soroló

„do i think it’s bad luck that a shuttle fell out of the sky on our opening night?”

minden vicces sorozat új évadát egy tragédiával kéne kezdeni... ez most nem epésen mondom ám, szépen beépítették az írók a challenger felrobbanását a sztoriba, az elején már érezted nézőként, hogy milyen kellemetlen lesz a csajoknak a viccelődés, amikor megtörténik a baj a képernyőn, de nem érzem azt, hogy tiszteletlenül bántak volna az életüket vesztett asztronautákkal, főleg mert ruth bűntudata kitartott az epizód végéig... megjöttünk vegas-ba, baby, a neon-filteres csillogás szépen kiegészíti majd a pankráció túlzásait, és persze lehet majd bohóckodni a tipikus vegas-i helyszíneken, a kaszinókban és kápolnákban. azt meg majd meglátjuk, hogy az idegen környezet milyen hatással lesz a karakterek közti kapcsolatokra. (ja, és üdvözöljük szeretettel geena davis-t is.) (×08.10.)

(welcome to the wine county)

így augusztus elején már rendszeresen dúdolgatom a sorozat magával ragadó fő-témáját, már érzem, hogy kezdek bemelegedni, közeleg az új futball-szezon. ezért eléggé sokkoló volt, hogy ezúttal nem hagyták kibontakozni a zenét a főcímben az alkotók, mert úgy gondolták, hogy felütik egy régi raiders szöveggel, és az menő lesz... az már a korábbi évadokban is bebizonyosodott, hogy akkor működik igazán a sorozat, ha sikerül megtalálnia a vágóknak a legszimpatikusabb arcokat, és sajnos úgy tűnik, hogy az idei raiders-ben nincsenek ilyenek, vagy nagyon jól bujkálnak az hbo stábja elől... pedig bíztam chucky-ban (john gruden vezető-edzőben), hogy a tévé-kommentátoros vibrálását hozza majd ide is, de meglepően visszafogott itt a fickó, görcsösen akar profinak tűnni a kamera előtt... a játékosoknál úgy tűnik, hogy a megfelelően nagy arc megléte volt a kiválasztási szempont a front office-nál, antonio brown is magasan hordja az orrát, de van egy végtelenül idegesítő rookie, akit láthatóan már most picsánrúgna az összes csapattársa -és mi nézők is... lagymatag volt ez a kezdés, az az igazság, remélem a következő hetekben sikerül majd jobban belehúzniuk, mind az edzéseken, mind a vágószobában... (×08.10.)

„i’m a black gay man who’s dying of hiv. i’m just trying to figure out how to live when everybody in the world wants me dead.”

mi a fene történt ezzel az epizóddal? nyugisan kezdtük, egy kis csendes intimitással (szóval a ricky+pray tell tényleg egy thing), aztán jöhettek a meghatódás könnycseppjei, ahogy damon anyja és kitartó tanára kölcsönös tiszteletet mutattak egymás iránt -aztán bumm, mindenki egymás torkának esett, és széthullott az evangelista család... nagyon furának tűnt angel, ahogy belekötött damon-ba, de mondjuk azt, hogy a tudatmódosítók beszéltek belőle, de ezután eléggé soknak érződött, ahogy dobáltak az írók az egyik drámából a másikba minket, kicsit talán már túlságosan is intenzív volt megélni a sok konfliktust, veszekedést, vádaskodást, a kiábrándult arcokat és az ideges cigi-slukkokat... de érteni vélem, hogy mi vezette a készítő, steve canals kezét, el akarta érni, hogy blanca egyedül maradjon a lakásban, plusz saját lábra akarta állítani az ifjakat, egy új korszakot nyitva ezzel hőseink életében. csak kicsit furcsa, hogy ezt két résszel az évad vége előtt lépte meg... (imádom, hogy mj rodriguez olyan rendíthetetlen csajszi, hogy bevállalja azokat a feszülős pólókat, amiken simán átlátszanak a mellbimbói is.) (×08.09.)

„-i fuckin’ hate this town.

-if i could, i’d burn it to the fucking ground.”

pont a fináléra kellett megtörni az eddigi szerkezetet...? oké, most is erősen facsarodtak egymásba a különböző idősíkok, de rue nem mesélte el nekünk ezúttal már senki szomorú történetét... viszont sam levinson úgy érezte, hogy az évadzáró bál színes forgataga egyben sok lenne, ezért felszabdalta a táncolós, csajos-kibeszélős, szerelmetes és féltékenykedős tini-drámás eseményeket némi magyarázkodó múltban turkálással. csak hogy értsük, hogy nate miért markolja egy ismeretlen szőke csaj seggét (és hogy lássuk, hogy komoly gondok vannak a sráccal (is) mentálisan), valamint az is értelmet nyert, hogy cassie miért nem táncolt a bálon -de azért néha azt éreztem, hogy túlságosan ficánkol a vágó-olló, hirtelen ugrottunk át a jelen és a múlt különböző hangulataiba... apropó, tánc, talán ma egy fokkal túl volt tolva azon jelenetek aránya, amik erősen támaszkodtak az alájuk kevert dalokra, bár kétségtelen, hogy többségében tényleg jól húzták alá az érzelmeket -és mi jogon fújnék arra, aki tökéletesen elhelyez egy arcade fire számot a soundtrack-jén... arra viszont semmiképp sem számítottam, hogy a legtöbbször a valóság talaján álldogáló sorozat egy elemelt musical-betéttel fogja lezárni az évadot, hatásvadász módon lökve vissza rue-t az eredeti útjára -de hé, én is le lettem vadászva, so, fuck it, shut up and dance... (×08.09.)

lehet hüledezni, hogy ’jaj-ezek-a-mai-fiatalok’, és a fejeket is nyugodtan el lehet fordítani, nem tudomásul véve a problémákat, vagy igenis szembe lehet nézni a szülői félelmekkel, a tinédzsereket nyomasztó mindennapokkal -stílusos formában is... nem gondoltam a pilot megnézése előtt, hogy ennyire működni fog nálam ez az első évad, de lelkesen vártam hétről/hétre, hogy lelkileg kimerítsen, bele tudtam tenni az érzelmeimet a karakterek irányába (a szimpátiámat és utálatomat egyaránt), és 37 évesen is át tudtam érezni az ürességet, a bipolaritást, a zavarodottságot, a depressziót, az eufóriát... és ebben a készítő sam levinson jó partner volt, mert telerakta a sorozatát post-modern ötletekkel, narrációkkal, időrendi kavarásokkal, kikacsintós poénokkal -és rengeteget terhet pakolt át a hangulat létrehozásából a vizuális csapatra, akik ezt meg is hálálták, rév marci vezetésével csodálatos képeket álmodtak nekünk a képernyőre minden egyes epizód során... szóval ne tessék félni az extremitástól, a bátor szókimondástól, a tabu-döntögetéstől, először csak fél szemmel kell rákukkantani, van annyira erős élmény, hogy a végén már úgyis teljes odaadással fogja nézni mindenki. az újoncokban egyébként is erős év egyik emlékezetes darabja lesz ez az évad nálam az év végi összegzésben...

„stop trying! stop hoping!”

jenji kohan-ék istenesen nagyot léptek a trump adminisztráció tyúkszemére, mindjárt utánanézek, hogy mennyire akasztották ki a debil narancs embert azzal, hogy képernyőre vitték a szörnyű valóságot, hogy milyen embertelenül bánnak a bevándorlási hivatal emberei azokkal, akiket kézre kerítenek -a szív megszakadt attól, ahogy maritza süllyedt egyre a kétségbeesésbe, és ahogy blanca apátiájának okát is megtudhattuk... de egyébként is erősen facsart ma az epizód, azt is nehéz volt nézni, ahogy taystee és black cindy újra találkoztak, és nem következett be a megbocsátás és az újra-közeledés (btw, az akciót intéző suzanne nagyon működő párost alkot dogget-tel idén)... azért találhattunk pozitívumot is a mai részben, például ahogy az új igazgató asszony megtalálta a hangját az első sokkok után -plusz az erős fellépése mellé egy menő kabát is járt (fig a maga bitch módján kifejezetten emberi volt a tanácsadása közben, de caputo-val is cukik együtt).... egyébként én abban is tudok pozitívumot találni, hogy ha felhúzom magam egy epizód nézése közben, mert az azt jelenti, hogy hatásosan tudtak feldolgozni egy témát, ami érzékenyen érint engem... (azért az se’ volt semmi, ahogy a minta-anyukák elmenekültek, amikor kiderült piper múltja -mert biztos megfertőzi a szaros gyerekeiket börtön-kórral...) (×08.08.)

„do i deserve to be here?”

szabad azt mondani, hogy piper szála érdekel most a legkevésbé...? oké, a telefon-beszélgetésük alex-szel szívmelengető volt, de a pelenkázás meg a büfiztetés hidegen hagy (mondjuk szerencsére belőle sem váltottak ki anyai ösztönöket)... mccullough flashback-je és jelene már sokkal inkább figyelemre méltó, mert sikeresen világítanak rá a nők helyzetére a férfias környezetekben, ahol konstans megaláztatásban van részük nap-mint-nap (és valahogy a katonák és a börtönőrök egyformán szexista disznók) -ráadásul még fizetést is kevesebbet kapnak, mint férfi-társaik... az új igazgató körüli mizériánál is hasonló az alap-gondolat, bár egy kicsit humorosra volt véve, hogy a férfiak hogyan is reagálják le, ha egy nő interjúztatja őket... kicsit azt érzem, hogy ha csak rövid időre is, de mindenkit vissza akarnak hozni idénre, fig és caputo már beköszöntek, és remélem, hogy diane guerrero nagyobb kapacitással is tud majd maradni, mint maritza (az egyéb elfoglaltságai mellett) -mondjuk látok spirituszt a belengetett migrációs vonalban, főleg a mai politikai helyzetben... (suzanne filozófiai síkra terelt elmélkedése is jó alap, nem véletlenül választottam onnan idézetet.) (×08.07.)

„now is a murderer no-smiler.”

mit várunk az utolsó évadtól -főleg a tavalyi piper-es fordulat után? én például nem számítottam narrációra, főleg úgy, hogy nem csak a szöszi mondta a fülünkbe a kiegészítéseit és magyarázatait, hanem alex is (sőt, egy fura jelenet erejéig minden börtön-lakó fejébe belehallgathattunk egy pillanatig)... az összefüggő flashback hiánya is meglepő lehet, mert csak apróbb életképeket kaptunk piper azon időszakaiból, amikor boldog volt (és így olyan rég látott arcok is beköszöntek, mint larry és jenny)... chapman élete nem felhőtlen a rácsokon túl, mert piszok nehéz minden frissen szabadultnak a visszailleszkedés, de engem inkább az ütött szíven, ahogy hazudik a feleségének arról, hogy minden rendben van, mert gondolom ezzel akarja tartani benne a lelket... igaz, ez tükörképként megvan a túloldalon is, mert alex is csak mosolyog és kiszínez, pedig igencsak megsínyli az aktuális börtön-napokat, a régi drog-szállítós időszaka kísérti újra... mondjuk kevés vidámság van odabenn jelenleg, taystee is elveszítette a maradék pozitivizmusát, és már gond nélkül lezúz bárkit, mert már nincs mit veszítenie... de hé, morello visszatért, és legalább rajta lehet majd kicsit mosolyogni... (×08.06.)

„bitch, i may be your elder, but i ain’t your daddy.”

semmi sem tart örökké, a hammertime is lezúzta a vouge-ot a billboard lista éléről, és bizony eljön az életünkben az a pillanat, amikor el kell gondolkoznunk az utódlás kérdésén is... persze a kilencvenes évek hajnalán az aids-el sújtott meleg közösségben nem a szó szerinti gyereknevelésben látták a jövőt, de azért akadtak olyanok, akik át akarták adni a tudásukat a következő generációnak, motiválni akarták őket, hogy ne legyenek semmirekellők... természetesen az anya-tigris blanca vezeti ezt a mozgalmat a sorozatban, és tök jó érzés nézni, ahogy prey tell-lel felkarolják és feltüzelik az ifjakat... a másik mai főszállal már voltak gondjaim, mert egyértelműen látszott messziről, hogy veszélybe akarják sodorni angel-t, talán azt is meg akarták mutatni az író-szobából, hogy milyen veszélyekkel jár, ha valaki túl hirtelen emelkedik fel (az új ’barátai’ biztos, hogy rosszba viszik bele) -és örülök, hogy egy kisebb dorgálással megúszta az elhajlást. plusz papi-val is felléptek a következő szintre, lehet nekik őszintén szurkolni, hogy el ne csesszék ezt a kapcsolatot... (addig legyeskedtek ryan murphy-ék jennie livingston körül, míg elvállalt egy epizód-rendezést a sorozatból? ő készítette ugyanis a leghíresebb dokumentum-filmet a ball-kultúráról a 80-as/kilencvenes évek fordulóján.) (×08.03.)

„if i am bipolar i sure as shit prefer mania over depression.”

azt hiszem úgy lehet bemutatni a depressziót a leghitelesebben mozgóképen, ha a nézőt is agyon-nyomasztjuk... és sam levinson nem sok könnyebbséget hagyunk nekünk a mai epizódra, bár rue mániás korszakain lehetett mosolyogni, de csak kicsiket, leginkább a bennük levő pop-kultúrális főhajtások miatt. ugyanis a felpörgős korszakaiban hősnőnk neo-noir-ba ment át, megidézve a magánkopós filmek nagy klasszikusait a folytonos dohányzással, ugyanakkor magához ölelte az olcsóbb változatokat is a kilencvenes évekből, amikor még morgan freeman játszotta a nyomozót minden filmben... rue lenti periódusa végtelenül viszont végtelenül lehúzó volt, még a vese-fájdalmát is sziszegve érezhetjük át, azokat a napokat, amikor szó szerint nem mozdult ki a szobából... de valahogy mindenki levert volt a mai részben, folyton zokogtak a lányok az összeveszések után vagy a pasik miatt... és ez még akkor is működött, ha mondjuk az egyetemista srác pont olyan önző módon reagálta le a barátnője sokkoló állapotát, ahogy azt elvárnád egy ilyen korú kölyöktől... egyébként a mai flash cass-nek jutott, egy jó adag daddy-issue-t kapott a nyakába az epizód nyitányában... jules önmagán sem igazodik ki, így mi hogy is tehetnénk? át akarja törni a feminizmus határát, de nem igazán akar átlépni rajta, játszik a férfiakkal, de a nőkhöz is vonzódik, még a stroboszkópos drog-mámorában sem tisztázódik le benne, hogy mi is az igazi vágya (btw, baromi hatásos jelenet volt, köszönjük szépen)... (×08.03.)

„we can’t win without making some sacrifices.”

le kell győzni a fire nation-t, mert sanyargatják, az embereket -de milyen áron? most találkozhattunk egy ifjú robin hood-dal, akit annyira megkeserítettek az életének drámái, hogy az ártatlan életeket is feláldozhatónak tartja a jónak tartott ügy érdekében... (tök jól nézett ki ma a fákon ugrálós harc, nem is lepődtem meg az epizód végén, amikor a rendezői kreditnél dave filoni nevét láttam...) (×07.27.)

„ladies and gentlemen, it is without a doubt a good time to be in the superhero business.”

jééé, én olvastam ennek a képregénynek az első füzetét anno, aztán valamiért nem folytattam (az dereng, hogy a magyar rajongói fordításához jutottam csak hozzá, és akkoriban még nem éreztem olyan biztosnak az angolomat, mint manapság, hogy gond nélkül belevágtam volna a folytatásba) -de most itt a nagyszerű alkalom, hogy mozgóképen élvezhessem garth ennis újabb ódáját az erőszakhoz... tudom, hogy sokan megcsömörlöttek az elmúlt évtized szuperhős-dömpingjétől, amit mondjuk én nehezen értek, mert szerintem van annyira változatos a műfaj, hogy ki lehet belőle csipegetni azokat a gyöngyszemeket, amik működnek nekünk, de ti kétkedők, higgyetek nekem, hogy ez a sztori nem egy szokványos latexben ugrálós komolytalanság. óh, nem... jól ráéreztek a produceri székben ücsörgő seth rogen-ék, hogy most időszerű a sorozat, amikor már mindenki ismeri a szuperhősös sztorik alap-szabályait, így lehet igazán értékelni azt, ha valaki kiforgatja a zsáner kellékeit. ahol a különleges képességű csodalények megmentik a világot, ha nagyon muszáj, de alapvetően lelkileg romlottak, és nem áll távol tőlük a megaláztatás és az erőszak sem, rohadnak a csillogó felszín alatt. úgyhogy könnyű szurkolni a zavart átlagembernek és keménykedő partnerének, hogy egyesével vadássza le az összes mocsadékot az égről... jól össze volt rakva ez a pilot, a rendező dan trachterberg nevét szívesen látnám többször is a monitoromon, látszott az is, hogy nem spórolt az amazon a vizualitáson -és szerencsére abban is szabad kezet kaptak az alkotók, hogy maximálisan a felnőtt szórakozás irányába vigyék el a show-t (elsősorban a garth ennis-i vérgőzösséget sikerült megfelelően adaptálni)... (tényleg lehet olyat, hogy egy zeneszerző kölcsönvesz egy témát egy kollégája filmjéből? csak mert (a) the man from u.n.c.l.e. egyik dallama bukkant fel egyszer csak az epizódban...) (×07.26.)

„this virus is attacking my cells 24 hours a day. every day of the year. that is not... reversible!”

kicsit sajnálom a murphy/falchuk párost amiatt, hogy most már örökre meg fogják kapni, hogy ’átment glee-be a sorozatuk’, ha a karaktereik dalra fakadnak bármelyik munkájukban -bár azért ma erősen megdolgoztak azokért a ’glee!’ kiáltásokért, hisz’ telepakolták dalokkal az epizódot... fel-felbukkan idén már a sorozatban az aids kíméletlensége, de ma különösen a középpontba került prey tell állapota miatt, igaz, kicsit elemeltük a riasztó mindennapokat hallucinációkkal és álmokkal, kicsit a szürreális irányába tolva el a hangulatot (azért nem olyan könnyen engedik el az írók candy-t, de az ilyen túlvilági kísértésekre alkalmas is lesz)... jó látni, hogy milyen összetartás van a közösségben, hogy mindenki megjelent a pénzgyűjtő koncerten, és egységesen sorakoztak fel blanca mögött is, amikor kiderült, hogy csak egy dal erejéig akarták nekünk nézőknek (is) szimpatikussá tenni patty lupone karakterét... mostanában sok mű szólt az öngyilkosságokról, így nagyszerű érzés látni egy sorozatot, ahol az a tanulság, hogy az életet kell választani, és sosem szabad feladni, még akkor sem, ha rettegsz attól a bizonytalanságtól, amivel a betegséged jár. (×07.25.)

„-you sober?

-yeah.

-and how’s that?

-you know, it’s weird. i’ve been fucked up so long that it kind of feels like a new drug. the highs are high. but the lows are low.”

rájöttem, hogy mi az egyetlen dolog, ami hiányzik számomra a sorozatból: egy egészséges kapcsolat, ami ellenpontozná a rengeteg problémás és elcseszett kapcsolatot... ma különösen érződött ennek a hiánya, ahogy bemásztunk a zűrök közé, és sorra mártóztunk meg a drámában... annak azért örülök, hogy rue tartja magát, annak ellenére, hogy nem tud mit kezdeni jules távolságtartásával (ráadásul magát hibáztatja, mert ilyen természet); kat valamiért még mindig azt hiszi, hogy neki kurvaként kell viselkednie, pedig lehetne egy normális faszija is; de szegény cassie járt a legrosszabbul, megaláztatás és rossz szex üldözi mindenhol, ahová csak beteszi a lábát, ráadásul még a szemébe is mondják, hogy a férfiak mindig is csak egy szexuális tárgyat fognak látni benne... az alkotók jól elérték a céljukat, jól felbaszták az agyamat azzal, hogy nate látszólagos győzelmet aratott (a maga pszichopata, manipuláló módján), kifejezetten igénylem most már az elbukását... (a cold open flashback most kevésbé működött, talán azért, mert tipikusabb volt a többiekénél -egy sportember, akinek az egóját az apja befolyásolja.) (×07.22.)

„teach the world who you are.”

respekt, amiért a sorozat legátélhetőbb romantikus kapcsolata két fekete férfi között zajlik -zajlott... damon kicsit a háttérben volt eddig az évad során, de most teljes erőbedobással kiléphetett a reflektor-fénybe -egy erősen pop-érzékeny epizódban... mondták annak-idején ryan murphy-ék, hogy a ’vouge’ című madonna-slágernek fontos szerepe lesz a sorozatban, de azt nem gondoltam, hogy központi szerepbe is lép azáltal, hogy a ennyire figyelem középpontjába helyezte a ball-kultúrát a megjelenése után. és ha belegondol az ember, egy komoly ráhatással bíró művésznek, mint amilyen madonna is, felelőssége kell hogy legyen egy ilyen típusú kultúr-misszió (persze csak akkor, ha ezeket a hatásokat úgy tudja beépíteni magába, hogy az hiteles marad, és madonna pont az a típus, aki jól tudja abszorbálni az ihlető forrásait)... jól működő dramaturgai húzás volt, ahogy párhuzamba állították a készítők a két ház mentalitás-béli különbségeit, blanca önzetlenségét és elektra önzőségét. féltettem a táncos-fiúkat, de szerencsére a wintour-ház fenyegetését nem lehetett komolyan venni, és ricky-nek sem lett baja a szakítással járó ribillió közben... (mindig vicces látni, amikor re-kreálnak tévé-műsorokat a múltból -főleg ha közben még rá is ébresztenek, hogy milyen borzalmakat néztek anno a tévében az emberek...) (×07.20.)

„life is not a nicholas sparks novel.”

továbbra is nagyon tetszik a show posztmodernsége, hogy nem csak a karakter-bemutató nyitányokban használják jól a narrációt, hanem az epizódokon belül is van mozgástér kikukkantani, ha valamit távlatokban is meg akarnak mutatni az írók (a mai flash megint erős tükre volt a jelenkor embereinek egy nagy csoportjának, akik nem akarnak igazán semmit az élettől, csak úgy léteznek a semmiben, esetleg a külsejükkel foglalkoznak annyira, hogy ne olvadjanak bele a környezetükbe)... jó látni, hogy igenis lehetnek következményei a súlyos tetteknek, igencsak nagy ribillió lett a múltkori fojtogatásból, bár vannak kétségeim afelől, hogy a srácot bármennyire is elítélik majd a törvény által -de legalább nem lett a szőnyeg alá söpörve az ügy... nagyon félek attól, hogy össze fogják törni az írók rue-t, mert tök jó látni, hogy most ennyire rendben van lelkileg, hogy a bimbózó románc kapaszkodót ad neki az életben, hogy végre tényleg azt érezheti, hogy létezik a boldogságot azon túl is, hogy eszméletlenül nyáladzol egy koszos kanapén -mert sajos jules-on látszik, hogy ő másképp gondol erre a kapcsolatra (és mi van rue másik barátnőjével? mint ha ott is pattognának a vonzódás szikrái)... (jennifer morrison mióta rendez? színésznői szerepében is szimpatizáltam vele eddig, de úgy látszik, van tehetsége a kamera túloldalán is.) (×07.19.)

„we prefer to think of ourselves as high risk traders.”

a hősöknek nem csak világmegmentésben, de a barátságban is ki kell állniuk a próbákat -meg kell tanulniuk nem féltékenynek lenni egymásra... aang avatárként persze-hogy ügyesebb az elemek hajlítgatásában, mint bárki más... a tanulságon túl némi egészséges kergetőzés volt még az epizódban egy csapat kalózzal, izé, műkincs-kereskedővel... (appa-t jól eldugták az epizód közepén az írók, úgyhogy egyértelmű volt, hogy a végén a megfelelő időben fog visszaszállni a többiekért...) (×07.13.)

„i got heart. i got talent. i’m a star, just like madonna.”

oh, pedig az elején arra gondoltam, hogy milyen mókás lenne egy epizód, ami csupán kötetlen ball jelenetekből áll, koherens sztori nélkül -de nem véletlenül tért vissza ryan murphy erre az epizódra írói és rendezői minőségben is: személyesen akarta összetörni a szívünket... mivel az epizód végén statisztikával is igazolták, hogy milyen magas a száma a meggyilkolt transzszexuálisoknak amerikában, így természetes dolog, hogy foglalkozunk ezzel a szomorú ténnyel is a sorozatban -az érdekes az, hogy majdnem egy teljes epizódot a gyászra szántunk... és azért kellett ennyi idő, mert az eddigi rögvalósághoz ragaszkodó szerkezetbe egy nagy adag elemeltséget tettek murphy-ék. viszont akármennyire is elhasznált filmes klisé, hogy az elhunyt szelleme még mond pár szót a gyászolóknak, nagyrészben működött itt is a formula (bár a szívszaggató zongorás témájának és a hosszának köszönhetően a végére már nemigen maradtak könnyeink)... arra használták leginkább a halott tanácsait, hogy továbbléptessék a többieket, hogy azok belássanak valamilyen hibát a múltjukból. a legmeghatóbb pillanat az anyával érkezett el, aki a gyermeke ravatalán jutott el az elfogadásig. és persze a vége is nagyon működött, ahogy zenével és mosollyal a száján búcsúzott a nagyszájú komikánk... (×07.12.)

„i could ride the carousel for hours!”

nagyon adják ezek a rész eleji flash-ek, és nem csak azért, mert többet tudhatunk meg egy-egy karakterről, hanem a nyomasztó drámai hangulatuk miatt is -most már nem kell több magyarázat ahhoz, hogy jules miért él az apjával... a hangulatot erősen meghatározta ma (is) a zene, kicsit monotonon zakatolt végig, klasszikusabb kísérő-zenének tűnt, főleg a vurstlis jelenetekben -és komolyan hozzájárult a hang ahhoz, hogy kellően fokozza bennünk fel a feszültséget. mert hiába a neon-fények, az egészségtelen ételek és az óriás-kerekek, mindenkire rájárt a rúd érzelmileg -kapcsolatok inogtak meg, bad tripet hoztak a drogok, és komolyan fennállt a veszély, hogy valaki megsérüljön. én jules féltettem a leginkább, mert továbbra is naivan és felelőtlenül viselkedik, de szerencsére még az igazi drámát elkerültünk -mondjuk legalább most megijedt a szép szöszi is a következményektől... rue-nak nem a kapcsolatával volt baja (túlparázta azt a múltkori szájrapuszit), hanem amiatt kell majd rágnia magát, hogy rossz példát mutatott eddig a húgának... a sokszor ribancként viselkedő csajokat nem tudom sajnálni, amiért kellemetlen helyzetekbe keveredtek, még akkor sem, hogy jogosan kapták fel a vizet a bunkó pasijaik miatt... (×07.08.)

„when life hurts you, because it will, remember the hurt. the hurt is good.”

már a cím is predesztinálta a nagy végső csatát a plázában (és alatta, a titkos orosz bázison), úgyhogy elsőre furcsa is volt, hogy a nagy egyesülés után máris szétszedték a hős-csapatot, de aztán jött a szörny, ment a küldetés, a pulzusunk meg az egekbe tört... hogy elkerüljék az ismétlés vádjait, inkább elvették eleven-től a képességeit, hogy ne ő legyen megint a hawkins-i messiás, így a többiek is keményen teljesíthették a hős-kvótát, meglepő módon két önfeláldozást is kaptunk a végére, egyet a karakter megváltásaként, a másikat meg azért, hogy összetörjék mindenki szívünket/lelkünket (bár én már korábban gyanút fogtam -mindig el tudja átkozni egy karakter sorsát, ha valami pozitívat tervez a jövőjében)... hatásos és látványos fináléval zártuk ezt a szakaszt, megfelelve ezzel a finálék minimál-követelményének, hogy aztán egy szomorkás befejezéssel bontsuk meg az eddigi statusquo-t -de nézzük pozitívan! ugye milyen jó lesz majd átérezni a srácok örömét, amikor a következő évadban újra összekovácsolódik a most szétszéledt banda...? (duffer-ék most sem bírták ki a trollkodást, a legnagyobb feszültség közepére illesztettek be egy elnyújtott poént -egy nosztalgikus dal formájában...) (×07.06.)

olyan gyorsan felnőnek... tetszik a sorozat organikus fejlődése, ahogy a tónus megváltozott azáltal, hogy kinőttek a srácok gyerekkorból, és hormonoktól fűtött tinikké váltak. szerintem jót tett az évadnak a könnyedebb hangvétel, hogy az igazán vicces pillanatokat váltogatták az alkotók a meglehetősen gusztustalan body-horror elemekkel. és persze most is mindent áthatott a nyolcvanas évek hangulata -és ezúttal nem csak a neon-színekben vagy a soundtrack-ben nyilvánult ez meg, de a duffer tesóknak volt pofájuk előszedni a hidegháborús rosszfiúkat is a spájzból, és jól is el is játszadoztak a gonosz-orosz kliséjével (plusz ugye ne felejtsük a terminator hommage-t sem)... de kimászhat bármilyen szörny az upside/down-ból, elbújhatnak a ruszkik egy pláza alatt, a sorozat lelke továbbra is karakterek közti interakció, és itt most nem csak a tinikre jellemző hullámzó párkapcsolatokkal dobták fel a viszony-rendszert, de megbontották az eddigi egységeket, és új, jól működő csapatokat alakítottak ki. és ahogy az majd’ minden epizód-írásomnál előjött, gondosan ügyeltek arra, hogy minden akcióra jusson egy szerethető karakter-pillanat, egy csendesebb beszélgetés, egy intim lélek-vájkálás, mert ezektől tudunk még inkább kötődni a srácokhoz/lányokhoz. a régiek hozták a szokásos formájukat, úgyhogy egy újoncot emelnék ki most: maya hawke egy csoda, ethan és uma tökéletes bestof mix-e... az első évad behúzott a nosztalgiájával és a jól kitalált természetfeletti világával, a második mélyítette a mitológiát és még közelebb hozta a karaktereket hozzánk (nehéz ma már belegondolni, hogy az elején még utáltuk steve-et, aztán mára az egyik titkos kedvencünkké változott) -a harmadik évad már nem adott hozzá igazán sokat a történet nagy egészéhez (leginkább az oroszokat), de baromi szórakoztató formában tálalta az újabb csavarjait, és tovább mélyítette a kötődésünket ehhez a furcsa kompániához... (a marketingesek a stratégiájuk elején eléggé az új plázára építkeztek, és ez egy jogos döntés volt részükről, mert eléggé önálló karaktert kapott a sorozat szövetében az épület -nem mellesleg nagy kalapemelés a díszleteseknek, hogy ilyen minőségben felépítették ezt a jelentős méretű hátteret.)

„why is it called ’back to the future’?”

látom magam előtt duffer-ék remegő kis arcát, amikor rájöttek, hogy már 1985-ben járnak a sztorijukkal, így végre ellőhetik az összes ’vissza a jövőbe’ utalásukat, amiket eddig magukban kellett tartaniuk -bár pukkadtak volna meg a sok visszatartás miatt, mert most a bosszújukat rajtunk, nézőkön töltik ki... vagy csak én érzem úgy, hogy mindent tönkretesznek, kiszívják a gondosan pumpált jókedvet a sorozatból így az évad végére...? szóval megkedveltetnek velünk egy orosz tudóst, aki csak annyit tud angolul, hogy ’looney toones’, adnak neki pár boldog pillanatot, aztán bumm, ki is írják a sorozatból. vagy ott van például az a hitegetés, amivel az évad eleje óta etetnek minket, hogy steve végre megtalálta a tökéletes párt magának -bumm, ebből a kapcsolatból sosem lesz esküvő és boldogság. de még a cliffhangert is úgy építették fel, hogy egy pozitív hősködés után legyen rossz el-nek, hogy nézőként már megint azt érezzük, hogy a szánk elől húzták el a nyálcsorgató nyalókát... (a film-szakma a ’sárkány közbelép’ óta vissza-visszatér a tükörtermekbe, hogy cool akció-jeleneteket forgasson ott. és általában működik is a feszültség-keltés illúziója ezekben a pillanatokban.) (×07.06.)

„i’m gonna die in a secret russian base with steve ’the hair’ harrington.”

bár az évad elején úgy tűnt, hogy csak a nyár miatt érezni egy kis könnyebbséget a hangvételben, de most már azt egyértelmű, hogy az évszaktól függetlenül is erősen tartja magát az írószobában ez a tónust -ráadásul még a drámaibb részeket is erősen kikönnyítik nekünk. hopper seriff továbbra is hisztérikus, ugyanakkor az esze is a helyén van, így abból is adódnak mókás helyzetek, ha nem az öklével közelít egy problémához... aggódnunk kéne steve-ékért, mert szorult helyzetbe kerülnek az orosz pincében, de itt is valahogy nem tudom azt a torok-szorító fenyegettséget érezni -és nem csak attól a pillanattól kezdve szórakoztatóak a srácok, amikor a mengele típusú ruszki doki beadja a vigyorgó-szert a nekik, hanem már előtte is. btw, szeretem, hogy mindig van idő a csendes kapcsolatépítésekre is -akár egy titkos labor piszkos padlóján fekve... egy kis elvontság is bekúszott a küszöb alatt azzal, hogy eleven behatolt billy elméjébe -és persze nem érhette senkit meglepetésként, hogy komoly daddy-issue-ja van a srácnak, és a túlvilági dög is erre a frusztrációjára építkezik... (még szerencse, hogy nem szoktam horrorokat nézni, így még nem fáradtam bele a műfaj toposzaiba, a villogó fényű folyosókba, a főhősök fölé magasodó, nedvedző szörnyekbe, és az utolsó pillanatban érkező felmentő seregbe...) (×07.06.)

„ill-annoy.”

nem csak cuki spielberg-filmek voltak ám a nyolcvanas években, amikre a korosztályunk szívesen emlékezhet -ott voltak azok a buta maszkulin férfi-filmek is, amikhez tökéletesen passzolt schwarzenegger 50 szavas szókincse és stallone részlegesen lebénult arca... na pont ezt a típust sikerült megidézni itt a sorozatban egy terminátor-orosszal, aki csúnyán néz, miközben úgy lépked előre, hogy döng a lába alatt a föld. és persze keresőmódban van, hogy joyce-éknak legyen félnivalója... bár egyébként is paráztattak minket, elég creepy volt a kórházi rész az erőszakos újságírókkal, már át-átdugtuk a lábujjunkat a horror birodalmába idén is... volt még egy zsáner, ami jól megidéződött -vagy ha nem is külön zsáner, de a jamesbond életérzés sütött a gondosan felépített földalatti bunker minden pórusából, ahogy a kölykök osontak előre a végeláthatatlan folyosókon, majd egy elágazás után a tudósokkal és katonákkal megtömött részeken... azért jó, hogy már harmadszor történnek ezek az események hawkins-ban, mert így már senkinek sem kell magyarázkodni, nincsenek hitetlenek, mindenki bólint, ’persze, természetfeletti gonosz, hogyan győzzük le...?’ (×07.06.)

„commence operation child endangerment.”

annyi éve nézem már, hogy karakterek a szellőzőkben csúsznak/másznak, hogy lassan már elhiszem, hogy ez az egyetlen megoldás, amit az írók ki tudnak találni, ha egy épületben titokban el kell jutni egyik pontból a másikba... oké, itt feldobták az egészet a keménykedő kicsilány poénjával, de már tényleg kezdek belefáradni ebbe a trope-ba... az eddigi nyomozós szálak tettekbe csaptak át -mert a többiek nem tudnak arról, hogy nancy-éknek is milyen jól sült el, hogy aktívabbak voltak múltkor (tényleg! még nem is írtam a szándékosan túltolt maszkulin bunkóságról, ami az újság szerkesztőségében zajlott eddig -szegény jake busey-t megint leszerződtették egy olyan szerepre, ahol mosolyogva kell suttyót játszania)... de muszáj volt mindenkit aktivizálni, hopper seriff is lerázta magáról az agyrázkódás-gyanút, és beverte a simliskedő polgármester orrát -érezhető, hogy itt a mi világunkban érhetnek majd magasra az összeesküvés szálai... a srácok meg végre összedugták a fejüket, hogy utánajárjanak a billy-féle rejtélynek, és wow, egy igazán érzelem-dús epikus csatába torkollott a konfrontáció... (hmmm, azért jonathan jól odavágta a barátnője fejéhez, hogy egy elkényeztetett úrilány csupán...) (×07.06.)

„i don’t know what an evil russian looks like.”

ha valaki elég kitartóan kutat és nyomoz, az valószínűleg tényleg fog valamit találni -az oroszok már a plázában vannak, és már elég egyértelműek a jelek, hogy idén testrablósat játszva akarja az upside/down uralkodója a mi világunkat meghódítani... komoly írói fegyvertény, ha egy sok-szereplős történetnél sikerül megtalálni azokat a párosokat (triókat), akik a legjobban működnek együtt, és szerintem most komoly telitalálatot sikerült elérni a csaj-osztaggal (max+el), valamint a romantikus nézeteik ütköztetésében erős steve/dustin dream-team-mel... jól sikerült használni el képességét is ezúttal, hogy először csak kicsiben ment a játék (pasi-megfigyelés), csak aztán nőttek meg a tétek... még mindig szeretem, hogy a nyomozások mellé ilyen passzentosan sikerül odailleszteni az intimebb pillanatokat, will drámáját a kirekesztés érzésével, a gondtalan gyermekkor és a problémás tínédzserség ütköztetésével, de hopper seriff is akkor a legszimpatikusabb, amikor a lelke mélyére ás -még ha a suttyó nevelő-apaként is elég szórakoztató... (nem szoktam kötekedni a kontinuitás miatt, de furcsa volt, hogy nyilvánvalóan reggel kezdtük az epizódot, aztán pikkpakk máris sötétben játszódtak a jelenetek, és a sztori szinte sehol nem indokolta, hogy ennyit kellett volna ugrania az időnek. persze a viharfelhők alatt mindig sötétebb van, tudom ezt én is...) (×07.06.)

„there’s more to life than stupid boys, you know.”

örülök neki, hogy nem rontanak a duffer tesók ajtóstul a házba, hanem finoman adagolják a baljós jeleket azzal kapcsolatban, hogy az upside/down fura ura a földre készül -persze én örülnék, ha kevésbé gusztustalan jeleket festenének a képernyőre, de szegények nem tehetnek róla, hogy ’a dolog’ volt a jelük az óvodában, aztán meg úgy maradtak... jól sikerült elkapni a pláza-életérzést, és meglett férfi létemre jól szórakoztam azon, hogy eleven és max csajos napot tartottak (avagy egy kicsit belecsúsztak a madonna-féle ’anyagias lány’ életérzésbe), és így azt sem bánom, hogy máris vége a smárolós mézesheteknek a kölykök között... szépen ráállítottak különböző csapatokat a rejtélyek nyomozására, nancy-ék patkány-lesre mentek, joyce a fizika tudományában merült el, dustin-ék meg nyelvészeti vitákat folytattak (úgy tűnik, hogy jól működő adalék lesz az idei évadhoz a maya hawke által játszott, felvágott nyelvű okos-lány)... a serif érzelmi hullámzását is mókás követni, bár az ő szálán leginkább az foglalkoztatott, hogy jól látom-e, hogy cary elwes játssza a polgármestert, mert nagyon megváltozott az arca az évek alatt -aztán bedobott egy csak rá jellemző mosolyt, és elégedetten mosolyodtam el én is: még mindig jó a szemem a színészekhez... (×07.05.)