djawadi zörej-zenéinek köszönhetően)(gustav skarsgard kevesebb arc-szőrzettel és tetoválások nélkül sem nyújt bizalomgerjesztőbb látványt, mint floki-ként a vikings-ben)... de persze ez nem azt jelenti, hogy a két héttel korábbi múltban ne akasztanák belénk a kíváncsiság méretes kampóját, köszönhetően annak, hogy tessa thompson főnök-nénije érezhetően jelentősebb szerephez jut idén, mint az első évadban, és hát az általa képviselt cégnek láthatóan sok titkolni-valója van még (pl. gyűjtik a látogatók dns-ét?)... no, nem kellett sok, hogy újra örömmel vesszek el ebben a pazar kiállítású labirintusban -igazából csak egyetlen bajom volt ezzel a premierrel: hol vannak a csöcsök? azt hiszik az alkotói műhelyben, hogy mi perverzek beérjük egy árva farokkal is...? (##04.23.)