soroló

„just like a greek myth, you went down to the underworld, and slayed the three-headed monster, and saved persephone.”

kár, hogy képtelenség lett volna végig bírni a nyitány tempóját, heroikus zene-áradatát, remegő kamera-kezelését és a költségvetését, pedig mókás lett volna egy epizód, amiben végig egy szinten marad a finálé-érzet... de kellett egy kicsit szusszanni az összecsapások között, rendezni a sorokat, és szomorkásan megkezdeni a búcsúzást... a második körben már nem volt nagy falat legyőzni reign-t, ráadásul én kifejezetten nem szerettem az idő-visszaforgatós ötletet, mert semmit nem adott hozzá a nagy egészhez -nem, még feszültséget sem, mert egyértelmű volt, hogy nem fognak három fontos szereplőt egyszerre megölni... viszont legalább ahhoz volt tökük az írószobában, hogy alaposan felborítsák az asztalt a végére, kara körül kábé mindenkinek megváltozott a státusza, és új szerepben próbálhatja ki magát a jövőben -mármint azok, akik fel is fognak tűnni jövőre, és nem ez volt a tényleges búcsújuk... (annyira most nem kívánta a szervezetem a plusz cliffhanger-t, és annak ellenére ráncolom a homlokom, hogy a red son című képregényt eléggé szerettem, amikor olvastam.) (azért az fura, hogy winn kapta a legérzelmesebb búcsút, mon-el meg a legantiklimatikusabbat...) (×02.19.)

erősek voltunk, hősiesen megküzdöttünk vele, és túléltük... mármint arra gondolok persze, hogy több mint fél év után sikerült legyűrnöm a maradék részeket, és elértem ide, a fináléhoz... és nem arról van szó, hogy olyan rossz lett volna az évad, de sokkal kevésbé volt fun nézni, szét is esett a narratívája félúton, és korántsem sikerült annyira bevonzani a kirptoni végítéletes szállal, mint kellett volna. magánéletileg is eléggé döcögtünk, mon-el csak lógott a levegőben végig -mégis azt kell mondanom, hogy olyankor volt a legerősebb az évad, amikor a scifi maszlagot félretéve az érzelmekre helyezték át a hangsúlyt..

„home is not a place, it is living among those who love and honor you.”

kedves ismeretlen, szakmai körökben ’redshirt’-ként ismert ágyútöltelék -ugye tudod, hogy most, hogy elhangzott a neved és kaptál kettő hangosan kimondott mondatot, az azt jelenti, hogy nem fogod megérni az epizód végét? és most biztos tömegek kiáltanak fel, hogy ’hé, miről beszélsz? demos ügynök már ezer éve velünk van!’, és egyébként simán lehet, hogy én nézem felületesen a show-t, de a sorsának megpecsélődése tankönyvi példája volt a redshirt-haláloknak... igazán megérte kara-ék kitérője argo city-be, mert aztán pikkpakk itthon teremtek, amikor úgy hozta a szükség -csak fel kellett használni némi csodakütyüt... visszatérő elem a super-mítoszban, hogy a túlélők kripto-formálni akarják a szerencsétlen földet, de végülis ha majd emiatt jó működik a feszültség a fináléban, akkor nem fogok panaszkodni az újrahasznosítás miatt... mert persze finálé-előkészítő hangulatban telt a mai rész, a gonoszok beindították a nagy terveiket, volt néhány összecsapás, alex orrba-rúghatott egy pár kriptonit -de mindezek ellenére azért túlságosan nem sikerült azt éreznem, hogy mennyire magukkal ragadtak volna az események... viszont a hosszadalmas marsi búcsúnál jól sikerült kikeverni a hangulatot, és még érzelmileg is működött, ezt mindenképp a pozitív oldalra raknám. (×02.19.)

„we are agents of peace.”

szóval még manapság is azt gondolják a rendezők, hogy menő, ha jellegtelen popszámokat pakolnak a háttérbe? ráadásul ettől várják, hogy kialakuljon a nézőkben a megfelelő érzelmi reakció? ez a gondolkozás-mód nem halt ki a kétezres évek végén...? lehet hogy csak azért morgok ilyen általánosan, mert nem aludtam ki magam nem működött az epizód jórésze, már eleve az fura volt, hogy tíz perc alatt letudtuk reign legyőzését és supergirl búcsúját, mintha egy zanzásított finálét láttunk volna három résszel a tényleges finálé előtt, aztán kara és mon-el mászkáltak fehér ruhában a steril környezetben, egy rég látott barátnővel csacsogva (gusztustalan, ha azt írom, hogy az volt a baj, hogy esmé bianco túlságosan fel volt öltözve, mi?)... a földi szál azért még úgy-ahogy működgetett a tanító célzatú alapgondolatával, a pénzéhes fegyver-kalmárral és a fegyverviselés alkotmányos jogának megkérdőjelezésével -mert ultra-pacifistaként azt mondom, hogy néha nem árt meglengetni a mutatóujjunkat az amerikaiak előtt... (jópofa, hogy a régi filmekben ms.teschmacher butácska volt, itt viszont okoska.) (×02.18.)

„what is the point of survival if there's no soul to save?”

kezdetben kal-el volt az utolsó kriptoni. aztán megérkeztek a börtönbe zárt gonoszok. aztán felbukkant az unokatestvére, kara. most már ott tartunk, hogy egy egész város túlélte a bolygó pusztulását... azt hittem, hogy kapnak egy teljes epizódot kara-ék, hogy kalandozzanak az űrben, de ugyanúgy görgettük előre most is a problémákat a földön, mint bármelyik átlagos részben (alex akciózott és közben megkérdőjelezte az identitását, will meg tök logikusan kapcsolódhatott érzelmileg ruby-hoz, hisz' mindketten problémás szülők gyermekei) -és így igazán nem sikerült kiemelni azt sem, hogy mennyire fontos kara-nak az, hogy kriptoniakat talált a világűrben. ráadásul az egyikük az édesanyja... persze van aranyos része a reunion-nak (a virág alatti párbeszédre gondolok), de nem éreztem az a kitörő örömöt, amit ilyenkor illene éreznem... persze a kriptoni vért azért nem tudják letagadni az elzárt városban sem, van aki még így vegetálva is a hatalomra, a világuralomra tör... (azért egy pillanatra megijedtem, hogy a szokásos scifi kliséhez fordulnak a vizuális osztályon, és hőseink a fél epizódot a vancouver melletti erdőben töltik...) (hé, alex mikor lett ilyen szuperhős? lehetetlen ugrásokkal operált az üldözéses jelenetben...) (×02.14.)

„friends that don’t scheme behind my back or lie.”

most már hetek óta zavarja a szemem, úgyhogy muszáj kibeszélnem magamból -mi van kara hajával? olyan furán szőkébb a halántékánál egy tincs, nem...? bár kara-t írok, de feltűnő, hogy mostanában inkább a szemüveg-nélküli változatot láthatjuk, még ha pont most az egyik központi eleme is volt az epizódnak a kettős identitás kérdése, valamint az álca kényszerű fenntartása -akár hazugságok árán is. jimmy olsen-nél is felmerült az identitás elrejtésének kérdése (egy szerencsétlen lövés következményeként), és sikerült nála egy érdekes aspektussal színesíteni ezt -ugyanis végre kihasználják a bőrszín-váltását, és egy kellően drámai sztorit kanyarintottak neki a múltjába, hogy érezhessük, hogy igenis kemény dolog színesbőrűnek lenni amerikában... ha már a világpusztítót félre kellett rakni kicsit (mert a fináléig azért unalmas lett volna folyton összecsapni vele), ezért előásták a közelmúltból a szektás szálat, és megtették őket heti-gonosznak... örülök, hogy ruby-val dűlőre jutnak a végén, tényleg aranyos volt, ahogy az öreg marsival kihúzták egymást a depresszióból... (ööö, mi a fenét jelent az a banarang kifejezés, amit kara-ék annyira menővé akarnak tenni...?) (×02.13.)

„when we bury things they come at you even harder.”

jobban működött nálam ez az epizód, mint a múltheti, valószínűleg azért, mert a leghatékonyabb módszerükkel közelítették meg az írók a mai eseményeket: érzelmekkel átitatva... és persze vannak érzelmek, amikre kevésbé reagálok jól, például supergirl fortyogását nem nagyon értem lena irányába, az elmúlt években nem emlékszem, hogy ennyire heves reakciókat váltott volna ki belőle a kriptonit létezése (oké, azóta többször érezhette már a hatását) -és egyébként sem jó nézni, ha megszűnik a bizalom a barátok között... de a gyerek/szülő kapcsolatok jól gördítették előre az epizód érzelmi gócpontjait, j’onn-nak nem könnyű a feledékeny és ingerlékeny édesapjával, sam nevelőanyjának fájdalmasan kellett belátnia a múltbéli hibáit, és ruby és alex között is kvázi családi kötelék alakult ki az elmúlt időszakban (szegény kislánnyal eléggé kijutott a rosszból mostanság, lex luthor spooky kastélyában kell hogy meghúzza magát)... persze mindezek az érzelmek újabb összecsapások közé lettek beékelve, hogy az akcióra vágyó vérünk is ki legyen elégítve... (mintha nem gondolták volna át ezt a légió-szálat az elején, most magyarázkodtak, hogy a többieket miért nem ébresztették fel, plusz erőltetetten hátra kellett hagyni mon-el-t is, mert őt shippelik a nézők kara-val...) (×02.12.)

„we fight fantasy with sci-fi.”

elkezdtem igencsak kellemetlenül érezni magam, hogy fél éve nem sikerült masnit kötnöm az évadra, úgyhogy elhatároztam, hogy valahogy belepréselem a naptáramba ezt a pár részt már -aztán döntök majd a folytatás felől... nem volt túl nehéz felvenni a fonalat ennyi idő múltán sem, igaz, még most sem éreztem azt, hogy igazán be tudnának vonzani a gonosz kriptoni lelkek sztorijával -amit ráadásul elég olcsó körítéssel kapunk meg, csak egy stúdió kellett meg némi mű-köd a fejben lezajlott összecsapásokhoz... nem is tudom, hogy kikre utalhatott a cím, mert mindkét oldalon három nő állt ki -hogy aztán a gonoszokat leredukálják egyre -hát ezért nem nagyon volt értelme sam mellé behozni a többieket... kicsit erőltetettnek érzem, hogy lena-ra ennyire rászálltak azért, mert nem kürtölte világgá, hogy próbálta rendbe hozni sam-et, de legalább a végére kaptunk egy megnyugtató kódát: james-el a teljes őszinteség útjára léptek... az apróbb kapcsolat-és-karakter-pillanatokban a legerősebb még mindig a show, tök cuki volt az is például, amikor winn átadta alex-nek az új harci felszerelését... (×01.30.)

„just because something’s hard doesn’t mean it’s impossible.”

no, felpörgettük ezerrel a főszálat, igaz, most sem igazán az akciók felől közelítettük a csatát a világpusztítókkal szemben, hanem az érzelmek irányából. és ezzel csupán csak az volt a bajom, hogy hiába kapta meg a dögvész által terjesztett betegséget néhány alap-karakter is, aggódni nem tudtam értük, mert pont miattuk volt egyértelmű, hogy megtalálják majd a gyógymódot (viszont a winn-féle könnyes monológ így is hatott)... hullámzó volt sam küzdelme is a benne élő reign-nel szemben, mert akkor működött igazán, amikor szegény lány a kétségbeesés szélére sodródott (azért a gonosz mindent bevetett a kísértéstől a fenyegetésig)... imra szála is so-so volt, mert a titkolózást meg a felesleges arcoskodást legendásan rosszul bírom -főleg mert író lustaságnak tartom, amikor abból próbálnak feszültséget generálni, hogy valaki eltitkolni valami olyat, amit simán el is mondhatna a többieknek (lásd a mon-el-né durcázása mögötti drámát)... persze még van egy maroknyi rész az évadból, úgyhogy most odáig jutottunk, hogy a gonosz-trió össze tudott állni, hogy még kilátástalanabbnak tűnjön ellenük a küzdelem... (##08.09.)

„ta’ar ka’riq!”

ez már a második rész a visszatérés óta, de még mindig nem engedték, hogy felhőtlen, kicsit butuska, kicsit csajos szuperhősös kalandot élvezzük, mert a múltkori személyes dráma után most megkaptuk a főszálas drámát is -kiegészítve egy adag személyes drámával... de örülök, hogy sam végre ráébredhetett a másik személyiségére (kösz lena, hogy egy hatásos jelenetben eltoltad odáig a barátnődet) -ahogy nekem az még mindig pozitív, hogy van egy évad-gonoszunk, aki az emberi arca miatt szimpatikussá tudott válni, összetett személyiséggé formálva őt, így kiemelve a tucat-gonoszok közül... marsi apu hamar összeomlott, és ennek a deo-n belül lettek komoly következményei (néhány egymásnak kiosztott pofon formájában) -és ez a szál meg azért működött, mert j’onn arcáról le lehetett olvasni az összes fájdalmat... mon-el-lel is rendezni kellett a lelki ügyeket (már megint), igaz kara-nak ehhez egy marsi érzelem-támadás kellett, mert még a szuperhősök sem mondják ki könnyen azt, amit hónapokon át a bögyükben hordoznak... (és bocs mon-el, de a köpenyes ruhádat nem igazán tudtam komolyan venni...) (##08.07.)

„when it comes to your day-to-day, on a scale of one to ten, how big of a pain in the ass are flying monkeys?”

egy jópofa kis karaoke-val próbálták visszacsábítani a nagy szünetről a nézőket a kedves írók, csalinak használva a cukiságot, hogy utána bevegye a gyomruk a komolykodást is... mert apás bajokkal töltöttük meg az epizódot, az idősebb marsinak szembe kell néznie a korosodás rémképeivel, winn-ről meg már eddig is tudtuk, hogy problémás volt a viszonya azzal a börtönviselt őrülttel, aki nemzette őt, de most a síron túlról még szomorúbb történetek kerültek a felszínre. és ebben a drámaiságban nagyszerű partner volt laurie metcalf, aki csak egy kis fanyar akasztófahumorral oldotta a fiával kapcsolatos szomorúságot... eközben azért megdolgoztatták a cgi-csapatot is, a játékkészítő tribute-gonosz mindent elkövetett, hogy kara-éknak lassított-felvételben kelljen harcolnia néhány tüzes játék ellen... (mon-el visszatérése kapcsán épp’ ettől féltem, mint ami most is zajlik, hogy kínos párbeszédeket fognak folytatni kara-val, és hogy nem igazán tudják, hogy mit kezdjenek a másikkal...) (##08.06.)

„you think there actually is good left inside him?”

és lőn, a kiteljesedett bond-gonosz megszületék -aki műholdakkal akarja átvenni az uralmat a bolygó lakossága felett! még jó, hogy christopher nolan is bond-rajongó, mert így nem ciki nekem sem gyorsan átkötni az inception-re, hiszen az epizód összecsapásainak jó része szó szerint fejben dőlt el, keresve a maradék jóságot devoe fejében (az egy más kérdés, hogy milyenek voltak ezek az összecsapások, leginkább a mátrix száz darab smith ügynökös gumiszerű ugrálására emlékeztettek)... de azért kellett némi való-világ-béli hősködés is a végére, ahol ugyanúgy együttes erővel győzték le a veszélyeket a srácok, mint ahogy hangsúlyozták végig az epizódban, hogy az összefogás és a szeretet ereje mindent legyőz... nem is lett volna ez igazi finálé, ha nem itt zajlik le a legújabb flash-csapat-tag megszületése -de legalább lett értelme a végére a terhességnek és az azzal járó gondolat-olvasásnak... meg kellett a baby-shower is, hogy pozitívan fejezzük be az évadot (sőt, előtte még a mindig morgó harry is mosolyokkal és ölelésekkel búcsúzott), és azért kaptunk egy kis felvezetőt a jövő évhez is -mármint azt, amit már egész évben vezetgettek fel egy újabb west-allen-nel... (##07.25.)

ha emlékeztek, az előző évadot nem nagyon szerettem, túlságosan szenvedősre volt véve végig -ezúttal jobban figyeltek az arányokra, több könnyedebb pillanatot tudtak belecsempészni a sorozat szövetébe. de ez nem azt jelenti, hogy azért ne lettek volna jelen markánsan a (továbbra is fárasztóan csűr/csavart) drámák is... örömteli, hogy ezúttal nem egy futkosós fő-ellenféllel kellett felvenni a kesztyűt, ugyanakkor túlgondolták kicsit a thinker karakterét, hogy a végére nagy-tudású gonoszból tucat-gonosszá degradálják le... az új arcok közül ralph digby vált a csapat állandó tagjává, és meglepően jól formálgatták a srácot, ahogy az idegesítő felszín alá egyre több mélységet raktak -azért is szembetűnő volt ez, mert a többiek túlságosan kiforrott személyiségek lettek négy év alatt, nem nagyon érezhető, hogy változni tudnának bármilyen irányba is... összességében elvoltam a sorozattal az elmúlt hetekben, lelkesedni már valószínűleg sosem fogok miatta -és ez az az állapot, amikor az ember idővel továbblép, és otthagyja a középszerbe süllyedt szeretőjét...

„in this life the bravest thing you can be is optimistic.”

lehet hogy devoe egy kimért professzor, komoly elvekkel, azonban képes igen határozott és menő belépőkre is -vagyis a komolyzenés folyosói zúzás egész pofás volt nyitányként... de rátérve az elvekre, mindig jó látni, ha egy gonosznak határozottan megtámogatott ideológiája van a tetteire, mégha azok már rég kisiklottak is a realitás talajáról, de koherensen össze vannak fogva egy vezér-fonallá... a hideg gondolatoknak a szív melengető érzései a legnagyobb ellenségei, továbbra is a szerelemben lesz a kulcs, mint megoldásban... jópofa, hogy az eddig az intellektusa miatt tartott harry most (így bután) az érzelmi oldal vezér-szónokává vált, és még iris-szal is egész jól működnek együtt, mint nyomozó-páros... az érzelmek mellett az összefogásnak is fontos szerepe lesz, csak ahhoz mindenkinek le kell gyűrnie magában a korábbi ballépések miatt felgyülemlett bűntudatot (btw, az összefogásnak már most is tetszetős eredménye volt, mert jól nézett ki a(z újra előrángatott) flash-time-ban elkövetett mentőakció)... (uh, a terhességes poénok már kezdenek a hormonjaimra menni, viszont a killer frost/caitlin kapcsolatot ügyesen csavargatják az idény során végig.) (##07.25.)

„this is my city!”

az akciók rendezésére érezhetően sok figyelem jutott idén a készítők részéről, úgyhogy csak egy jóleső elismerő bólogatás járt a finálé nyitányának is, ahol csodásan úsztatták a kamerát a kevés-vágásos bunyóban... bár a végjátszma már az előző epizód utolsó jelenetéből kikövetkeztethető volt, mégis hatásosan sikerült prezentálni ollie bevallását (főleg ahogy többieket alávágták a szövegnek)... részben quentin sorsa sem volt meglepetés, mert paul blackthorne távozása hamar kikerült a sajtóhoz, viszont a hirtelen lecsapó gyász még így is működött, főleg mert mind a két lance lányt sikerült visszahozni a jelenethez... nálam működött a megbékélős hangulat is, hogy elsimították az évad során keletkezett feszültségeket, egységgé szőtték újra a széthullott arrow-team-et... diaz-ról már nem tudok ilyen szépeket írni, a nagy mastermind a végére egy kétségbeesetten kapálózó, üvöltve parancsokat osztogató thug lett, aki nem izgalmas, az írók mégis úgy gondolták, hogy tudnak vele mit kezdeni a későbbiekben is, úgyhogy kétszer is bevetették nála a lehetetlen túlélés isteni csodáját... (##07.24.)

talán egy halvány remény élt bennem, hogy a tavalyi nagy feltámadás színvonalát sikerül átmenteni idénre is, de elég veterán sorozatozó vagyok, hogy tudjam, hogy ilyesmi nagyon ritkán szokott csak sikerülni a készítőknek... nem mondanám viszont azt sem, hogy rosszul sikerült ez a kör, inkább csak hullámzó volt a minőség (és a nézési kedv). az jól állt ennek az évadnak is, hogy földhözragadt maradt, hogy a gengszter-világ adta a rosszfiúk derékhadát, viszont a mesterségesen generált morgós hangulat nem mindig tudott jól lecsapódni nálam. mert azt gondolták az írószobában, hogy sok drámát csiholnak oliver köré azzal, hogy elidegenítenek tőle mindenkit, megtörik a bizalmat az arrow-team-ben, és ez az attitűd sok felesleges hisztit is szült (elrettentő példaként gondolhatunk az új kanári ámokfutására az évad közepéről). ezenkívül volt pár felesleges kitérőnk is (hiába nagy király deathstroke, ha nem sikerül neki érdekes sztorit írni), és az is meglepő volt, ahogy félúton gonoszt váltottunk, bár kétségtelen, hogy cayden james-ből (és az isteni michael emerson-ból) kipréseltek addigra minden értékelhetőt az írók... viszont bőven akadtak jó karakter-pillanatok is, ráadásul az akciók felvételére is komoly figyelmet fordítottak, hogy minél jobban be tudjanak rántani minket a bunyók közepébe... mondanám azt, hogy belefáradtam már az arrowverse követésébe (minden évben 80 epizód az hatalmas elkötelezettség), de minden év végén elérik, hogy kicsit piszkálják a nyúltagyamat, hogy merre akarnak kanyarodni legközelebb a sztorikkal. és az már most látszik, hogy a jövő kifejezetten érdekes lesz oliver queen számára.

„you cannot wage revolution in white gloves.”

ricardo diaz egy szavatartó ember -ha azt mondja, hogy megbünteti mindazokat, akik közel állnak oliverhez, akkor mindenkire szó szerint össztüzet zúdít (hatásos így a kezdés a nyugodtan töltött estékkel, amiket mindenkinél gépfegyver-ropogás zavar meg)... és megindul az igazi háború, az epizód nagyrészét golyó-záporban töltjük, ami annak ellenére hatásos, hogy a hősök környékén alacsony marad a sérülési ráta. az argus is tevékenyen részt vesz az akciókban, így tök jó látni az összhangot lyla és john között, ahogy együtt, fegyverrel a kézben mutatják meg, hogy milyen erős is az ő házasságuk... kevésbé szerettem, hogy oliver ennyire túlaggódó, bár megértem, hogy félti a szerettei életét egy ilyen szituációban... anatoly nem csak a fent látható lenin-idézettel vette ki a részét a mai epizódból, de jól hozta a kettős ügynököt is, aki szolidan csepegtette az infókat oliver-éknek... (jól szétkapták az arrow-cave-et a rosszfiúk, tehát jövőre új díszlet lesz, és így segítették a forgatáson a régi lebontását...?) (##07.24.)

„i know that at the core of every citizen of this city is... something good.”

a kétségbeesés szüli a legjobb szövetségeseket... meglepő, hogy ennyivel az évad vége előtt ilyen könnyedén vettük a dolgokat, mert hiába a világméretű fenyegetés, végig mosolygásra késztettek minket az alkotók... megdobták tom cavanagh-t pár újabb idétlen alteregóval (a hideg német után jött a francia klisé, meg egy sonnyboy, aki pont úgy beszél, mint michael keaton a szétcsúszott napjain)... és hát ismét beragyogta a tévéképernyőnket katee sackhoff földöntúli mosolya, és akkor is jól működött a karaktere, amikor nem kellett gonoszkodnia, csak egy kissé önző módon, anyagiasan segítenie -és továbbra is nagyon szerethető, ahogy működik a caitlin-nel közös párosuk, a harsány vigyor-gép és a csendes tudós jinjang-jaként... az már látszik, hogy különböző érzelmekkel fogják legyőzni a mindent hidegen túlgondoló embert -például a bizalommal, amit barry az emberekbe vet nap-mint-nap... (hehe, a készítők is tudják, hogy katee-nek nem az akcentus-imitálás a legnagyobb erőssége, úgyhogy ezzel is vicceltek most egy sort.) (##07.23.)

„who is the green arrow?”

szóval a múltkori vertigo-s képzelgésben azért nem volt benne tommy merlyn, mert ide tartogatták a látványos belépőjét, és nagyon bírom, hogy az ilyen halott-feltámadásoknál vadul cikázik az ember agya, hogy mi lehet a megoldás, mivel fogják megmagyarázni ezt az írók. és az a rohadt nagy szerencséjük, hogy mindig elfelejtem, hogy christopher chance is az univerzum része... pedig használhatnák gyakrabban is a srácot, hogy egy kis mission:impossible vibe-ot hozzon a maszkjai lerántásával a show-ba... bár az ügy megoldása így tipikusan tévésorozatos lett, maga a tárgyalás jól működött, mert az idei central city-béli drámához képest nagyobbnak érezte az ember a tétet és a veszélyt (fura egyébként, hogy ennyire nem beszéltek össze az írószobák, és egy szezon alatt két tárgyalótermi epizódot is letudtak hőseink)... mert rengeteg régi dolgot ástak elő, amiket oda lehetett vágni bizonyítékként az esküdtek (és a nézők) elé, és a tanúskodások is hol lelkiismereti okokból, hol diaz miatt hozták a jóleső feszültséget... persze a törtető gengszter ezután sem nyugszik majd, de azért jó volt látni, ahogy rené-ék és a (végleg jó útra tért?) kanári keresztbe tettek a gondosan kimódolt terveinek... (##07.23.)

„technology has become a cancerous cell in our social biology. exercising it... would require a total purge, not only of the material world, but also human consciousness.”

nem is olyan rég írtam az arrow-nál, hogy minden tisztességes gonosznak jár a mélyebb háttér, hát most gyorsan devoe-ék is kaptak egy magyarázó flashback-et. mert meg kellett értenünk a motivációt, amiért egy ilyen tudós-ember erre a szörnyű útra lépett, és meglepő dolgok derültek ki arról, hogy milyen gondolatok is keringtek az elméjében, amikor még nem sütötte ki az agyát a sötét anyag: mr.devoe ugyanis egy megrögzött luddita... és egy intelligens emberről nehéz elképzelni, hogy ennyire a technika és a haladás ellen van, hogy meggyőződése, hogy az emberiséget le kell butítani, mert minden ötletből fegyver lesz végül. azt viszont már könnyebben elhiszem, hogy magát egy buta társadalom királyaként képzeli el... a kedves neje elfordulását már régóta készítik elő, de azért hatásos volt a különválása most... az elbutítás igényét jól odakötötték az írók harry problémájához, így a csapat is egyszerre juthat majd megoldásra velük. (szegény cisco-nak csak nem akarnak összejönni a romantikus kapcsolatok, bár lehet hogy örülnie kéne, hogy egy bolygóközi táv-szerelem ilyen sokáig kitartott.) (##07.22.)

„every drop of blood you draw from prone man is sign of weakness, your weakness.”

’a becsület ennél mégis többet ér!’ -idézhetjük a piramis legendás szövegét 1977-ből, de egy igaz (orosz) gengszter a mai napig tartja magát a becsületesség és a tisztesség elvéhez, úgyhogy oliver is arra apellál, hogy az öreg barátjában meg lehet pengetni ilyen húrokat... annak ellenére, hogy most már mindenki diaz ellen harcol, nem sokra mennek, hiába mondjuk az összefogás a b-csapat és az argus között. igaz, az új trió annyival gyengítve van, hogy rené visszatérése nem teljes, mert bár az arc-mérete a régi, azért a történtek a lelkét megviselték... de meglepő módon ők az aktívabbak, oliver az epizód egy jó részét egy székhez kötözve tölti, igaz, amikor ténylegesen farkasszemet néznek diaz-zal, akkor igazi fizikai küzdelmet kapunk vele is (öröm látni, hogy verekedésből mind a két színész aktívan kivette a részét, vagy legalábbis egy pillanatra sem tűnt fel a kaszkadőrök tevékenykedése)... (eredetileg úgy tűnt, hogy a szirént csak azért hagyták meg a show-ban, hogy katie cassidy-nek legyen munkája, de most azt érezni, hogy tényleg akarnak kipréselni érzelmeket ebből a szálból is.) (##07.22.)

„you can calculate near-infinite outcomes across multiple earths, but you cannot account for how someone is feeling.”

mi kell tennünk a mérlegre ahhoz, hogy kiegyenlítsük az ész serpenyőjét? hát érzelmeket... és tulajdonképpen jól felépítették az epizódot azzal, hogy a thinker többször is hangot adott annak, hogy mennyire megveti az emberekben kifejlődő érzéseket, vele szemben viszont a flash-team csak egy rakás érzelem-vezérelt hős ralph elvesztése óta... oké, barry-nek kel egy kis idő, amíg utoléri a gyász és az önostorozás (túl sok halál volt már körülötte, amik egy kicsit felvértezték a lelkét, de nem eléggé). de ezen a gyászon kívül is vannak veszteségeik, következmények, amiket a legutóbbi rész óta nyögnek -caitlin nem nyugszik bele abba, hogy elveszítette a testében lakozó vagányabbik felét, mint ahogy harry-nek is sok komolyságot kell magára öltenie, amiért elveszíti azt, amire a legbüszkébb: a józan eszét... leo snart ugrott be, hogy ne csak a legendáknál játsszon pszichológust, hanem central city-ben is próbáljon segíteni a veszteségek feldolgozásánál -nem mellesleg hogy használja egy kicsit a jég-puskáját is... (##07.22.)

„you don’t know what it’s like to be hungry, to want something so bad you’d kill for it.”

ha egy gonosz tartósan marad egy sorozatban, akkor feltámad az igény, hogy kicsit a személyisége mélyére ássunk -főleg mert ricardo diaz-ról nem sokkal többet tudtunk meg eddig annál, hogy mindenre gondol és mindenki a zsebében van. most kicsit felsejlhetett a kegyetlensége mögötti dráma, ami természetesen a gyerekkorából ered, egy félelemben töltött árvaházi gyerekkorból, ami miatt most ennyire igényli a hatalmat. és a hideg bosszút -ami sosem igazán hideg, mr.diaz is csak akkor mutatott ma igazán érzelmeket, amikor elég erősnek érezte magát ahhoz, hogy legyőzze a múlt sárkányait... a hatalom-megszerzéséhez eddig is jól értett, és most is különösebb nehézségek nélkül tovább tudott lépni a gengszter-táplálékláncon, mert ahogy az élet minden területén, az alvilágban is mindig van egy nagyobb hal... igazság szerint én azért sem panaszkodtam volna, ha annyira tökösek az írók, hogy ezt a negyven percet rászánják a gonosz-oldalra, de ők úgy gondolták, hogy azért egy kis felicity-drámát is belepréselnek az epizódba -de tulajdonképpen egész jól működött a szöszi aggodalma, azaz hogy hosszú évek óta először most nem tudja méterre pontosan, hogy merre jár oliver a zöld csuklyájában... (##07.22.)

„no one has to die.”

szeretem, amikor a sima kliséknek induló dolgok kifordulnak magukból -most is úgy tűnt, hogy barry és ralph a szokásos szuperhős-tanulós köröket futják le azzal a vitájukkal, hogy a jóra törekvő embereknek szabad-e megölniük a nyilvánvaló gonoszokat, hogy megtöri-e a lelket egy ilyen cselekedet. és tök jó volt látni, hogy digby-vel a hosszúra nyúlt fejlődési út végén a lelki kötődéseivel csináltak jobb embert... mindenki tudta, hogy a mai nagy akció sikertelen lesz, hisz’ az évadnak azon pontján járunk, amikor mindennek össze kell omlania, úgyhogy ma is látványos kudarcot volt kénytelen elszenvedni a flash-team, és nem csak azzal, hogy elveszítették a heti-metát, de ralph-ot is (akinek a képességét kihasználva visszatérhetett a devoe-t játszó színész is, teljessé téve a kört), de harry is egyre veszélyesebben (és nárcisztikusan idegesítően) süllyed bele az okos-sapka függőségbe, ráadásul még caitlin is elveszítette a rosszabbik felét (pedig tök cuki volt, ahogy próbálták tartani a kapcsolatot frosty-val)... kellenek az ilyen pofonok, hogy erősebbé váljon a csapat, hogy példaképp szolgálhassanak mindenkinek, aki a hősködés rögös útját kívánja járni... (##07.21.)

„drugs are bad.”

klasszikus ’christmas carol’-i trükk, hogy szellemek érkeznek a múltból, akik kéretlen tanácsokkal látják el a főhőst -az arrow írócsapatának annyi előnye van másokhoz képest, hogy nekik már van egy bejáratott szerük egy ilyen epizódhoz: az első évad óta velünk lévő vertigo... oké, elmartak mindenkit oliver mellől, megtörték őt a hivatalában és a közvélemény előtt is, és láthatóan (megint) az a cél, hogy visszamenjünk a fundamentumokhoz, hogy oliver egyedül húzza fel a csuklyát, és azokkal küzd, akik veszélyeztetik a várost. azt már nehezen vette volna be a gyomrom, ha még a magánéletét is bedöntik, de szerencsére a felicity-s veszekedés is (részben) a hallucináció terméke volt... kár hogy veterán sorozatozó vagyok, mert így egy percig sem hittem el, hogy adrian chase feltámadt volna a halott-létből -és igazság szerint az lett volna a legcélravezetőbb, ha tényleg vissza akarták vinni a képzelgő olivert a kezdetekhez, ha valamelyik merlyn-t sikerül visszahozniuk (vagy mondjuk moira queen-t). de azért pár aktuális bánatot így is kaptunk, laurel-lel és rené-vel (btw, borzasztóan átlátszó volt, hogy a watchdog-ot játszó színész épp’ nem ért rá)... bár nem sok eredetiség szorult bele, azért elműködgetett az epizód, és én már ennek az érzésnek is örülni tudok... (quentin kapja tőlem az epizód mvp-je címet, mert bírom, amikor ilyen határozottan kézbe veszi a dolgokat.) (##07.21.)

„he’s just making a big joke out of the whole thing.”

oké, ahova kevin smith bedugja az orrát, ott idővel fel kell tűnnie jay-nek és csendes bob-nak is -úgyhogy nem is volt kérdés, hogy a nagypofás bajkeverő és hetero uzsitáskája idővel az arrowverse részei lesznek. természetesen egy olyan epizódban, amit maga smith rendezett, és a humor volt az egyik pillére, amire építkezett -egy olyan humor, ami azért döcögve akart csak működni ma... mert oké, ralph egy humor-forrás, de megint idegesítővé kellett tenni az epizód nagyrészére, hogy a végén megint működjön a humanizálása. és hát valljuk be, hogy danny trejo sem túl meggyőző, amikor erőltetetten kell viccesnek lennie -bár a bitang nagy kés még mindig jól áll a kezében... de valahogy az egész részen át fura volt a színészi játék, szerintem kevin elengedte kicsit a srácokat, akik így túltolták a bolondozást -mondjuk jesse l. martin így is szórakoztató volt, ahogy eljátszotta, hogy ő most a digby-ből gyúrt joe west... (devoe-ék családi drámája szinte csak rá volt ragasztva a könnyedebb szálakra, így kicsit ki is lógott az epizód egészéből.) (##07.19.)

„it’s not like you to care this much about a title or a hood.”

john diggle sohasem kerül közel a szívemhez, leginkább az olyan picsogásainak köszönhetően, mint ami a mai epizódban is mozgatta őt, ugyanakkor nem mehetek el amellett, hogy némi igazság is volt abban, amit ma (igencsak drámai módon) oliver fejéhez vágott -azaz hogy hat év alatt sem sikerült elsajátítania a megfelelő vezetési módszereket, hogy ne idegenítsen el mindenkit maga mellől, hogy ne csak szavakkal fejezze azt ki, hogy a városáért és az emberekért harcol, hanem olyan önzetlenséget mutasson, ami a legnagyobb hősök sajátja... persze diggle most is a legrosszabb utat választotta, durcázott egy sort, majd válogatás nélkül öntötte oliver-re a sebeket ejtő mondatokat -így nem is csoda, hogy hamar püfölni kezdték egymást, mint két meg-nem-értett kamasz... persze értem ám, hogy mire megy ki a játék az írószobában: meg kell mutatni, hogy oliver rossz úton jár, és magányosan nem érhet célt... főleg úgy, hogy a diaz-elleni harc még mindig kőkeménynek tűnik, mert a maffiózónak mindenre van megoldása, legyen az vesztegetés, zsarolás vagy behálózás... (##07.18.)

„i want al sa-her’s daughter and the map.”

bár volt némi korrupciós nyomozás is ma dinah és curtis részéről, de azért az idei szálak többségét félreraktuk, hogy az eléggé kispadoztatott thea-val foglalkozzunk kicsit. és ez szerencsére nem abból állt, hogy egzecíroztatta a bátyját, hanem az apai örökségének köszönhetően nindzsás akciókkal telítették meg az epizód egy jelentős hányadát... és szerencsére nem csak a rosszfiúk érkeztek a mesés keletről, de nyssa is visszatért mára, és persze hozta a mindig badass valóját is -mind verekedésben, mind az arrow-csapat froclizásában (mint oliver egykori hitvese) (nem szeretek senkit bántani, de csak nekem volt valami fura katrina law arcán most...?). tudom, hogy willa holland már kifele kacsingat a show-ból, de én személy szerint tök szívesen elnézném thea-ék kalandozásait, miközben próbálják elpusztítani a lázár-vermeket... (hmm, curtis ízlését csak a külsőségek befolyásolják, az nem, ha a kiválasztottja esetleg piszkos módszerekkel jut pénzhez...?) (##07.18.)