soroló

„that’s not a royal tour they’re on, it’s a five-month stag night. whores in every port.”

azt hiszem mindenkinek háziorvost kell váltania, akinek nem azt javasolta eddig a sajátja egy kivizsgálás után, hogy napozzon egy kicsit jamaikán, majd attól jobban lesz... az epizódnak egyébként jót tett a napfény, gyönyörű felvételekkel mutatták meg a nemzetközösség igencsak távoli vidékeit, ahol fülöpék róják a tengeri mérföldeket. viszont nem tudom nem szóvá-tenni a hivatalos trópusi haditengerészeti viseletet -mert mi értelme a rövidnadrágnak, ha a térdzokni miatt így sem tud rendesen szellőzni a lábuk...? eléggé fülöp-centrikus epizódot kaptunk, amit persze matt smith erőteljes jelenléttel hálált meg, és amire mind a hercegnek, mind nekünk szükségünk volt, mert nem csak egy új életforma ígéretét hordozza a szív mélyén megtalált családi szeretet, de komoly lelki hánykolódásban is részünk lehetett, ahogy a szomorú (és nácikkal terhelt) múlt viharokat keltett az emlékezetben... eközben bántóan keveset foglalkoztunk a szuez-i kudarccal, csak néhány mondatban elintéztük a megalázó teendőket... azért a london-i helyszín nem volt teljesen tétlen, mert azt is végignézhettük, hogy egy nőnek mennyi megpróbáltatáson kell keresztülmennie, ha elviselhetetlen tehernek érzi már a házasságát (vagy csak egy csinos pincérnő egy férfiklubban)... (#12.31.)

„women are supposed to be mothers. it’s supposed to be natural. it comes with the tits, right? the equipment is pre-installed.”

azért kellenek a flashback-ek, hogy ellensúlyozzák azt, hogy a férj jelenleg egy pöcs, hogy lássuk, hogy igenis volt indoka ennek a csodálatos nőnek arra, hogy hozzáment ehhez a sráchoz, mi...? a múltban játszódó műveknél mindig árgus szemmel figyelem, hogy mennyire tud beszűrődni a korszellem a háttérbe, és most bőven volt olyan pillanat és mondat, aminél felkaptam a fejem, mert érezni lehetett általuk az ötvenes évek problémáit -a kommunista üldözést, a kisebbségi elnyomást, a nők lenézését. persze ez utóbbin lesz valószínűleg végig a legnagyobb hangsúly a sorozatban, hiszen egy kompetens, már-már túl modern nő a főszereplőnk, aki nehezen viseli, ha egy férfi lekezelően viselkedik vele -legyen az akár egy döntési joggal rendelkező hivatalos személy is... gyanítom, hogy mrs.maisel színpadi szövegeinek többsége is a női szemszöget fogja hangsúlyozni, de ez nem is baj, amíg ilyen erős sorokat adnak a szájában az írószoba lelkes alkotói, amikben maró gúnnyal tudnak rávilágítani az igazi női problémákra -például az anyaság kérdésére... (az előző résznél nem említettem, de most már muszáj amiatt örvendeznem, hogy közös jelenetekben láthatom tony shalhoub-ot és kevin pollack-ot!) (#12.31.)

„a lady never kicks men repeatedly in the balls for longer than 20, 30 minutes tops. because then their girdles start to draw blood.”

megvolt a nagy sokk a házasság darabokra törésével, ami után jött az ihlet a színpadon, így most annak volt az ideje, hogy megálljunk és körülnézzünk kicsit -plusz jócskán vastagítsuk a szélesebb családot, a szándékosan eltúlzott szülőket (egy passzív/agresszív szigorú professzort, egy folyton kritikus háziasszonyt, egy nagyszájú zsidó üzletembert és a folyton aggódó feleségét). és pont ez az a sorozat, aminek jól állnak az ilyesfajta túlzások. például az sem zökkent ki, ha pasztell színekbe borítják a képernyőt, amikor a csajok a jóga ötvenes évek megfelelőén izzasztják magukat... a menthetetlenül mosolygó arcunkat azért le-lelohasztják, mert mégiscsak egy házasság válsága van a középpontban... egyébként valószínűleg jobb is, ha nem kizárólag csak a standup-pal foglalkozunk, mert így lehetnek azok a jelenetek az epizódok csúcspontjai, amikor hősnőnk feszültség-levezetve felszabadul a színpadra, mert így robbannak igazán nagyot az elmondott sziporkák. viszont nagyon várom, amikor tudatosabbak lesznek ezek a performanszok, ahogy igazi fellépésekké formálódnak ezek a lélek-szellőztetések. (#12.31.)

„the canucks can be a boring people, but every now and again, mother canada spits out a halfway decent talent like bill shatner, celine dion, pamela anderson, justin bieber.”

szerintem nem sokszor volt még olyan a sorozat-történelemben, amikor egy rendezőnő saját magát vetkőztette le egy epizódhoz -de emmy rossum gond nélkül megcsinálta ezt. vicces is lehetett, amikor elhangzott, hogy ’akkor a kamerát letesszük ide, én ledobom a textilt, ééééééés action!’... (plusz ne feledjük a szexi-táncot sem későbbről, amit alsóneműben és pamut-zokniban lejtett el a direktor-nő!) a gallagher-házban a szokásos káosz uralkodik, ezt könnyen lehet ábrázolni egy reggeli összeveszéssel, aztán mindenki mehet a maga dolgára. fiona-nál megvan a következő lépcsőfok a bakancs-listában, el kell szakadnia a régi háztól, még önállóbbá kell válnia -és el kell fogadnia, hogy nem minden kedves és érdeklődő férfiember akar azonnal a bugyijába rohanni (btw, örülök, hogy nem tipikusan kezelik az ír vonalat)... istennek hála, ian új célt talált magának, és istenien kiosztotta a bigott lelkészt, aki bicskanyitogató módon próbálta ’áttéríteni’ a meleg tiniket, tök felemelő volt látni, amikor a srácok győztesen hagyták el a helyszínt... annak is örültem, hogy frank sikeresen végigvitte a nagy csempészetet, nem voltak konfliktusok, csak muszlim és kanadai sztereotípiákkal voltak kikövezve az ösvények... lip lassan lépdel előre az önfelfedezés útján, carl csúnyán becsicskult a szöszi barátnője miatt, kev viszont pont az ellenkező utat járja be: megtalálta a rég elvesztett tökeit, és nagyon is örül nekik... (azért jegyezzük meg, hogy mrs.esmail nem csak bevállalós volt, de volt egy-két tök jó vizuális ötlete is, lásd pl. a kézimunka utáni kávé-orgazmust...) (#12.31.)

„marriage is a wonderful institution, but let’s face it, who wants to live in an institution?”

oh, megvezettek a kezdéssel, mert azt hittem, hogy ugrunk néhány hónapot előre, a magánéleti válság közepébe, de nem hagyhattuk ki 1956-ot már csak a történelmi események fényében sem -és milyen lett volna, ha nem törik össze nekünk is igazán a szívünk erzsébettel együtt...? persze mi magyarok a saját ötvenhatunk felé húzunk, de az angolok szempontjából sokkal kritikusabb volt az ugyanekkor zajló szuez-i válság, mert nem csak a becsületüket sértette egyiptom merész lépése, de a pénztárcájuk is megérezte a legfőbb olaj-útvonal elapadását. már az előző évadban megismerhettük a problémákkal terhelt sir anthony eden-t, így most nem volt meglepő, hogy egy angolhoz nem méltó hevességgel reagált a válságra és magára nasszer elnökre... erzsébet viszont épp’ alkalmatlan arra, hogy beavatkozzon a politikába, mert a családja romjai felett kesereg (bár kicsit falsnak érzem a ’család’ kifejezést, mert például az első évadban sosem láthattuk őt igazán anyaként, és értem én, hogy az a szokás, hogy nevelők mellett cseperednek fel a felső-osztály gyermekei, de számomra akkor is furcsa, hogy egy anya ennyire leveszi a kezét a gyermekeiről). reménykedem benne, hogy fülöp hamarosan megtalálja a helyét az udvarban, és nem szenved továbbra is látványosan (és valószínűsíthetően egy balerina társaságában), mert ma is ott voltak azok a pillanatok, amikor jól működtek együtt erzsébettel, nem csak királyi párként, de szerelmes emberekként is. (#12.28.)

„i have 30 people and a rabbi coming over for break fast, and this is the moment you decide to tell me you’re going to ride off into the sunset with your half-wit secretary.”

a báj talán az egyik legnehezebben megmagyarázható érzésünk, mert összetetten van benne a pozitív kisugárzás, ami bennünk is pozitív érzéseket kelt -látjátok, most is csak hablatyolok összevissza, pedig most már van egy tökéletes referencia-pont, amit lehet prezentálni, mint a ’bájos’ audiovizuális megfelelője: a marvelous mrs.maisel pilot-ja... kicsit szégyenkezve vallom be, hogy ez az első amy sherman-palladino produkció, amit bepróbáltam, így nincs összehasonlítási alapom az olyan nagy elődökkel, mint például a gilmore girls, de ez az első egy óra maximálisan meggyőzött a sorozat-készítő hölgy tehetségéről. mert rég szórakoztam már ilyen jól egy pilot-on, jó tempóban, felvillanyozóan mesélte el az ötvenes évek háziasszonyának történetét, aki szellemesen megírt szövegekkel lopja be magát a szívünkbe... de igazság szerint a munka dandárját már a forgatás előtt elvégezték, amikor castingolták rachel brosnahan-t, aki főszereplőként ragyogja végig az epizódot, a határtalan bájával azonnal elrabolja a szívünket, és valószínűleg már soha többé nem enged el. de maga karaktere is tökéletesen van megalkotva a nagy dumájával és a szerethető tökéletlenségével -egyszerre akarod legjobb barátnak és életed párjának, mert ugyanannyira intelligens, mint szexi (és nem csak akkor, amikor előkapja azokat a csodálatos cicijeit a színpadon)... szóval nem nagy vállalás azt állítani, hogy hamarosan már a finálé-kritikámban próbálom majd megfejteni a szerelem nagy kérdéseit... (#12.28.)

„men are impatient. they cannot wait for anything. if they have power, they need to exercise it. otherwise, it seems to them that they have no power. but a woman must wait almost a year to give birth. therefore, she lives life more slowly and more deeply.”

elő szoktak fordulni a sorozat történetében ilyen átmeneti epizódok, de ez most különösen csikorogva próbálta előrébb löködni a szálakat, azzal az ígérettel, hogy később majd erős jelenetek fejlődhetnek ki ezekből az alapokból. sőt, egészen suta megoldások is szürkítették a mai részt, björn-ék például simán leléptek afrikából, hogy csatlakozhassanak az egyre feszültebben acsarkodó vikingekhez északon, lagertha meg könnyű szívvel elengedte floki-ékat, hogy ez a konfliktus se legyen a nagy harc útjában... egyébként könnyen lehet készülni a csatára, mert mindkét oldal tudja már az időpontot -és csak azért nem bántom az ’astrid egy random halászt bíz meg a létfontosságú információval’ szálat, mert ez volt az egyetlen, ahol igazi drámát sikerült csiholni ma, azaz egyre kerekedő szemmel néztem, ahogy a naiv nőszemély beletörődik a nemi-erőszakba, hogy ezzel esélyt adjon a szerelmének... (#12.28.)

„we are half-people. ripped from the pages of some bizarre mythology, the two sides within us, human and crown engaged in a fearful civil war, which never ends.”

egy fináléra tekinthetünk összegző epizódként, és most nagyjából így is kell tennünk, mert új témák nem jöttek már fel az utolsó egy órában, csak néhány korábbit gördítettünk tovább -elsősorban a közvéleményt leginkább érdeklő ügyben: azaz hogy mi lesz margit esküvőjével... (egyébként biztos vagyok benne, hogy szándékos az áthallás a kocsival vad üldözésbe kezdő korabeli paparazzikkal, hogy érezzük, hogy nem diana idején kezdődött a sajtó agresszív érdeklődése) és az az furcsa, hogy talán nem is margit szívszaggatása volt a lényeg, hanem a sorozat egyik legfontosabb főtémája, azaz hogy mennyire lehetetlen összeegyeztetni az uralkodói és a személyes érdekeket -és hogy erzsébet rendre a kötelességét választja, még ha ezzel szét is szakítja maga körül a családot, elveszíti a testvére bizalmát, elhidegíti magától a férjét. ráadásul még a sajtó által hergelt közvélemény sem lesz oda érte -de mint az egyház feje, logikus döntést hozott... azért hogy ne csak a szívet dobbantsuk ma, egy kicsit foglalkoztunk a külpolitikával is, mert az ötvenes években nem igazán lehetett megkerülni a karizmatikus nasszer-t és az ő álmát, az asszuáni gátat... (#12.27.)

azzal tisztában vagyok, hogy az őseim között egyaránt megtalálhatóak magyar nemesek, erdélyi szászok, sváb szőlőművesek és szlovák közemberek, de lehet, hogy utána kéne néznem, hogy nem cseppent-e ebbe a kulimázba némi brit királyi kék vér is valahol a történelem során, ha már ennyire vonzódok a szigetországhoz és annak múltjához... nem tudom, talán van valami romantikus az uralkodó osztályok mindennapjaiban, talán szívesen leselkedik be az ember a szép ruhák és előkelő partik mögé, hogy a hivatalos portrék mögött meglássa az embert. és ez utóbbiban igazán nagyszerűen működött a peter morgan által megálmodott sorozat, ráadásul úgy űzte magas fokon a karakter-tanulmányokat már itt az első évadában is, hogy közben mindig megtalálta a megfelelő szöget, ahonnan a legérdekesebb rálátásunk lehet nemcsak az eseményekre, de magukra az emberekre is. ebben persze megfelelő partnerekre talált a pedigrés színész-gárdában is, de összességében sem lehet egy rossz szavunk sem a megvalósításra, ott a képernyőn az a mérhetetlen mennyiségű pénz, amit a netflix kiutalt a készítésre. de én mégsem a szemkápráztató külsőért vagyok igazán hálás, hanem azért, ahogy sikeresen átformálták a bennem élő ii.erzsébet képet, hogy közelebb tudták hozni hozzám a távolinak tűnő uralkodót. és köszönöm, hogy ismét felszították bennem a parázsló anglo-filt...

„-i have something that you will never see again. a clean bill of health.

-stalin said the same. he died groveling on the floor!”

mindig csak ezek a kiváltságos hívságok, a lovaglás meg a festés... akár vehetjük szimbolikusnak is, hogy megfestik előttünk churchill portréját, de igazság szerint peter morgan megint okosan végiggondolta, hogy miképp lehetne még többet elmondani britannia buldogjáról, így a festészeti ülések alá rejtette el az öreg miniszterelnök drámáját -persze nagy segítség volt az aprólékos felfestésben stephen dillane is, aki a művészt játszotta (és ha már itt tartok, meg kell említenem harriet walter nevét is, mert a kezdetektől nagyon meggyőző, ahogy a férjére határtalan szeretettel néző lady churchill-t játssza)... lehet hogy abban is szimbolikát kéne keresnem, hogy a királyi pár házassági válságát egy ló-fedeztetés közvetlen közelébe helyezték, de inkább betudom ezt erzsébet lovak iránti szenvedélyének... viszont régóta érett már, hogy kipattanjon a veszekedés szikrája a buckingham palotában, hiszen a szemünk előtt magányosodott el a királynő (még passziánszozgat is csendben), miközben fülöpből már hosszú epizódok óta csak annyit látunk, hogy kicsapongani jár esténként... (#12.27.)

„strong people with powerful characters, more natural leaders, perhaps better-suited to leading from the front, making a mark. but, for better or worse, the crown has landed on my head.”

három nő, három különböző életút -mindannyian az elhunyt király árnyékában... az anyakirálynét még mindig emészti a gyász, tehetetlennek és haszontalannak érzi magát, és ezeket úgy kompenzálja, hogy elszökik a szeles skóciába, ahol még arra is van esély, hogy az emberek nem ismerik fel rögtön... margit imád a középpontban lenni, a ragyogásával és humorával bárkit elvarázsol maga körül -csakhogy örökké második lesz, hiába gondolja azt magáról, hogy a népszerűsége predesztinálná az ország vezetésére is. az is egy érdekes kérdés, hogy a nép tényleg magasba emelne-e egy ilyen harsány személyiséget, vagy inkább elriasztaná őket ez a lángolóbb természet... mert úgy tűnik, hogy a szürke kisegér típusú erzsébetet szeretik, aki pontos ellentéte a húgának, és akinek még az is komoly (egészségügyi) gondot okoz, hogy napokon át mosolyt kényszerítsen az arcára... szépen fokozták fel az egyéni drámákat, hogy igazán érezzük, hogy milyen súly nehezedik az uralkodóra és környezetére (még utazni sem könnyű egy ilyen prominens személynek, de ha belegondolunk nem is olyan sok a 23 hetes körútra 100 ruha, 36 kalap és 50 pár cipő...) (#12.26.)

„-shouldn’t i know all of this, too?

-no, ma’am. all very undignified.”

tetszik, ahogy peter morgan készítő agya jár -fogjunk egy komoly politikai témát (az oroszok sikeres hidrogén-bomba tesztet végeztek), és csomagoljuk személyes szemszögbe úgy, hogy általa nem csak erzsébetről tudunk meg többet, de a monarchia egész működési elvéről is... mert minek kéne a szegény hercegnői elméket leterhelni mindenféle hasznos tudással, elég lesz nekik a pukedli tudománya is -és amikor realizálódott, hogy az iskolázatlanság lesz a mai egyik főtéma, akkor rögtön reménykedni kezdtem, hogy a királynő azt a konklúziót vonta le a neveltetéséből adódó problémából, hogy fejlesztenie kell a tudását, hogy egy erősebb, függetlenebb, modern uralkodóvá válhasson, és szerencsére tényleg így történt (vagy legalábbis így van dramatizálva nekünk). és aztán mind ez a szellemi (és egyben lelki) megerősödés, mind a múltbéli tanulmányai egy gyönyörű epizódba virágoztak ki, amikor először láthattuk igazán a sok kéz-tördelés után a határozott királynőt, aki a keménységével még churchill szemébe is könnyeket csal... ugyanakkor nem könnyű az útja a modernség felé, mert vannak olyan önálló törekvései, amiket hagyomány-tiszteletből könnyen letörnek a körülötte állók... (nem mondanám, hogy az anyakirályné szimpatikusnak van beállítva ezzel a ’törődj bele kislányom, maradj csöndben, mert ez a nők dolga’ hozzáállásával...) (#12.26.)

„letting go of the doctor is so, so hard.”

az óra mindig körbejár -és tudjuk, hogy a tizenkettes doktor szimbóluma volt ez a tárgy, így szimbolikus, hogy a búcsújához visszamentünk az idők kezdetéig, azaz az első doktorig... a classic who ismerő tobzódhattak az epizód alatt, mert a david bradley által megformált őssel együtt érkezett a korabeli tardis is, sőt voltak újrajátszott jelenet-töredékek is. ami viszont még érdekesebb, hogy a kora-hatvanas évek anti-pc-jét is hozta magával az ős-doktor, azaz a mai korból kilógó, ezáltal igencsak szórakoztató szexista megjegyzéseit... de egyébként is nagy mosollyal hallgatta végig az ember a két doktor évelődését, jól működött együtt a két színész is a jópofa szövegkönyv felett. de azért a regenerálódást tartalmazó epizódok nem elsősorban a humorról szoktak szólni, inkább az érzelmek dominálnak -és lehet kígyót meg gyíkembert kiabálni steven moffat-ra, de azt el kell ismeri, hogy az érzelmi manipulációhoz nagyon ért. legalábbis engem könnyen össze tud törni... volt némi alibi-sztori is, ahol kicsit elmélkedhettünk arról, hogy az emlékeink összessége kiadja-e a teljes személyiségünket (plusz ez egy jó ürügy volt, hogy még egyszer elköszönhessünk bill-től), de azért a tizenkettes búcsúján volt a hangsúly. és ahogy kell, szépen fel volt fokozva az összes érzelem, és istenemre, a levegőbe boxoltam, amikor még clara is megjelent a színen... nem szoktam örülni annak, hogy az évadzáró után mindig sokat kell várni a karácsonyi különkiadásokra, mert az ember kizökken a sorozat ritmusából, de most nagyon is jól sikerült beleszőni az ünnepet az ünnepi epizódba, mert a történelem egyik leghíresebb karácsonya is hatalmas érzelmi csúcspontot hozott az egyébként is érzelmileg túlcsorduló részbe (közvetlenül előtte azért még mark gattis-szal is kacsintottak egyet a régi érára)... hjaj, nehéz most búcsúzni, mert mint minden eddigi doktor esetében, peter capaldi is fokozatosan hozzám nőt az évek során, és bár felvillanyozóan izgalmasnak tartom a jövőt, azért erősen sajnálom azt, hogy el kell köszönnöm a rock’n’roll nagypapitól. és ne felejtsük el azt sem, hogy steven moffat-nak is ez volt az utolsó epizódja, mint showrunner, úgyhogy neki is mindenképp meg kell köszönjük ezeket az epikus wibbly-wobbly time-y-wimey éveket. (a hagyományoknak megfelelően az új doktorból nem sokat kaptunk, mert a káosz azonnal elnyelte őt, de remélhetőleg nem kell már sokat várni arra, hogy őt is a szívünkbe zárhassuk.) (#12.26.)

„of course, a crucial position like the air attaché to the embassy at brussels cannot be left vacant for very long.”

mivel erzsébet körül elég nehéz találni szaftos pletykákat (hacsak a kicsapongó életet élő fülöp füle mögött nem lesz valami vaj), így körül kellett nézni a családban, hogy kinek a személyes drámáját toljuk fel annyira, hogy érdemes legyen egy egész epizódot rászánni, olyan igazi brit módon megmártózni az ízlésesen kevert szappanban -így került margit szerelmi élete a középpontba... persze eddig is szépen építgették már a korabeli mércével botrányosnak mondható kapcsolatot, ám a leendő esküvővel egy olyan szintre értünk, ami már a királynő számára is kellemetlen lett -főleg hogy a (valószínűleg még a későbbiekben is) többször ritmusosan visszatérő témába is beilleszthető: azaz hogy mennyire sarokba-szorító érzés, amikor lizibeth, a magánember és erzsébet, a királynő érdekei ütköznek, hogy jogi személyként mennyire gúzsba van kötve, hogy minden döntésénél mérlegelni kell a kényes felsőosztály és a heves érzelmi kirohanásokra képes publikum reagálását is... (érdekes mellékszál lesz, ha komolyabban kapargatjuk a királyi ház és a sajtó viszonyát, azaz hogy mikor jött el az a pont, amikor az újságírók elvetették azt a hagyományt, hogy az uralkodó-réteget illik kímélni a cikkeikben.) (#12.24.)

„god save the queen!”

nem csak azért fontosak a flashback-ek, mert így a sorozatban lehet tartani a csodásan játszó jared harris-t, hanem mert híd-alapnak is tökéletesek az előző király jelenetei, amikből kiindulva gyönyörű íveket lehet húzni a sorozat jelenével -és akkor ehhez még hozzá lehet csatolni az embert, aki lemondott az összes uralkodói hívságról, hogy azt érezzük, hogy igazán át lett gondolva az epizód szerkezete... mert nem véletlen, hogy györgy a felkenést gyakorolta a kis erzsébettel, hiszen épp’ ez a rész volt, ami a pórnép számára nem volt látható az egyébként forradalminak számító tévés-közvetítésben, és azt is okosan csinálták, hogy az események nagyrészét mi magunk is megszűrve kaptuk, nem csak a tévé aprócska képernyőjén keresztül, de edinborough hercegének kommentárjaival kísérve -mert valahogy emberibb lett ezek segítségével ez a nagy esemény. az emberivé tételt segítette a királyi házaspár viszonya is a ceremóniához, ahogy fülöp megharcolt azért, hogy a monarchiát bevezesse a modern korba, hogy lenyessen annyi tradíciót, amennyit csak képes -ugyanakkor a saját feleségét nem sikerült meggyőznie arról, hogy bizonyos dolgokban szemlélje radikálisabban a kapcsolatukat (apropó, végre kihasználják matt smith komolyabb arcát is). (hmm, hogyhogy churchill leült a királynői kihallgatáson...?) (#12.23.)

„you are answerable to god in your duty, not the public.”

még a kisgyerekek is tudják, hogy albion egy ködös ország, ezért érdekes azt látni, hogy ez a kellemetlen időjárási jelenség kényszeríti térdre e nagyhatalmú országot... a ködnek és mozgóképes művészetnek komoly hagyományai vannak egymással, de ez érthető, mert a tejfehér szürkeség komor baljóslatúságot képes hozni a történetbe -és a homályban botorkáláshoz a komoly légszennyezettség adott egy újabb keserű réteget. de nem is igazán az átlagemberek szemszögéből néztük meg ezeket a kísérteties napokat, hanem a felsőbb köröknél, akik persze, élükön churchill-lel inkább a zsebüket nézték, és nem a problémák megoldását. egy személyes drámára volt szükség, hogy az ország vezetése kihúzza a fejét a homokból, és lépéseket tegyen (bántóan aktuálisnak érzem ezt a párhuzamot a mai kormányokkal, akik szintén rég elszakadtak attól a szokásuktól, hogy lefelé nézzenek)... erzsébet egy kicsit háttérbe szorult ma a miniszterelnöke mögött, de azért kapott néhány konzervatív tanácsot a nagyanyjától, amiken rágódhatott a rossz időben... (ügyes kontraszt volt az epizód szürke bezártsága és a nyitó-és-záró-jelenetek szemkápráztató színkavalkádja között.) (#12.23.)

„they’re in trouble some 70 years in the future, and there’s nothing i can do?”

jé, természetes fény -az évad első természetes fénnyel ragyogó jelenete! persze ez úgy lehetséges, hogy visszaugrottunk a mába, hogy végigkövethessük fitz útját a jövőbe. először kicsit visszahúzott a rész, amikor a tipikus katonai börtönös jeleneteket kaptuk sorba, ahol a kikérdezések között hősünk serényen kutat és edz, valamint üvöltözik a mihaszna futballistákkal a tévéképernyőjén keresztül (viszont van annyi szépérzéke, hogy a szokásos vonalak helyett kis majmokat rajzol a napok múlását számolva)... a katonai divízió most sem lett szimpatikusan ábrázolva, viszont így gond nélkül vettük, amikor ki kellett játszani őket. mert jött a lovasság egy régi ismerős képében, és tök jól működött együtt a két bloody english guy (főleg amikor direkt starwars referenciába bonyolódtak). de egyébként is építkeztünk a múltra, fitz-et még mindig gyötrik a gonoszságok, amiket a framework-ben elkövetett, de a jövőbelátó kislány is egy szép utalási pont volt egy korábbi eseményre. de az ember tudta értékelni az apró főhajtásokat is, például, amikor a raktárban megbújó quinjet látványánál megszólalt a zenei főtéma... örültem annak is, hogy a pilot-ban látott fura alaknál is kulcs-információkkal gazdagodtunk -főleg hogy a jövőben is hasznos tagja lehet a kiscsapatnak... (#12.23.)

„with this family, when you’re in, you’re never quite sure that you’re in. but when you’re out, there’s no doubt at all.”

ideje megdicsérnem claire foy-t a szemmozgásaiért, mert tökéletesen tudja érzékeltetni velük erzsébet zavarát... egy átmeneti időszakban vagyunk, ahol a gyász és a múlt kellemetlen emlékei ugyanúgy gúzsba kötnek mindenkit, mint a jövőtől tartó bizalmatlanság -mindenkinek meg kell tanulnia alkalmazkodni az új helyzethez, rá kell éreznie, hogyan tudja a maga hasznára fordítani azt. érdekes kontraszt volt a két churchill-audiencia közt, mert míg az elsőnél az új uralkodó volt a behódoló (mégiscsak a nagy országmentő miniszterelnökről van szó), másodszor már tudta, hogy miként tudna diktálni, mint a birodalom legfontosabb jogi személye. ezért is volt fontos, hogy az ex-királyt ennyire a középpontba helyezzék ebben az epizódban, mert vele jól le lehetett képezni az összes huzavonát, ami most a felsőbb körökben zajlik, a sérelmeket és az önző játszmákat. és a szerelmet -mert mégiscsak egy nő miatt hagyott fel az uralkodással. és ez nem csak azért érdekes, mert tele van a palota szerelmi afférokkal, hanem mert így rá lehetett mutatni a repedésekre, amik a hatalomba lépés pillanatai után keletkeztek erzsébet és fülöp házasságán -mert van olyan, amikor az embernek felül kell emelkednie a saját érzésein, még ha piszok nehéz dolog is ez... (#12.22.)

„my name is elizabeth.”

mindig érdekes látni, hogy miként valósítják meg a sorozatokban azokat az eseményeket, amikről a néző biztosan tudja, hogy be fognak következni (a történelmi sorozatoknál plusz nehezítés a készítőknek, hogy illik a tényekre támaszkodniuk) -és úgy gondolom, hogy jelen esetben kifejezetten szépen játszották ki a kártyáikat. a király kapott még néhány nyugodt pillanatot a kisebbik lányával a békés elalvása előtt, és erzsébeték is épp’ egy magas ponton voltak, a boldogság és kaland elegyéből kellett visszatérniük a feketére festett valóságba (egyébként kifejezetten szívmelengető, ahogy a folyton pucéran alvó és kellően bohókás fülöppel való szeretettel-teli kapcsolatuk ábrázolva van). maga rendezés is értő módon nyúlt a sokkhoz és a gyászhoz, a baljóslatú zene fokozódott fel, ahogy felbolydult a kastély, aztán meg a csend játszott szerepet, mert szándékosan nem hallhattuk, ahogy fülöp elmondja a feleségének a hírt (sőt, még erzsébet arcát sem láthattuk). viszont egyből érezhető, hogy a pár életében minden megváltozik, az ismert személyzettől búcsút kell venni, már nem mindegy, hogy melyikük lép elsőként a lépcsőre, és ezek még csak az első lépések... a drámai események mellett a downing street-en is mozgásba lendülnek a politikai machinációk kerekei, az úri kastélyokban meg a szerelem hajtja az intrikákat -ahogy az a felsőbb körökben illik... (#12.22.)

„big fucks small.”

mint egy igazi sport-meccsnél, úgy dobogott a szívem a kezdő perceknél -és nem azért, mert az eredmény miatt kellett volna izgulni (hiszen tudtuk, hogy a negyedik menetben érkezik majd a k.o.), hanem mert aggódtam azért, hogy az olaszok támadásának milyen hatása lesz shelby-ékre (ezen még a csajok mókás feszültség-oldása sem segített). aztán meg is érkezett menetrend-szerűen a dráma, és baromi hatásosra sikerült formálni az egész jelenetet, a zene feszültségével, tommy reakciójával -elégedetten csettinthettem, hogy idén nincs kímélet steven knight részéről a család felé. ...és úgy tűnt, hogy ezzel bevégeztetett, hogy elértük azt a mélypontot, ahonnan már csak felfelé vezethetne újra az út. és egy pillanatra még örültem is neki, hogy kezdhetjük újra a start-mezőről, megtisztítva tommy előtt a terepet, de aztán bevillant, hogy a shelby vállalat fejének mindig van egy terve... és tök jól működött a nagy leleplezés, főleg mert adrien brody visszafogta a benne bujkáló sablon-olaszt, és csak akkor engedte ki a dühödt állatot, amikor kellett -és persze jól működött a jelenet utolsó csavarja is, ami ugyan kicsorbította a nyitány drámai élét, ugyanakkor el is vihetett minket egy évad végi nyugvópontra... illetve... még kellett a végére két coda -a ptsd-s mélyrepülést megbocsátottam a pyramid song miatt, a pozitív finálét viszont lelkesen üdvözöltem, mert ezzel húzással megint szintet léphet ez a messziről jött ír cigány család... (#12.21.)

érdekesen alakult a viszonyom ezzel az évaddal -az első két rész kifejezetten meggyőző volt, sikerült a kellő mennyiségű feszültséget kipréselni az amerikából importált vendettából, aztán az évad közepén kicsit elveszítettek, amikor repetitívvé váltak az olasz merénylet-kísérletek és a szovjet szellemmel táplálkozó sztrájk-törekvések, és leginkább tom hardy érthetetlen beszéde tartotta bennem a lelket, de aztán az utolsó egy órára megint szépen magára talált a sorozat, jól megrágott és én ezt még élveztem is, és nagyon kezdtem bánni, hogy az angolok csak ilyen mini-évadokban képesek gondolkozni... (hozzátenném, hogy húzós heteken vagyok túl, így volt, hogy egy félálom-szerű egy órába kellett bepréselnem a sorozat nézését, ez biztos nem javított a megítélésén...) egyébként a régi ízek most is jól működtek, a jelenkori zenék és a kilassítva járások, sőt, láthatóan nagyobb gondot fordítottak a vizualitásra, a szín-használatra, mint eddig bármikor. és tommy shelby még mindig az egyik legintelligensebb anyaszomorító, akinek az életútját a képernyőn követhetjük...

„protect your king! die like men!”

mondd csak, láttál már vikinget teveháton...? szemkápráztató kontraszt volt a szokásos szürkéskékes északi vidékek és a sárgálló sivatag képei között -de a szálak közötti hangulati ingadozás is hasonlóképpen hullámzott. mert az emír nem tűnik elsőre annak a harcias figurának, mint akinek beállították, inkább élvezetekkel csábította el björk-éket, majd fokozatosan tört ki belőle a vadember -illetve sokkal inkább az oldalbordája az, aki ilyen véres útra tereli a hű muszlimot (btw, élvezetek, finehair-öcsinél eddig is voltak utalások a fluid szexualitására, vagy az emír ráérzett valamire nála, hogy egy shemale-t küldött a háreméből?)... az első tíz perc intenzív csatája ellensúlyozta a sivatagi kaland csendesebb mivoltát, a szűk sikátorok vériszamos harcai működtek, igaz, néha komolyabban mereszteni kellett a szemet, hogy a vér és sár masszája alatt ki lehessen venni, hogy ki az, aki épp’ az életéért küzd -vártam is nagyon, hogy valaki nevesebb szereplő is elhulljon a vagdalkozásban, de beérték annyival, hogy az angolok sebeiket nyaldosva elódalogtak, a püspököt meg láncra-verve vitték tovább a történetben... kicsit sajnálom, hogy lagertha-t ennyire politikailag képzetlennek ábrázolják, mert szegény hosszú ideje csupa megkérdőjelezhető döntéseket hoz csupán... (#12.21.)

„i was wondering if you would consider stepping into my shoes, so to speak.”

valahogy karácsony környékén mindig kibújik belőlem az anglofil, az ünnep valamelyik szinapszisomban összekapcsolódott a brit kultúrával. és mivel már nem ejthetem meg az ilyenkor esedékes látogatásomat a downton-i kastélyba, így egy új kirándulási célt kellett keresnem magamnak -mondjuk a buckingham palotát... koromból adódóan nekem ii.erzsébet egy folyton komornak tűnő idősödő hölgy, így fura realizálni azt, hogy egykor ő is volt mosolygós fiatal, sőt, a huszadik század közepén még királya volt nagy-britanniának, és nem királynője... az első fejezet alapján egy magas szinten megformált életrajzi drámával lesz dolgunk, annak minden velejárójával -gondolok itt elsősorban a szemelvény-dramaturgiára, ahol csak a főbb események emelkednek ki, időt ugrálva jutunk el az egyik fontos ponttól a másikig. bár biztos vagyok abban, hogy később lesz szerepe a hétköznapoknak is, mert ott lehet igazán karaktert építeni. mert láthatóan az a cél, hogy teljes portrét kapjunk ezekről az ismert személyekről, és most is akkor működött a leginkább a rész, amikor a pompás külsőt lehántva ráfókuszáltunk az arcokra, erzsébet látható zavarára, fülöp kedves közvetlenségére, a királyra telepedő betegségre... érzelmileg könnyedén behúzott, érdekesnek tűnik az út, ahogy szerény hercegnő magára veszi egy korona teljes súlyát, úgyhogy úgy tűnik, hogy idén karácsonyra ismét sikerült egy csodaszép telivérre tennem a pénzem... (#12.20.)

„i want her to smell our shit.”

az egész epizód alatt meglehetősen utáltam ian gyerekes viselkedését, aki dühből vág alá fiona-nak, viszont az utolsó jelenetével átfordítottak bennem valamit, és aggódni kezdtem a kis hülyéért -mert ez a megzuhant beletörődése nem vetít előre túl sok jót... ian-nel ellentétben a tevékeny és az érzelmei mentén kitartó lip-et nagyon bírtam, aki az utolsó leheletével küzd a barátaiért, még ha azok rendre cserbenhagyják is... frank szála nem úgy alakult, ahogy múltkor megjósoltam, mert ahelyett, hogy visszahozták volna a jó-öreg-frank-et, inkább társadalmi problémák rávilágítására kezdték használni, a megváltozott világ állás-problémái, az amerikai kormány igazságtalanságai mellett sétál el folyton, hogy aztán megújult erővel vesse bele magát az újonnan felfedezett kétes ügyleteibe... carl-t is kísértik a kétes ügyletek, egy cuki gazdag lányt küldött neki az úr, és persze egy gyenge tizenhat éves ő, akinek nem kell sok, hogy a (katonai) elveit félrerakja, és a farkával gondolkozzon... (kev és v továbbra is a lüke humort hozzák a házaséletük meggyertyázásával, de debbie is a vicces oldalon landolt ma, ahogy szakmai bosszút állt egy igazi seggfejen.) (#12.19.)

„tommy shelby is going to stop the revolution with his cock!”

olyan érzésem van, mintha vizuálisan szintet lépett volna idén a sorozat, de ma különösen jól bántak a terek színezésével, üvegtéglákon át szűrték a nagyon élénk zöldeket/pirosakat/kékeket... maga a rendezés a szokásos mederben folyt, csak most nem a menetelés volt kilassítva, hanem a dobtáras gépfegyverekből leadott lövedékek útja... mert az első negyedórát rászántunk a kőkemény lövöldözésre, hogy aztán a csendesebb, beszélgetősebb jelenetekkel adják meg az igazi súlyt... érdekes, hogy amíg tom hardy lazázós, cinikus, és cseppnyit túlzó játékáért odavagyok, addig adrian brody nem hogy javítani nem tudott a szememben, de a pluszban felvett (áll-vakarós) manírjai miatt végképp a deniro-iskola bukott diákjának kell tekintenem... valahol örülök, hogy egy huszárvágással szüntettük meg a polly körüli drámát, mert jól beleillik a shelby-család előtervező metódusába ez a húzás. ahogy az is érthető, hogy végeredményben a nagy zsozsóért tevékenykedik ma is tommy, és ehhez még a dohányfüstös sármját sem rest előszedni... (sajnos arthur kokainos pörgése ma sajnos hidegen hagyott...) (#12.18.)

„the roman empire is no more. its power is mostly gone. what’s left is just a sad shadow of its former glory.”

a világtörténelem tele van árulásokkal, hátba-szúrásokkal, pálfordulásokkal -ám vannak korszakok, amikor koncentráltabban voltak jelen ezek az emberi gyengeségek... a mai epizódban mindenki kicsit elárulva érezte magát -lagetha-nak volt ez a legegyértelműbb, hiszen a füle hallatára mondták ki a fájó szavakat, hogy gyengének tartják, akit meg kell fosztani a trónjától; hvitsek-nek nem elég, hogy őrlődik azon, hogy jól döntött-e, amikor york-ban maradt, a testvéri kötelékben sem bízhat, mert ivar gúnyolódik rajta, jobb esetben semmibe veszi; björn megérkezett a meleg földközi tenger hívogató kincsei közé, ám a pusztuló rómát már meg sem közelíti, inkább szicilliában köt ki egy erősnek tűnő vezetőnél -ám hamar kiderül, hogy az erős kéz csak látszat, mert az arabok irányítják a területet, és egyébként is, magas számban tanyáznak a környéken a kémek és az árulók... (örültem, hogy megemlítették a kijevi ruszból érkezett vikingeket, mert gyerekkoromban nagyon szerettem a róluk szóló képregényemet.) az istenek is tudnak csalfák lenni, ám ők talán nem árulják el a híveiket úgy, mint ahogy az emberek teszik -legalábbis floki ebben reménykedik... (#12.18.)

„well, everything is relative.”

a mesék végére happyend dukál, ugye? hát, did it, megcsinálták max landis-ék a végére, a varázspálcájukkal pozitívvá fordították a befejezést, de az odavezető szédítő úton azért még folyamatosan feszültségben tartottak minket, és így vált ez a finálé méltó lezárásává ennek a mesésen összerakott évadnak. de tényleg, egyetlen nagy levegővétel volt az első harminc perc, ahogy egyszerre aggódtunk a lassan agonizáló farah-ékért, az erőből küzdő rowdy3-ért, a fura dimenziót is megjáró brotzman tesókért, és a küldetését a saját vérével megváltó dirk-ért... térjünk is ki kicsit erre a fájdalom elöli menekülésre, a fura éggel és még furább pupillával súlyosbított rejtélyes térre, mert valószínűleg ez lenne a hipotetikus harmadik évad egyik fontos helyszíne -és ez kellően baljóslatúnak és izgalmasnak tűnik, hogy foglalkozzunk még vele. ahogy amanda jóslatával is, miszerint valami nagy gonosz közeleg. és nekem ennyi elég is lenne, hogy alig várjam a folytatást, de tulajdonképpen az eddigi két évad színvonala is predesztinálna arra, hogy kíváncsi legyek a most már hivatalosan is megalapított holisztikus ügynökség újabb ügyére... (#12.17.)

az ember legkönnyebben a jól látható, ismerős ösvényeket követi, mert ösztönösen benne van a kockázatkerülés, a félelem, hogy az erdőben bolyongva valami szokatlan éri -de nem sokkal izgalmasabb felfedezni az ismeretlent, mint az ezerszer koptatott köveken járni...? a max landis vezette írócsapat nem félt felvenni a kesztyűt a nézői elvárásokkal szemben, így a sorozatot egy teljesen új irányba taszították az első felvonáshoz képest. először furcsa is volt ez a fantasy-s mesevilág az eddig megismert dirkgently-s univerzumhoz képest, aztán hamar kiderült, hogy mesésen összeillenek egymással. de más volt a pörgésének az íve is, a karakter-dinamika is sokat változott (főleg annak az elsőre megkérdőjelezhető döntésnek köszönhetően, hogy dirk komoly apátiába zuhant az évad közepén), és talán egy picivel kevesebb volt az ’a-ha!’ élmény is, mert az univerzum kevesebb dolgot kapcsolt össze egy nagy egésszé. ugyanakkor vita nélkül ki merem jelenteni, hogy jelenleg nincs szórakoztatóbb dolog a tévében mint a holisztikus nyomozóiroda őrült kalandjai.

(update: tudom, hogy közben megkapta a kaszát a bbc-től a sorozat, de még nem vagyok hajlandó megírni a nekrológot, várom a csodát...)