soroló

(why?)

már tíz éve nézem az nfl-t, és azóta várom, hogy browns előre tudjon lépni a pofozó-zsák szerepből, mert rossz nézni, hogy képtelenek túllépni a rossz formán, mindegy ki az edző, ki az irányító épp. ezért lesz érdekes az idei hardknocks, mert láthatjuk, hogy ők is ugyanolyan keményen hajtanak, mint a többi csapat, és lelkileg is próbálnak erősödni nagybeszédek segítségével -és alig várom már, hogy lássam, hogy lesz-e mindennek eredménye... egyébként a kezdés hozta a formáját, bekukkantottunk az alkotó-műhelybe, megérkezett az aktuális ifjú sztár, felvázolódott néhány magánéleti vonal. és sajnos szomorú felhangot kapott az egész rész a gyász miatt. de minden vezetőedző tudja, hogy erőt kell mutatni, hogy fel kell állni a legnagyobb csapások után is. ezért kell harcolni nap-mint-nap... (##08.11.)

„one garden, two serpents. eden never stood a chance.”

jellemző a sorozatra, hogy egy tizenkét évesben lakozik a legtöbb bölcsesség, amikor körülötte mindenki sorban hozza a rossz döntéseket... elértünk végre a völgy uralásáért folytatott háborúig, ami kellően sötét, véres és kétségbeesett lett, hogy beváltsa az egész évados ígéreteit. viszont egy háború együtt jár a komoly vér-veszteségekkel is, és azért ezen a fronton már nem voltak olyan bevállalósak az írók... pedig közel álltunk ahhoz, hogy fontos (állandó) szereplőket veszítsünk el, de mindig akadt egy szerető kéz, aki megsegítette a bajba-jutottakat (az idei karakter-kifordítása után nem lettem volna meglepve, ha octavia elhullik a porba az epikussá fokozott önfeláldozós jelenetében az első rész végén, de az alkotóknak még nyilvánvalóan vannak szándékai vele, a bukott vezetővel)...clarke egy fináléhoz méltóan tudta felfokozni az idegesítést -ja, nem szeretem az irányt, amerre idén vitték, úgyhogy elégedetten nyugtáztam az echo által kiosztott pofonokat (viszont plusz pont azért jár, mert lexa emlékével még mindig ki lehet zökkenteni a nagy köpönyegforgatót)... bevallom, hogy a visszaszámlálással olyan jól sikerült felsrófolni a feszültséget, hogy magam is felugrottam a kanapéról az utolsó pillanatokban, pedig egyértelmű volt, hogy sikerülni fog a földön véghezvitt utolsó küldetés. utolsó, mert, oh, anyám... a végső tíz perc epilógusát még mindig emésztgetem... mert oké, a nagy izgalmak után jött egy kis megbékélés, egy csendes lenyugvás (szó szerint, a hibernáló-ágyakba), mondom, oké, jövőre tiszta lappal kezdhetünk, de nem gondoltam, hogy ennyire tisztával... mert mégiscsak volt két karakter, akiktől (szó szerint) könnyes búcsút vettünk, és egy teljesen új kalandba vágjuk a fejszénket, ahol igazi scifi-vé formálódhat a sorozat. izgalmas a jövő, annyi szent! (##08.10.)

(vakarja a fejét) hmmm, mit is lehet írni erről a hullámzásról...? az évad elejét baromi erősnek éreztem, működött az idő-ugrás keltette űr felfedezése, a megváltozott karakter-viszonyok kibogozása, az új ellenfél felbukkanása, tele volt pörgéssel és izgalommal minden rész. aztán közép-tájon minden eltörött, az írók egyhelyben topogtak, mintha nem lett volna elég ötletük tizenhárom részre, ezért ál-problémákkal próbáltak feszültségeket generálni, és kiforgatták a karaktereiket, rossz irányba fordították őket -és a csatorna sem segített, hogy jó tempóban vigyen a flow, mert rengeteg kihagyással döcögtük túl ezt a vetítést... de aztán a fináléra fordulva beváltották az ígéreteiket, így jó szájízzel hagytuk magunk mögött ezt a küzdelmes évet (és a földet) is... mint kiderült, öt évad alatt jutottunk el az első kötet végére, akkor ez azt jelenti, hogy még tíz évig képesek az alkotók tovább göngyölíteni a sztorit...? persze túlzás ennyire előre gondolkozni, én csak egy feszes szezont szeretnék legközelebb, ahol a felfedezés izgalma és a morális kérdések boncolgatásai kirántják a talpam alól a talajt...

„just because something’s hard doesn’t mean it’s impossible.”

no, felpörgettük ezerrel a főszálat, igaz, most sem igazán az akciók felől közelítettük a csatát a világpusztítókkal szemben, hanem az érzelmek irányából. és ezzel csupán csak az volt a bajom, hogy hiába kapta meg a dögvész által terjesztett betegséget néhány alap-karakter is, aggódni nem tudtam értük, mert pont miattuk volt egyértelmű, hogy megtalálják majd a gyógymódot (viszont a winn-féle könnyes monológ így is hatott)... hullámzó volt sam küzdelme is a benne élő reign-nel szemben, mert akkor működött igazán, amikor szegény lány a kétségbeesés szélére sodródott (azért a gonosz mindent bevetett a kísértéstől a fenyegetésig)... imra szála is so-so volt, mert a titkolózást meg a felesleges arcoskodást legendásan rosszul bírom -főleg mert író lustaságnak tartom, amikor abból próbálnak feszültséget generálni, hogy valaki eltitkolni valami olyat, amit simán el is mondhatna a többieknek (lásd a mon-el-né durcázása mögötti drámát)... persze még van egy maroknyi rész az évadból, úgyhogy most odáig jutottunk, hogy a gonosz-trió össze tudott állni, hogy még kilátástalanabbnak tűnjön ellenük a küzdelem... (##08.09.)

„ta’ar ka’riq!”

ez már a második rész a visszatérés óta, de még mindig nem engedték, hogy felhőtlen, kicsit butuska, kicsit csajos szuperhősös kalandot élvezzük, mert a múltkori személyes dráma után most megkaptuk a főszálas drámát is -kiegészítve egy adag személyes drámával... de örülök, hogy sam végre ráébredhetett a másik személyiségére (kösz lena, hogy egy hatásos jelenetben eltoltad odáig a barátnődet) -ahogy nekem az még mindig pozitív, hogy van egy évad-gonoszunk, aki az emberi arca miatt szimpatikussá tudott válni, összetett személyiséggé formálva őt, így kiemelve a tucat-gonoszok közül... marsi apu hamar összeomlott, és ennek a deo-n belül lettek komoly következményei (néhány egymásnak kiosztott pofon formájában) -és ez a szál meg azért működött, mert j’onn arcáról le lehetett olvasni az összes fájdalmat... mon-el-lel is rendezni kellett a lelki ügyeket (már megint), igaz kara-nak ehhez egy marsi érzelem-támadás kellett, mert még a szuperhősök sem mondják ki könnyen azt, amit hónapokon át a bögyükben hordoznak... (és bocs mon-el, de a köpenyes ruhádat nem igazán tudtam komolyan venni...) (##08.07.)

„when it comes to your day-to-day, on a scale of one to ten, how big of a pain in the ass are flying monkeys?”

egy jópofa kis karaoke-val próbálták visszacsábítani a nagy szünetről a nézőket a kedves írók, csalinak használva a cukiságot, hogy utána bevegye a gyomruk a komolykodást is... mert apás bajokkal töltöttük meg az epizódot, az idősebb marsinak szembe kell néznie a korosodás rémképeivel, winn-ről meg már eddig is tudtuk, hogy problémás volt a viszonya azzal a börtönviselt őrülttel, aki nemzette őt, de most a síron túlról még szomorúbb történetek kerültek a felszínre. és ebben a drámaiságban nagyszerű partner volt laurie metcalf, aki csak egy kis fanyar akasztófahumorral oldotta a fiával kapcsolatos szomorúságot... eközben azért megdolgoztatták a cgi-csapatot is, a játékkészítő tribute-gonosz mindent elkövetett, hogy kara-éknak lassított-felvételben kelljen harcolnia néhány tüzes játék ellen... (mon-el visszatérése kapcsán épp’ ettől féltem, mint ami most is zajlik, hogy kínos párbeszédeket fognak folytatni kara-val, és hogy nem igazán tudják, hogy mit kezdjenek a másikkal...) (##08.06.)

„freedom is not something anybody can be given. freedom is something people take, and people are as free as they want to be.”

elégedetten éreztem, hogy megannyi érzelmet mostak át rajtam a finálé másfél órája alatt, hogy ennyire érzelmi szinten közelítettünk az idei véghez... mert tök jó volt kavarogni ebben a lelki katyvaszban, mosolyogni, amikor leolvadt a monitor a cukiságtól (prison wedding), aggódni azon, hogy melyik általunk nagyon megszeretett karakter végzi majd csúnyán a fagyott mezőn, érezni, ahogy megfagy körülöttünk is a levegő taystee ítélet-hirdetésekor, és persze ott volt az a különböző elemekből összeálló érzet is, ami piper kiszabadulásával együtt jártak (a félelem a kinti világtól, a benti megszokások és barátok elengedése, a piszok nehéznek ígérkező távkapcsolat, a kinti világ szabadságának íze)... és bizonyos írói döntéseknek nagyon tudok örülni (mondjuk hogy a kickball meccs örömünneppé tudott változni a várható vérengzés helyett), mások miatt viszont kicsit morcos vagyok (leginkább blanca miatt, akitől a kapuban vették el a boldogságot, pedig már úgy beleéltem magam én is)... nick sandow (alias caputo) a kamera túloldalán is remekül helytállt, leginkább az az ötlete tetszett, hogy a tényleges ítéletet nem hallhattuk, csak egy szívdobogás hangját, és a látott reakciókból kellett kitalálnunk, hogy mi is hangzott el... szóval lezárult egy korszak, amit hat évvel ezelőtt kezdődött, és a szigorított életében is jöhet a nagy megújulás -ahol már nem számít majd, hogy ki milyen színű egyenruhát hord és melyik blokkban kénytelen álomra hajtani a fejét... (##08.05.)

magamnak sem akartam igazán bevallani tavaly ilyenkor, hogy az előző kör érezhetően gyengébb lett mint a korábbiak -vagy mondjuk inkább azt, hogy sokkal több nem működő eleme volt, mint amit a sorozattól elvárnánk. most annyiban nem kell finomkodnom, hogy ez egy céltudatosabban megkomponált évad volt, ugyanakkor ha nem akarok a tavalyi hibámba esni, akkor be kell vallanom őszintén, hogy már nem tudnak tűzbe hozni annyira a börtön-csajok, mint a kezdetekkor... ugyanakkor nem véletlen, hogy kilenc nap alatt végigszaladtam a szezonon, és jól is esett, bár egy csipetnyivel több feelgood-ot elviseltem volna... de hát a max komorabb hely, mint az eddig látott ’camp’, így a konfliktusok is keményebbek, az őrök viselkedését is könnyebb utálni, és hát az eddig megismert csajainknak sem csak a lázadás következményeivel kellett szembenézniük, hanem egy banda-háború kellős közepén is találták magukat... az új arcok között volt pár emlékezetes, de azért fájt a szívem, hogy a max-be költözés miatt elvesztettünk néhány szórakoztató karaktert (boo-t és soso-t mondjuk)... a dramaturgiában érdekes fordulatként el-elmaradoztak az eddig kötelező flashback-ek -szerintem próbáltak minél szabadabban gondolkozni jenji kohan-ék. például ahhoz sem ragaszkodnak mostantól, hogy chapman szemén át láttassák nekünk a börtönök mindennapjait -és ha más nem, már ez a fordulat kellően feltüzelne a jövő évre...

„not so easy to let it go, is it?”

megint csak az őrökkel kezdeném, mert most realizáltam igazán, hogy milyen diverz társaság is ők -mert oké, vannak az igazi vadállatok, akik bármivel korrumpálhatóak (főleg ha gyerekkoruk óta erősen él bennük egy ázsiai fantázia); vannak, akik túl hülyék, hogy végiggondolják azt, hogy mit beszélnek; vannak azok a szánalmas számítók, akik nem rosszindulatúak, csak bele sem gondolnak, hogy itt ember-életekkel játszanak; és vannak azok, akikből a rácsok még nem öltek ki minden emberséget, és látják még az embert a rabruha alatt... azt hittem, hogy a fináléra tartogatják taystee tárgyalását, de már itt elhangzott a piszok erősen megírt beszéde, de talán az előtte lévő jelenete még fontosabb volt, ahogy a csupaszív caputo erőt öntött a darabokra tört lányba... a háború csúnya fenyegető árnyéka vetül a börtönre, megy a rekrutálás és a felfegyverkezés, szépen felépült a nagy ellenállás a fináléra... eközben mozog még egy nagyon érdekes szál is, ahogy chapman próbál megszabadulni badison fenyegetésétől, így önkénytelenül egy jó és egy rossz dolgot is mozgásba lendít: alex-et visszalöki a törvénytelenség útjára, saját magát meg a rácsokon kívülre. na az lesz az érdekes dramaturgiai húzás, ha ezt meglépik az írók... (vajon mennyit tévézhetnek a rabok? csak mert badison profi a hunger games univerzumban, suzanne meg mániákusan ismeri a shondaland összes termékét...) (##08.05.)

„-bullshit.

-bulltrue.”

azt hittem a cím miatt, hogy most fordulunk át igazán a dráma területére, de inkább előkészítettük a terepet a nagyobb bajoknak, kaptuk a jeleket arra vonatkozóan, hogy könnyen összetörhet a szívünk, ha nem keményítjük meg hamarosan... mert mondjuk chapman naiv, és nem akarja belátni, hogy az idegbeteg szobatársa úgy érzi, hogy vesztett miatta a tekintélyéből, és bármire képes, hogy visszamásszon a létra tetejére -életveszélyes a csaj... vagy ott van nicky, akit most is csak a piszok jó dumálókája mentett ki egy véresen komoly szituációból... aztán kiderült, hogy cindy-nek lelki eredetű fizikai fájdalmai vannak, a lelkét nyomó kövek áthúzódtak a hátára is -de nem is csoda, mert a jogi útvesztőben arra vették rá, hogy hátba-döfje a saját (legjobb) barátnőjét... egy kis fény csillan azzal, hogy caputo háborút indít a volt munkaadója ellen, és ehhez első számú harcosként megtalálja sophia-t -és aztán jön a koppanás, amikor ő a könnyebb és kecsegtetőbb utat választja, az önzést ahelyett, hogy valami nagyobb jót szolgáljon... maria-t is sikerült ma jól megtörni, pedig már jó úton járt az üdvözüléshez és a lelki megtisztuláshoz -de ez egy ilyen mocskos helyen sohasem könnyű... (hmm, szolidan azért piszkáltuk azt is, hogy őrnek sem olyan leányálom itt lenni, évtizedeken át a rácsok mögött, szar fizetéssel...) (a humorról ma leginkább a tökéletes jó-zsaru/rossz-zsaru páros, azaz pennsatucky és suzanne gondoskodtak.) (##08.04.)

„c-block versus d-block. it could be very motivational.”

jó erősen megalapozzuk a főnök-asszonyok motivációit, de kellenek ezek az erős alapok, mert ezekre épül a szigorított teljes világrendje... mert anno béke honolt a blokkok között, csak aztán bekerült ez a két gyilkos természetű nőszemély, és megmérgeztek mindenkit a toxikus viselkedésükkel -és ahogy az már csak lenni szokott az ilyen konfliktusoknál, az eredeti indokok már rég elfelejtődnek, csak a régen beidegződött utálat marad. bár ez esetben annyiban módosul el, hogy mind-a-két öreglány még él, úgyhogy első kézből szíthatják a kedélyeket... jó kis karakter-pillanatokkal volt ma is végigpettyezve az út, gloria lépéseivel az egyik blokkból a másikba (először félelem, majd öröm és aztán jöhettek az anyai lecsesző szavak), suzanne nagy momentumával, amikor kiáll a barátság fontosságáért freida-val szemben, és persze nem lehetett nem szeretni caputo columbo-s pillanatát (még a klasszikus ’csak még egy kérdés’ mondatot is el akarta sütni, hehe)... az évad ezen pontján már érzi az ember a viharfelhőket, de sajnos tudja, hogy a sorozat dramaturgiájával jár, hogy meg-megütnek néha minket nézőket is... (mi a fene van cindy hátával -vesekő?) (##08.03.)

„fuck unconditional love. hate keeps me warm at night.”

ühüm, azzal akarják közelebb hozni hozzánk a c-és-d-blokk királynőit, hogy közel engednek hozzájuk egy-egy már általunk szeretett karaktert? az eredmény mindenesetre felemás, mert míg a gyengélkedőn aranyos poénkodásba megy át a megtisztulós ismerkedés, addig red-éket a kártyázáson túl csak a gyűlölet és a harag tartja egyben... de minden jó dolog képes megromlani a börtönben, chapman-nek megint az lesz a veszte, hogy túl lelkes valami miatt (pedig tök szép gondolatok vannak a megszállottsága mögött, egy kicsivel jobb körülményeket akar elhozni a börtön népének. ja, és szívmelengető volt a békülésük maria-val is.)... szegény gloria sem élvezheti, hogy ennyi idő után rázhatja kicsit a csípőjét, mert a féltékenység átka egyből lecsap rá (luschek-et ne kárhoztassuk, egy jól csavart csípőmozdulat minden férfi (khmm) szívet megkeményítene)... és taystee meghallgatása is pont ilyen kettős volt, mert épp’ emeltük a kalapunk, hogy caputo milyen szépen kezeskedik a lányért, amikor az ügyésznő közbeszólt (oh, és nagyon szeretném, hogy a fig/caputo páros tartós maradjon! légyszi!)... (aha, szóval almeida-t azért tartották meg idénre, hogy a lánya vezetésével hülyeséget csináljon -mondjuk elég idő jutott az elkeseredésének ábrázolására, úgyhogy megérthető a kétségbeesése tulajdonképpen.) (##08.03.)

„we are locked in cages, but they are the animals.”

elsőre furcsa írói húzásnak tűnt, hogy taystee egy régi ismerőse feltűnik az őrök között, de kifizetődni látszik ez a fordulat, mert a flashback-ben be lehetett mutatni, hogy éltek már át közösen rizikósabb dolgokat, a jelenben viszont a bonyolult viszonyuk ad egy extra réteget t szálának, mert a régi ismeretség meglágyítja a lány szívét, ugyanakkor jobban tudja azt is sérelmezni, amikor taystee a brutálisan fellépő őrökről beszél (btw, danielle brooks megint brutáljó volt az interjús jelenetben)... eközben nincs vége a banda-háborúnak, bár az őrök épp azon vannak, hogy minél jobban szeparálják a különböző színű rabruhát hordó csoportokat, de akik meg akarják találni egymást, azok most is megoldják -legyen szó segítség-nyújtásról vagy néhány pofonról... de akár akaratán kívül is belekeveredhet az ember a zavarosban, szegény alex is rejtegetheti a telefont a cipőjében a nagy átkutatás alatt... viszont vannak olyanok, akiknek szükségük van a konfliktusokra, akik nem bírják ki, hogy ne fókuszálják a negatív energiáikat egyetlen személyre -és hát red-et mindig fűti az orosz bosszú, most épp freida lett a kiszemelt célpont... meglepőt húztak blanca-val idén, hogy ennyire a szexualitását helyezték az előtérbe -bár ha belegondolunk, hogy úgy ismertük meg őt annak-idején, hogy szenvedélyesen telefonált diablo-val, a pasijával, már nem is olyan meglepő ez... (##08.02.)

„the first letter of each line spells out ’i wanna lick yo’ pussy’.”

még ennyi év után is durva látni, hogy milyen könnyen bejuttatható bármi a börtönbe, még akár a szigorított részre is -csak néhány alulfizetett őrre van szükség igazából... az oxy-hiány máris érezteti a hatását az összes blokkban, idegbeteg lett hirtelen mindenki, aminek a végeredménye csakis dráma lehetett (bökővel előadva, mégiscsak böriben vagyunk, vagy mi a szösz)... nem tudom felhőtlenül nézni, hogy daya-t is belerángatják ebbe a szálba, mert túl sok szarságon húzták már keresztül az évek folyamán (viszont az jó volt, ahogy a beleszarós elszántságát ábrázolták)... érezhetően próbálják elérni, hogy olyanok iránt is legyenek érzéseink, akik eddig semlegesek vagy akár ellenszenvesek voltak, így kapnak érzelmesebb jeleneteket blanca és maria is... badison még ettől messze áll, ráadásul ma neki jutott a flashback, ami az előző részhez hasonlóan nem sokat adott hozzá sem a karakterhez (oké, tiniként is hasonlóan harcolt az elismertségért, mint most), sem az epizód egészéhez... (úgy látszik, idén minden részben el kell töltenünk egy kis időt odakinn is, ma ezt egy romantikus randival abszolváltuk, ahol fig egy pillanatra ledobta a cinikus orrhangját, és cukivá változott...) (értjük ám, chapman emlékrajz írásába fog -kacsint!) (##08.01.)

„like kate moss said, ’nothing tastes as good as shitting feels’.”

egy ilyen blokkokon átívelő börtön-háború gyorsan exkalálódni tud, patkány-szar, emberi szar, ki tudja, mi jöhet ezek után... érdekes, hogy mind a kettő főnököt játszó öreglány ilyen forrófejű őrmestert talált magának, akiket folyamatosan szabályozni kell, mert kicsúszik a kezükből az irányítás... kár, hogy a férfias vonásokat mutató daddy a rész elején még nem érdekelt annyira, hogy meg akarjam nézni a flashback-jét (igaz, nem volt bántó a múltja, tele jó csajokkal alig-ruhában), de aztán a végére emberiesítették azzal, hogy ő is meg tud zuhanni a nyomás alatt, hogy most már egy kicsivel jobban törődöm vele is... persze még mindig a régi csapat sztori-töredékei tartanak leginkább a show mellett, a chapman/vause romantika, morello hangulat-ingadozásai a kis poronty miatt, red sértettsége és magánya, a menopauza fájdalmas közelsége, és persze flaca-ék poénjai (mondjuk a börtön katasztrofális testszőr-problémáiról) (és plusz pont, amiért blanca kiemeltebb szerepet kapott idén) (ja, és el ne felejtsem az ellentétük miatt tökéletesen működő párost, a probléma-megoldások gyönyörű csillagait, linda-t és fig-et!) (##08.01.)

„i guess it’s just us now. the russian and the black. like villains in a bad ’80s action movie. or any action movie.”

tudom, hogy sokak szemében cukik azok a kisállatok, amik szőrrel borítottak és apró lábacskákon szaladnak fel-s-alá, de én egy ifjúkori rémálmom miatt erős viszolygást érzek az ilyen rágcsálók iránt -úgyhogy bocs patkány-fanok, de fúj... az orange írószobájában mindig is jól ment egy sztori kettősségnek a kiaknázása (amikor ugyanazon a szálon az egyik pillanatban megnevettetnek, a másikban meg elkomorítanak), és még hat év után is hatékony ez a dramaturgiai módszer. mert vegyük például az őröket, akik szórakoztatóan vezetik be (az amúgy elborzasztó háttér-gondolatú) fantasy-ligájukat (fűvel és fűszeres csipsszel leöntve), aztán másnap a rácsok között már előjönnek az idegi gyengeségek és az embernek kurvára nincs kedve röhögni azon, ha valaki a fizikai fájdalmat hajszolja, hogy elnyomja a lelkében lévő üvöltést... és még a legkeményebbek is kettétörhetnek, még egy ruiz típusú alfának is eljöhet a pont, amikor a lelke feladja a megpróbáltatásokat... nem bízom az új arcokban, mert túlságosan meg akarják mutatni az újonnan ide-kerülteknek, hogy ők a legkeményebbek a környéken, és ennek óhatatlanul tragikus lesz a vége... (##07.31.)

„i gotta say, i have always wanted to gamble on human lives. so this is just a... a dream come true.”

szóval amekkora ügyet csináltunk alex lehetséges halálából, most olyan simán tért vissza (egyszercsak ott volt a böriben, és kész), úgyhogy chapman (gapman!) is igencsak hamar összekapta magát a korábbi zuhanás után. de ez rendben van, mert mindig jó őket együtt látni. az már egy más kérdés, hogy a börtön-táplálékláncban felettük állók mit szólnak majd a meghitt kapcsolatukhoz. főleg az új szöszi veszélyes, mert egyszerre uralkodó és behódoló... de nem csak vause volt az egyetlen, aki most tért vissza börtönbe, megjöttek a volt őrök is, luschek persze szokás szerint ontja magából a hülyeségeket és a perverziókat, nyoma sincs annak, hogy megviselték volna a történtek... de daya-anyut is rég láttuk már a litchfield környékén, kicsit szájalt ő is, a maga tüzes módján hozta az energiát az epizódba... kis kitérővel megint hosszú perceket szántunk a fura trióra -és pennsatucky-ék bár nem fájnak, de nincs is nagy szükség rájuk mostanság... ahogy a flashback is olyan volt, ami alapokat adott nicky jelleméhez (a.k.a. borzasztó szülők), de igazán nem volt rá szükség (viszont a kicsi-nicky aranyos kislány volt, ezt elismerem)... egyre szűkül azok köre, akik még az elkülönítőben maradtak, ahogy a nyomozók minél hamarabb rá akarnak bökni valakikre... (##07.30.)

„tall one killed in pool.”

áh, már el is felejtkeztem linda-ról (a beszerzésről), még jó, hogy az író-gárda szeretett volna még vele poénkodni egy kicsit, úgyhogy egy újabb komolyabb félreértés után már a töketlen cége felsőbb köreiben találhatta magát -parókában... a múltkori cindy-s flashback-nél sokkal relevánsabbnak tűnt freida múlt-darabkája, mert ez utóbbi láthatóan kihatással lesz a későbbiekre, akár még háború is kialakulhat a különböző blokkok között az idősebb bentlakók vezetésével... apropó, kezdjük magunkat kiismerni a max rendszerében, hogy ki hová kerül, hogy a különböző részlegeken milyen az élet. és ahogy tágul a látókörünk, úgy kezdik összecsoportosítani az eddigi arcokat, így létrehozva olyan vegyes csapatokat, akik az elmúlt hat évben elég valószínűtlen kompániák lettek volna... a kihallgatásokkal továbbra is fenntartják a feszültséget -ami új elem volt, az a kegyetlen félreértés, ugyanis red jószándékú figyelmeztetése törte össze annyira chapman-t, hogy egy nagy sóhajjal feladja az egészet... (plusz adalékként is lehet használni ezeket a kihallgatós részeket, mondjuk azzal, hogy milyen ügyvéd érkezik az adott csajhoz -nicky-hez például a majdnem-mostohaanyja...) (##07.29.)

„we’ll owe a life sentence for murder, and three minimum tens for the riot leaders.”

miért nem lepődök meg azon, hogy előre ki van számolva, hogy hány embert kell elítélni a lázadásért...? azért is izgalmas most nézni a kihallgatásokat, mert bármelyik csaj elszólhatja magát, ezzel bajba sodorva egy társukat -de persze van amikor direkt terelik a gyanút, mint a halálos ellenségekké váló latin nők (közülük is gloria az eszesebb, még az isteni segítséget is beveti, hogy tisztázza magát)... de ma már nem csak a szigorítottban töltöttük az időnket, nagyobbra nyílt a kép, néha azért, hogy egy pillanatra beköszönjön mondjuk lorna, néha viszont komolyabb időt töltöttünk a korábban fontos férfiak társaságában is (és mind a road trip-ben, mind capullo egzisztenciális válságában volt valami keserűen szórakoztató). érezhetően ez a mozaikos szerkezet lesz idén a dramaturgiai vonalvezető... (lassan tudnak leesni ezek a hülye böri-szlenges rövidítések, mondjuk hogy a gen pop a general population-t takarja...) (cindy flashback-je tipikusan orange-os volt, viszont nem tudom, hogy mennyit adott hozzá a karakterhez, hogy már tudjuk, hogy ő is anyuka.) (chapman sztori-töredéke egy csattanóra volt felépítve, de mivel szépen csattant, ezért nem lehet egy rossz szavunk sem.) (josh segarra-nak már megint sikerült begyűjtenie egy idióta karaktert a portfóliójába, innen is gratulálunk haver! (szmájli)) (##07.28.)

„i’m not crazy. i am chemically imbalanced.”

voltak már nehéz helyzetben a csajok, így lehetettek elképzeléseink arról, hogy mi vár rájuk idén a szigorított szárnyban, de úgy tűnik, hogy nem igazán készítettem fel a lelkem az elmúlt egy év alatt, mert néhány jelenet majdnem megfeküdte a gyomromat... pedig próbálták jenji kohan-ék egy kicsit ellágyítani a nyitány élét -egyből azzal a szürreális kavalkáddal, ami suzanne képzeletéből elénk ugrott a tévé-képernyőre, előrevetítve a különböző karakterek sztori-szálait, de ezek az elvontságukban is igen szórakoztató jelenetek (lásd mondjuk a táncbetétet!) nem segítettek abban, hogy ne menjen fel bennem a pumpa attól, hogy már megint inkompetens és agresszív barmok őrzik a(z ismét narancsot hordó) hősnőinket, és a nyomukban külsérelmi jelek és undorító megaláztatások járnak... volt egy kis hézag a tavalyi finálé és az új helyre kerülés között, úgyhogy a szokásos flashback-et most nem kinn töltöttük valakinek a múltjában vájkálva, hanem megnéztük ezeket a perceket is... én a sorozatban legjobban a karakter-interakciókat szeretem, és ez a külön-zárkákban nem lesz egy könnyen megvalósítható feladat, de bízom az írógárdában, hogy a kötött körülmények ellenére változatos évadot kapunk, ahol megfelelő egyensúllyal pakolják majd a serpenyőkbe a drámát és a humort, és nem csak a nyomasztásra akarnak majd rámenni... (##07.27.)

„you’re all replaceable.”

egy évadnyitó általában nem csak felveszi a tavaly év végén eldobott fonalakat, ugyanakkor meghatározza azt a tónust is, ami egész évben várhat ránk -és ha ez az (okoskodó) állításom igaz, akkor sokat veszítünk abból a szívmelengetően szórakoztató sutaságból, ami miatt közel kerültek hozzánk a bunyózó csajok... bár még nem nagyon értem, hogy sam-ből miért csináltak a szünet alatt ekkora seggfejet (de tuti lesz valami magyarázat), de az biztos, hogy minden morgós megszólalásánál ráborítanád azt asztalt, hogy ’szedd már össze magad te vén fasz!’... debbie pénzügyi machinációiban is csak a mesterségesen generált feszültséget látom, pedig lehet(ne) őt jól is használni, például a törékeny kapcsolatuk ruth-szal jól van kiegyensúlyozva... ha már hősnőnknél járunk, ő legalább a régi, lelkes és túlpörgős, és mindent megtesz lelkiismeretesen, hogy a show jó legyen és még a csajok is jól érezzék magukat. az ilyen érzékeny szívek szoktak a legkönnyebben összetörni... (##07.27.)

„how do you choose between a monster and the devil?”

mi is volt leonidasz kedvenc mondata a 300 című képregényben? ’menetelünk.’... még egy rész kellett, hogy előkészüljünk a régóta beharangozott nagy háborúra, de ez most mégsem érződött időhúzásnak, mert a menetelő wonkru-hordán túl a többi csapat elég tevékenyen töltötte ki ezt a negyven percet... tetszett, hogy echo keményen kézbe vette az irányítást, hisz’ neki komolyabb tapasztalatai vannak az ilyen típusú kém-tevékenységekben, amibe most murphy-éket vezette... valamennyire átélhetővé vált abby drámája a pirulákkal, de lehet hogy csak a brutális leszoktató módszer miatt mondom ezt most. meg persze azért, mert ahogy az epizód címe után elvárható volt, ma végre bevilágítottunk a legsötétebb titkok mélyére, feltárva azt az embertelen tettet, ami így megkeményítette a bunker-éveket (és abby is tevékenyen részt vett benne, ugye). nem sok opció volt, ami lélek-zúzó hatással lehet minden túlélőre, így várható volt, hogy a kannibalizmus lesz a kulcs, mégis hatásos volt, ahogy bemutatták az első gyomorforgató lépéseket, majd octavia radikalizálódását... voltak még itt karakter- és romantikus-pillanatok, és nem is (a) the100 írói lennének, ha a végére nem csavartak volna be egy egészségtelen árulást is -mert a felállásoknak dinamikus változónak kell lennie, és a bosszúálló lelkek nem bírják ki, hogy ne cseréljenek oldalt, ha a vérgőzös lelkük ezt kívánja... (##07.26.)

„you think there actually is good left inside him?”

és lőn, a kiteljesedett bond-gonosz megszületék -aki műholdakkal akarja átvenni az uralmat a bolygó lakossága felett! még jó, hogy christopher nolan is bond-rajongó, mert így nem ciki nekem sem gyorsan átkötni az inception-re, hiszen az epizód összecsapásainak jó része szó szerint fejben dőlt el, keresve a maradék jóságot devoe fejében (az egy más kérdés, hogy milyenek voltak ezek az összecsapások, leginkább a mátrix száz darab smith ügynökös gumiszerű ugrálására emlékeztettek)... de azért kellett némi való-világ-béli hősködés is a végére, ahol ugyanúgy együttes erővel győzték le a veszélyeket a srácok, mint ahogy hangsúlyozták végig az epizódban, hogy az összefogás és a szeretet ereje mindent legyőz... nem is lett volna ez igazi finálé, ha nem itt zajlik le a legújabb flash-csapat-tag megszületése -de legalább lett értelme a végére a terhességnek és az azzal járó gondolat-olvasásnak... meg kellett a baby-shower is, hogy pozitívan fejezzük be az évadot (sőt, előtte még a mindig morgó harry is mosolyokkal és ölelésekkel búcsúzott), és azért kaptunk egy kis felvezetőt a jövő évhez is -mármint azt, amit már egész évben vezetgettek fel egy újabb west-allen-nel... (##07.25.)

ha emlékeztek, az előző évadot nem nagyon szerettem, túlságosan szenvedősre volt véve végig -ezúttal jobban figyeltek az arányokra, több könnyedebb pillanatot tudtak belecsempészni a sorozat szövetébe. de ez nem azt jelenti, hogy azért ne lettek volna jelen markánsan a (továbbra is fárasztóan csűr/csavart) drámák is... örömteli, hogy ezúttal nem egy futkosós fő-ellenféllel kellett felvenni a kesztyűt, ugyanakkor túlgondolták kicsit a thinker karakterét, hogy a végére nagy-tudású gonoszból tucat-gonosszá degradálják le... az új arcok közül ralph digby vált a csapat állandó tagjává, és meglepően jól formálgatták a srácot, ahogy az idegesítő felszín alá egyre több mélységet raktak -azért is szembetűnő volt ez, mert a többiek túlságosan kiforrott személyiségek lettek négy év alatt, nem nagyon érezhető, hogy változni tudnának bármilyen irányba is... összességében elvoltam a sorozattal az elmúlt hetekben, lelkesedni már valószínűleg sosem fogok miatta -és ez az az állapot, amikor az ember idővel továbblép, és otthagyja a középszerbe süllyedt szeretőjét...

„in this life the bravest thing you can be is optimistic.”

lehet hogy devoe egy kimért professzor, komoly elvekkel, azonban képes igen határozott és menő belépőkre is -vagyis a komolyzenés folyosói zúzás egész pofás volt nyitányként... de rátérve az elvekre, mindig jó látni, ha egy gonosznak határozottan megtámogatott ideológiája van a tetteire, mégha azok már rég kisiklottak is a realitás talajáról, de koherensen össze vannak fogva egy vezér-fonallá... a hideg gondolatoknak a szív melengető érzései a legnagyobb ellenségei, továbbra is a szerelemben lesz a kulcs, mint megoldásban... jópofa, hogy az eddig az intellektusa miatt tartott harry most (így bután) az érzelmi oldal vezér-szónokává vált, és még iris-szal is egész jól működnek együtt, mint nyomozó-páros... az érzelmek mellett az összefogásnak is fontos szerepe lesz, csak ahhoz mindenkinek le kell gyűrnie magában a korábbi ballépések miatt felgyülemlett bűntudatot (btw, az összefogásnak már most is tetszetős eredménye volt, mert jól nézett ki a(z újra előrángatott) flash-time-ban elkövetett mentőakció)... (uh, a terhességes poénok már kezdenek a hormonjaimra menni, viszont a killer frost/caitlin kapcsolatot ügyesen csavargatják az idény során végig.) (##07.25.)

„this is my city!”

az akciók rendezésére érezhetően sok figyelem jutott idén a készítők részéről, úgyhogy csak egy jóleső elismerő bólogatás járt a finálé nyitányának is, ahol csodásan úsztatták a kamerát a kevés-vágásos bunyóban... bár a végjátszma már az előző epizód utolsó jelenetéből kikövetkeztethető volt, mégis hatásosan sikerült prezentálni ollie bevallását (főleg ahogy többieket alávágták a szövegnek)... részben quentin sorsa sem volt meglepetés, mert paul blackthorne távozása hamar kikerült a sajtóhoz, viszont a hirtelen lecsapó gyász még így is működött, főleg mert mind a két lance lányt sikerült visszahozni a jelenethez... nálam működött a megbékélős hangulat is, hogy elsimították az évad során keletkezett feszültségeket, egységgé szőtték újra a széthullott arrow-team-et... diaz-ról már nem tudok ilyen szépeket írni, a nagy mastermind a végére egy kétségbeesetten kapálózó, üvöltve parancsokat osztogató thug lett, aki nem izgalmas, az írók mégis úgy gondolták, hogy tudnak vele mit kezdeni a későbbiekben is, úgyhogy kétszer is bevetették nála a lehetetlen túlélés isteni csodáját... (##07.24.)

talán egy halvány remény élt bennem, hogy a tavalyi nagy feltámadás színvonalát sikerül átmenteni idénre is, de elég veterán sorozatozó vagyok, hogy tudjam, hogy ilyesmi nagyon ritkán szokott csak sikerülni a készítőknek... nem mondanám viszont azt sem, hogy rosszul sikerült ez a kör, inkább csak hullámzó volt a minőség (és a nézési kedv). az jól állt ennek az évadnak is, hogy földhözragadt maradt, hogy a gengszter-világ adta a rosszfiúk derékhadát, viszont a mesterségesen generált morgós hangulat nem mindig tudott jól lecsapódni nálam. mert azt gondolták az írószobában, hogy sok drámát csiholnak oliver köré azzal, hogy elidegenítenek tőle mindenkit, megtörik a bizalmat az arrow-team-ben, és ez az attitűd sok felesleges hisztit is szült (elrettentő példaként gondolhatunk az új kanári ámokfutására az évad közepéről). ezenkívül volt pár felesleges kitérőnk is (hiába nagy király deathstroke, ha nem sikerül neki érdekes sztorit írni), és az is meglepő volt, ahogy félúton gonoszt váltottunk, bár kétségtelen, hogy cayden james-ből (és az isteni michael emerson-ból) kipréseltek addigra minden értékelhetőt az írók... viszont bőven akadtak jó karakter-pillanatok is, ráadásul az akciók felvételére is komoly figyelmet fordítottak, hogy minél jobban be tudjanak rántani minket a bunyók közepébe... mondanám azt, hogy belefáradtam már az arrowverse követésébe (minden évben 80 epizód az hatalmas elkötelezettség), de minden év végén elérik, hogy kicsit piszkálják a nyúltagyamat, hogy merre akarnak kanyarodni legközelebb a sztorikkal. és az már most látszik, hogy a jövő kifejezetten érdekes lesz oliver queen számára.

„you cannot wage revolution in white gloves.”

ricardo diaz egy szavatartó ember -ha azt mondja, hogy megbünteti mindazokat, akik közel állnak oliverhez, akkor mindenkire szó szerint össztüzet zúdít (hatásos így a kezdés a nyugodtan töltött estékkel, amiket mindenkinél gépfegyver-ropogás zavar meg)... és megindul az igazi háború, az epizód nagyrészét golyó-záporban töltjük, ami annak ellenére hatásos, hogy a hősök környékén alacsony marad a sérülési ráta. az argus is tevékenyen részt vesz az akciókban, így tök jó látni az összhangot lyla és john között, ahogy együtt, fegyverrel a kézben mutatják meg, hogy milyen erős is az ő házasságuk... kevésbé szerettem, hogy oliver ennyire túlaggódó, bár megértem, hogy félti a szerettei életét egy ilyen szituációban... anatoly nem csak a fent látható lenin-idézettel vette ki a részét a mai epizódból, de jól hozta a kettős ügynököt is, aki szolidan csepegtette az infókat oliver-éknek... (jól szétkapták az arrow-cave-et a rosszfiúk, tehát jövőre új díszlet lesz, és így segítették a forgatáson a régi lebontását...?) (##07.24.)

„i know that at the core of every citizen of this city is... something good.”

a kétségbeesés szüli a legjobb szövetségeseket... meglepő, hogy ennyivel az évad vége előtt ilyen könnyedén vettük a dolgokat, mert hiába a világméretű fenyegetés, végig mosolygásra késztettek minket az alkotók... megdobták tom cavanagh-t pár újabb idétlen alteregóval (a hideg német után jött a francia klisé, meg egy sonnyboy, aki pont úgy beszél, mint michael keaton a szétcsúszott napjain)... és hát ismét beragyogta a tévéképernyőnket katee sackhoff földöntúli mosolya, és akkor is jól működött a karaktere, amikor nem kellett gonoszkodnia, csak egy kissé önző módon, anyagiasan segítenie -és továbbra is nagyon szerethető, ahogy működik a caitlin-nel közös párosuk, a harsány vigyor-gép és a csendes tudós jinjang-jaként... az már látszik, hogy különböző érzelmekkel fogják legyőzni a mindent hidegen túlgondoló embert -például a bizalommal, amit barry az emberekbe vet nap-mint-nap... (hehe, a készítők is tudják, hogy katee-nek nem az akcentus-imitálás a legnagyobb erőssége, úgyhogy ezzel is vicceltek most egy sort.) (##07.23.)