soroló

„i’m not crazy. i am chemically imbalanced.”

voltak már nehéz helyzetben a csajok, így lehetettek elképzeléseink arról, hogy mi vár rájuk idén a szigorított szárnyban, de úgy tűnik, hogy nem igazán készítettem fel a lelkem az elmúlt egy év alatt, mert néhány jelenet majdnem megfeküdte a gyomromat... pedig próbálták jenji kohan-ék egy kicsit ellágyítani a nyitány élét -egyből azzal a szürreális kavalkáddal, ami suzanne képzeletéből elénk ugrott a tévé-képernyőre, előrevetítve a különböző karakterek sztori-szálait, de ezek az elvontságukban is igen szórakoztató jelenetek (lásd mondjuk a táncbetétet!) nem segítettek abban, hogy ne menjen fel bennem a pumpa attól, hogy már megint inkompetens és agresszív barmok őrzik a(z ismét narancsot hordó) hősnőinket, és a nyomukban külsérelmi jelek és undorító megaláztatások járnak... volt egy kis hézag a tavalyi finálé és az új helyre kerülés között, úgyhogy a szokásos flashback-et most nem kinn töltöttük valakinek a múltjában vájkálva, hanem megnéztük ezeket a perceket is... én a sorozatban legjobban a karakter-interakciókat szeretem, és ez a külön-zárkákban nem lesz egy könnyen megvalósítható feladat, de bízom az írógárdában, hogy a kötött körülmények ellenére változatos évadot kapunk, ahol megfelelő egyensúllyal pakolják majd a serpenyőkbe a drámát és a humort, és nem csak a nyomasztásra akarnak majd rámenni... (##07.27.)

„you’re all replaceable.”

egy évadnyitó általában nem csak felveszi a tavaly év végén eldobott fonalakat, ugyanakkor meghatározza azt a tónust is, ami egész évben várhat ránk -és ha ez az (okoskodó) állításom igaz, akkor sokat veszítünk abból a szívmelengetően szórakoztató sutaságból, ami miatt közel kerültek hozzánk a bunyózó csajok... bár még nem nagyon értem, hogy sam-ből miért csináltak a szünet alatt ekkora seggfejet (de tuti lesz valami magyarázat), de az biztos, hogy minden morgós megszólalásánál ráborítanád azt asztalt, hogy ’szedd már össze magad te vén fasz!’... debbie pénzügyi machinációiban is csak a mesterségesen generált feszültséget látom, pedig lehet(ne) őt jól is használni, például a törékeny kapcsolatuk ruth-szal jól van kiegyensúlyozva... ha már hősnőnknél járunk, ő legalább a régi, lelkes és túlpörgős, és mindent megtesz lelkiismeretesen, hogy a show jó legyen és még a csajok is jól érezzék magukat. az ilyen érzékeny szívek szoktak a legkönnyebben összetörni... (##07.27.)

„love conquers all things.”

wolfgang örökre fogoly maradt volna, ha a makacs rajongók alatt nem hajlik meg a netflix pénztárcája, és nem adnak engedélyt erre a lezáró filmre -és mi többiek, a néma rajongók ezért nagyon hálásak vagyunk... bár én magam nem a történet lezárása miatt vártam az utolsó találkozást a nyolcakkal, hanem mert szerettem volna velük még egy kis időt együtt tölteni, bulizni és romantikázni (nem elfelejtkezve a barátaikról, családjaikról és szeretteikről sem, és szerencsére akit lehetett, visszahoztak erre a búcsúra). úgyhogy nekem az első óra egy kicsit sztori-heavy volt, bár itt is voltak olyan pillanatok, ahol nagyon működött az, ahogy a csapat együtt gondolkozott és cselekedett (mondjuk a heist-filmes tervezés alatt)... aztán jött egy kis megnyugvás és egy korábban már hagyománnyá vált közös éneklés is (a 4 non blodes után is maradtunk a kilencvenes években a depeche mode-dal), hogy aztán megnyomjuk az akció-gombot, és golyózáporba borítsuk a képernyőt... most is a szokásos problémám volt a shoot-out-tal, mint máskor is az ilyen harci koreográfiáknál: nehéz szépen és átláthatóan fényképezni őket. ráadásul hiteltelennek tartom, amikor szórják ész nélkül az áldást a fegyverekből, és a jófiúk közül nem sérül meg senki komolyabban, mert a gonoszok pocsékul céloznak -ez gondolat pörgött épp’ akkor is a fejemben, amikor pár percen belül megjöttek a sérülések a túloldalon is, de akkor meg azért ciccegtem, hogy ennyire összekoncentrálták a vérzésüket... rá kellett néznem az órára, amikor végre megnyugodtak a kedélyek, hogy mennyi idő maradt egy igazi, giccsbe forduló sense8-es befejezésre, és örömmel konstatáltam, hogy még több mint húsz percem van élvezni az önfeledt boldogságot, a határok nélküli szeretetet. azt meg évtizedek óta tudjuk, hogy egy lezárás csak akkor nevezheti magát igazi finálénak, ha tartalmaz legalább egy darab esküvőt... de a csajok megérdemelték ezt a cuki ceremóniát, mert úgy vészelték át a pilot óta rájuk ömlő megpróbáltatásokat, hogy egyszer sem ingottak meg egymásban... mivel rengeteg mindent kellett besűríteni ebbe az utolsó 150 percbe, ezért a sorozat egyik védjegyének számító meztelenkedés is koncentráltan jelent csak meg rész a legvégén, egy szenvedélyes csókkal (és az ikonikus szivárvány-szín dildóval) zárva a kapcsolatunkat... (bár a látványon nem volt tetten-érhető, hogy a netflix visszafogta volna a költekezést, de azért az sokatmondó, hogy az egész sztorit leredukálták két európai városra -bár a nagy rohanásban idő sem lett volna, hogy igazán kitekintsünk a világban szerteszét hagyott mellékszálakra.) (##06.08.)

ahogy készültem lelkileg a mai sorozat-fináléra, a youtube-on nézegettem bestof klippeket a sorozatból, és többször is libabőrös és könnyes-szemű lettem a látottaktól -ebből is látszik, hogy a show végig az érzelmeimre apellált, és igencsak könnyen elragadta a szívem... mert a túlbonyolított háttér-sztori sohasem érdekelt igazán, de a karakterekkel teljesen magukkal tudtak rántani, a kapcsolataikkal, a körülöttük örvénylő szeretettel. nem véletlen, hogy a kezdetektől azt hangoztatom, hogy ez a sorozat az élet örömeinek éltetésére lett létrehozva, ahol a szeretet és a szerelem legyőz mindent, nem számítanak a hagyományos nemi gondolkozások, a fizikai korlátok, az élet által folyton görgetett akadályok... és persze hogy giccsesen hangzik mindez, csakhogy a giccsnek van egy olyan határa, amit ha túllépsz, akkor már észvesztően élvezetes lesz a cukormáz, és a sense8 alkotói rendre messze maguk mögött hagyták ezt a határt. és aki szívesen követte őket ezen az úton, azok szívét biztos hogy könnyen elrabolta a sorozat... (a nyolc főszereplő közül nem tudnék senkit sem kiemelni, az ügyes balanszírozásnak köszönhetően mindenkit szerettem, a mellék-arcok közül viszont ketten is voltak, akik becsücsültek a szívem közepébe: daniela és bug...)

„the line keeps moving. and i keep stepping over it.”

sean callery jazz alapú dallamai jól passzolnak a noir-hangulathoz, de a sorozat szex-jelenetei olyanok ettől a zenétől, mintha a kora-kilencvenes évek olcsó pornójából vágnák be őket -főleg ha olyan nonszensszel is keverik képileg a szeretkezést, mint egy vödör festék... haladtunk is valamennyit (főleg ha a kétes értékű relevációt nézem a rész végén), de közben meg elég nyugdíjas tempóban csörgedezett előre az epizód... persze voltak elemek, amik azért elvitték a hátukon ezt a szűk ötven percet is, mondjuk a harcias kiállás a hímsoviniszta golf-klub ellen épp’ ilyen volt (és nem csak a beengedő kapunál szórakozhattunk jól mi nézők, de odabenn a lyukaknál is, ahol jessica elővette a szokásos rámenős módszerét)... eközben malcolm kapott némi érzelmi háttér-bővítést az exével -meg a már megénekelt szexiskedésével... a hogarth-szálon jelenleg az a legérdekesebb, ahogy carrie-ann moss játszik a szemével, forgatja őket, amikor kell, de tudja őket legeltetni is, ha pucér női melleket lengetnek eléjük... szóval a végső fordulat -szokás szerint bizalmatlan vagyok, mint ahogy minden ilyen mélységű retcon-nál ezt szoktam érezni, várjuk meg, hogy mit akarnak ezzel kezdeni az írók, ez az én szórakozási filozófiám... (##05.03.)

„the killer and i are like two solitary animals circling each other in a tank. two creatures, out of nowhere, unconnected to anything... de novo.”

a gyilkos is csak ember... szóval teljesebb képet kaphattunk ma a gonosz nőszemélyről, aki nem csak düh-kitörésből áll, de szereti otthon a zongora billentyűit is püfölni, sőt, úgy tűnik, hogy boldog párkapcsolatban is él a professzorral, aki valószínűleg az igazi főgonosz lesz a sztoriban (mi másért szerződtették volna a szerepre callum keith rennie-t?)... jessica próbálja az új (zen-buddhista) arcát az előtérben tartani, bevonja a rendőröket az ügyébe, (viszonylag) kedvesen beszél malcolm-mal és a szomszéd pasival (igaz, mindkettejüktől szívességet is kér), és nem csinál jelenetet a barátnője eljegyzési partiján sem... ez utóbbinál akadjunk is le egy kicsit, mert elég hülyén jött ki a fordulat, hogy a látszólag kedvessé vált anyu csak érdekből terelgette a lányát, és remélem, hogy trish (volt?) pasijának is ez az eljegyzés volt a titkos terve csupán -ahhoz meg jelenleg még nem tudom, miképp állok, hogy a szöszit most majd egy mély függőségi verembe fogják lökni... még mindig tetszik, amikor jess konokul végzi a dolgát, belopódzik a pszichiátriára vagy türelmesen vár a tropikáriumban -mint egy érett és megfontolt nyomozó. (##04.28.)

„everyone’s just a little more pissed off than usual.”

jessica a saját stílusának rabja -miután elnarrálja, hogy milyen rohadt meleg van egy forró nyári napon newyork-ban, még azt is megmutatja, hogy verejték-cseppek gördülnek le a homlokáról, úgy lép ki az épületből, hogy felveszi a ruhatárának mindig kötelező kellékét, a bőr-kabátot... úgy indulunk, hogy mindenki ideges a meleg miatt, de igazság szerint jessica mindig pipa -főleg ha bele is lovalja magát valamibe, például a trish-t ért múltbéli zaklatásba, olyankor aztán senki sincs biztonságban az öklétől... érezhető, hogy az a céljuk az íróknak, hogy egy paralel nemezist hozzanak létre jessica-nak, akinél azt érzi a hősnőnk, hogy túl sok közös tulajdonságuk van, például az, hogy mindketten folyton mérgesek... nézzük a kapcsolódó szálakat: malcolm továbbra is kitartó munkatárs és barát, és kihasználja, hogy a drogoktól megtisztulva helyreállt a libidója; a latino házmester egy pillanatra végre normális embernek tűnt, erre seggfej módjára elutasította jessica szexuális közeledését; trish körül nagyon akarják keverni a drámát, várható volt, hogy a pasija füle mögött lesz vaj, és gondolom a beinhalált erősítő-cuccból is lesznek még konfliktusok; szegény jeri hogarth olyan erős asszony, hogy máris feladná a harcot... (##04.18.)

„there’s dirt everywhere. you just have to know where to look.”

akartam panaszkodni, hogy remélem nem csak magában fog lógni hogarth szála (helykitöltő drámaként), de aztán jessica mellé sodorták őt is, ráadásul egy erőteljesen előadott közös jelenetben, úgyhogy megnyugodtam... persze egyébként is elférne ő is a show-ban, ami előszeretettel halmozza az erős női karaktereket, akiket jó nézni a maguk erejével a képernyőn -igaz jessica épp’ azzal is fitogtatja az erejét, hogy öntörvényűen intézi a dolgait, nem számít neki, hogy még a legjobb barátnőjét is kiakasztja a húzásaival... de ma egy kicsit a fizikai erejéből is kaptunk, mert trish egy merész húzással ugrasztotta ki a bokorból a titokzatos új gonoszunkat, egy hölgyet, akinek pont olyan képességei vannak, mint jess-nek -egyre érdekesebben alakul ez a múlt-feltárás... ehhez még hozzáadódhat jessica tudatalattija is, amit most jól felkavart egy agyturkásszal, ráadásul jó feszkót kelt az is, hogy veszélyesnek tűnik az egész áskálódás... btw, egy jó nyomozós sorozathoz mérten hősnőnk detektív tevékenységet folytatott ma, bizonyítékokat nyálazott át és ragasztott ki a falra, valamint egy összeégett koponyát is becsempészett a hullaházba... (##04.05.)

„with great power comes great mental illness.”

a vizuális forma arra is való, hogy felerősítse a karakterek érzéseit -legalábbis szeretném ennek betudni, hogy mai részben ennyit ’rejtőzködött’ a kamera, hol különböző tárgyak takarták, hol furcsa tükröződések törték meg a kilátást, hol szó szerint azt az érzetet keltette, hogy az operatőr szemén át mi magunk is rálesünk jessica-ékra... sajnos sikerült egy olyan szálat elővenni tavalyról, amiről meglehetősen homályos emlékek maradtak csak a fejemben, de azért az utolsó harmadra leesett, hogy ki az inhalátoros srác, és miért kajtat trish után... azért a szöszi is megkapja a maga drámáját idén, illetve a múltjába cseppentettek egy sötét tinta-foltot, amivel egyúttal elég aktuálissá is tették a sorozat gondolkozását -eddig csak sejtettük, de most már bizonyítékaink vannak arra, hogy a hatalommal rendelkező hollywood-i emberek miket követtek el hosszú-hosszú évtizedeken át... hogarth egy egyszerre megérthető, mégis kissé karakter-idegen mellékszálat kapott egy maréknyi prosti társaságában -persze azt még nem kötötték az orrunkra, hogy milyen végzetes orvosi diagnózist kaphatott... btw, szexualitás, még mindig ez a legszexibb marvel-sorozat, még akkor is, ha jessica hideg wc-s döngölésébe nem sok szexualitás szorult... (##04.03.)

„take the case. take the clues. take the cash.”

mivel az első évad levadászta a főnyereményt, killgrave-et, kérdéses volt, hogy a második körre maradt-e elég spiritusz a sorozatban -látva az évadnyitót, a válasz határozott igenné változott... mert jessica leszámolt egy démonjával, de maradt még így is elég, amiket hiába próbál az üveg fenekére űzni. főleg, hogy trish rágja a fülét, hogy fel kell tépni a múlt sebeit, és meg kell tudnia, hogy mi történt közvetlenül a balesete után, amikor a képességei birtokában ébredt 20 nappal később -tehát nem kérdés, hogy idén még mélyebbre ásunk ms.jones múltjában, még ha ez neki nincs is ínyére, és meg fogja szenvedni minden egyes percét (fura is volt látni az örök cinikust a könnyeit törölgetve, de a családja mindig is gyenge pont volt a számára). és úgy tűnik, hogy nagy világ-összeesküvést kerítünk a háttérsztori mögé, egy gonosz szervezetet, ami képességgel ruház fel embereket valamilyen rejtélyes oknál fogva... e köré tapadhatnak fel majd a mellékszálak a konkurens nyomozóval és hogarth magánéletével, és szerencsére trish (és kínos alteregója patsy) is bőven képernyőn lesz idén... (most így hirtelen nem emlékszem, hogy mennyire volt hangsúlyos az első évadban a narráció, de ha valahol működik az, hogy egy magánnyomozó keserű szavakat intéz hozzánk nézőkhöz, akkor az egy ilyen noir ihletettségű sorozat...) (##04.02.)

„authentic criminological artifacts.”

szóval egy novelláskötetben van egy írás, ami három rövid sztorit fog egységbe? cool... egy picit talán az az érzése az embernek, hogy volt három sztori charlie brooker fejében a tudattal való játszadozásról, amiket nem ítélt elég erősnek, hogy megálljanak önállóan, így összegyúrta őket egyetlen órába, de ez azért nem para, mert a keret működött, és a narráció és a mini-sztorik is úgy voltak felépítve, hogy kellően húztak magukkal -ráadásul mindegyik kis történet a technikai újdonságok mellett hozott személyes drámát is magával bőven (a fájdalom-függőséggel, a tudat-átvitellel és ööö... még több fájdalommal)... és persze ha megkapargatjuk a pofás bosszúállós felszínt, akkor találhatunk alatta olyan témákat is, amiken érdemes agyalni -például a testünk és a tudatunk különválasztásának gondolatát, ez utóbbi továbbélését akár egy új testben is (vagy rosszabb esetben egy plüss-állatban)... (oké, hogy külön sztorikat kapunk a sorozat minden részében, de ezek miért ne játszódhatnának egy univerzumban? ma többször is kacsintottunk korábbi részekre, akár egy félmondattal, akár egy képregénnyel.) (##03.23.)

mostanában súlyos idő-hiányban szenvedek, így pont ideális opciót kínál a blackmirror-i formátum, ahol egyszerre kapja meg a maga adagját a sorozat-rajongó és film-szerető énem is, kompakt egy órás mini-filmekben, amiket be lehet szuszakolni egy estére, mégsem igényelnek hosszútávú elkötelezettséget... az évad a szokásos novellás-kötet jelleget mutatta, voltak benne jobban és kevésbé jól működő részek, de szerencsére azért mindegyik olyan színvonalon dolgozott, hogy nem kellett folyton az órámra tekintgetnem -és egyébként is, még a legkevésbé működött epizódban is volt annyi ötlet, ami megmozgatta a fantáziámat. persze az megint jól kitűnt, hogy a könnyedebb, romantikusabb ajánlatokat erősebben preferálom, mint a sötét és cinikus jövőképeket...

„we found a dog at the warehouse.”

nem baj, ha minimál a koncepció, ha egy ötletre van felhúzva az egész epizód, de ahhoz adnia kell valami pluszt, hogy a maga egyszerűségében élvezni tudjam -mert sajnos negyven percnyi menekülés önmagában nekem nem tud igazi élményt nyújtani, mert hiába az összes rendezői erőfeszítés, ennyi ideig nem lehet fenntartani a feszültséget, urambocsá’, még fokozni is azt a végéig (pedig david slade megpróbált mindent, a fekete/fehér képeivel eleve baljóslatú hangulatot hozott, keverte a lassításokat a közelikkel és a gyorsabb vágásokkal, de mind-hiába)... talán lehetett volna hizlalni a részt, hogy egy kis világépítés és háttérismeret legyen a nagy menekülés mellé, hogy érzelmileg is invesztálhassunk a történésekbe. mert magában egy megállíthatatlan gyilkológép nem minden esetben félelmetes -főleg nem, ha egy állatra hajaz a kivitelezése... (most már értem, hogy miért vigyorgott mindenki pár hete a boston dynamics videóján, ahol két kutyaszerű robot masírozott át egy ajtón, amit az egyikük nyitott ki...) (##03.22.)

„it always finds your perfect match. in 99.8% of cases.”

én úgy gondolom, hogy meg lehet találni az igazi örök szerelmet -csak sajnos nagyon könnyű elveszíteni is azt... egyedülállóként és megrögzött romantikusként kellemesen bizsergető volt nézni ezt a (blackmirror-os mértékkel nézve) pozitív epizódot -úgy meg főleg érdekelt a téma, hogy mindig is idegenkedtem a randiktól, attól, hogy új embereket vegyek be az intim köreimbe, mert nehezen viselem a bizonytalanságot, és egy kapcsolat nem is áll másból, csak bizonytalanságból... úgyhogy nagyszerű témafelvetéssel dolgozott a rész, mert mi van akkor, ha egy algoritmus kiveszi a kezünkből ezt a bizonytalanságot, megmondja, hogy mikor kivel találkozz, mit egyél és hogy mennyi ideig legyél együtt az illetővel. riasztó is lehetne egy ilyen jövőkép (ami a mai adat-elemezős és randi-appos világtól nem hiszem hogy olyan nagyon elrugaszkodott lépés lenne), de az a nézői igény, hogy két főszereplőnek egymásra kell találnia, elsöpörte az összes kételyt... mert tök jól működött a kémia a képernyőn keresztül is, ahogy a zavarodottságukkal egyből egymásra hangolódtak (mert sokkal erősebb tud lenni egy ilyen kapcsolódás, mint bármilyen testi vonzalom), és szerencsére ma elzárva maradt az összes keserű cinizmus, a szerelem ledöntötte a sötét korlátokat... (tök jól passzolt ehhez a cuki történethez a sigur rós csilingelős dallamvilága, és örömmel láttam tim van patten nevét is a ’rendezte’ felirat mellett.) (##03.22.)

„the more emotional your response, the more vivid your memory of it is.”

valószínűleg mindegy, hogy hová teszed le a kamerát izlandon, mindenképp mutatós lesz a végeredmény, de azért persze john hillcoat profi szemén át a maga teljes gyönyörűségében pompázhatott... és ha már északon jártunk, akkor a hegyek és a hó látványa mellé érkezhetett a skandináv-krimis hangulat is, ami elég meglepő volt elsőre a blackmirror univerzumában -de aztán a rész közepe-fele megérkezett a különleges technika is, ami helyrebillentette az epizód helyét (szó szerint belelátni valakinek a memóriájába, egyszerre felvillanyozó és riasztó jövőkép). de a sztori ennek ellenére megmaradt egy alap európai krimi szintjén, azt leszámítva, hogy nem a nyomozókat követtük végig, hanem a tettest -illetve azt a szerencsétlen nőt, aki bekerül egy gyilkosság-spirálba csak azért, mert egyszer részese volt egy emberi hibának, és csak saját magát akarja védeni (szerencsétlenségére ehhez véres aratást kell véghezvinnie a fagyos tájon)... a vége-csavarra szerintem lehetett valahol titkon számítani -főleg ha az ember már elkezdte kiismerni charlie brooker cinikus agyát... (##03.21.)

„this is your parental hub.”

amióta van kisgyerek a családban, én is érzékenyebben reagálok a témára, és lehetőségeimhez mérten próbálok segíteni itthon abban, hogy ne törje össze magát nap-mint-nap... túlóvó családból származom, ahol a mindennapos aggódást szerencsére nem kísérte szigor, így bár féltettek minket, tiltva nem sok mindentől voltunk... kettősséget érzek a mai epizódban, mert igazi blackmirror-os metódussal megmutatta, hogy milyen az, amikor egy jóra is használható technikai újdonságot nem sikerül megfelelően alkalmazni, ugyanakkor a karakterek (és főleg az aggódó anya) számtalan kétséges döntést hoztak. a problémás ingerek kiszűrésével egy buborékba helyezte az anyuka szöszit, ami persze hangosan durrant ki, és ezek után a tini éveket is borzasztóan kezelte, csendben ülve, a monitort bámulva próbált beavatkozni, ahelyett hogy leült volna a lányával kibeszélni a problémákat. persze hogy dráma és robbanás lett a végén... bár jodie foster ügyesen végigvezette a színészeit a szituációkon, igazán nem tudott feszültséget vagy a sorozatra jellemző kellemetlen érzést csiholni a szolidan felépített forgatókönyvből... (##03.20.)

„it’s a bubble universe, ruled by an asshole god.”

ay, ay, charlie brooker kapitány ismét elénk kormányozta a zászlóshajóját, miként az internetre sugározta a disztópikus jövőképe újabb rémálmait... trükkös volt az évad eme első epizódja, mert első körben egy trek-paródiának tetszett, ahol jókat mosolyoghatunk a techno-blablákon és túlzásokon; a következő szemrevételezéskor megsajnáltuk a főhőst, aki egy kirekesztett zseni, egy szociológiailag elszigetelt személy, akinél teljesen megértjük, hogy a virtuális játszóterére menekül; harmadszorra már kiforgatták mindazt, amit elsőre tapasztaltunk, az űrhajón nem móka-és-mese az élet, a főszereplő meg a biteken és bájtokon keresztül mutatja csak ki igazán, hogy mekkora alávaló féreg... és innen kezdődik igazán a játszadozás az elménkkel, mert egy elkezdünk piszokmód szurkolni azért, hogy egy csapat csupán virtuálisan létező karakter hirtelen halált haljon, kiszabadulva ezzel szellemi börtönükből... jesse plemons egyszerre tudja hozni az esendő figurát és a rohadékot is, jimmi simpson-nak van egy tök erős drámai jelenete, de természetesen mindenkin túlragyog cristin milioti, aki a mosolyával és szándékos túlzásaival derűt csempész az űr hidegébe -és a kedves/cuki arca ellenére azt is elhiszem neki, amikor felháborodik azon, hogy a virtuális énjét megfosztották a puncijától... (##03.19.)

„finish this where it all started.”

már csak egyetlen elvarratlan ügyünk maradt: billy szépfiús imidzsét tönkretenni... persze a készítők jól játszottak azokkal, akik tudták, hogy milyen sors vár az arcára, először egy lövés ütött lyukat a borostákon, majd a két harcoló fél egyre közelebb sodródott egy tükörhöz, majd egy üvegdarab a hasfalat is átfúrta mire eljött frank begőzölésének pillanata és bekövetkezett a szemrevaló pofika gyomorforgató tönkretétele. de az a jó, hogy nem csak külsőleg alkották meg jigsaw karakterét, de az egész évados (le)építés által a későbbi sebhelyek mögé is láthattunk (külön pontokat osztanék ki a körhintáért, ami olyan emblematikus pontja a megtorló szimbólum-rendszerének, hogy nem maradhatott ki a fináléból sem -és persze ügyesen lehetett a körforgásával behozni a flashback-et is boldog castle-családdal és egy felhőtlenül bohóckodó billy russo-val)... azért frank lelkében túl sok sebhely maradt ahhoz, hogy békére leljen (btw, szerintem ő a legtöbb sérülést lábon kihordó sorozat-karakter ever, most is még begyűjtött pár vérző pontot, miután az epizód elején még majd’ a halálán volt) -most először túl kell lendülnie a magában érzett ürességen... úgyhogy örülhetünk lieberman-ék békéjének, mint az igazi nyugvópontnak, amit kaphattunk a sorozatban (és óh, mennyire megérdemelték micro-ék azt a fürdőszobai dugást!)... (##03.16.)

a megtorló az a karakter, aki inkább tiszteletet vív ki magának, mint hogy szimpátiát ébresztene -és a karakter első önálló évada is valami ilyesmi hullámokat keltett bennem, láttam magam előtt az összes erényét, mégsem tudott annyira közel kerülni a szívemhez, hogy azonnal be akarjam habzsolni az összes epizódját... lehet hogy azért, mert túl fájdalmas a karakter múltja, nehéz épp ésszel felfogni a borzalmakat, amik örökre eltorzították a lelkét, ugyanakkor azt sem könnyű befogadni, ahogy a jelenben a lelkéhez hasonlatosan szétszakad a teste is, ahogy folyamatosan gyűjti az újabb-és-újabb sérüléseket... egyfelől értékeltem, hogy az írószobában nem egy cool megtorlóban gondolkodtak, akit sokkal könnyebb lenne eladni a laza erőszak-orgiájával, hanem a szemünk előtt akarták fejleszteni a karaktert, aki a lelkében dúló háborút csatornázza át a kíméletlenségbe, dühös kirohanásokba. de ez vonulat talán sovány lett volna 13 részre, így különböző szálak kapaszkodtak fel frank castle története mellé, amiből volt ami a posztraumás stresszt fejtegette, és voltak amik csak kiszolgálták a főszálat -csakhogy egész addig a pontig, amíg a végén felerősítették egymást, a nézőnek türelmesnek kellett lennie, mert a tempót is alaposan megakasztották... sok kapcsolódási pontot (szándékosan) nem kaptunk az eddigi netflix-es street-level marvel világhoz, csak karen page-et, ő viszont nagyon erős támasztékul szolgált a sorozat érzelmi vetületéhez... a következő évadban biztos vagyok benne, hogy más lesz a show, mint eddig, mert a most okosan épített főellenfél újfajta dinamikát fog hozni frank életébe -igaz, kevesebb sebe valószínűleg akkor sem lesz...

„you want justice, ’cause you haven’t figured out that there is no such thing yet.”

nagy találkozások pillanatai sűrűsödtek össze az epizódban, david/micro végre átölelhette a teljes családját (majdnem megbocsátottam a kissrácnak az összes tinis hülyeséget, amit az évadban elkövetett), és persze frank is szembenézhetett nem csak billy-vel, de a magát igencsak keménynek képzelő cia-s főgonosszal is... de ahhoz, hogy ezek a kapcsolódási pontok létrejöhessenek, kellett egy nagy terv, ami megmenti leiberman-ék életét és frank-et eljuttatja arra a pontra, ahol fájó pofonok árán megszerzi a bizonyítékot a rosszfiúk bűnösségéről... értettem, hogy miért akarták az írószobában, hogy frank az öntudatlan lázálmában a feleségét lássa ismét (kissé szokatlan, erős színpadias fényben), ugyanakkor kizökkentő hatása volt annak, hogy a kínzás képei egy szeretkezéssel keverednek... bármennyire is nehéz volt nézni frank összes felszakadó sebét, annak mindig tud örülni az ember, amikor kiderül, hogy a gonosz elszámolta magát, és végzetesen póruljár... (szegény lieberman-né eltemette a férjét majd végignézte, ahogy megint meghal -remélem megengedhet magának egy jó pszichológust...) (##03.16.)

„that skull? that’s a memento mori.”

lehet hogy sokak szemében felesleges időhúzásnak tűnt lieberman-ékkal ennyit foglalkozni az évadban, de most bebizonyosodott, hogy nem dobtuk ki az ablakon ezeket a perceket, mert erős lett a payoff a végén -és nem csak azzal, hogy billy-ék általuk akarták kicsalogatni frank-éket a rejtekhelyről, de azzal a szívmelengető pillanattal is, amikor apa és lánya újra találkozhattak (arról már nem is beszélve, hogy náluk lehetett igazán emberi frank, mondhatjuk, hogy pete az ő emberi alteregója)... egyébként szépen húzódnak egyre közelebb egymáshoz a szálak, mandani ügynök is odasodródott az igazságot kergetők csapatába, azt érezni, hogy az írói ügyeskedésnek hála jól kirajzolódik majd az évad íve a fináléra... mivel frank ál-halála a világ tudomására jutott, így már nem kellett tovább titkolni az identitását sem, felfújhatta újra a golyóálló mellényre a klasszikus jelképet. és ha már a keze ügyébe volt a felszerelése, hát használta is, billy újabb csapata semmisült meg a frank-cave-ben -tévés viszonyokhoz képest meglehetősen brutálisan, szó szerint beleket és agyvelőt ontva minden sarokba... (a cia-s néni meg a rossz-arcú gonosz második megbeszélésénél valamiért végig azt vártam, hogy egy felhevült pillanatban a hölgy átzuhan a híd korlátján...) (##03.16.)

„frank castle’s not a terrorist.”

ha okos dramaturgiával, átgondolt vágással össze tudnak rakni egy epizódot, ami több aspektusból mutat be egy eseményt, az mindig közel fog állni az ízlésemhez... és most a punisher készítői műhelyében egész jó munkát végeztek, egy sima túszejtős lövölde is lehetett volna ez az epizód, egy hattyúdal a traumás kiskatonának, de a nézőpontok váltogatása mélységet adott az eseményeknek... főleg úgy, hogy egy (daredevil-ből importált) nyomozónál futottak össze a szálak, és hát volt olyan szemtanú, aki nem fejtette ki az igazság teljes aspektusát a kihallgatásán, így alternatív változatot is megnézhettünk egy jelenetből... frank-et nem kímélte ez a szűk ötven perc, röpködtek a lövedékek a golyóálló-mellényébe vagy (szó szerint) a füle mellé, ám ezeknél még látványosabb volt a petyhüdt kar, ami a teste mellett lógott a menekülése közben... karen-ről is tudjuk, hogy kemény csaj, és nagyon tetszett, ahogy a leleményét is használta a túlélésért... mandani ügynökkel inkább megint lelkiztünk kicsit, de szerintem most már ő is át fog menni brutálba, miután összerakta a képet billy-ről... (##03.07.)

„there’s nothing in this world i hate as much as a goddamn bomb.”

örülök, hogy a netflix-es szuperhősös sorozatoknál nem félnek bátrabb témákhoz is nyúlni, de persze frank castle személye is predesztinálja a róla szóló show-t, hogy foglalkozzon az önbíráskodás és a fegyvertartás kérdésével -főleg ez utóbbi egy (sajnálatos módon) igencsak aktuális és fájdalmas téma a közbeszédben, nem telik el úgy hónap, hogy ne érkezne hír valami értelmetlen gyilkolásról. és az erős ptsd-ben szenvedő katonasrác fel is mondja az összes kötelező jobboldali érvet, a hazafiasságot, az alkotmány második kiegészítését, a jogokat, amik nekik járnak, blablabla, és igazából csak a tettei hatásai (azaz az a halott ártatlanok) vannak igazán a serpenyő másik oldalán, mert fegyvertartás ellenzőként kapunk egy szenátort, aki az életét féltve körbeveszi magát fegyveresekkel, és igazából frank és karen gyávaság elleni kirohanásai sem az ellen-oldal erős érvei. de pont ezért izgalmas a megtorló karaktere nekünk gyáva liberálisoknak is, mert ennyire a határon táncol, hogy úgy oszt igazságot, hogy közben magasra tartja a fegyverek kultuszát... (örülök, hogy ms.mandani-t okos karakternek tartják az írók, hogy villan a szeme, mikor billy száján olyan csúszik ki, amiről nem kéne tudnia, és biztos vagyok benne, hogy jó szövetségese lesz a srácoknak, miután most micro beszervezte.) (karen miért nem a trish talk-ba ment beszélgetni? szép utalás lett volna...) (##03.04.)

„no such thing as a fairy-tale ending, madani. that shit is for the storybooks.”

frank castle rozét iszogat egy csinos nővel, aki aztán becsiccsentve meg is csókolja, és aztán ez az ártatlan gesztus további bonyodalmakhoz vezet -ugye ti is így képzeltek el egy punisher epizódot...? de ahogy micro egy alapoz elázással és némi segg-mutogatással kezelte a családi problémáját, úgy engem sem kell ám annyira komolyan venni, mert annak ellenére, hogy frank-ék szála ilyen csip/csup dolgokkal volt tele (és nem vérrel és verítékkel), nem volt rossz... a párhuzamos sztoriban is csak a végén dördültek el a túlméretezett puskák és gyilkos sorozat-lövők, előtte leginkább azzal foglalkoztunk, hogy billy-nél felépítsük a múlt-béli hátteret, hogy megértsük azt, hogy a drogos anyuka és a bántalmazó gyermekotthonok tették ilyen érzéketlenné... (azért nem csak billy kapott mélységet, frank is meglepően őszinte volt ma, amikor a feleségéről beszélt, és néhány pohár után már mosolyogni is képes volt -és tök jó látni, hogy micro képes ezt kihozni belőle, még ha előtte kellett egy kis műhiszti a felesége miatt...) (##03.04.

„this job is not compatible with family or friends. it’s a lonely row to hoe.”

egyre jobban működik a dinamika frank és micro között, hol évelődnek, hol megértően bólogatnak a másik problémái miatt, hol szorosan együtt dolgoznak, hogy frank nyomozása haladhasson -szigorú munkamegosztásban, a tech-srác marad mindig a furgonban, és frank lopódzik be a szigorúan őrzött katonai intézményekbe meg védett házakba... és jó nyomon járnak a srácok, igaz, az út szadomazo-szexxel meg füstbombákkal van kövezve, de frank-et nem hatja meg holmi seggre-pacsi meg célzó-lézer, ő az ügy végére akar járni (mert még nem tudja, hogy az ügy végén a régi jó barátja várja)... billy-t egyre mélyebbre mártják a kétes ügyletekbe, most már a kezét is hajlandó bemocskolni -és persze nem fogunk meglepődni, ha kiderül majd, hogy van köze ahhoz a lehallgató-készülékhez is, amit a nyomozónénink épp’ most talált meg az irodájában... a ptsd-s katona-srácot sem hagytuk magára, nézhetjük továbbra is, hogy miként veszik el a lelki törései feneketlen árnyékában (egy piszkos bomba volt a keze ügyében, ugye jól láttam?)... (##02.28.)

„your family is gone, but you’re still my brother.”

sokat foglalkoztatják manapság az írók az ex-felcsert/jelenlegi szociális munkást, kicsit olyan, mintha nála futnának össze a szálak. mert hát valakinek össze kellett raknia frank-et a múltkori csúnya sérülések után (és persze közeliben kellett mutatni a nyílhegy kihalászását a vállból...), ő próbálja rendberakni a szétesett veterán srácot is (nem sok sikerrel, mert egy kis csalódást is véresen torol meg egy kiszámítható mégis hatásos jelenetben), és persze hozzá rohan egyből billy is, miután megbizonyosodik arról, hogy a barátja életben van... azt gondolom, hogy ha nem lenne háttértudásom billy karakteréhez, akkor sem ébresztene bennem bizalmat (fölényeskedés, szép öltöny, kockás has, sértődékenység szex után) -és persze így az évad felénél illő volt megtudnia minden nézőnek, hogy nem is érdemli meg azt a kvázi testvéri bizalmat, amit frank is érez iránta... azt hinnéd, hogy a családi mellékszál csak visszahúzza a sorozatot, pedig szívszaggató nézni, ahogy a gyerekek kifordulnak magukból, és ahogy az apjuk (micro) tehetetlenül nézi a családja széthullását a monitoron keresztül... nem mondhatjuk, hogy pumpálta volna az adrenalint az epizód, de az átvezető jellege miatt ezt nem is nagyon várhattuk el... (##02.23.)

„we are all lonely. i sometimes think that that is all that life is, we’re just... we’re just fighting not to be alone.”

egy képregény-alapú sorozatban sem lehet következmények nélkül megsérülni -igaz, a homeland-es hölgyet a komoly zúzódások nem akadályozzák meg nemhogy a mozgásban, de a szexben sem, maximum szenvedélyesebben sziszeg az érintéstől (btw, talán ennyire szexi szex-jelenet még nem volt eddig a marvel-univerzumban)... de frank is elég rossz állapotba került az epizód végére, miután baráti tűzben bekapott a mellkasába egy nyílvesszőt, majd egy golyó is átütötte az oldalát. mert ahogy egyre több ember számára lesz nyilvánvaló, hogy a megtorló nem nyugszik a sírjában, úgy gyűlnek az ellenséges seregek is frank körül, most épp’ egy csapat cia-ést kellett jobb belátásra bírnia az erdőben (érthető és látványos volt a test-kamerák használata a fák közötti kergetőzős jeleneteknél)... megint nagyszerűen használták karen-t, aki erős nő volt a kihallgató szobában, majd erős érzelmi töltetet hozott a frank-kel közös pillanatokba (oh, és nincs ember, aki ne olvadna el attól, hogy a megtört szívű megtorló gyengéden odahajol puszit adni neki)... (##02.16.)

„there’s, uh, a dead man in a wheelbarrow out there.”

frank akárhonnan szerezhetett volna fegyvert percek alatt, de akkor mi töltené ki az epizód maradék háromnegyed óráját...? jó volt ez így, egy kis poénkodás a rózsaszín fegyverrel és az mcu egyik visszatérőjével, turk-kel, majd jöhetett a nagy balhé, amit két oldalról is megnézettünk, mert a homeland security is ugyanarra a szállítmányra pályázott, mint a hősi csapatunk -de persze a rettegő rettenthetetlen hacker-t és a gránáttal lopás világbajnokát nehéz megállítani... mert frank simán ráugrik egy mozgó furgon tetejére, lángszóróval kergeti el a rossz helyen ólálkodó belbiztonságiakat és aztán mosolyogva bömbölteti fel a hazai gyártású mustang-ja összes dugattyúját... egész megélénkült az epizód a kikötői autós-versenygéstől a végén, jól kihasználták a motor-hangokat és a sebesség érzetét. mert egyébként lassabban építkeztünk ma, igaz azzal szerintem nincs baj, ha frank-et kicsit emberibbnek ábrázolják a lieberman-család közelében, és persze az is tiszteletre-méltó, hogy ilyen sokat foglalkozunk a hazatérő veteránok lelki (és anyagi) problémáival. (##02.11.)