soroló

„there are bite marks on the ceiling.”

egy rejtélyes gyerekrablás, egy ágyhoz bilincselt lány, egy megmagyarázhatatlan gyilkosság, egy energia-szívó trió (akik négyen vannak), egy hallucinációkat okozó betegség, egy lehetséges időutazás, egy intuíció által vezérelt bérgyilkos és egy holisztikus detektív -tudtok még követni, mert még csak alig pár elemet soroltam fel példaként... douglas addams híres volt a kifacsar gondolkozásmódjáról és a mindent beborító fekete humoráról, úgyhogy elvártam a max landis (a.k.a. hollywood nagyszájú és excentrikus fenegyereke) írócsapatától, hogy ezekre az elemekre alapozza az adaptációját -és örömmel mondhatom, hogy az első akadályt jól vették, mert (ahogy a példáimban is láthattátok) ezernyi ötlettel bombáztak minket már itt a pilot-ban is, de olyan intenzitással, hogy óhatatlanul is elmerültünk a rengeteg elindított szál és bemutatott karakter között, de abszolút pozitív értelemben veszhettünk el ebben a szokatlan univerzumban. mert miért lenne baj, hogy kapkodni kell a fejünket az intenzív imput alatt, ha ilyen szórakoztatóan kavarodik körülöttünk a káosz. és egyébként sem véletlen, hogy ennyire hangsúlyozták a holisztikus gondolkozás fontosságát, azzal, hogy minden-mindennel-összefügg (még a semmi is), mert ezzel nyugtattak meg minket gyanútlan nézőket is -nyugi, a végére össze fog állni ez szépen, fogd csak meg a kezünk, majd mi végigvezetünk ezen a színes és szédítő úton. ha más nem, a zene már most nagyszerű sorvezetőnek bizonyult. (azért persze a sok mindfuck alá ügyesen gyömöszölték be a drámát is, és elijah wood-ról tudjuk már jól, hogy milyen jól áll neki, ha a humor, az agyrobbantás és a szívbemarkoló dráma határán kell egyensúlyoznia.) (#10.25.)

„starfleet doesn’t fire first.”

nem azt mondom, hogy egész életemben elkerült a star trek, de scifi-szerető emberként elég meglepő, hogy sosem mélyedtem el igazán a csillagflotta történeteiben. persze anno én is elcsíptem egy-egy részt valamelyik sorozatból, és homályosan dereng, hogy a filmek közül is volt olyan, amit láttam. így a megújult moziváltozatokat is kvázi szűz szemmel tudtam nézni, és így élveztem is a vesztett tempójú scifi-akció mibenlétüket. és így nyitott szemmel és szívvel vághattam bele ebbe az új tévés csapásirányba is. persze azért előtte százszor végigrágtam magamban, hogy vajon van-e ’jogom’ nézni a show-t úgy, hogy nem fogom érteni az utalások többségét, hogy a nagyobb kép egy része homályban marad, hogy nem építkezhetek a bennem képződő nosztalgia-faktorra -de aztán úgy döntöttem, hogy ez egy új kezdet, és talán így én is joggal kéredzkedek fel a hajóhídra (ahogy egyébként ezt megtettem a stargate universe esetében is). és nem is baj, hogy objektívebben tudtam nézni ezt az intenzív 80 perces felvezetést, mint az, aki fézerrel a kézben, bekapcsolt klingon felirattal indította el a lejátszást, azzal a céllal, hogy szétlője az összes felbukkanó kontinuitás-problémát... mert nekem így nem számít a klingonok kinézete, csak a cselekedeteik fontosak, azaz hogy megteremtik a konfliktus-helyzetet. nem kell azon sem agyalnom, hogy miért szőtték bele spock apját is a történetbe, sokkal inkább izgat az, hogy milyen feszültségek fognak keletkezni hősnőnkben azáltal, hogy vulkáni hideg neveltetésében szocializálódott (vagy hogy miként veszítette el a szüleit). mert örülök, hogy a nagy fenyegettségben jutott idő a karakter-pillanatokra is, bár azelőtt egy kicsit értetlenül állok, hogy a gondosan felépített mentor/tanítvány kapcsolatot le is rombolták egy pillanat alatt, csakhogy sokkoljanak egy drámai fordulattal a végén. és igen, ne feledjük, hogy ez még csak egy nulladik rész volt, egy tévéfilm, innen még sokfelé indulhat el a hosszú küldetés. reméljük, hogy egy prosperáló, fényes jövő felé... (a lens-flare-t egy szórakoztató gimmick-nek gondolom (jj csókoltatja alex kurtzman-ékat), viszont a döntött kamerától a legtöbbször be szoktam hányi -itt még egész sokáig bírtam, nem zavartak az idétlen kamera-szögek, de egy idő után már igencsak rácsaptam volna az operatőr kezére, hogy tartsa már egyenesen a kurva munkaeszközét...) (#10.03.)

„i need pimping. otherwise i tend to get lazy.”

van valami vibrálóan vonzó számomra a hetvenes évek szex-iparában -de lehet hogy csak azért érzem ezt, mint tizenéves korom óta a kedvenc filmjeim listáján előkelő helyet foglal el a ’people vs larry flynt’ meg a ’boogie nights’... ami máris szembetűnik, ha ezeket a filmeket ehhez a vadiúj hbo produkcióhoz hasonlítom, hogy ott azért bőven kapunk csillogást is, mielőtt elbukás-történetekké formálódtak volna, itt viszont egyből lent kezdünk, meghempergőzve a város mocskában... de nem is várna mást az ember david simon-tól, akiről köztudomású, hogy nagyívű, hömpölygő tablókban gondolkozik (lásd még: wire / treme), és bár ezúttal korszakot váltott, azért nem tagadta meg önmagát, most is végtelenül hiteles karakter-építésre helyezi a sorozat alapjait. könnyű célpontot jelent tavalyról a vinyl, mint az hbo előző ’70-es években játszódó drámája, de az ember nem szívesen rúg bele a döglött lóba, valamint már az első pillanattól érződik az eltérő alkotói szándék, így nem is fair a hasonlítgatás -ugyanis david simon-ék csak háttérnek használják a korszakot (és annak minden megmosolyogtató kellékét), hogy elmeséljenek egy érdekes, szerteágazó, karakter-vezérelt történetet, nem hagyják, hogy a stílus vagy a nosztalgia túlságosan az előtérbe tolakodjon (még azzal is csak ritkán kérkednek, hogy az hbo-nál nem szokás spórolni a pilot-okon, csak néhány totálnál engedték el a gyeplőt). de nem is kell, hogy minden sarokról az arcukba robbanjon a popkultúra -egyébként sem lenne elég hely neki a sarkon a kurvák mellett... ennyi év után is meg tud lepni a csatorna merészsége, pedig nem ezek voltak az első pöcsök, amiket hbo logó alatt láttam, de persze a szex-iparról akkor érdemes forgatni, ha az ember nem riad meg attól, hogy nyakig lucskos lesz... no, david simon megint beszippantott a maga kis mikroverzumába, máris nézném tovább a folytatást, érzem, hogy nagyon groovy hetek várnak ránk... (#09.08.)

„-blessed be the fruit.

-may the lord open.”

kevés riasztóbb dolgot tudok elképzelni, mint hogy szélsőségesen vallásos emberek átveszik az uralmat a világban, és egy elnyomó milicista államot kiépítve rákényszerítik az emberekre az akaratukat... nagyon fura tudathasadásos állapotban voltam a kezdő perceknél, mert hiába tudtam, hogy ez egy jövőben játszódó disztópikus történet, de a sorozatból látott képek alapján (elnézve a pilgrimista hagyományokat felelevenítő jelmezeket) semmi jövőszerű nem volt a fejemben, így kicsit sokkolóan hatott, hogy egyből egy autós-üldözéssel kezdtünk... a feszült nyitány csak arra volt jó, hogy berántsa a nézőket, mert aztán persze arra használták a készítők a pilot-ot, amire kell, azaz szemléletesen bemutatták ezt a riasztó világot -egy olyan hősnő szemén keresztül, aki bár a külső szemlélők számára tökéletesen megtestesíti az engedelmes tenyészkanca ideálját, számunkra a narrációja segítségével kiüvölti az összes bánatát. segít az összetett idő-kezelés is, ahogy láthatjuk a boldog múltját és a kiképzése kínjait egyaránt. egyébként érdekes lett volna még egy hangot behozni ellensúlyként, aki viszont tökéletesen magáévá tette a szent eszméket, de még csak az út elején járunk, így könnyen lehet, hogy az írók is gondoltak erre... a pedigrés színészgárdát látva már a kezdés előtt tudtam, hogy az alakításokkal nem lesz gond, bár nagyon fura lesz a szívemnek, hogy a fejemben folyton mosolygó csodanőként élő yvonne strahovski egy ilyen hideg perszónaként kell elfogadnia... örömmel láttam az imdb-n, hogy a pilot-ot rendező reed morano nem csak hogy hölgy, de eredeti szakmáját tekintve operatőr is, mert ez megmagyarázza azt az érzékenységet és csodás fényjátékot, amik jól működtek az epizód egészében... nem mondom, hogy jól fog esni darálva ez a tíz rész, de már most látszik, hogy érdemes lesz végigülni ezeket a perceket -maximum a falat kaparom majd a vallási bigottság és igazságtalan elnyomás láttán... (#08.20.)

„this is a wrestling television show. only ladies. lady wrestling. just like the big guys, but girls. get it? girl on girl.”

oh, hat éven át vártuk a community-ben, hogy teljes valójában megcsodálhassuk annie’s boobs-ot, de mindhiába -egy új show kellett ahhoz, hogy alison brie úgy döntsön, hogy legalább oldalról megkapjuk azokat a legendás ciciket...oké, szerintem már ismertek, hogy egy nyolcvanas években játszódó alkotásnál szeretem sorolni a kötelező kellékeket (a fura hajakat, a válltöméseket, a jane fonda-s aerobik-lábmelegítőket, a túlvezérelt ellenfényeket -látjátok, megy most is, mint a karikacsapás!), de most azon is örömködhetem, hogy ennek a csodás új sorozatnak az alkotói is pont azokat az összetevőket ismerik a korszakból, mint amiket én magam is, így fel is sorakoztatták az összeset már az első félórában -oké, adtak hozzá egy plusz adalékot is, amire én nem szoktam gondolni: a hulk hogan-féle túlzóbunyók világát... annak ellenére volt baromi szórakoztató ez a kezdés, hogy egy tipikus dramedy pilot volt ez, ahol elindítják a sztorit, felvázolják a karaktereket, és a vicces és cuki jelenetek mögé azért képeznek egy vékony réteg komolyságot is. de egyébként lehet hogy akkor is folytatnám a show-t, ha nem vigyorogtam volna ennyit, mert úgy érzem, hogy szüksége van a szervezetemnek egy ekkora adag alison brie-féle cukor-bombára. (#06.24.)

„their god was a war god.”

...azon gondolkozom, hogy vajon honnan szereztem tudomást annak idején neil gaiman-ről, és az ő magnum opus-áról, az amerikai istenek-ről, aminek hatására levettem annak idején a könyvtárban a polcról a jól megtermett kötetet, de képtelen vagyok visszaemlékezni -az viszont biztos, hogy derekasan megküzdöttem az olvasással, mert nem adta könnyen magát, de mire végre keresztülharcoltam magam az utolsó lapig, már azt éreztem, megérte minden egyes perc, és új kedvencet találtam... gaiman azóta is nagy szerelem maradt, a könyv pedig felkerült az ’újra kéne olvasni’ listára (főleg hogy itt a polcon a tíz éves jubileumi bővített kiadás) -és a terv az is volt, hogy mire megérkezik a tévés adaptáció, újra elmerülök az istenek nagy csatájában, de persze kifutottam az időből... de valahol szerencsésnek is érzem ezt, mert bár vannak emlékképek a fejemben, nem túl élénken emlékszem a cselekmény minden mozzanatára -azt kifejezetten előnyösnek érzem, hogy tudom, hogy mi is zajlik a sztori hátterében, mert brian fuller-ék nem adnak túl sok kapaszkodót a szűz nézőknek... és biztos vagyok benne, hogy erős lehet a riasztó-faktora ennek a meg-nem-értésnek, ugyanakkor aki szeret elveszni a nagy ismeretlenben, az áhítattal nézhetett minden percet... mert nem csak az alap-szituációt vázolták fel itt az első órában, hanem már néhány isten is tiszteletét tette, hogy lenyűgözzenek és elborzasszanak. a hangulatot és a vizuális koncepciót is ugyanez a kettősség jellemezte, mert vannak pillanatok, amikor szándékosan túlzásba esnek (lásd egyből a vikinges kezdést a nyílzáporral és a patakvérrel), máskor viszont gyönyörűen stilizálják a komolyabb mondanivalót (ilyenkor érezni, hogy a kreatív team nagyrésze a hannibal-ból érkezett)... a gondosan válogatott színész-csapatból természetesen ian mcshane csillog ki a leginkább -de ezt a szerep pont olyan, mintha gaiman rá írta volna annakidején... so. erős alapok, amikből reméljük, hogy legalább akkora élmény kerekedik majd, mint amit olvasás közben éreztünk. (#05.01.)

„what do you know about shadows?”

az egyik nagy előnye a who-niverse-nek, hogy egy szabadon bővíthető, gazdag világ -és időről/időre meg is próbálják szélesíteni a nézőknek nyújtott palettát mellék-ágakkal, laza szálakkal kapcsolódó történetekkel. érdekes, hogy a kétezres évek közepén a hangulati skála két végében gondolkoztak, készítettek egy felnőttesebb változatot (torchwood), és megpróbálták megfogni a fogékony gyermeki elméket is (sarah jane adventures). most pedig láthatóan az volt a cél, hogy valahova középre pozicionáljanak, úgy legyen ifjúsági sorozat az új vonal, hogy közben a mai trendeknek megfelelően kellően sötét is. és nem véletlenül használtam a ’trend’ szót, mert az első, ami kicsit elidegenített a látottaktól, az a kényszeres ’tredisége’ volt, hogy azt hiszi, hogy akkor lesz ő a környék legmenőbb arca, hogy telepakolja popkult utalásokkal a párbeszédeket -de lehet, hogy jobb lett volna, ha az írószoba közelébe engednek néhány tinit (mint ahogy mondjuk a skins-nél tették), és akkor talán hitelesebb lenne a szöveg. bár ha gonosz vagyok, akkor azt is hozzáteszem, hogy az sem ártott volna, ha a kamera elé is raknak néhány tinit... patrick ness-től sajnos még nem olvastam semmit, de sorozatkészítőként sajnos nem törekszik eredetiségre, jön néhány tipikus who-gonosz, akiket gondolom majd követnek az elkövetkező hetekben még néhányan, igaz, az mindenképp pozitívum, hogy érezhetően át van gondolva az átívelés, és a karakterekben is ott lapul a szikra, amire lehet építkezni (akár a dráma is -mihez kezd egy focista egy sérülés után?). igazából sok rosszat olvastam a show-ról előzetesen, mondjuk az olcsó trükkökről (ebben mondjuk sok igazság van), vagy a rossz történet-és-karakter-vezetésről, de igazából nem éreztem bántóan rossznak, nézhetetlennek... bár elsősorban csak azért néztem meg, mert a doktor minden mozgóképes megjelenését látni akarom, de előfordulhat, hogy maradok még egy kicsit a suliban a srácokkal... (#04.16.)

„your purpose in life is to find your purpose.”

amikor bejelentették a marvel/netflix univerzum sorozatait, akkor bevallom ettől tartottam a legjobban -mert nem tudtam elképzelni, hogy a sztorihoz szorosan kapcsolódó távol-keleti-fantasys hangulat jól adaptálható mozgóképre. aztán jöttek az aggasztó hírek a kritikusoktól az elkészült mű minőségére, amik szintén ellöktek attól a gondolattól, hogy nekem minél hamarabb be kéne próbálni a sorozatot. de hát ugye ha az embernek ocd-je van, ami miatt nem tudja elengedni azt a makacs késztetést, hogy egy összefüggő univerzumból mindent be kell fogadnia, akkor nehéz megállnia, hogy ne indítsa el a lejátszást... viszonylag felületesek az ismereteim danny rand-ről, csak néhány heroes for hire képregényt volt szerencsém olvasni az ő szereplésével, de azok nem voltak annyira meggyőzőek, hogy igazán beleássam magam a karakter mélyére. azt azért tudom, hogy a hetvenes években lépett a képregények lapjaira, amikor begyűrűzött amerikába a bruce lee láz, és mindent próbáltak távol-keleti ízekkel bevonni (még james bond-ot is) -viszont az eredetiséggel nem nagyon törődtek... mert hányszor láttuk már azt a toposzt, hogy a hős visszatér a halálból, és a távol töltött ideje alatt levetkőzte a dúsgazdag attitűdjét, és kitanulta a hősködés alap-mozdulatait, hogy most a régi városában szétrúghassa a rosszfiúk seggét... és sajnos ez a pilot semmi extrát nem adott hozzá ehhez a sémához, csak felmondta a már jól ismert elemeket, így a nézői figyelem is el-elkalandozhatott közben. azon gondolkozom már a rész óta, hogy hogyan lehetett volna csavarni egyet a felálláson, hogy izgalmasan tálalják nekünk ezt a kezdést -és arra jutottam, hogy talán én olyan őrült lettem volna, hogy a távol-keleten kezdtem volna, és rázúdítottam volna az egész misztikus hablatyot a gyanútlan nézőkre. mert készítőként kockáztatni kell, az unalmas középút ne igazán kifizetődő... az a szerencséjük scott buck-éknak, hogy a kedvetlen pilot nem tudott elriasztani a folytatástól... (#03.22.)

„please, i have to know... are you real?”

tudathasadásos állapot -szereted a képregényeket és az azokból adaptált mozgóképeket, pedig tudod, hogy mindig hasonló utat járnak be, így ritkán ér meglepetés; de szereted azokat a különlegesebb alkotásokat is, amik valamilyen oknál fogva nem illenek bele a formába, mondjuk felrúgják a hagyományos dramaturgiát, és erősen építenek a bizalmadra, inkább érezni, mint érteni kell őket. de most végre helyreállhat az agyi kémhatásunk, mert noah hawley sikeresen összeházasította ezt a két érdeklődési kört -egyetlen őrülten kavargó ködös orgiává... bár azt hiszem már a sorozat témája is predesztinálta a szokatlan formulát, mert egy hasadt személyiség fejébe csak úgy tudunk belelátni, ha mi nézők is elveszítjük a kapaszkodóinkat, és elveszünk a valóság-képzelet-múlt-jelen görbén... igazi pszichedelikus utazás ez, ami sokszor direktbe játszik rá az lsd-től terhelt hatvanas évek megidézésére (the who-ra és rolling stones-ra komponál jeleneteket, retro-futurisztikus díszletek közé helyezi a cselekményt, sőt, az egyik szereplőjét syd barrett-nek nevezi el)... és rengeteget számítanak ezek a külsőségek, mert minden egyes képkocka nagyon ki van találva, és az ember csak ámul a szokatlan kamera-szögeken, szemet gyönyörködtető beállításokon, és viszi magával ennek a fejreállított/kifordított világnak a hangulata... dan stevens meghálálja a szereposztók döntését, mert hiteles a zavarodott karakter bőrében (és nagyon más, mint mikor elég volt szőkének és mosolygósnak lennie downton-ban). aubrey plaza eddig is a szívem csücskében volt, rachel keller-re meg már a fargo-ban felfigyeltem tavalyelőtt -akkor nagyon jól állt neki a hetvenes évek szexisége, de ezzel a jelenleg még zavaros szereppel is jól fog megbirkózni, érzem... szívesen megkérdezném azokat az embereket, akiknek az ’x-men’ emlegetése volt a horog a sorozathoz, hogy mi a véleményük ez után a rendezett káosz után, amit pilot címszóval ránk borítottak, hogy hiányolják-e a klasszikus szuperhősködést, vagy ők is annyira el tudtak veszni ebben az agyas labirintusban, mint én... (#02.10.)

„there walks a dead man.”

azért az milyen menő már, ha egy hollywood-i szupersztár két mega-produkció között leül az édesapjával kifundálni egy történetet, amit aztán egy régi jó barát segítségével sorozatos formába öntenek -mert nem elégszik meg azzal, amit a nagyvászon nyújt neki, ő igazi karakter-szerepet akar játszani... muszáj volt tom hardy-val kezdeni, mert ez tényleg az ő show-ja, az ő izmos vállain nyugszik a vállalkozás sikere, és persze szokás szerint tökéletesen elhisszük neki azt a kíméletlenséget, ami árad belőle ebben a szerepben is (és köszönöm tom, hogy végre hajlandó voltál három milliméterrel szélesebbre nyitni a szádat a szokásosnál, és nem olyan akcentust választottál, amiből egy büdös szót nem lehet érteni...). bár azon kívül, hogy egy bitang-kemény, ugyanakkor intelligens fickó a hősünk, még nem sokat tudtunk meg róla, magas a rejtély-faktor a múltjában -de ez teljesen rendben van így, pont azért választották az alkotók a sorozat formátumát, hogy legyen idejük kifejteni mindent. bár nekem azzal sincs nagy bajom, ha misztikumba burkolnak bizonyos szálakat, és nem kapunk egyenes válaszokat. bár azt nem tudom, hogy mennyire reagálnám le jól, ha ez a misztikum összeütközne a jelenleg látott realizmussal -mert én elsősorban történelmi sorozatként szeretnék tekinteni a show-ra. főleg mert láthatóan mindent megtettek azért, hogy hihetővé varázsolják a tizenkilencedik századi környezetet. egyébként is a szívem csücske az ipari forradalom kora, de talán ennyire valóságosnak és mocskosnak még sosem láthattam a tévé képernyőjén, még az a legenyhébb reakció, ha odaképzeled a lószar-szagot a háttérbe... persze ez csak az utcákra és a kikötőre vonatkozik, mert sikerült nagyon szép kontrasztot alkotni a kelet-indiai társaság fényűző termeivel... mint ahogy a sztori is itt billen majd át misztikusból intrikussá, mert persze a pénz és a hatalom is komoly mozgatórugói lesznek a nagy egésznek... karizmatikus főszereplő, érdekes alapok egy jól alakítható történethez, tökéletes korhangulat, gyönyörű képek, hatásos zenei festés max richter-től -azt hiszem mindent megkaptam, amit egy pilot-tól várhatok. csak az a baj, hogy most várhatok egy hetet a következő epizódig... (oona chaplin még mindig az egyik leggyönyörűbb teremtés ezen a földgolyón.) (#01.09.)

(hello 2017! a hagyományok szerint az esztendő első napján be kell próbálni egy új sorozatot, úgyhogy tessék-csak-tessék, itt az év első kritikája!)

„i have a horrible feeling that i’m a greedy, perverted, selfish, apathetic, cynical, depraved, morally bankrupt woman, who can’t even call herself a feminist.”

cseppet sem természetes az a mozgóképes alkotásokban, ha egy szereplő megtöri a negyedik falat, és kibeszél a nézőközönségéhez, de mégis a legtöbb esetben működik ez a technika, így nagyon sokan szeretik ezt a gimmick-et -köztük én is. mert intimebb lesz tőle a légkör, ha hősünk/hősnőnk bevon minket a gondolataiba, kicsit az olvasás felé visz el az élmény, ahol jobban lehet közölni azt, hogy mi jár a karakter fejében, mint egy filmben vagy sorozatban. ebben a show-ban elmondhatjuk, hogy a lehető legintimebb közelségbe kerülhetünk ezzel a módszerrel a narrátorunkhoz, szó szerint intim közelségbe, mert még szex közben is kommentálja nekünk az eseményeket. oh, és mennyire imádtam, hogy nincs tabu-téma, ami ne kerülhetne szóba, legyen az a részegen engedett anál vagy egy obama interjúra való maszturbálás... azért is jó ez a közelség, mert körülbelül kettő perc kell, hogy beleszeressünk hősnőnk személyiségébe, és abba az esetlen zűrzavarba, amit az életének hív (angol sorozat, úgyhogy a kínos humor sem hiányozhatott a palettáról). azt kicsit sajnálhatom, hogy két ajánlót olvastam a sorozatról, az egyikből megtudtam, hogy a pilot végén van egy csavar, a másikban meg a drámai háttér-történetet lőtték el, úgyhogy össze tudtam rakni, hogy mi lesz az epizód vége. de igazából ez nem számít, mert így is imádtam minden percét. (#01.01.)

„three miles up, three miles down. hi-yo, silver!”

(◄◄) emlékszem mekkora dolog volt tizenöt évvel ezelőtt, amikor az hbo bemutatta ezt a mini-sorozatot. zengett a sajtó steven spielberg és tom hanks nevétől, a ráköltött 120 millió dollárról, meg a nagyon komolyan vett hitelességről, a vizuális trükkök kimunkáltságáról. úgyhogy alig vártam világháború-fanatikusként, hogy megnézhessem, izzítottam is minden héten a videómagnómat a felvételre... arra is emlékszem, hogy hangsúlyozták, hogy az első héten két epizódot adnak egymás után -gondolom azért született ez a döntés, mert féltek, hogy az alapozó nyitány miatt elmenekülnek azok, akiknek a háborús alkotások kizárólag a robbanások és a vér miatt érdekesek. és ifjúként én is könnyen estem ebbe a hibába, a későbbi lassabb részeknél voltak is szenvedéseim, de azokat majd előhozom akkor, amikor odaérünk... de valószínűleg ez a pilot már akkor is tetszett, vagy legalábbis be tudott rántani a sárba a srácok mellé -és pont ezért volt jó ötlet egy egész epizódot rászánni a kiképzésre, mert így jól össze lehet rázódni a sok karakterrel, már most ki tud alakulni némi kötődés feléjük. mert oké, hogy sokan vannak, de a fontosabb arcokra jut egy-egy emlékezetes pillanat. óh, arcok... mai szemmel már durva látni, hogy mennyi ismerős arc van az álca-festék alatt, mosolyogva veszi tudomásul az ember, hogy akár aktuális világsztárok is itt kezdték a karrierjüket (michael fassbender-t pl. egy snittből ki lehetett szúrni), de a többséget legalább a tévében lehet látni manapság is. és milyen vicces, hogy akkoriban az volt a legnagyobb szó, hogy david schwimmer a friends-béli bohóckodás után itt komoly szerepet vállalt... örülök, hogy ismétlésre adtam a fejem (régi tervet pipálok most ki ezzel), mert hiába vésődött be egy csomó momentum anno, most is ugyanolyan izgalmas háborúba indulni az easy századdal, mint az első nézéskor. csak szerencsére már érettebb vagyok, és jobban értékelem a karakter-drámát, nem csak a robbanásokat és a vért várom... (de durván ki voltak lúgozva a színek az angliai részeknél -ezt gondolom a régi háborús filmek hommage-ának szánták...) ($$12.14.)

„she’s dead. wrapped in plastic.”

(◄◄) pont az a generáció vagyok, akinek meghatározó élménye, hogy a takaró alól rettegve nézi, hogy megtudja végre, hogy ki ölte meg laura palmer-t, de én valahogy kimaradtam ebből a kollektív élményből -és ebből arra következtetek, hogy nem is láttam egy részt sem a kora kilencvenes években, mert akkor biztos megmaradt volna valami foszlány (mint ahogy az x-akták kapcsán például tisztán emlékszem, hogy az egyik rész után nem mertem ráülni a wc-re...). mert úgy gondolom, hogy annyira egyedi a hangulata a show-nak, hogy aki egyszer látta, az többet nem felejti... úgyhogy nem is érzem olyan nagy problémának, hogy már fiatal felnőtt fejjel estem neki a sorozatnak, amikor 2005-06 táján adták újra a tévében, mert így is elég hamar mély szerelem lett belőle (főleg hogy jó kis rituáléval volt övezve a heti megtekintést, vasárnap esténként barátnővel összebújva a viseltes kollégiumi kanapén)... most megint eltelt újabb tíz év, és közeledik a dicső visszatérés dátuma is, úgyhogy épp itt volt az ideje, hogy újra megmártózzak a duglászfenyők illatában, és nyakig merüljek a forró kávék és isteni meggyes piték világába -most egy kicsit máshogy, eredeti nyelven, jó minőségben, kicsit magányosan az ágyamban... az elmúlt majd’ tíz évet masszívan sorozatozással töltöttem, így jóval nagyobb a rálátásom a tévés alkotásokra, ezért meglepődve láttam, hogy mennyire érett munkát tettek le david lynch-ék 1990-ben, amikor a tévé még nagyon mást jelentett mint manapság, főleg egy olyan országos adón, mint amilyen az abc volt akkortájt. nem is értem, hogyan nyomták le a döntéshozók és a nézők torkán ezt a másfél órás gyöngyszemet -még akkor sem, ha itt a kezdésnél még teljesen mellőzték a később hangsúlyossá váló természetfeletti elemeket... mert itt még a drámai felütés és a nyomozós-sorozat jelleg dominált, valamint az, hogy megpróbáljuk feltérképezni ennek a kisvárosnak az igencsak bonyolult kapcsolati hálóját, hogy a főbb karakterek kapjanak egy-egy vázlatos ismertetőt... és nagyon érdekes látni, hogy ennyi év után is mennyire jól működik a legtöbb jelenete, hogy beleszakad a szívünk, amikor arra a csodás zenei témára először látjuk laura arcát, hogy a gyász fájdalmát mennyire jól könnyítik ki a később védjeggyé váló fura humorral. még az sem tudja zavarni az embert, hogy a színészi játék itt/ott kopottas már kissé, mert valahogy az is hozzá tartozik ehhez a különleges világhoz... diane, visszatértem twin peaks-be, és megrohantak a régi érzések -nagyon jó újra itt lenni... ($$11.15.)

„i need malcolm. you too martin.”

donald glover kiszállt a community-ből, hogy a rapper-alteregójára (childish gambino) koncentrálhasson -aztán meg inkább összekötötte a két hivatását, és csinált egy sorozatot a rapperekről... az eddig látott/hallott munkái alapján én őt egy fura humorú különc srácnak gondoltam, és ez a pilot nem is cáfolt rá erre a képre -mert például mi volt azzal az öltönyös alakkal, aki mogyorókrémes szendvicset kent a buszon? egy lynch-filmből vették kölcsön...? de az volt a jó, hogy ezeket a homlokráncolós pillanatokat körbevették természetességgel, akár olyan dolgokkal is, amikről ritkán esik szó a tévében (reggeli szájszag, mondjuk)... jól működött a rész, és már most érzem, hogy az lehet az egyetlen hátulütője sorozatnak, ha besokallok a rapper-keménykedéstől... ($$11.12.)

„-the hosts are supposed to stay within their loops, stick to their scripts with minor improvisations.

-this isn’t a minor improvisation. this is a fucking shitstorm.”

bár arra nem emlékszem, hogy gyerekkoromban láttam volna a michael crighton-féle eredeti filmet, viszont láttam egy másik alkotást, amit az ő regényéből adaptáltak, azt amiben ugyanúgy megvolt a ’téma-park, amiben rosszra fordul minden’ alapgondolata (mert az embereket és a dinoszauruszokat nem okos dolog összeereszteni), plusz nagy kedvencem volt az ’álompark’ című könyv is, ami szintén arról szólt, hogy a szórakoztató interaktív kalandtúrát megzavarja egy csúnya gyilkosság -szóval hamar belém-vésődött az a gondolat, hogy az ilyen futurisztikus parkokban csak baj érheti az oda látogatókat... és ha már most az intelligens androidok keverték ebbe a téma-parkba, akkor mindenképp meg kell említenem, hogy a szárnyas fejvadász is megfordult a képmagnómban annak idején -és biztos vagyok benne, hogy elsősorban csak hangulati benyomások értek belőle ifjú tinédzserként, de a robotika kérdésköre ott maradt az érdeklődésem felszínén... aztán jött némi kacérkodás asimov-val is, majd évekkel később beleszerettem a battlestar galactica-ba, ahol igazán mélyen kielemezték a mesterséges tudat minden aspektusát. sőt, a westworld készítője, jonathan nolan is foglalkozott már a témával, igaz, ügyesen elrejtette a filozófiai gondolatokat egy nyomozós sorozat burkába... most viszont nem kell visszafognia magát, hogy a tévécsatorna reklám-értékesítő osztálya elégedett legyen -és most nem csak arra gondolok, hogy nyelvezetében és testiségében máris sikerült megütnie az hbo-s mércét, hanem arra, hogy van idő és hely mélyebb gondolatokat is elhelyezni. és vannak hozzá megfelelő színészei is, mert sir anthony hopkins úgy fogja kimondani ezeket a gondolatokat, hogy biztos, hogy nem szállnak el a füled mellett... talán a pocsék ’cowboyok és űrlények’ című film idején éreztem azt, hogy a western egy olyan műfaj, ami ledobja magáról a más zsánerekkel való keveredést, de szerencsére most már be kell látnom, hogy ez nem igaz, csak értő kezeknek kell kevernie a műfajokat... (ramin djawadi nem csak a saját zenei anyagának komponálásával tette le a névjegyét a pilot-ban, de zseniálisan épített be néhány pop-számot (black hole sun, paint it black) is a vadnyugati zongorázások közé.) ($$10.03.)

„harlem is a community that welcomes everyone. all people. but at the same time, duke ellington, harlem has been the jewel of black america. it's a perpetual symbol of of hope and prosperity and excellence."

hé, yo, ez itt már nem a pokol konyhája, hanem az anyaszomorító harlem, csicskák! (na ilyen az, amikor egy fehér ember imitálja a feketék beszédstílusát...) no, végre visszatértünk a marvel filmes univerzumának az utca-szintjére, a katolikus bűntudat és az alkoholizmusba fojtott depresszió után egy újabb sötét szinnel festve a képet -egy hőssel, aki nem hajlandó használni a képességeit, miközben a harlem-i utcákat gengszterek vére festi vörösre... nagyon tetszik, hogy mindegyik marvel/netflix show-t az adott karakter képére próbálják formálni, és mi illene jobban egy olyan fekete karakterhez, akit a kora hetvenes években alkottak meg, mint egy nagy adag blaxploitation hatás? és nagyon jól kapták el az egykor nagyon menő stílus hangulatát, és ami még fontosabb, a zeneiségét, mert míg jessica-nál a jazz-szaxofon sírt folyton, itt komoly szerepe lehet a funky-nak. sőt, még a történetbe is beépítettek egy helyet, ahol majd mindig fel lehet dobni a jeleneteket élő-zenével. mert ezek a szörnyű gonosz gengszterek mindig nagyszerű zenei ízléssel vannak megáldva... btw, eddig mindig a gonoszok voltak a marel sorozatok erős pontjai, cottonmouth viszont kicsit talán másabb lesz, mint fisk vagy kilgrave voltak, kevésbé harsány, legalábbis most még a megformálója, a kimondhatatlan nevű ali nagyon visszafogja a karaktert (bár a b.i.g. poszter előtt már most szépen tud pózolni...). szóval vannak már gonosz gengsztereink, meg rosszban sántikáló politikus-asszonyunk, akadnak rendőrök is, úgyhogy minden adott egy harlem-i bűn-drámához. amiben mellesleg valakinek áthatolhatatlan bőre és szuper-ereje van... ($$10.01.)

„gabby shuster’s mom told her if she ever wanted to smoke pot, she’d get it for her. like, don’t you want me to have clean organic pot? you should want me to have good nugs.”

pamela adlon most már jó pár éve velem van (lásd californication, lucky louie, louie), de még nem tudtam megunni azt az egyarcú cinikus nőt, akit minden alkalommal alakít, aki általában egy dolgot csinál: jól lebasz mindenkit azon a szexi rekedt hangján... és úgy tűnik, hogy nem szakad meg a sorminta, a kvázi szerzői sorozatában is bírni fogom ezt az apróra nőt spinét, akkor is, ha most a gyereknevelés lesz a fő témája, és nem a szex... bár lehet, hogy tartanom kéne a gyerekektől, mint általában, de úgy tűnik a pilot alapján, hogy jól fogják kezelni őket, biztos vagyok benne, hogy pamela-ék nem a szokásos klisé-vonaton akarnak járni. főleg, hogy most is ott van a kamera mögött a hű társ, louie c.k., aki már a saját sorozatában is megmutatta, hogy hogyan kell érdekes és szerethető kislányokat írni. btw, a rendezés, a zene-használat nagyon louie-s volt, bár néhány érdekes kereszt-vágással sikerült meglepnie. egyébként a sorozat humorának hatásmechanizmusában is tetten érhető a nagy nevettető, néha mar, néha felhorkantasz, néha kényelmetlen, de mindig élvezet nézni... ($$09.25.)

„i am a kgb officer! don’t you understand that, after all these years? i would go to jail, i would die, i would lose everything before i would betray my country.”

a menő filmek próbálták elhitetni velünk, hogy a kémek élete csupa pompa, ahol a lebukás veszélye nélkül lehet megtenni bármit, kaszinózni és vodka/martini-t vedelni, pedig az igazi kémek élete nagyon nem ilyen. sőt, nincs benne semmi móka és kacagás, mert az unalmas hétköznapiság illúziójában kell beleragadni, és minden napot tönkre tesz a lebukástól való állandó fenyegetettség... azért kíváncsi lennék arra, hogy aki vakon vetette bele magát a sorozatba, az értett-e bármit is az első negyedórából, hogy mit csinál itt a kurva-parókás nő és miért oson az utcán a két férfi... mert egyből rácáfolva az ’unalmas kémek’ elméletemre egy akciódús jelenettel kezdtünk, leginkább azért, hogy ez az akció katalizátora legyen a későbbi eseményeknek. mert igazság szerint engem sem itt az elején a verekedéssel tudtak megfogni, hanem épp azzal, ami utána jött, ahogy szép fokozatosan megismertük ezt a két embert, a két beépült szovjet kémet. és ahogy teltek a percek, úgy lett egyre izgalmasabb a sok kérdés körülöttük. mert hogyan éli meg két ember, hogy a pártvezetésben eldöntötték, hogy nekik ismeretlenként évtizedeken keresztül kell eljátszaniuk a boldog házaspárt? megkísérti-e az amerikai jólét őket, vagy a szívükbe örökre beleégett a sarló/kalapács? a hűséges hazaszeretet fontosabb-e számukra mint az a szeretet, amit a saját gyermekeik iránt éreznek? ki tudják-e egyenlíteni a különböző stádiumban lévő lelki világukat? és ezek csak a pszichológiai kérdések, mert közben ott lesz a lebukás fenyegetettsége is, ami főleg azért lesz érdekes, mert tulajdonképpen a gonosz oroszoknak kell majd szurkolnunk, hogy az amerikai fbi le ne buktassa őket... no, nem azért működött ez a pilot, mert hatásosan az asztalra csapott, hanem mert megmozgatta az ember fantáziáját, így biztosítva azt, hogy mindenképp többet akarjon tudni. ($$08.02.)

„this is hawkins, okay? you wanna know the worst thing that’s ever happened here in the four years i’ve been working here? do you wanna know the worst thing? it was when an owl attacked eleanor gillespie’s head because it thought that her hair was a nest.”

csak annyit kellett olvasnom a sorozatról, hogy olyan, mintha stephen king írt volna egy gyerek-szereplős x-aktákat a nyolcvanas években, amit aztán spielberg rendezett meg, és tudtam, hogy nagyon hamar fel fogok pattanni a rajongói hajóra... tök jó dolognak tartom, hogy mostanában egyre többször kell arról értekeznem, hogy a generációm abba a korba ért, hogy komolyan vegyék őket, mint film/sorozat-készítőket, és ők élnek is ezzel a lehetőséggel, legtöbbször úgy, hogy a gyermekkorukhoz nyúlnak vissza ihlető forrásnak (lásd még: midnight special). és az a jó, hogy nem érzi üres rablásnak az ember ezeket az alkotásokat, mert szépen összeállnak a kölcsönvett elemek egy magasabb szintű egésszé. vagy csak simán jó nézni újra azt, hogy egy nyugis kisvárosban valami rejtélyes dolog történik, ahogy a fehér-kerítéses házak között veszély leselkedik az ott lakó gyerekekre, akik persze aztán dacolnak ezekkel a veszélyekkel, bátorságukkal példát mutatnak az ifjú nézőknek. de az eggyel idősebb generáció is megtalálhatja benne a neki való john hughes-i romantikát. mi vénemberek meg csak vigyorgunk ezerrel a gyerekkori kliséinken, a jól elrejtett horror-faktoron, a carpenter-i szinti-muzsikán, a fantasy- és comic-utalásokon. és nyugodtan élvezhetjük a gátlástalan nosztalgiát -mint mikor előkerül a fiók mélyéről a kedvenc autóskártyánk egyik megsárgul lapja... ($$07.19.)

„the prime minister will perform an indecent act on your screens, in the hope that it will ensure the release of princess susannah.”

mivel mostanság épp elveszítették a britek a józan eszüket, ezért arra gondoltam, ideje megnézni a megőrülésüket szatirikus formában is... persze hallottam már a részről, ha máskor nem, akkor david cameron ’piggate’-je kapcsán, úgyhogy tudtam, hogy mire fog kifutni az egész, de mégis élvezetes volt végignézni ezt az abszurd, de mégis drámaként maró epizódot. mert pontosan ez a kettősség volt a legérdekesebb aspektusa -hogy fog egy hihetetlen alapötletet (ti. hogy a miniszterelnöknek élő adásban kell közösülnie egy sertéssel váltságdíj gyanánt), és teljesen logikusan végigmegy a realista aspektusain. hogy reagálna a nép? mennyire lenne lojális a média? milyen intézkedéseket venne végig a miniszterelnök közvetlen stábja? és persze mi játszódna le egy ember lelkében, amikor egyre inkább tudatosul benne, hogy mit kell tennie, és ez milyen következményekkel jár. és a néző is érzelmileg végigjárja ezt a skálát, a ’hehe, disznóbaszás!’ vigyorgástól az együtt-érző elkomorulásig. ezt az abszurd kifordított sztorit jól támogatták a minőségi angol színészek, a képi világ tipikus angolossága sem bántó, azért viszont respekt, hogy nem ízléstelenkedték el az aktus mutatását, mert egyébként is sokkal érdekesebb volt, hogy hogyan reagálnak az egyszerű emberek, így inkább az ő arcukat néztük. ugyanakkor azért is respekt, hogy egyből egy ilyen megbotránkoztató sztorival merték berúgni a sorozatvilágra az ajtót... (az a legizgalmasabb ebben az antológia-formátumban, hogy fogalmam sincs, hogy mire számítsak legközelebb.) ($$06.26.)

„you said earlier that if you ask for love, the world will send you love back. but i’ve been asking and asking, and i haven’t gotten fucking anything. hoping and waiting and wishing and wanting love... hoping... hoping for love has fucking ruined my life.”

elmondom az előítéleteimet, amiket a pilot indítása előtt éreztem: nem fog működni egy ilyen fura-fejű sráccal a kapcsolat-építés, gillian jacobs a szokásos arcát fogja hozni, és egyébként is, ’love’ címmel csakis valami cheesy dolgot önthetnek rám, nem? szeretek ekkorákat tévedni... a srác az első ágyban töltött estével meggyőzött -ugyanis pont olyan, mint én, egy látszat-kedves mulya, akinek fogalma sincs, hogy hogyan kéne fun módon élnie az életét harminc felett, kicsit esetlen, sok mindenben átlagos, és ha véletlenül egy csoda történik vele, azt is képes elbaszni... gillian cseppet sem emlékeztetett a community-s britta-ra (vagy akár a girls-ös mimi-re), és kifejezetten jól áll neki ez a harmincas éveire megfáradt káromkodós csaj szerepe... és nem, cseppet sem cheesy a sorozat, eszükbe sincs judd apatow-éknak rózsaszín szemüvegben írni a szerelemről, és nem gondolom, hogy két ilyen elcseszett alak most majd valami nagyívű romantikus kalandba keveredik, inkább csak sodródnak majd egymás mellett, és mi majd (előítéletektől mentesen) imádni fogjuk az őszinte csetléseiket/botlásaikat... ($$06.09.)

„did you ever see that show ’spectrum’? greatest cancelled tv show ever, man.”

már akkor szimpatikus volt ez a projekt, amikor kihozták a srácok az első támogatást kérő videójukat. mert tudtam, hogy alan tudyk vicces ember, és hogy van egy csomó jó fej haverja, ráadásul jól ismeri azt a közeget, ami elé görbe tükröt akar tartani -a geek-kultúrát. az első tíz perc arra volt elég, hogy megismerjük hősünket, aki pilóta volt egy elkaszált, de kultikussá nemesedett sorozatban, ami után közepesen vált ismertté -de ez azért még messze van attól, hogy a gyűrűk urában lett volna hobbit... érezhető, hogy milyen típusú lesz a sorozat humora (jóféle), és hogy meredhetünk a képernyőre, hogy minden vendéget felfedezzünk (mint ma casper van dien-t vagy will wheaton-t). szóval érjünk csak oda arra a con-ra, lesz még itt nemulass bőven... ($$05.25.)

„o.j., did you do it?”

bár ryan murphy nevével adják el a sorozatot (és főleg azzal, hogy ráhúzták az 'american ... story' brand-et), de igazából nem ő ül a főnöki székben, hanem scott alexander és larry karaszewski, ami számomra azért fontos, mert három olyan filmet is írtak korábban, ami nagyon közel áll a szívemhez: a larry flynt-et, a man on the moon-t és az ed wood-ot. igen, mind a három életrajz, úgyhogy nyugodtan mondhatom, hogy jó kezekben van ez a show is. és úgy tűnik, hogy nem csak a szakértelmük lesz erény, hanem a mértéktartásuk is. mert nem akarnak nagyzolni, nem akarnak a bulvár mélyére ásni, és talán nem is akarnak ítélkezni, csak rekonstruálni, hogy mi is történhetett ott a kilencvenes évek elején. mert az már a nyitó doku-képsorokból is látszott, hogy kicsit tágítani akarják a látószöget, és nem csak a nyomozáson lesz a hangsúly. hanem például a feketék helyzetén is. de a tárgyalótermi részekig hasznos lesz, hogy megismerjük a két oldal minden szereplőjét is alaposan. és jó sokan vannak, akik érintettek voltak az ügyben, még szerencse, hogy ilyen minőségi színészi gárdát szedtek össze hozzájuk, talán ez segít majd társítani a neveket a szerepekhez (arról a nem elhanyagolható tényről már nem is beszélve, hogy az alakításokkal sem lesz gond...). ha már murphy bácsi az írószobából kicsit kivonta magát, jobban oda tudott figyelni a rendezői munkájára -és remek munkát is végzett, piszok jó a tempója a résznek, nem ül le egy percig sem, mindig valami esemény közepébe csöppenünk, és sokat segítenek a figyelem fenntartásában az operatőr és a zeneszerző is. valahol most erénynek érzem, hogy általános iskolás voltam még az ügy idején, így nem sok emlékem van, a legtöbb dologra újdonságként csodálkozhatok rá majd. ($$02.16.)

„when i started in this business, rock and roll was defined like this: two jews and a guinea recording four schvartzes on a single track. now it’s changed so much, it’s not even recognizable as the thing people used to be so afraid of.”

elég volt a sorozat berendelésekor elejtett infókat felcsipegetnem (70-es évek zenei életéről fog szólni), elég volt a közreműködők neveit ízlelgetnem (terence winter, martin scorsese, mick jagger), hogy egyből tudjam, hogy ezt a show-t nekem találták ki, és alig vártam már, hogy a lelkem trapéz-nadrágot húzhasson, hogy a szemem elmerülhessen a barnás színvilágban, hogy fülem izgalomba jöjjön az erős zenei felhozataltól -de most csak a szívem számít, amiről leesett a nagy teher, mert ez a pilot pont olyan lett, amilyennek elképzeltem. mind a korszak, mind a művészvilágba való betekintés a gyengéim közé tartozik, így azért nagyon nem lőhettek mellé nálam, de akár lehetett volna ez egy száraz törilecke is, egy olyan, ahol kimódoltan eltartják a kisujjukat a grouppie-k a leszopásra váró fasztól. de nincs megúszás, belemegyünk a mocskos részletekbe. szertelenül. fésületlenül. punk attitűddel. és ki gondolná azt, hogy egy hetvenhárom éves ember képes ilyen friss alkotást létrehozni? bárki, aki ismeri az öreg marty életművét és vitalitását... szerettem, hogy nem csak a korszellemre figyelt, hanem hagyott teret bőven a zenéknek is , sőt átvezető látomásokat is használt, kicsit elemelve minket a valóságtól (ami mondjuk azzal is járt, hogy a végén az épület összeomlásánál sokáig nem tudtam eldönteni, hogy az ténylegesen megtörtént-e -aztán meg az előbb olvasom, hogy a valóságból vették ezt az sztorit...). amin meglepődtem, hogy nem a lemeztársaság felemelkedő korszakába kapcsolódtunk be, hanem pont a leszállóágba, de itt lehet majd igazán drámát csiholni, a kezdetekhez meg már most is volt pár flashback. de ezek csak kiegészítések a rengeteg jelen-szál között, ahol a nagy rakás érdekes karakter között bőven lesz mit mesélni. és ügyesen keverednek a kitalált alakok és a hús/vér emberek interpretációi (vagy legalábbis remélem, hogy nem robert plant volt az egyetlen, aki megjelent a show-ban). a zenék is kellően eklektikusak (volt itt minden a blues-tól a proto-punk-ig), és azért is jó, hogy itt bábáskodik jagger a sorozat felett, mert nem csak az emlékeit tudja belerakni a szövegkönyvbe, hanem olyan dalokat is meg tud szerezni, ami másoknak nehezebben menne. szó-mi-szó, rég villanyozott már fel ennyire egy pilot, úgyhogy szóljon az a rock'n'roll, brutál hangerővel, hadd repüljön le a hajunk néhány héten át! ($$02.16.)

„time travel. cool.”

nagyon durván növekszik a berlanti-verse -kicsiben kezdtük, egy realista arrow-val, aztán felpörögtek az események a flash-sel és a metahumánokkal, és most már az időutazásnál járunk... (sőt, azóta kiderült, hogy nemsokára sikerül a supergirl-t is bekapcsolni a nagy egészbe!) már a tavalyi nagy crossover-nél beleshettünk ebbe a jövőbe, hogy milyen lesz ez a tesó-sorozat, bár sok mindent nem láthattunk előre. volt egy csapatunk, amiről nem tudhattuk, hogy működni fog-e -főleg, hogy ennyire b- és c-ligás arcokat szedtek össze. és az a jó, hogy ezt a 'kicsi-séget' ők is tudják. az egyik nagyjelenet is arra építették, hogy bevallják, hogy mindenki feláldozható, hogy kicsikből a szemünk előtt lehetnek majd nagyok. mert be kell vallani (és ez lehet, hogy fájni fog), hogy ez a dupla nyitány nem az akciók miatt működött, hanem az érzelmek miatt. mert nem csak ez az emlékezetessé válás vágya volt ilyen 'ohh' momentum, hanem amikor megtudtuk rip hunter háttér-történetét, vagy amikor felderültek titkok a múltból. de azért mielőtt elcsöppennék, azért gyorsan hozzátenném, hogy baromi szórakoztató is volt nézni. felcsipegettek egy csomó utalást és hommage-t (a kezdésről nekem a firefly pilot ugrott be, vagy mondjuk remélem mindenki mosolygott a kanári indiana jones momentumát. arról már nem is beszélve, hogy az időutazó mestert játszó színészüket a doctorwho-ból szerezték...), és hát srácok, időutazás! kezdetnek 1975-be ugrottunk el, ami tök jó, trapéz-nadrágok, afro-hajak, füves egyetemisták és jó zenék, csak az volt zavaró, hogy meglehetősen következetlenül használták a barnásított képhatást, valamikor ott volt, valamikor eltűnt... látom, hogy sokan húzzák a szájukat a neten, de szerintem jópofa volt ez a kezdés, látványos, epic, ahol kellett. a kérdés az lesz, hogy a különböző korszakokba ugrálás mennyire fog működni. ($$02.08.)