soroló

„-does it speak? will we understand it?

-well, depends upon what aspect of your language have survived over so many thousands of years.

-emoji. it speaks emoji!

-of course it does!”

az emberiség mindig valami pozitív jövőben reménykedik (happyface), de sajnos a valóság mindig rácáfol ezekre a világos vágyálmokra (sadface)... vagy csak a scifi íróknak ilyen borús a hangulatuk -a whoniverse-ben is leginkább azt láthattuk eddig, hogy bármilyen jövőbe is érkeztek a doktorék, mindig valami baj történt az emberiséggel -de hé, nem ezért van velünk a kétszívű hősünk, hogy rendre megmentsen minket...? ha már a mosolygás, a pozitív és negatív jövőszemlélet (meg persze az emoji-k) ennyire hangsúlyosak voltak, akkor várható volt, hogy a probléma megoldása is érzelem-alapú lesz, mert az ember már csak ilyen érzelem-vezérelt lény, még ha ezt a modern világ próbálja is elfedni... bill ismét jól működött betanuló companion-ként, ügyesen lavíroznak vele a scifit ismerő racionális gondolkozó és a rácsodálkozó lelkes ifjú érzete között. (úgy tűnik, hogy moffat bácsi idén is kieszelt egy átívelést, alig várom már, hogy egy jó nagyot üssön majd ránk agyilag és érzelmileg a széf kinyitásával.) (#04.23.)

„how’s annie?”

(◄◄) tudom, hogy mindenki a felkavaró zárásra emlékszik leginkább, úgyhogy mi nézzünk egy kicsit visszább is -mert úgy tűnik, hogy az írószobában úgy döntöttek, hogy végleg felbosszantják a nézőket... mert minden egyes szálat valamilyen drámai csúcspontot hagytak abba -örökre... és az emberi elme furán szelektív, mert nekem is teljesen kiesett, hogy aggódnom kellett volna audrey, pete és ben életéért. nem, nekem is csak a mindfuck égett be a tudatomba. és valószínűleg ez azért van, mert lynch bácsi zseniálisan ért ahhoz, hogy hatásosan mozgóképre vegye a zavaros látomásait, ahol igazából nem kell értened a filozófiai mélységeit, csak hagynod kell, hogy a bőröd alá másszon a kényelmetlen érzés, hogy cooper ügynökkel együtt te is elvessz a vörös függönyök erdejében. és bár az epizód nagyrészét ez a látszólagos kakofónia teszi ki, egy percre sem tudod levenni a szemed a furcsaságokról, a füledbe sokáig csengenek még a fordítva felvett mondatok. ha a stroboszkópot (már megint) nem számolom, azt hiszem nem vitték még hatásosabban vászonra a túlvilágot... (eszembe jutott, hogy amikor először láttam a finálét 2006-ban, akkor épp’ vezettem valami naplószerűséget, de fogalmam sem volt, hogy hova rakhattam a dossziét, amiben tároltam ezeket a lapokat. aztán mikor kezembe vettem a laptomon, hogy leírjam ezeket a sorokat, lenéztem az ablak alatti kis polcomra, és néhány töris újság alól ott lógott ki a dosszié széle. nincsenek véletlenek... egyébként hogy ti is kinevethessétek az akkori önmagamat: azon panaszkodtam, hogy a finálé volt az egyetlen epizód, ami nem volt vicces...) (#04.22.)

az idő mindent megszépít... biztos, hogy az akkori rózsaszín szerelmi köd, a sorozatok világában való járatlanságom, és az ifjonti lelkesedésem miatt emlegettem éveken át, hogy ’a twinpeaks a világ legjobb sorozata’... mert mai fejjel már be kell látnom, hogy a magával ragadó hangulata ide-vagy-oda, de ez a második évad nagyon megszenvedte azt, hogy országos tévére készült a show... mert a feszült első harmad után a nézők és a csatorna nyomására kénytelenek voltak az írószobában lezárni a főszálat, és utána látványosan nem tudtak mit kezdeni magukkal... úgyhogy feleslegesen túlbonyolították a magánéleti drámákat, nem működő szálakat ragasztottak a halványan pislákoló misztikum köré, a korábban jól működő izgalomból és humorból fárasztó elegy keveredett ki. szerencsére azért mindig volt egy-egy pillanat, ami tovább tudott lökni a hatásos finálé irányába, de azért sokszor csak az a tudat tartotta bennem a lelket, hogy ’már mindjárt újra elérjük a következő csúcsot, csak még ezt a pár rosszabb részt kell kibírni, és aztán újra jó lesz’... de persze nem bántam meg, hogy újra végigéltem ezt az egész folyamatot, mert összességében jólesett visszatérni ebbe a miliőbe, és nem csak az a kényszer volt bennem, hogy újra kell néznem az egész show-t az új részek előtt. mert remélem mindenki tudja már, hogy ’huszonöt év után újra találkozunk’...

„every forest has its shadow.”

(◄◄) ...azért a stroboszkópnál találhattak volna valami kíméletesebb módszert is a káosz ábrázolására, jaj, a szemem... de az odáig vezető út egész hiteles volt -már annak, aki volt már valaha vidéki rendezvényen, ahol miss akármi választás is volt (még a kőkeményen jelen lévő nepotizmus sem valami valóságtól elrugaszkodott írói találmány -de egyébként tényleg nem találtak az egész városban olyat, aki nem rokona vagy szexuális partnere (esetleg ex-partnere) valamelyik résztvevőnek...?) felállítottuk az utolsó bábukat is, mehetünk végre az áldott és elátkozott szellemvilágba. (mi a tankönyvi módja a szerelmi bánat ábrázolásának? szép lány csinos ruhában, mezítláb a kandalló előtt mereng...) (apró megjegyzések a végére: 1. donna testvérei miért tűntek el a sorozatból?; 2. egy terhes nőnek biztos jót tesz, ha spárgázik meg cigánykerekezik...?) (#04.22.)

„there’s a time, if jupiter and saturn meet they will receive you.”

(◄◄) már múltkor botor módon ellőttem a ’felvezető epizód’ címkét, pedig ha valamire illik ez a jelző akkor az ez a rész volt... mert nagyon igyekeznek az írószobában azon, hogy minden lány ott legyen részvevőként a szépségversenyen, hogy tudjunk izgulni majd azért, hogy melyikük nyeri melyiküket fenyegeti majd életveszély (viszont ha olyan nagyon szerették volna, hogy aggódjunk, akkor nem kellett volna bevágni az óriást, amint nagyon tiltakozik az egyikük nevezésénél...). eközben szépen hintik el a főszálhoz vezető úton a kis rejtélyeket, baljóslatú volt látni, ahogy egyes karakterek keze remegni kezdett egy-egy pillanatra... kicsit azt érzem, hogy kényszermegoldás volt, hogy windom earle-re egy újabb szerepet testáltak, már nem csak cooper volt társa és nemezise, hanem egy olyan volt különleges ügynök, aki pont a twinpeaks-i misztikus világot tanulmányozta egykor -nem vagyok benne biztos, hogy eredetileg is ez volt a terv a karakterrel... (azért a férfiak milyen könnyen meggyőzhetőek arról, hogy izibe’ elvegyék valakinek a szüzességét...) (#04.22.)

„please accept my apology. you’re my first negroes.”

no, félrerakhatjuk a keménykalapot meg a szifiliszes gengsztereket, mert most már nem csak a retro külcsín adta el az epizódot, hanem visszatért szinte az összes archer-er stílus-elem. ez főleg cheryl-en volt tetten érhető, akiből előjött a szokásos visítós őrült, de a többiek is egyre inkább hasonlítanak a valódi önmagukra. és újítások ide-vagy-oda, ez az ismerőség érzése mindig melegséggel tölti az ember szívét... (jól látszik, hogy kit ismerek a legjobban a vendégek közül, mert a zenész-csapatból wendell pierce hangját szúrtam ki egyből.) (#04.22.)

„the hindus say love is a ladder to heaven.”

(◄◄) ki gondolta volna a sorozat indulásakor, hogy egy ilyen misztikus nyomozós műnek látszó míves darab a végefelé már olyan témákat emel majd a középpontjába, mint egy szépségverseny és egy borkóstolás... persze ez utóbbi csak comic relief, amivel csak az a baj, hogy ezerszer láttuk már dick agresszív mosolyát vagy andy bénázásait, úgyhogy már rég elvesztette a frissesség ízét ez a fajta humor számunkra. a miss twinpeaks megmérettetés meg csak indok arra, hogy a sok szép hölgyet szerepeltessék a képernyőn... de szokás szerint minden az arányokon múlna, mert például cooper nem csak cukin enyeleg élete új szerelmével (bár, dude, első komoly randin rákérdezni a volt pasikra...?), hanem nyomozóként is jól funkcionál, kezdi összekötni a megfelelő pontokat. windom earle jeleneteit is sokkal jobban tudnám élvezni, ha nem a kicsinyes bosszújának túlbonyolításával lenne elfoglalva, hanem többet mesélne a nagy misztikus rejtélyről... (próbáltam elképzelni, hogy mit súghatott oda mike bobby-nak a szexuális életével kapcsolatban -mi lehet az, ami olyan vadító a szexuális érettség és a szuper-erő kombinációjában...?) (#04.22.)

„fellas, coincidence and fate figure largely in our lives.”

(◄◄) teljesen logikus, hogy ha meg akarsz ölni valakit (aki épp’ delíriumban fetreng az alkoholtól), akkor neglizsére vetkőzöl, mielőtt előszednéd a fojtózsinórt... (btw, nagy nehezen csak felismertem brenda strong-ot a gyilkos női szerepben...) love is in the air, bár nem csodálom, ha ennyire dobognak a romantikus szívek a városban, hisz’ annyi gyönyörű nő járja az utcáit -még gordon cole hallása is rendbe tud jönni a feltoluló érzelmei hatására, hehe... csak ne lenne ott a környéken gonosz grincsként windom earle, aki pont ezekre a szép lányokra vetett szemet -csak nem romantikus értelemben... (egyébként nincs bajom ezzel a fajta érzelmi töltettel -azzal már inkább, hogy ben horne-nak írtak gyorsan egy rossz szappanoperás fordulatot, pedig enélkül is köszöni szépen a karakter, jól megvan, még úgy is, hogy most épp’ kiöltek belőle minden ravaszságot és simlisséget...) az átívelésnél csak egy picit zavart a(z idézetben is megidézett) véletlenek összjátéka, mert ez a titkos barlangos, rejtélyes jeles dolog hozott magával egy adag kalandfilmes hangulatot, azt meg mindig szeretjük... (#04.21.)

„a man who doesn’t love easily loves too much.”

(◄◄) jó, és itt is van az én bababarcú heather graham-em -fura belegondolni, hogy innen még hat hosszú év, mire bekorizik a boogie nights-ba (azt kérve marky mark-tól, hogy ne élvezzen belé), mert még ott is nagyon szendének tűnt... de ennek a szerelemnek várnia kell, cooper még csak most figyelt fel a szépségére. bezzeg a jóbarátja már a gyötrelmeknél jár -és egész átélhető, ahogy a seriff megszenvedi josie elvesztését... vicces azt érezni, hogy sokkal jobban koncentrálok, amikor a misztikum kerül előtérbe (az őrnagy meg tuskó lady hozzák ezeket a perceket), és mindig visszasüllyedek kicsit az érdektelenségbe, amikor windom earle valami maskarában teszi az újabb lépéseit a mestertervében (bár azt elismerem, hogy a színész igyekszik, mert tök máshogy beszélt ál-doktorként mint ál-motorosként)... a többi percet olcsó komédiákból szalasztott jelenetekkel töltjük fel, ahol az észak-nyugatra jellemző favágó-ingek és a kilométerekről előre látható poénok dominálnak... (#04.21.)

„-ray, did you hire one your parolees to steal money from your brother?

-no. not money.”

bár a mai divatos kifejezéssel ’antológia-sorozat’-nak nevezik a fargo-t, azaz minden évad egy önálló egység, ami magában is szépen megáll a lábán, azért nagyon ügyesen úgy csinálják noah hawley-ék, hogy mindig az első pillanattól érezzük, hogy mit is nézünk -és most nem csak a hóra, vagy a szokatlan nevekre és akcentusokra gondolok, hanem azokra a mintázatokra, amik minden minnesota-béli történet alapját képezik. mert mindig akadt egy nagy félreértés, ami aztán szokatlan utakra tereli a karaktereket, egy olyan morbid ösvényre, ahonnan már általában nincs visszaút. piti kis ügyek ezek általában, amik tökéletesen passzolnak a piti kis főszereplőkhöz, de pont ezek miatt a kisszerűségek miatt működnek igazán ezek a sztorik. félreértés és véletlen ballépés volt most is már bőven, a hulla-számláló máris kettőre ugrott. kegyetlen, hideg világ ez, még ha szépia-barnába is van csomagolva a külcsínje... az előző években is pedigrés volt a szereplőgárda, de azt hiszem, hogy most igazán sikerült elejteni jópár nagyvadat -ewan mcgregor kettős szerepben brillírozhat, hozhatja a széles mosolyát, a furára faragott akcentusát és a kerekedő sörhasát is; de david thewlis még rajta is túltesz furcsa-beszédben és műfogakban (és az miért jutott eszembe most, hogy mindkettejüket láttam már a vásznon tökpucéran...?); mary elizabeth winstead régi szerelem, és örülök, hogy újra a nézőteremben került; carrie coon meg mindig csodálatos, és örülök, hogy megint egy erős nőt kapott megformálásra... so, jó nekünk, hogy áprilisban bele kell bújnunk a téli kabátba, hogy vigyorogva fagyoskodjunk egyet amerika északi végein? hát hogy a csudába’ ne! (#04.20.)

„i’d rather be his whore than your wife.”

(◄◄) már megint egy átmeneti epizód, tele ígéretekkel, amik aztán laposan estek az elvárások alá... de hé, itt van nekünk billy zane, hogy olvassza a női bugyikat az igéző tekintetével (leginkább persze specifikusan audry-ét)... de oké, ne legyünk negatívak, volt ami tetszett a részben, például nem véletlenül választottam az idézetet norma-tól, mert tök jólesett a lelkemnek, ahogy beolvasott a férjének a börtönrácson keresztül... annak is tudok örülni, hogy véget ért josie kálváriája, mert már nevetséges volt, hogy mindenki rá vágyik és mindenki kihasználja, és ő csak szenved azon a fátyolosan szenvedős hangján -viszont a végén nem bírták ki, hogy ne húzzanak egy erősen twinpeaks-eset vele, hogy az átlagnéző csak zavarodottan nézzen arra a fiók-gombra (extraként egy kis törpetánccal és bob-bal, de ők azért annyira nem újdonságok a sorozat szövetében)... windom earle továbbra is idegesít és nem izgat, és ez valószínűleg sajnos nem fog változni már a végéig... (és óh, már emlegetik norma-ék a szerelmemet, mindjárt érkezik heather graham, lovelovelove...) (#04.20.)

„one person in your life, one decision, one sentence has the power to change you forever.”

azon elmélkedtem magamban, hogy vajon miért szereznek ennyi brit színészt a sorozathoz, mikor realizáltam, hogy az új karakter nem véletlenül brit... hiszen tudjuk fitz-ről, hogy komoly daddy-issue-val szenved, úgyhogy logikus volt, hogy az egyetlen dolog, ami az ő karakterénél elindíthat egy dominót, az csakis az apja lehet... szépen hangsúlyozódott a mai részben ez az ’egyetlen dolog’, mert mindenki életében vannak dolgok, amiktől tényleg másfelé indulna el az élete, ha az megváltozna (és ismerjük jól a sok-univerzumos elméletet is, hogy minden döntés egy újabb alternatív világot hoz létre)... a hydra-t most már elviszik a falig, akik nem csak hogy átnevelő-táborokba zárják a vonakodó gyermekeket, de szívfájdalom nélkül fel is áldozzák őket, ha úgy jön ki a lépés. és ez jó katalizátornak bizonyult may pálfordulásához -és jó alkalom arra is, hogy bizonyítsák, hogy a virtuális térben bekövetkező halál tényleges halált is jelent (ohh, és persze nagyon működött a hősies önfeláldozós jelenet bear mccreary hathatós segítségével)... minden sötétsége ellenére piszok nehéz lesz elhagyni ezt a valóságot, mert itt kell majd hagyni azokat, akik a való életben már nincsenek velünk. és abba bele fog szakadni minden szív. (#04.19.)

„-so whenever he takes a piece from the board...

-someone dies.”

(◄◄) már az előző rész rendezője, uli edel is meglepett -na de diane keaton...? egyébként kitett magáért a művésznő, mert tele volt az epizód fura szögekkel, gyakran használt közeliekkel. viszont azt hittem, hogyha már egy ilyen kaliberű színésznőt ültetnek a kamera mögé, akkor hangsúlyosabban karakter-vezérelt darab lesz a mai rész, de sajnos egyetlen norma/ed ágyjeleneten kívül nem kaptunk ilyen típusú csendes intimitást... viszont még egyszer vissza kellett térni abba a hülye burzsuj-házba, hogy james megszabaduljon ettől a fárasztó-száltól... végre elértük a déliek dicsőséges győzelmét is -mondjuk itt legalább szórakoztató volt ez az oldalág, de azért nem bánom, hogy visszatér a jó öreg ben... cooper nagy ellenfele még csak most fog belelendülni, de az álruháitól már most kényelmetlenül érzem magam... (oké, értem én, hogy a nagyon korai kilencvenes években járunk, de ilyen rusnya műkörmöt hogy engedhettek képernyőre, mint ami josie kezét csúfította? ráadásul tök logikátlan is, hogy cselédként gürcöl, rövidebb hajjal, erre ott virít az az izé a kezén...?) (#04.19.)

„what he needs right now is both your understanding and a confederate victory.”

(◄◄) no, csak elkezdtünk haladni -oké, nem mindig a jó irányba, de legalább érezni azt, hogy kezdünk kitalálni a posványból... nehezen veszem be, hogy leo egyszer csak jobban lett a majdnem-agyhalálból, de legalább nem azt kell nézni, hogy megint leköpi shelley-t a kajával... örülök, hogy érezni azt, hogy ki van találva cooper háttértörténete, de nem vagyok benne biztos, hogy szüksége van a sorozatnak még egy őrültre a környéken... bár morogtam már azon, hogy előkaptak a raktárból egy halott karaktert, de legalább nem az árnyékban téblábol... ehh, james is befejezte végre azt a rohadt autót, igaz, hogy már megint szappanoperás módon kellett távoznia a házból... shoot, még norma és ed is eldöntötték, hogy előbbre lépnek a kapcsolatukban... lépések, pont erre volt szükségem, hogy ne menjen el végleg a kedvem... (elég tipikusan használják a zenéket -bárban country, ben horne játékos őrületénél polgárháborús dobolás- de kétségtelenül működik ez a fajta társítás.) (#04.19.)

„kiss me, general lee.”

(◄◄) az első évadban volt az a béna szappanopera (invitation to love), ami folyton ment a város tévéiben -na most elnézve, hogy ebben az epizódban háromszor is eljátszották azt, hogy egy pár csókba forr össze, majd a várható szexuális aktus előtt szemérmesen elvág a kép, azt kell mondanom, hogy a szappanopera írói valóságossá váltak, és átvették az uralmat az igazi írószobában... és nem azzal van a baj, hogy cheesy módon építgetnek kapcsolatokat, hanem azzal, hogy pepecselnek a romantikával, miközben a drogügylet lezárását meg összecsapják. mert volt egy darab előkészületi jelenet, aztán hopp, máris az akció közepén voltunk, ami pár perc alatt (egy idétlen fordulattal) véget is ért... plusz a rész elejére biggyesztett misztikummal, majd a végén lévő horroros hangulattal úgy gondolták, hogy letudták a kötelezőt, és közben meg le van szarva, hogy a néző középső félórában csak csapkodja a tenyerét azt mantrázva, hogy ’haladjunk már, légyszi’... és az a durva, hogy emlékeztem, hogy van megtorpanás az évadban, de ekkora kátyúra nem számítottam... (#04.19.)

„lucky for you, you just ran into the carob-gorp-eating-hiking-expert of topeka.”

egyetlen kardinális kérdésem lenne: honnan a fenéből szereznek a díszletesek amerikában ladát, dacia-t meg trabantot? a szovjet konzerv-dobozokról már nem is beszélve... nem ám, az egyetlen kérdés, ami igazán foglalkoztatott ma, hogy mennyire igaz az a kifogás, hogy a sok teher miatt nem akarták elvállalni jennings-ék az újabb megbízatást, és mennyire szólt ez a vonakodás annak, hogy erősebb vonzalmat éreznek egymás iránt, mint eddig bármikor, és nem akarják, hogy a munka miatti szexuális érintkezéseik befolyásolják ezt az állapotot? mert nekem erősen úgy tűnt, hogy ez utóbbi lehet a nagyobb ludas... oh, drága paige, mennyire mosolyogtam, amikor előjött a családi vénád, és nancy drew módjára kutattad végig a tiszteletes hajlékát, mert ez egy újabb lépés volt a kémmé válás rögös útján... bár engem érdekel a moszkvai nyomozás is, azért örülök, hogy oleg szálát lelki útra is terelték, főleg mert az édesanyján keresztül most engedtek egy kis fényt is a sötét szovjet valóságra... stan-nél viszont képesek voltak egy első évados csúnya ügyet előszedni -bár szerintem alig várták az írók, hogy kiboríthassák ezt a csontvázat a szekrényből... no, négy rész kellett, hogy philip idei nagy meglepetése amerikába érjen, úgyhogy jövő héten megint tocsoghatunk majd az érzelmi sokkokban... (#04.18.)

„may i take your order?”

azt hiszem megvan a tökéletes módja, hogy hogyan lehet megőrjíteni a breaking bad rajongóit -mert azt már tavaly óta tudjuk a szivárogtató marketing-technikájuknak hála, hogy mr.fring áthozza majd a mosolygós arcát ide a kistestvérbe is, és most nagyon csúnyán rájátszottak erre a tudásra. mert először csak a gyanúsan piros ablak-kereteket láttuk az épületen, aztán szép lassan távolodott a kamera, hogy beússzon a képbe az étterem felirata és a rajzolt csirkék. és ugyanez volt a helyzet a hely tulajdonosával is, mert először csak a háttérben sertepertélt, aztán egyre kivehetőbb lett az alakja -biztosítva ezzel azt, hogy maximálissá fokozzák a beavatott nézők vigyorát... egyébként a szokásos tempóban cammogtak az események, mike továbbra is jamesbond-módban nyomja a küldetését, amibe egy kis megfigyeléssel jimmy is besegített (ugye itt lehetett behozni az éttermet), és volt időnk bőven időzni a wexler/mcgill ügyvédi társulás irodáiban is. és ez a visszafogott feszültség megint a végén lett kifizetődő, amikor jimmy nem a szokásos módján reagált a bátyja aljas húzására, hanem magából kikelve üvöltözött és tombolt. hát igen, csak a család tudja kihozni az emberekből az ilyen erős érzelmi reakciókat... (#04.18.)

„-i’m not fucking jesus.

-i’m not saying you are, but the beard looks good on you.”

hinni. velünk van az emberiség kezdete óta ez az érzet, megmagyarázni viszont a mai napig nem tudjuk. de a hitnek pont az a lényege, hogy feltétel nélkül elfogadjuk a megmagyarázhatatlant, megingathatatlanul gondoljuk igaznak azt, amiben hiszünk. legyen az egy földöntúli entitás, ami meghatározza azt, hogyan éljünk. legyen az a világvége, aminek az eljövetelében szinte mindenki hisz, csak a dátumon vannak hitviták. de a személyes meggyőződések is a hitből építkeznek, érzelmi alapon félre tudjuk tolni a tudomány józan eszét, és várhatjuk, hogy bekövetkezik a csoda, és a szeretteink visszatérnek a halálból. és mindezek a hitből eredő érzések fel tudnak erősödni, ha egy megmagyarázhatatlan esemény rázza meg az emberiséget... pedig már hét év eltelt attól a bizonyos októberi naptól, de az emberek lelkében még mindig dúlnak a viharok, sőt, még erősödnek is, hiszen a hetes szám ősidők óta mágikus, arról is nagyon sokan meg vannak győződve, hogy hét évente nagy változás áll be az életükben, mert kicserélődnek a sejtjeik. úgyhogy ismét van egy időpont, amiben lehet hinni: már nincs messze a világvége... jaj, kedves damon lindelof, mit teszel már megint velem, miért kell engem minden egyes epizóddal így felkavarni érzelmileg...? még úgy is megterhelő volt az epizód lelkileg, hogy épp’ egy boldog pillanatban kaptuk el az erősen összefonódott családokat -de lehet hogy pont ez a baj, hogy tudom, hogy idővel szét fog hullani ez az idill... érdekes volt nézni az új felállást, ami szép logikusan következett a karakterekből, szívesen csipegettem fel a múltra tett utalásokat (jellemző, hogy ennél a sorozatnál sokkal kevésbé érzem a kihagyott időt, sok kis momentuma él bennem élénken) -és persze engem is épp’ úgy sikerült sokkolni a befejezéssel, mint valószínűleg minden nézőt a föld különböző pontjain... csodás utazás vár ránk a következő hetekben, tudom hogy nehéz lesz, de hiszem, hogy csak nehézségek árán lehet üdvözülni... (#04.17.)

„-you know i can’t press charges if there hasn’t been a crime.

-well, she killed him with sex.”

(◄◄) nem csak az érdektelen sztorikkal van baj, hanem azzal is, hogy úgy érzi a néző, hogy lusták lettek az írók, és rendre a legkényelmesebb megoldásokat választják -cooper pont azt a házat nézi meg, ahol a rosszfiúk otthagyták a kokain-nyomaikat (a kóstolás abszurditását csak azért nem említem, mert az minden rohadt nyomozós cuccban előkerül azóta is), ben horne épp’ lefotóztatja hank-éket, és aztán a képek átadásának pont fültanúja audrey, sorolja még...? (és bár az még előző rész csattanója volt, de azért idevenném a halottnak hitt karakter ’feltámadását’ is)... eközben meg próbálnak emelkedettek lenni, és több verset is az epizódba préseltek, meg persze néhány poént is nadie-nal meg az elátkozott özveggyel... (btw, mióta lezárták a palmer család szálát, nagyon látványosan nem tudnak mit kezdeni donna-val sem...) (#04.17.)

„cooper, you may be fearless in this world. but there are other worlds.”

(◄◄) érdekes, hogy az élénken megmaradt a fejemben, hogy james elmotorozik a városból, az viszont már kiesett, hogy egy ilyen klasszikus pornós felállásba botlik rövid időn belül (ha gonosz vagyok, akkor még azt is hozzáteszem, hogy a színészi játék sem magasabb, mint egy kora-kilencvenes-évek-béli felnőttfilmben)... tök jó, hogy a twinpeaks univerzumába már ’90-ben is belefértek a transzvesztiták, és tök nehéz kimondani sok évnyi californication-béli maszkulinitás után, de david duchovny-nak nem állt rosszul a hosszú haj, a vörös rúzs meg a kiskosztüm... valamiért nézés közben próbáltam értelmet találni abban, hogy ben horne miért szavalta a iii.richárd kezdősorait, és, áh, most hogy újra belegondoltam, talán leesett -hisz’ ő is elbukott, mint a szomorú sorsú király a shakespeare-darabban! azért egy pár percnyi indián-mitológiával adóztunk az átívelésnek, kár hogy kétszer ennyi idő jutott nadine iskolai hülyeségeire... (#04.17.)

„you know what being an ex-president is like? it’s like being a man’s nipple. people go right by it to jerk off a dick.”

várható volt, hogy más lesz egy kicsit a sorozat azzal, hogy megbontották a dinamikát, és szétdobták a szokásos csapatot az élet különböző területeire -de mivel ezek a karakterek nem vetkőztek ki önmagukból az új helyükön sem, ezért igazán drámai változás sem állt be. főleg humor fronton nem. és úgy érzem, hogy az új szituációkból még jól is jöhetnek ki, frissítve egy-két kapcsolatot vagy hajszerkezetet (jaja, kopasz jonah vitte a prímet ma (is))... (#04.17.)

„every time you say nipple, a fairy dies.”

ugye nem gondolta senki, hogy ennyi évnyi indie-skedés után egy hagyományos, felemelő, búcsúzkodó finálét kapunk lena-éktól? nem, inkább lecsupaszították a befejezést, megfosztva az összes ráaggatott mellékszáltól, hogy hannah megtehesse az utolsó lépését a felnőtté válás útján -hogy még egyszer idegesítő önző dög lehessen, mielőtt ténylegesen anyává válik. így nehéz úgy viszonyulni az epizódhoz, mint egy hatéves időszak lezárásához, de cseppet sem bánom, hogy még egyszer elnéző mosollyal viseltethettem hannah túlspilázott, kreált problémáival, hogy még egyszer meg tudott nevettetni a lüke humorával (senki sem viseli nevetségesebben a mellpumpát, mint ő), és hogy még egyszer láthattam, ahogy lena gátlások nélkül kirakja elénk a testét úgy, ahogy a természet megalkotta. az élet apró örömei ezek, amikből igazán állnia kéne magának az életnek -mert minek rágörcsölni mindenre, nem...? (#04.17.)

a mély és szövevényes high concept sorozatok alkotói nyugodtan tanácsot kérhetnének a dunham/konner/apatov csapattól, ha szeretnének a tudatos építkezésről egy kicsit többet tudni... mondhatjuk ezt a sorozat egészére is, ahogy a karakter-építésben mindig rá tudtak pakolni az előző körre, de nézhetjük csak ezt az utolsó évadot is, amit nagyon erősen indítottak, jó poénokkal, őrülten szórakoztatóan, aztán bumm, elkezdték komolyan venni a lezárást. most látva a finálé inkovencionális megoldását, már érthető, hogy miért volt érezhető egy nagy búcsúzkodásnak az utolsó pár rész -mindenkitől elköszöntünk, mindenkit otthagytunk egy kvázi-boldog állapotban (kivéve marnie-t, de ő valahogy mindig furán állt a boldogság fogalmához), és aztán visszamentünk a kályhához, hogy azzal fejezzük be, amivel kezdtük hat évvel ezelőtt: hannah felnőtté válásával... az idei évemre jellemző, hogy sok sorozatommal nem tudtam úgy rezonálni, mint korábban, viszont a csajok az elmúlt tíz hétben egyszer sem okoztak csalódást, és alig vártam a hétfőket, hogy még egy kicsit velük lehessek. (és gondoljatok bele abba, hogy mindezt egy olyan személy írta, aki nehezen viseli, ha egy sorozatba terhes-szálat írnak...)

jé, ha nem lapozok vissza a blogban a kezdetekhez nosztalgiázni, akkor eszembe se’ jut, hogy az első két rész után tartottam egy másfél éves szünetet, mert lusta voltam angol felirattal nézni -és ez azért fura, mert az van az emlékezetemben, hogy velem vannak a csajok már hat éve töretlenül. mert olyan természetesnek tűnik, hogy ott éltem velük a pezsgő new york-i mindennapjaikban -és tudjátok jól, hogy most azért használtam a ’természetesen’ szót, hogy tovább tudjak kötni a vesszőparipámra, a sorozat természetességére... de tehetek én arról, hogy ez volt az a dolog, amivel lena dunham megfogott az elején, ami miatt azt is könnyen viseltem, mikor hősnőink nem voltak szerethetőek...? persze egy picit így is egy idealizált képet kaptunk, de az alkotói folyamatban végig érezhető volt, hogy próbálják minél élesebbre csiszolni a tükröt, hogy minden esendőségükkel együtt kapjuk meg ezeket a karaktereket. mert olyan nincs, hogy a fiatal felnőtt korba valaki ne csináljon hülyeségeket, hogy ne legyen néhanap hülye picsa, hogy ne mondjon-és-tegyen olyan dolgokat, amikre öreg fejjel majd szégyenkezve gondol. de azért is kellettek ezek a hibák, hogy fejlődhessenek, érhessenek a karakterek, és nagyon szép íveket írtak le velük, folyton változtatva az élethelyzeteiket és az egymáshoz való viszonyaikat (plusz adalékként szolgált az a döntés, hogy nem divatmagazinokból kivágott arcok adják a külsőt, hanem a castingnál is a hihetőséget preferálták (valószínűleg tudva előre azt, hogy beszédtéma lesz majd, ha ezeket a tökéletlenségeket megmutatják a maguk pucér valóságában))... tudom azt, hogy egy felszínes szemlélődő csak egy rakás idegesítő ronda libát lát a sorozatban, akik feleslegesen hisztiznek a fehér nők problémáin, de én nagyon tudok örülni annak, hogy átláttam ezen a csalóka felszínen, és ennyire együtt tudtam rezonálni egy ilyen kis csajos indie gyöngyszemmel.

„friendship is the foundation of any lasting relationship.”

(◄◄) hjaj, hát elértünk ehhez az időszakhoz... először is egy kicsit foglalkoztunk mrs.palmer-rel, az ő gyászával, és ezzel lezártuk az eddigi szakaszt. majd azt kellett elérniük, hogy cooper a városban maradjon -és valljuk be, egy kicsit erőltetett módon tették ezt. és az egész epizód azt érzi az ember, hogy csak azért hoznak be bizonyos konfliktusokat, hogy ki tudják tölteni a kötelező perceket, nem azért, mert a történet természetes folyása megkívánná őket. de értem én, valahogy össze kellett szedniük magukat az évad első harmadánál ellőtt kvázi-finálé után... persze azért egy kis mitológiát bedobtak a végén, bár a baglyokat leszámítva inkább olyan volt, mintha az x-akták előfutárát látnánk, vagy csak én akarok az erős fénybe egy űrhajót belelátni...? (az alaplángon égő események közben volt időm azon is elmélkedni, hogy sherilyn fenn-nek jobban áll a kicsit hosszabb haj. vagy hogy mädchen amick az otthonkáiban is szexi...) (#04.16.)

„that’s all bob is. the evil that men do.”

(◄◄) tudom, hogy nem véletlenül vannak a sorozatban a szappanoperai elemek is (ma is kaptunk egy adag mother issue-t norma-val), de a misztikus vonallal olyan erős hangulatot tudnak teremteni, hogy az ember sajnál minden percet, amit nem arra szánnak (és jaj, tudom előre, pont rosszkor kesergek ezen, mert épp’ most jön majd a sorozatban az a szakasz, amikor a szappan habzása fog előretörni)... és most nem csak a rész végére gondolok, ahol cooper kihasználta a képességeit, hogy elkapja a lányok gyilkosát, vagy leland palmer igen erős utolsó perceire, hanem már az elején az is működött, amikor donna rájött, hogy a nem létezik az a furcsa páros, akiknek ételt szállított -vagy legalábbis nem úgy léteznek, ahogy ő gondolta eddig... speaking of donna, lara flynn boyle valamiért sokkal gyengébb színésznőként élt a fejemben, pedig jól megoldja a drámai helyzeteket -amikből bőven kijut neki a sorozat kezdete óta, mert bizony hiába kisváros twin peaks, azért a halál gyakran látogat a határai közé... (azért a nagyjelenetekkel tudnak drámaiak lenni, természetesen a gyilkos felfedésénél egy viharnak kellett tombolnia a háttérben, az őrsön meg egy egész felhőszakadásnyi víznek kellett lehullnia az oltórendszerből...) (#04.16.)

„so, you meet a girl with a discoloured iris and your first thought is she might have a lizard in her brain?”

a hosszú évek alatt már annyi új companion-t kellett bemutatni, hogy nehéz lehet valami olyan módot kitalálni, ami nem érződik elcsépeltnek. steven moffat most abban találta meg a megoldását, hogy az új karaktere, bill, semmire nem úgy reagál elsőre, ahogy elvárnánk -és ez nem egy rossz irány. mert szórakoztató tud lenni, hogy az általános műveltségét és józan eszét előszedve rákérdez bizonyos evidens dolgokra (pl. hogy miért lehet a tardis nevét angol szavak kezdőbetűjéből kirakni), máskor viszont nehezen akarja felfogni, hogy mibe is csöppent (perceket kell várni, hogy kimondja végre, hogy ’belülről nagyobb’ -bár azon sem lepődtem meg volna, ha elmarad a kötelező mondat)... és hát mibe csöppent ez a szegény lány? egy tipikus who-kalandba, ami erősen merítkezik a japán horror-kultúrából, de azért végigrohan a kötelező elemeken is (exterminate!). viszont a heti-ügy egy picit mellékesnek érződik, mert nagyon helyesen a karakterekre koncentrál (és így tök jól működik az is, hogy a fő konfliktus feloldása érzelmi alapú lesz -és így nem kizárt, hogy még visszatérünk majd rá később)... kár volt sokaknak az első kép alapján ítélniük, hogy egy (mondjuk szépen) nem tipikus arcú lányt kapunk ezúttal a doktor mellé, mert szerencsére végig lett gondolva az írószobában a jelleme és a háttere. (ja, és remélem minden liberál-fób most sűrűn hányja magára a keresztet, látva a színesbőrű leszbikus lányt...) (#04.16.)

„what do you know about shadows?”

az egyik nagy előnye a who-niverse-nek, hogy egy szabadon bővíthető, gazdag világ -és időről/időre meg is próbálják szélesíteni a nézőknek nyújtott palettát mellék-ágakkal, laza szálakkal kapcsolódó történetekkel. érdekes, hogy a kétezres évek közepén a hangulati skála két végében gondolkoztak, készítettek egy felnőttesebb változatot (torchwood), és megpróbálták megfogni a fogékony gyermeki elméket is (sarah jane adventures). most pedig láthatóan az volt a cél, hogy valahova középre pozicionáljanak, úgy legyen ifjúsági sorozat az új vonal, hogy közben a mai trendeknek megfelelően kellően sötét is. és nem véletlenül használtam a ’trend’ szót, mert az első, ami kicsit elidegenített a látottaktól, az a kényszeres ’tredisége’ volt, hogy azt hiszi, hogy akkor lesz ő a környék legmenőbb arca, hogy telepakolja popkult utalásokkal a párbeszédeket -de lehet, hogy jobb lett volna, ha az írószoba közelébe engednek néhány tinit (mint ahogy mondjuk a skins-nél tették), és akkor talán hitelesebb lenne a szöveg. bár ha gonosz vagyok, akkor azt is hozzáteszem, hogy az sem ártott volna, ha a kamera elé is raknak néhány tinit... patrick ness-től sajnos még nem olvastam semmit, de sorozatkészítőként sajnos nem törekszik eredetiségre, jön néhány tipikus who-gonosz, akiket gondolom majd követnek az elkövetkező hetekben még néhányan, igaz, az mindenképp pozitívum, hogy érezhetően át van gondolva az átívelés, és a karakterekben is ott lapul a szikra, amire lehet építkezni (akár a dráma is -mihez kezd egy focista egy sérülés után?). igazából sok rosszat olvastam a show-ról előzetesen, mondjuk az olcsó trükkökről (ebben mondjuk sok igazság van), vagy a rossz történet-és-karakter-vezetésről, de igazából nem éreztem bántóan rossznak, nézhetetlennek... bár elsősorban csak azért néztem meg, mert a doktor minden mozgóképes megjelenését látni akarom, de előfordulhat, hogy maradok még egy kicsit a suliban a srácokkal... (#04.16.)