soroló

„my earth isn’t perfect. it’s nowhere close to perfect. but at least there’s hope. and i’m here to tell you that it's possible that freedom is possible.”

könnyen össze lehet foglalni ezt a fél órát: két akció között egy kis érzelem-bomba... mert igazából most nem kaptunk extra réteget a karakter melegségével kapcsolatban, de jó érzés volt látni, hogy képesek az írók elfogadó szülőket is írni, nem csak olyanokat, akikben összetörik valami, ha a fiúk kijelenti, hogy ő bizony a saját neméhez vonzódik... szóval ezt a beszélgetést vette körül két akció, egy all-star bunyó az elején, ahol be kellett kicsit segíteni a (rajzfilmes) vixen-nek egy fene-nagy robot ellen, aztán a végén jöhetett a címszereplő karakterre jellemző náci-verés -de ez nem baj, olyan jó látni, amikor ütik a világuralomra törő szvasztikásokat, hogy nem bánjuk azt sem, hogy ebben most nem volt nagy újítási szándék... (tök megörültem, amikor kifüleltem, hogy a karakterek eredeti főtémáit belecsempészték az itteni zenei anyagba is.) (×03.21.)

„this is not team arrow. this is an a.r.g.u.s. operation.”

csak nekem nem logikus, hogy a hosszú-íjról elnevezett alakulat egy pajzzsal, egy tű-lövővel meg egy némaságot generáló szerkezettel van felszerelve...? (btw, ez utóbbi kütyü elég furcsán hatott az akció-részekre, letompított hangokkal nem volt az igazi a csajos bunyó sem...) széttartóan haladnak egymás mellett a különböző szálak, és oké, a jelen eseményeinél oda lehet rakni összekötő kapocsnak a néha kifejezetten képregényes gonoszként működű diaz-t (lángszóró? tényleg?), de nem érezni azt, hogy igazán össze akarnák fűzni az egészet... oliver továbbra is kihívásokkal küzd a börtönben, miközben a számomra valamiért nagyon gyanús sidekick-je sugdos a fülébe; felicity folyton súrlódik a szabályokhoz és a törvény szavához ragaszkodó katona-fiúkkal (élükön ugye az örök kiscserkész diggle-lel); a legjobban talán a kanári-csapat működött nálam, mert badass tud lenni, amikor a csajok kieresztik a hangjukat, plusz eddig csak itt éreztették az írók quentin hiányát... (a jövő-flash-re nem érdemes sok karaktert fordítanom, egy nagy rejtély eddig az a szál, gondolom ki kell várni még pár részt, hogy kiforrja magát...) (×03.20.)

„it doesn’t matter where we were born because we are all the same. the character of a person or alien is not defined by where we are from, but by what we do.”

óh, már most bizsergek az évad fő témájától -szerintem tudjátok már rólam, hogy mennyire érzékenyen érint a kirekesztés témaköre, és most már látható, hogy az írószobában mennyire beleálltak ebbe probléma-halmazba ezúttal. és pontosan tudom előre, hogy mennyire inni fogom supergirl pozitív szavait minden alkalommal, amikor az egyenlőségről és az elfogadásról szónokol, és mennyire gyűlölni fogom a gonoszt, amiért előszedi az összes bullshit toposzt, amit a populista szalon-nácik pufogtatni szoktak, az ’elveszik a munkátokat’-tól a ’meg kell védeni a gyerekeinket ezektől a másoktól’-ig... és jól is játszanak az írók a mai világunkban sistergő bizalmatlansággal és lappangó gyűlölettel, fájdalmas nézni ezt a húsbavágó analógiát... kezdem terhesnek érezni, hogy kara nem mondhatja el magáról az igazat lena-nak, mert oké, hogy ma poénra vették, hogy nem tudott átöltözni a supergirl-ruciba, de hosszútávon fárasztó lesz, ha mindig ilyen trükkökkel kell operálnak majd... nia-ról az első benyomásom is pozitív volt a nyitányban, de most még közelebb került a szívemhez, ahogy beavatta james-t a transzszexualitásának titkába, és főleg azzal, ahogy bátran kiállt a marcona pizza-készítők elé -mert nagyszerűen reprezentálja, hogy mennyire meg tudja erősíteni valakinek a jellemét, ha egész életében harcolnia kell azért, hogy elfogadják őt a saját valójában. (×03.19.)

„bar, all the information this girl has on you comes from that museum. there’re literally statues of you on pedestals. how do you think she wants to impress her hero?”

családi kötelék ide-vagy-oda, nora-nak ugyanúgy végig kell járnia a side-kick lépcsőfokokat, mint a korábbi kölyök-flash-nek, meg kell tanulnia az ereje határait, hogy (kacsint) milyen nagy felelősséggel jár a képessége. és működik is a csaj, jól határozzák őt meg a szülein keresztül, a mosolya is aranyos, maximum akkor tikkel egy kicsit a szemem, amikor erőltetetten akarják ultramodern tinivé tenni... az évad-gonosz kiosztotta az első pofonokat barry-éknek, mert hogy máshogy kéne bemutatkoznia, ha nem egy kis keménykedéssel, de még jól kavarják körülötte a rejtélyeket, és remélem, hogy a sok vígjáték-szerep után komolyan tudom majd venni chris klein-t itt... cisco szívfájdalma volt ma a komikus oldás fő fegyvere, bármennyire is hangozzék ez oximoronként, de azért a nagy vidámkodásba csöppentettek egy kis drámát is a végére. igaz, nem elsősorban cisco-val, hanem inkább caitlin-nel... két rész, és élvezem az évadot -jó az irány...? (×03.18.)

„woodstock is beautiful.”

kicsit tartottam attól, hogy a démonok premier plánba kerülésével túl sokat fog sötétedni a sorozat tónusa, mert elfelejtettem, hogy a legends írószobájában képesek őrülten fun módon tálalni a legkomolyabb komolyságokat is. meg az is elsuhant mellettem, hogy nem csak démonokról szólt a baljós előrejelzés tavaly év végén, hanem mindenféle mágikus lényről -például egy cukin vérengző egyszarvúról, ami hallucinogén csillámgélt spiccel magából... igen, a legends még mindig a régi, lazán tolják a biciklit a falig, teljes erőből... az írókat ezúttal a hatvanas évek szelleme szállta meg, egy kis beatle-mánia után vigyorogva hempergőztek meg a make love, not war szellemiségében, tökéletesen elkapva a woodstock-érzést (lásd a boldog hippiket, a fellépő ikonokat és a ’white rabbit’ című jefferson airplane dalt, ami a pszichedélia esszenciája)... de azért ne felejtsük, hogy a sorozatra nem csak a röhögős idétlenkedés jellemző, hanem az is, hogy komoly hangsúlyt fektetnek az érzelmekre is, amik miatt igazán hozzánk tudott nőni a show, és ezért most akarjuk, hogy működjön a hosszútávú kapcsolat a szöszik között, szeretnénk hogy ray megtalálja a boldogságát, szurkolunk nate-nek, hogy rendbe-rakja a családi kapcsolatát, és megszakad a szívünk zari-ért, amiért szétfeszíti őt a tudat, hogy nem tehet semmit azért, hogy ne hulljon szét a családja... abból is látszik, hogy mennyire a szívemhez nőt a sorozat, hogy máris felkavartam a cw-s vetítési rendet, csak hogy minél hamarabb láthassam ezt a szezon-kezdést. (×03.17.)

„do you know what it feels like not being able to protect your family?”

nem is tudom, hogy mit vártam a börtönös felállástól -de biztos, hogy az egyik opcióm ez volt, a ’minden börtön-klisé-valaha’, ahol oliver-be próbálnak mindennap belekötni a dühös elítéltek, ahol az őrök gondosan félrenéznek, ha a rabok bántják egymást, ahol az embernek mindig a háta mögé is kell néznie a zuhanyzóban... és persze oké, hogy örültünk annak, hogy egy csapat régi ismerős is ott pihenget ugyanabban a blokkban, ahol hősünk is (hello michael jai white! hello vinnie jones!), és igazából az is átjött, ahogy oliver aggódik a szeretteiért, de azért túl sok meglepetést nem okozott ez a történet-szál... a régi arrow-csapat eléggé sokfelé van fizikailag és mentálisan is, többen is előreléptek a munkahelyi ranglétrán, viszont egy újabb íjásznak kellett felbukkannia, hogy kicsit összébb rántsa őket (plusz emeljük ki, hogy felicity badass-ebb lett a szőke tincseivel és a piszkavasával)... a flashback-ek ideiglenes pihentetése után most visszatért a kiegészítő mellékszál, egy kellemes csavarral feldobva a kifakított képeket (btw, tudom, hogy a sorozat imidzséhez hozzátartozik, hogy tárgyak közelíjével vágnak át a rendezők az újabb helyszínekre, de itt már túlzottan fura volt a sok közeli zoom...) (×03.14.)

„this was a hate crime, no doubt about it.”

alex danvers utálja a változásokat, pedig (ahogy egy sorozatban illik), folyton változik körülötte minden, a szereplők és a szituációk egyaránt. ő is például (új hajjal) főnökként rúgja már szét a seggeket... kara-val elsőre úgy tűnik, hogy minden oké, aztán persze elkezdenek rá omlani a problémák, hogy elhalványuljon az állandó optimizmusa, az a hamis képe, hogy a földön mindenki kedves és szeretettel-teljes lett hirtelen... azért sem lenne ez egy valós kép, mivel láthatóan az évadot analógiaként akarják használni az írók a mai amerikára, ahol egyfelől nagy előrelépések történtek a különböző emberek elfogadásában, ugyanakkor ott az a masszív csoport is, aki senki más nem tud elviselni, csak azt aki pontosan ugyanannyira fehér és felsőbbrendűnek gondolja magát, mint amilyenek ők maguk -persze a sorozatban a különbözőséget elsősorban az űrlények jelentik, de mindenki érti, hogy ők itt az a kisebbség, akikre lehet mutogatni, és rávetíteni az összes frusztrációt... sam witwer még csak a hangját adta az új gonoszhoz, de már ez is nagy fegyvertény, mert ő pont ebben a legjobb, rhona mitra viszont már az arcával is hozzájárult a gonoszkodáshoz -aki viszont az újoncok közül a legszimpatikusabb volt, az a catco-s kis-kara hasonmás, nia nal (azaz a kvázi újonc nicole maines). és remélem, hogy az ő szerepeltetése azt is jelenti, hogy végre újra több időt fogunk tölteni a szerkesztőségben... (jaj, és majdnem kihagytam tiya sircar-t, akiért a starwars-os szívem már évek óta dobog!) (×03.13.)

„we have a kid who defied the laws of physics to hang out with her parents. i mean, that’s pretty schway.”

ott lopakodott nora, allen-ék nagyra nőtt gyermeke már az előző évadban is, de most töltötte csak be igazán a képernyőt, feldobva kicsit a show-t -bár nekem túl... hogy is mondjam, bohókás volt, igen, talán ez a jó szó rá. persze hozott magával egy adag drámát is, amin lehet rágódni, meg persze egy rakás utalást a jövőre nézve... egyébként egész szórakoztató kezdést pakoltak össze az írószobában idénre, volt kis bohóckodás barry ruháival (az új álltartó nélküli verzió elég szokatlan), volt egy elviselhető running joke cisco másnaposságával, és nem csak nora-val rúgtuk be az átívelős szálakat, de már egyértelmű, hogy killer frost-ot sem feledtük el idénre, sőt, már az évad-gonosz is letette a névjegyét az asztalra... és könyörgöm, be ne avassátok ralph-ot a nagy rejtélyekbe, hadd jöjjön csak rá mindenre magától, az úgy sokkal szórakoztatóbb... (a képregény mély-nerd-ök ma is élvezkedhettek, leginkább azzal, hogy behozták a flash-gyűrűt a sorozatba...) (×03.12.)

„there is something inside of me. something evil.”

ehh, most megint harcolhatok majd egy sort a félrevezetett emberekkel, akik szerint a ’dc mindig sötétebb, mint a marvel’ -tudjátok, ők azok, akik igazából nincsenek otthon a képregény-világban, fogalmuk sincs arról, hogy mennyire nyomasztó tud lenni egy daredevil kötet olvasása, vagy hogy milyen könnyű szívvel lehet átlebegni egy super sons sztorin. igen, mind a két kiadónál ezernyi hangulat bújik meg a füzetekben, úgyhogy végtelenül unom már, hogy van egy hangoskodó réteg, akik szerint egy dc adaptáció csak ’dark and gritty’ lehet... úgyhogy ők most kedélyesen beleélvezhettek a nadrágjukba (ha már a filmeket elvették tőlük), mert egyből a nyitányban megadták a titánoknak is a tónust, kivonták a színeket a képekből, erőszakba (és fuck-olásba) borították a srácokat. és akkor ebben a borongós detroit-i környezetben higgyük majd el, hogy van egy zöld srác, aki fel tudja venni mindenféle állat alakját...? érdekes páros ült le megírni a script-et, mert akiva goldsman-ről nekem mindig a batman és robin fog eszembe jutni, geoff johns-ról meg tudjuk, hogy a kisujjában van az egész dc univerzum -és lehet hogy pont ezért volt olyan kettős érzetem az epizód nézése közben. mert ahogy láttátok, oldalakat tudok végigmorogni a túlzottan durcás hangvételért, ugyanakkor meg karakter-szinten működött ez a nyitány, mert illett a miliőhöz a srácok útkeresése, az önmagukban való bizonytalanság. mert van, aki nem akar olyan lenni, mint a mentora; van, aki a belső viharaival küszködik; és van, aki a tudatát és az emlékeit keresi. egy csapat identitás-válságban lévő tini. illetve csak lesznek csapat, mert ez bizony még csak nulladik rész volt, még nagyon az ismerkedős fázisban vagyunk. ha tovább-lépünk -mert még nem döntöttem el, hogy ebben a formában kell-e ez nekem, a rejtély-faktor eléggé vonzóvá tette, a karakterek is érdekesek, csak a körítés iránti ellenérzéseimet kéne lehántanom magamról... (×02.27.)

„just like a greek myth, you went down to the underworld, and slayed the three-headed monster, and saved persephone.”

kár, hogy képtelenség lett volna végig bírni a nyitány tempóját, heroikus zene-áradatát, remegő kamera-kezelését és a költségvetését, pedig mókás lett volna egy epizód, amiben végig egy szinten marad a finálé-érzet... de kellett egy kicsit szusszanni az összecsapások között, rendezni a sorokat, és szomorkásan megkezdeni a búcsúzást... a második körben már nem volt nagy falat legyőzni reign-t, ráadásul én kifejezetten nem szerettem az idő-visszaforgatós ötletet, mert semmit nem adott hozzá a nagy egészhez -nem, még feszültséget sem, mert egyértelmű volt, hogy nem fognak három fontos szereplőt egyszerre megölni... viszont legalább ahhoz volt tökük az írószobában, hogy alaposan felborítsák az asztalt a végére, kara körül kábé mindenkinek megváltozott a státusza, és új szerepben próbálhatja ki magát a jövőben -mármint azok, akik fel is fognak tűnni jövőre, és nem ez volt a tényleges búcsújuk... (annyira most nem kívánta a szervezetem a plusz cliffhanger-t, és annak ellenére ráncolom a homlokom, hogy a red son című képregényt eléggé szerettem, amikor olvastam.) (azért az fura, hogy winn kapta a legérzelmesebb búcsút, mon-el meg a legantiklimatikusabbat...) (×02.19.)

erősek voltunk, hősiesen megküzdöttünk vele, és túléltük... mármint arra gondolok persze, hogy több mint fél év után sikerült legyűrnöm a maradék részeket, és elértem ide, a fináléhoz... és nem arról van szó, hogy olyan rossz lett volna az évad, de sokkal kevésbé volt fun nézni, szét is esett a narratívája félúton, és korántsem sikerült annyira bevonzani a kirptoni végítéletes szállal, mint kellett volna. magánéletileg is eléggé döcögtünk, mon-el csak lógott a levegőben végig -mégis azt kell mondanom, hogy olyankor volt a legerősebb az évad, amikor a scifi maszlagot félretéve az érzelmekre helyezték át a hangsúlyt..

„home is not a place, it is living among those who love and honor you.”

kedves ismeretlen, szakmai körökben ’redshirt’-ként ismert ágyútöltelék -ugye tudod, hogy most, hogy elhangzott a neved és kaptál kettő hangosan kimondott mondatot, az azt jelenti, hogy nem fogod megérni az epizód végét? és most biztos tömegek kiáltanak fel, hogy ’hé, miről beszélsz? demos ügynök már ezer éve velünk van!’, és egyébként simán lehet, hogy én nézem felületesen a show-t, de a sorsának megpecsélődése tankönyvi példája volt a redshirt-haláloknak... igazán megérte kara-ék kitérője argo city-be, mert aztán pikkpakk itthon teremtek, amikor úgy hozta a szükség -csak fel kellett használni némi csodakütyüt... visszatérő elem a super-mítoszban, hogy a túlélők kripto-formálni akarják a szerencsétlen földet, de végülis ha majd emiatt jó működik a feszültség a fináléban, akkor nem fogok panaszkodni az újrahasznosítás miatt... mert persze finálé-előkészítő hangulatban telt a mai rész, a gonoszok beindították a nagy terveiket, volt néhány összecsapás, alex orrba-rúghatott egy pár kriptonit -de mindezek ellenére azért túlságosan nem sikerült azt éreznem, hogy mennyire magukkal ragadtak volna az események... viszont a hosszadalmas marsi búcsúnál jól sikerült kikeverni a hangulatot, és még érzelmileg is működött, ezt mindenképp a pozitív oldalra raknám. (×02.19.)

„we are agents of peace.”

szóval még manapság is azt gondolják a rendezők, hogy menő, ha jellegtelen popszámokat pakolnak a háttérbe? ráadásul ettől várják, hogy kialakuljon a nézőkben a megfelelő érzelmi reakció? ez a gondolkozás-mód nem halt ki a kétezres évek végén...? lehet hogy csak azért morgok ilyen általánosan, mert nem aludtam ki magam nem működött az epizód jórésze, már eleve az fura volt, hogy tíz perc alatt letudtuk reign legyőzését és supergirl búcsúját, mintha egy zanzásított finálét láttunk volna három résszel a tényleges finálé előtt, aztán kara és mon-el mászkáltak fehér ruhában a steril környezetben, egy rég látott barátnővel csacsogva (gusztustalan, ha azt írom, hogy az volt a baj, hogy esmé bianco túlságosan fel volt öltözve, mi?)... a földi szál azért még úgy-ahogy működgetett a tanító célzatú alapgondolatával, a pénzéhes fegyver-kalmárral és a fegyverviselés alkotmányos jogának megkérdőjelezésével -mert ultra-pacifistaként azt mondom, hogy néha nem árt meglengetni a mutatóujjunkat az amerikaiak előtt... (jópofa, hogy a régi filmekben ms.teschmacher butácska volt, itt viszont okoska.) (×02.18.)

„what is the point of survival if there's no soul to save?”

kezdetben kal-el volt az utolsó kriptoni. aztán megérkeztek a börtönbe zárt gonoszok. aztán felbukkant az unokatestvére, kara. most már ott tartunk, hogy egy egész város túlélte a bolygó pusztulását... azt hittem, hogy kapnak egy teljes epizódot kara-ék, hogy kalandozzanak az űrben, de ugyanúgy görgettük előre most is a problémákat a földön, mint bármelyik átlagos részben (alex akciózott és közben megkérdőjelezte az identitását, will meg tök logikusan kapcsolódhatott érzelmileg ruby-hoz, hisz' mindketten problémás szülők gyermekei) -és így igazán nem sikerült kiemelni azt sem, hogy mennyire fontos kara-nak az, hogy kriptoniakat talált a világűrben. ráadásul az egyikük az édesanyja... persze van aranyos része a reunion-nak (a virág alatti párbeszédre gondolok), de nem éreztem az a kitörő örömöt, amit ilyenkor illene éreznem... persze a kriptoni vért azért nem tudják letagadni az elzárt városban sem, van aki még így vegetálva is a hatalomra, a világuralomra tör... (azért egy pillanatra megijedtem, hogy a szokásos scifi kliséhez fordulnak a vizuális osztályon, és hőseink a fél epizódot a vancouver melletti erdőben töltik...) (hé, alex mikor lett ilyen szuperhős? lehetetlen ugrásokkal operált az üldözéses jelenetben...) (×02.14.)

„friends that don’t scheme behind my back or lie.”

most már hetek óta zavarja a szemem, úgyhogy muszáj kibeszélnem magamból -mi van kara hajával? olyan furán szőkébb a halántékánál egy tincs, nem...? bár kara-t írok, de feltűnő, hogy mostanában inkább a szemüveg-nélküli változatot láthatjuk, még ha pont most az egyik központi eleme is volt az epizódnak a kettős identitás kérdése, valamint az álca kényszerű fenntartása -akár hazugságok árán is. jimmy olsen-nél is felmerült az identitás elrejtésének kérdése (egy szerencsétlen lövés következményeként), és sikerült nála egy érdekes aspektussal színesíteni ezt -ugyanis végre kihasználják a bőrszín-váltását, és egy kellően drámai sztorit kanyarintottak neki a múltjába, hogy érezhessük, hogy igenis kemény dolog színesbőrűnek lenni amerikában... ha már a világpusztítót félre kellett rakni kicsit (mert a fináléig azért unalmas lett volna folyton összecsapni vele), ezért előásták a közelmúltból a szektás szálat, és megtették őket heti-gonosznak... örülök, hogy ruby-val dűlőre jutnak a végén, tényleg aranyos volt, ahogy az öreg marsival kihúzták egymást a depresszióból... (ööö, mi a fenét jelent az a banarang kifejezés, amit kara-ék annyira menővé akarnak tenni...?) (×02.13.)

„when we bury things they come at you even harder.”

jobban működött nálam ez az epizód, mint a múltheti, valószínűleg azért, mert a leghatékonyabb módszerükkel közelítették meg az írók a mai eseményeket: érzelmekkel átitatva... és persze vannak érzelmek, amikre kevésbé reagálok jól, például supergirl fortyogását nem nagyon értem lena irányába, az elmúlt években nem emlékszem, hogy ennyire heves reakciókat váltott volna ki belőle a kriptonit létezése (oké, azóta többször érezhette már a hatását) -és egyébként sem jó nézni, ha megszűnik a bizalom a barátok között... de a gyerek/szülő kapcsolatok jól gördítették előre az epizód érzelmi gócpontjait, j’onn-nak nem könnyű a feledékeny és ingerlékeny édesapjával, sam nevelőanyjának fájdalmasan kellett belátnia a múltbéli hibáit, és ruby és alex között is kvázi családi kötelék alakult ki az elmúlt időszakban (szegény kislánnyal eléggé kijutott a rosszból mostanság, lex luthor spooky kastélyában kell hogy meghúzza magát)... persze mindezek az érzelmek újabb összecsapások közé lettek beékelve, hogy az akcióra vágyó vérünk is ki legyen elégítve... (mintha nem gondolták volna át ezt a légió-szálat az elején, most magyarázkodtak, hogy a többieket miért nem ébresztették fel, plusz erőltetetten hátra kellett hagyni mon-el-t is, mert őt shippelik a nézők kara-val...) (×02.12.)

„we fight fantasy with sci-fi.”

elkezdtem igencsak kellemetlenül érezni magam, hogy fél éve nem sikerült masnit kötnöm az évadra, úgyhogy elhatároztam, hogy valahogy belepréselem a naptáramba ezt a pár részt már -aztán döntök majd a folytatás felől... nem volt túl nehéz felvenni a fonalat ennyi idő múltán sem, igaz, még most sem éreztem azt, hogy igazán be tudnának vonzani a gonosz kriptoni lelkek sztorijával -amit ráadásul elég olcsó körítéssel kapunk meg, csak egy stúdió kellett meg némi mű-köd a fejben lezajlott összecsapásokhoz... nem is tudom, hogy kikre utalhatott a cím, mert mindkét oldalon három nő állt ki -hogy aztán a gonoszokat leredukálják egyre -hát ezért nem nagyon volt értelme sam mellé behozni a többieket... kicsit erőltetettnek érzem, hogy lena-ra ennyire rászálltak azért, mert nem kürtölte világgá, hogy próbálta rendbe hozni sam-et, de legalább a végére kaptunk egy megnyugtató kódát: james-el a teljes őszinteség útjára léptek... az apróbb kapcsolat-és-karakter-pillanatokban a legerősebb még mindig a show, tök cuki volt az is például, amikor winn átadta alex-nek az új harci felszerelését... (×01.30.)

„limb or lass, mr.mackenzie?”

(belenéz a szíve mélyére) nem, még nem múlt el a múlt heti érzés, még mindig utálom az ottani erőszakolós jelenetet. ráadásul ezt még most tetézték az írószobában azzal, hogy először is nagy titkot csináltak belőle, ami brianna-t belülről rágja, aztán meg egy (nekem legtöbbször szem-tikkelést okozó) terhes-vonalat faragtak belőle... és bizony még akkor is nehezen bocsátok, ha az erőszak következményeképp azért szép érzelmes jelenet is kijutott nekünk (szenvedő) nézőknek (köszönhetően a korábban jól felépített anya/lánya kapcsolatnak)... de még igazán a mai nagy pillanatok fénye sem tudta teljesen elűzni az árnyakat -mert hálistennek volt azért fény is, nem kellett várni az évad végéig a nagy találkozásokra, és annak is örültem, hogy az érzelmes ölelkezéseket azért kicsit oldották azzal, hogy jamie-re vizelés közben tört rá a kedves lánya... azt is előre lehetett tudni, hogy hiába rejtegeti a gyűrűt bree, az anyja idővel meg fogja találni, és összerakja a sötét képet, azt meg már az előző rész eleje óta nyilvánvaló (szerintem mindenkinek), hogy a folyton kétségbeesett tekintetű szolgálólány bajt hoz a szerelmesek fejére... (a címadó méhek lakhelyénél nem is a kissé didaktikus párbeszéd működött igazán, hanem a szemünk előtt formálódó apa/lánya kapcsolat (valamint sam heughan erőteljes játéka.)) (##12.30.)

„come back tomorrow and i will tell you and your christian friends what you must pay.”

jól elfáradhatott a dobosok keze a mai zenei anyag felvétele közben, mert nem pihenhettek egy pillanatra sem. de ezzel az apró trükkel minket nézőket is felpörgettek már az elejétől kezdve a nagy eseményre... sokféle csatát láthattunk már a show-ban, ez a mai a hangulatával tűnt ki a többi közül, a tüzes háttér szemkápráztató hátteret szolgáltatott, alfréd király monológjánál meg úgy fokozták a drámai hatást, hogy végig csak közeliket láthattunk a véres arcáról és a könnybe forduló szeméről (kicsit bizonytalanságban tartva minket, hogy talán ő is megsérülhetett a csata őrült forgatagában). maga az összecsapás már a megszokott ’zaklatott’ módon volt felvéve és vágva, még az átláthatóság határának a jó oldalán maradva -kellő mennyiségben adagolva a sarat és a vért... talán a felkavaró álom-jelenet előre-vetítette a drámai halált, de azért némiképp meglepő is volt az, hogy most kellett búcsúznunk ettől a személytől... most floki-ék megpróbáltatásai teljesen kimaradtak, így kattegat vette át annak a szálnak a szerepét, azaz függelékként lógtak a wessex-i perceken azok a jelenetek, amik nem igazán adtak hozzá semmi újat az eddigiekhez, maximum csak azt konstatálhattuk, hogy az egyszerű emberek mennyire magukévá tették az ivar-vallást... (##12.27.)

„i’ve been wondering for a while what color your hair is down here.”

kezdjük az idézettel, mert még érlelni akarom magamban a gőzt, hogy később ki tudjon robbanni -szóval miért mindig a vörös-hajúaknál vetődik fel, hogy vajon alul is egyezik-e a testszőrzetük szíve a fejükön lévővel...? na szóval, miért is húztam fel magam ma? mert borzasztóan kezelték brianna szálát... először is, oké, nagy találkozás, de egyből egy összezördüléssel elvették az öröm élét, ami után végig azon paráztam, hogy a szolgálólány mikor küld a szerelmesek után egy regimentnyi verőlegényt, így az intim pillanatokat sem tudtam felhőtlenül élvezni (annak ellenére, hogy sikeresen lekönyörögtem a szép színésznőről a ruhát -szó szerint, skandáltam a monitor felé, hogy ’cicit! cicit ide!’). de nem kellett ide külső beavatkozás, hogy egy pillanat alatt összeomoljon az idill, mivel roger nem csak szerelmes, hanem egy méretes seggfej is, aki talán az ultra-konzervatív gondolkozásmódjának megfelelő korba került végre... oké, láttunk már ilyen ál-drámákat a sorozatban, ezen még túl is lépnék, de minek kellett szegény lányt még egy erőszakba is belekényszeríteni? mert fel kell zaklatni a nézőket? mert meg kell tanítani a karakternek, hogy itt a tizennyolcadik század vadvidékén bármilyen borzalom megtörténhet? vagy csak az írószobában perverz módon vonzódnak az ilyen fordulatokhoz? ehh, fuck... (ja igen, fraiser-ek is az epizódban voltak, kicsit hősködtek, no meg megismerkedtek george washington-nal is.) (##12.24.)

„i had given up hope i’d ever look upon a child of jamie’s, and now... here ye are, standing right in front of me.”

sok sorozatba csak haloványan tudnak kísérteni a múlt árnyai, itt az outlander-ben viszont sokkal konkrétabban meg tudnak jelenni -akár a fizikai valójukban is (de ez nem akadályozza meg az írókat abban, hogy a hagyományosabb flashback-jelenetekben is fájdítsák a szívünk egy rég látott arccal)... mert ez egy kicsi világ, ahol a múltba visszatérők könnyen ismerősökbe botlanak, de így lesz igazán érdekes az útjuk az új világba a szeretteikhez... merthogy claire és jamie ezúttal tényleg kiülték az epizódot, hogy az ifjabb generáció kiteljesedhessen -és nem is nagyon szeretnék tiltakozni azért, hogy a sophie skelton által életre keltett brianná-t kellett néznem egy órán át (roger-nek viszont kár volt megborotválkoznia)... az első véletlen találkozásnál azt gondoltam, hogy át akarják billenteni a szívünk küszöbén laoghaire-t, aki annyi bajt okozott már fraiser-éknek, de végül csak előtört belőle a sértett szörnyű nőszemély, akinek ismertük eddig is... lallybroch-ban szerencsére a szokásos szeretet áradt, bár nagyon hiányoltam jenny-t, hogy ő is beköszönjön... azt tudhattuk előre, hogy roger-nek elfogyott a szerencséje, amikor a véletlen találkozás ruletten stephen bonnet-et nyerte meg, aki aztán végig hozta a már megszokott borzasztó formáját... (egyszer már elköszöntünk frank-től, így nem volt tisztességes azt mutatni, hogy mennyire szerette a lányát, és hogy mennyire meggyötörték azok a bizonyos utolsó napok...) (##12.21.)

„we are all going into the dark.”

nehéz úgy újat mondani hétről-hétre, hogy a komolyabb előrébb-haladások helyett csak azt látjuk, hogy michael hirst újabb fahasábokat rak a tűzbe, hogy még erősebben fortyogjon az üstben lévő főzete... oké, ma meghalt egy szereplő, aki a kezdetektől velünk volt -és nem az, akire utalgattak nekünk még múlt héten... apropó, nem is értem, hogy miként veszi be a nép ivar azon hazugságát, hogy az igazi lagetha-t véreztették ki az orruk előtt, amikor elvileg ismerik az eredeti nőszemélyt, ráadásul ehhez a bűnbakhoz nagyon kellett hunyorogni, hogy felfedezzük a hasonlóságokat... wessex-ben talán lehetett reménykedni egy komolyabb változásban, de alfred ellenségeinek köre még ahhoz is töketlen, hogy egy valódi veszélyt jelentő lázadást levezényeljen (viszont a hajviseletek komoly változáson estek át a mai részben!)... talán még izlandon történt a legkomolyabb fordulat, mert floki a sok busongás után most erőteljes határozottságot mutatott, és megtette, amit már időtlen-időkkel ezelőtt meg kellett volna tennie -azt mondta a megbékélésre képtelen családnak, hogy hagyják el a területet... (##12.21.)

„in life, sometimes you got to eat a whole lot of shit.”

ejj-ejj, belengetni itt az elején, hogy valami drámai fog történni később -stresszesen nem szórakoznak ám olyan jól a nézők, mint kellene nekik... de lehet hogy csak az volt a baj, hogy palladino-éknak nehezen megy a finálé-írás, tavaly sem voltam elégedett a hangulattal, és most is visszavettek a vibrálásból... pedig voltak itt pozitív dolgok, bár azok inkább a jövőbe mutattak, a jelenben midge kicsit megfáradt a szakmája visszásságaitól (nem lehet női dolgokról beszélni a színpadon? a szülésről sem? menjen már a picsába az összes soviniszta dinoszaurusz!), később viszont rájött arra is, hogy ezért a nehéz kenyérkeresetért mennyi mindent kell feladnia (még lenny bruce is szomorkás hangulatban lógatta az orrát ma végig, és ebből a negatív hullámból jócskán ragasztott át a kedves kolléganőjére is)... ráadásul joel is visszakanyarodott a régi önmagához, és végig-seggfejkedte az egész epizódot... ezek után tényleg azon fogok gondolkozni, hogy miért nem akarnak nekünk vibráló és felvillanyozó finálékat adni, amit kis üvegbe zárhatnánk, hogy a következő premierig őrizgessük a szívünkben... (nagyon furának tűnt az a szülőszobai megoldás, hogy az újszülött egy fiókban feküdt, amiben át lehetett húzni a túlsó helyiségből...) (hüh, de fura volt midge szőkén a flashback-jelenetben...) (##12.20.)

nagyon szeretem midge maisel-t, ahogy vibrál és sugároz, de úgy tűnik, hogy nálam az évadok fokmérője joel maisel marad... mert tavaly ő volt a szememben a kerékkötő, aki miatt nem tudtam felhőtlenül élvezni a sorozatot, idén viszont sokkal jobbnak éreztem azt a helyet, amit találtak neki az évad dramaturgiájában, így már nem is nagyon tudnék belekötni ebbe a tíz epizódba... és nem csak joel-t pozicionálták át egy kicsit, de más fény eshetett weissman-ékra is (főleg az első epizódokban)... az is jót tett az évadnak, hogy kimozdultunk new york-ból, mert az új helyszínek változatos hangulati elemekkel egészítették ki a polgári lakások és a füstös kis lebujok miliőjét... az nem volt kérdés, hogy midge továbbra is a szívem közepén fog csücsülni (rachel brosnahan-nal egyetemben), elkísérném a világ végére is, csak hogy egy kis időt tölthessek vele, hogy felpezsdítsen, hogy megnevettessen.

„oh, arthritis!”

örülök, hogy jane lynch-et casting-olták annak idején a borzasztó konkurencia szerepére, mert most megláttam őt, és egyből beugrott a teljes sztori-szála tavalyról, nem kellett kaparnom az agyamban, hogy mire is kéne emlékeznem... de azért is jó, hogy láthatjuk őt itt vendégként, mert nem csak harsánykodnia kellett ma sem, hanem megmutatnia, hogy a karaktere mennyire alávaló teremtmény, aki képtelen bármilyen együttérzést mutatni a betegekkel szemben... persze a kis gonoszkodásai miatt is kellett ő most, amikkel viszont csak azt érte el, hogy midge zárta a tévés közvetítést -és szétszedte a házat. és olyan jó látni, amikor szeretik őt az emberek, legyen az egy kis klub, vagy az országos televízió platformja. viszont a nagy nyilvánosság azért fontos, mert így könnyebben fogadják majd el a hozzá közel állók is azt, amit csinál... a tévés dolgokon túl eléggé az apák epizódja volt ez, abe-nek volt egy komolyabb összeomlása a sok stressz miatt (sose engedj egy professzort egy sajt-szeletelő közelébe!), de idősebb maisel is meglepően komoly volt, amikor a munkába temetkező fiával váltott pár kedves szót... (##12.19.)

„i think eisenhower’s penis is a slam dunk wherever you put it.”

mindenki titkon remélte, hogy midge első turnéja hatalmas siker lesz, de persze abban mi lenne a kihívás -gondolták az írószobában... úgyhogy kaptunk egy kisiklott vonatot, és nekünk végig kellett néznünk a baleset összes borzasztó részletét... de a legjobb az egészben az volt, hogy hősnőnk a felé áradó árvíz ellenére a felszínen tudott maradni, és akkor is tudott vicceseket mondani, amikor sírni támadt volna kedve a budoárja, a mosdatlansága, a kialvatlansága vagy a motel-szobája gusztustalansága miatt -mert ezeket a mini-drámákat mindig nagyszerűen bele tudta építeni a mondandójába... suzie-val megedzette őket ez a trip, ha ilyen összezördüléseket kibír a kapcsolatuk, akkor át fognak vészelni mindent... és (talán) az sem bántam, hogy a viharfelhőkkel sikeresen megküzdő csajok csak a legvégső elkeseredésükben kértek segítséget egy férfitól -leginkább azért nem, mert joel végre igazi férfinak mutatta magát... (öhm, egy strokes szám szól egy ötvenes években játszódó sorozat vége-főcíme alatt? ráadásul egész jól passzol is oda...?) (##12.19.)

„trust me, i know how to handle drunk, handsy guys. there’s no part of this body that hasn’t been groped or poked or pinched or patted.”

annyira imádom, hogy midge mindenkiből a legjobbat hozza ki -kivéve a saját családját... először azt gondoltam, hogy az írógárda a sznobságon akar kacagni egyet, ahogy a felhőben járó művészet-pártolókat mutatták sorban, de hősnőnk lelke már ebben a közegben is szépen előjött, ahogy megtalálta a kiállító-terem legszerényebb művészét. de a legelszálltabb (és legiszákosabb) arcból is kihozta a legjobb énjét -és igazából csak annyit kell tennie ehhez, hogy odafigyel másokra (rufus sewell úgy tűnik, hogy mindenféle figurára tökéletesen alkalmas, most is nagyszerű volt ebben a kis vendégszerepben)... eltelt egy év, újra éheznek a zsidó családok a yom kippur miatt, és én egy kicsit bánkódok, hogy most jött el az ideje annak, hogy midge bevallja a teljes családnak a nagy titkát, mert az éhségtől nem tudott senki igazán megfelelően reagálni rá, klasszikus kabarés fogásokkal folyton megzavarták a nagy bejelentést... (ühüm, joel maisel mindennap más nővel randizhat, de a felesége csak ne találkozgasson senkivel, mi...?) (hű, suzy családja sem egyszerű eset...) (##12.19.)