soroló

„he’s really no different than most men in this world who don’t want their wives doing anything out of the ordinary. just cook, clean, raise the kids, look pretty when they meet the boss.”

először nem tetszett, hogy csak villanásokat látunk az elképesztően kegyetlen culloden-i csatából, aztán rájöttem, hogy igazuk van ron moore-éknak, mert pont ezzel a szilánkos szerkezettel lehet érzékeltetni a csatatér zaklatottságát, és így lehetett igazán hangsúlyozni azt a pillanatot, amikor jamie és black jack tekintete összetalálkozik a káoszban... ezekkel a hosszadalmas agonizálásokkal az a baj, hogy az ember úgyis tudja, hogy a karakter túljut az életveszélyen valahogy (főleg ha még a megoldást is sejtetik a previously-val) -de ha már a főszereplőt nem lehetett megölni egyből a nyitányban, azért akadt olyan szereplő, akiért máris vérezhet a szívünk. de nem is lett volna hiteles a nagy megtorlás ábrázolása, ha nem áldoznak be egy régóta ismert karaktert sem... 1948-ban kevésbé egyértelműek a helyzetek és megoldások, mert a randall-család előtt még ismeretlen az út -a hideg távolságtartás után most is közelebb kerültek egymáshoz a gyermek születése pillanatában... elég fájdalmas belegondolni mindkettejük helyzetébe, mert ott a nő, aki mást szeret, és ott a férfi, aki jó férj akar lenni, ugyanakkor neki is vannak vágyai és érzései... és közben ott van körülöttük a modern amerika, ahol lehet hogy papírzacskóban tartják a teát, de a nőkhöz való hozzáállásukban nem látszik még a modern kor haladása... kíváncsian várom, hogy mennyire fogom szeretni az évadot annak függvényében, hogy claire és jamie láthatóan még sokáig nem fognak újra találkozni. (#09.10.)

„truth is, i’ve never been very good at saying good-bye, but that’s the hell of it, isn’t it?”

csak két dal kellett a rész előtt bear mccreary-től, hogy hangulatba hozzam magam -pedig ha tudom, hogy milyen fordulatot tartogatnak nekünk az írók, akkor inkább valami vietnám-ellenes protest-song-ot választok a skót dudák helyett... mert az oké, hogy ha már az évadnyitóban sok időt töltöttünk claire jelenében, akkor úgy szép az évad íve, ha a fináléban is ezt tesszük -de ennél egy sokkal fondorlatosabb dolgot eszeltek ki az alkotók: behoztak egy harmadik idősíkot is... és ha már a culloden-i csatával és a visszatéréssel lezártuk a történet első nagy szakaszát, akkor ehhez jól illeszthető volt ez a visszaemlékezős jövő is. mert most jött el az idő claire életében, hogy húsz év elteltével szembenézzen a múltjával. eljött az idő, hogy beavasson még néhány embert a nagy titokba... a legfiatalabb frasier/randall-lal kapcsolatban érdekesen alakult a nézői viszonyom, mert elsőre nem győzött meg a kimértsége (lehet az volt a baj, hogy túlságosan michelle dockery-re emlékeztetett), aztán pár mosollyal később már szerelmes voltam, aztán megint kicsit elhidegültem a hitetlenkedése miatt (tényleg olyan nehéz befogadni az időutazás tényét...?), de tudom, hogy leszünk mi még jó barátok... caitriona balfe-nak viszont kifejezetten jól állt az öregítő smink és haj -ahogy a szeméből sugárzó szomorúság is csak még szebbé teszi... a két idősík váltakoztatása kicsit a múltbéli fontos események súlyának a kárára ment, mert a szétdaraboltságában nem tudtak a súlyos események akkorát ütni. viszont a kövek közt lezajlott összes drámai esemény már tudott működni -elsősorban érzelmileg (de az is tetszett, hogy milyen ügyesen reflektáltak a jelen kirándulásaival a múltban fontos helyszíneken). egyébként a legnagyobb bajom az volt ezzel a szerkezettel, hogy végig az a kérdés zakatolt az agyam hátuljában, hogy ’innen meg hogy a fenébe megyünk tovább?’, és ez kicsit elterelte a figyelmemet... ($$07.12.)

bár idén egy-szuszra kaptuk meg az összes epizódot, mégis az az érzése az embernek, hogy két félévadot látott, mert annyira különbözött hangulatilag az évad eleje és a vége. már csak a helyszín miatt is, mert a dekadens franciákat nem lehet összehasonlítani a szerény skótokkal, sem a szokásaikat, sem az élet-vitelüket, sem a gondozott kertjeiket a zöldellő vadvidékkel szemben... talán szerethetőbb is volt a párizsi rész ezzel a felpezsdültségével, annak ellenére, hogy a messzi frankföldön sem kímélte hőseinket a balszerencse (sőt, a vetélős rész az idei eddigi legszomorúbb sorozat-epizódom volt, még most is sajog tőle a szívem). de aztán hazaérve a felföldre már mindenre rávetült a nagy csata baljóslatú árnya, így csak apróbb örömök érhettek minket (például hogy jamie-ből milyen jó vezető vált az évek alatt). bár ez nem azt jeleneti, hogy ne szerettem volna így is majd’ minden percét, mert annyira jól kidolgozottak a karakterek, annyira jól működik köztük a kémia, hogy ennél sokkal tovább is el tudnám nézni azt, ahogy rohannak a végzetük felé... persze azt be kell, hogy valljam, hogy annyira erős talán sosem lesz már a vonzódás, mint amit annak idején a kezdő nyolc epizódnál éreztem, de volt már annyi meglepő csavar és bátor írói döntés eddig is, hogy ez még változhat a jövőben -vagy a múltban...

„our worst nightmare was coming true, and i felt completely helpless in the face of it.”

nem gondoltam volna, hogy elérünk idén a rettegett culloden-i csatához, pedig már itt toporgunk a kapujában -csak ahhoz még el kellett rendezni pár dolgot, hogy minden logikusan elsimuljon a jövőben. elsősorban randall-éknál kellett tisztázni frank múltját, és szerencsére kellően logikusak lettek a csavarok, hogy ne érezzük az erőltetettséget (van gyerek és van esküvő is, de nem úgy, ahogy gondoltuk volna). és hát a katonai táborban is úgy kellett sakkozni a hadi-tettekkel, hogy hiábavaló legyen jamie minden kétségbeesett törekvése, és ne tudják elkerülni a nyílt-színi összecsapást ezzel a fáradt és elgyötört sereggel. plusz felbukkant még egy visszatérőnk is, akinek szintén el kellett rendeznie a családja jövőjét, mielőtt végképp legyűri a betegsége (vagy a kitartása). és szép paralel lett a két haldokló, akiknek claire próbált enyhíteni a fájdalmán, és akik mindketten nagy áldozatot kértek a fivérüktől. és szokatlan módon mind dougal, mind black jack randall sok emberi vonást mutatott ezekben a sötét és komor percekben... de jöjjön hát a csata, tudjuk meg, hogy megváltoztatható-e a végzetünk... ($$07.02.)

„you'll release the englishwoman, surrender your horses and weapons.”

örülök, amikor látom, hogy egy alkotó aktívan részt vesz a műve adaptálásában -és diana gabaldon persze nem vallott szégyent a rész szövegkönyvének megalkotásánál sem. rég kaptunk már igazi romantikus pillanatokat fraiser-éknél, ebben például érzem az írói gondviselést... egyébként eltávolodtunk a csatamező zajától, de ez nem azt jelenti, hogy ne lettek volna izgalmak. mert lehet, hogy a skót vezetők nem mernek london ellen vonulni (hogy ezzel kilépjenek a történelem keretei közül), de azért a vöröskabátosok nincsenek olyan messze, hogy ne okoznának komoly galibát. örülök, hogy claire továbbra is használja az eszét, a furfangját, nem hagyja, hogy a férfiak harcias ösztönei győzzenek körülötte -de azért nem árt, ha jön a hercege fehér lovon, hogy megmentse őt egy kastély fogságából... sandringham hercegét mindig szívesen látjuk a show-ban, mert lehet, hogy egy alávaló kétszínű mocsok, de ezeket a pálfordulásait mindig szórakoztatóan adja elő -ahogy a fölényes monológjait is. kicsit sajnálom is, hogy beteljesedett rajta murtagh bosszúja. mert bizony okosan előszednek félbehagyott szálakat az évad elejéről, hogy csavarjanak rajtuk egyet. ($$06.25.)

„how many men had i seen killed in war?”

ez még mindig egy női regényből adaptált romantikus sorozat? mert a háborúban nem sok romantikát találni... múlt héten megtanultuk használni a fegyvereket, most bele is mártottuk az ellenségbe... illetve ellenfélbe, mert a herceg nagyon hangsúlyozta, hogy nem szabad utálni az angolokat, hanem meg kéne tanulni együtt élni ezen a szigeten -és biztos vagyok benne, hogy nem lesz sokáig népszerű ezzel a progresszív szemléletével. de egyébként sem tündököl, mint vezető (ezen csodálkoztam volna is az eddig megismert habitusa alapján), hagyja, hogy a serege tisztjei marakodjanak egymással, képtelen dönteni kulcs-helyzetekben. isteni szerencséje, hogy mellette vannak olyan emberek, mint jamie, vagy hogy a helyi srácok is támogatják az ügyet -mert ha nem súgna egy jótét lélek, még mindig a mocsárban üldögélnének, látótávolságra a vöröskabátosoktól... kellemes bizsergető feszültség volt a részben a csatát megelőzően is (főleg amikor bear mccreary finoman beúsztatta a dobosokat a ködös képek alá), csak azt nem érzem szerencsés írói húzásnak, hogy folyton utalgattak arra, hogy nem mindenki fogja élve elhagyni a csatateret -persze, vér nélkül hiteltelen lenne az erőfeszítés, csak nem mindig jó, ha találgatni kezd az ember, hogy ki áldoznak fel a szent ügy oltárán. viszont a gyász az epizód végén így is tudott működni. ($$06.16.)

„i’m not sure i’m ready to go to war again.”

de tényleg, ilyen zöld fű nem létezhet, biztos, hogy rájátszanak a szűrőkkel... viccelek, bár tényleg volt zöldre szűrés az epizódban, hogy megkülönböztessék a korszakokat -mert claire flashback-ekkel is gazdagodtunk ma. ez csak azért volt meglepő, mert nem is számítottam rá, hogy fogunk valaha is képeket kapni arról, hogy hogyan élte meg a világháborút, de most itt volt az alkalom, hogy a harcra készülődés közben visszaemlékezzen, mintegy későn lecsapó poszt-traumás stresszként megélve a helyzetet. kicsit az epizódra is rányomta a bélyegét a hősnőnk rossz kedve, de azért akadtak mosolygós pillanatok is. például jó volt viszontlátni az első évad lókötőit, még akkor is, ha dougal is jött velük, és hát ő sem tudja megtagadni önmagát (még ha el is hisszük neki, hogy a hazafiassága túltesz az önzésén)... de nem is azt volt a legjobb nézni, ahogy a parasztokból murtagh kiképző őrmester keze alatt igazi katonák formálódnak, hanem azt, ahogy jamie-ből igazi hős válik, aki képes vezetni és motiválni az embereket -és cselhez folyamodni, hogy úgy hozza a szükség -bár nagyon jó látni, hogy claire is azonnal partner, ha megtévesztésről van szó. (a nagy terek kihozták bear-ből a férfi-kórus rajongót, de kétségtelen, hogy ismét hibátlan volt a zenei aláfestés.) ($$06.08.)

„the daily routines of lallybroch worked like a tonic on our battered souls.”

oh, a régi főcím, a zöldellő tájképek, a nem szűnő esős időjárás, mind-mind visszahozták a régi hangulatot és emlékeket... persze a skótok még mindig bonyolult népség nehéz kiigazodni rajtuk, de valószínűleg ezt a tájjal szívják magukba. mert bizony nem volt menekvés, egyből bele kellett vetnünk magunkat a helyi politikába, a meggyőzés művészetébe, a hatalmi harcokba. mert persze még mindig ott sötétlik a fenyegetettség árnyéka nem csak a fraiser-eken, de az összes skót klánon -csak kár, hogy nem lehet mindenkinek elmondani, hogy claire honnan is szerzi az információit... viszont azt ki lehetett használni, hogy boszorkánynak gondolják, és szépen rá is játszott erre a leleményes asszony. azért jó, hogy visszahozták a jamie-be nagyon szerelmes szolgálólányt, mert érzelmeket hozott ebbe a kicsit száraz epizódba. meg jó is az, ha nem felejtünk el dolgokat, még ha erény is lenne a megbocsátás képessége... a hadsereg-gyűjtés közben jamie családfáját is feltérképeztük kicsit, ügyes árukapcsolás ez így... (oké, hogy visszatértünk a gyökerekhez, de azért kicsit hirtelen vágtuk el a francia szálakat, épphogy csak megszerettük/megutáltuk az ottani karaktereket...) ($$06.02.)

„a white hotness burned deep in my bones. i knew what it was. puerperal fever.”

hjaj, mit műveltek velem... legutóbb azt írtam, hogy tombolni fogok, ha a kissrácnak valami baja esik, de arra gondoltam, hogy meghal, nem arra, hogy... ehh... black jack randall már nem tudom, hogyan lehetne gyűlöletesebb, de most megint léptek vele egyet a sötét mélység felé ezzel az erőszakkal -és így már megértjük valamennyire jamie dühét is. komolyan, ez sokkal jobban megrázott, mint hogy claire elveszítette a babáját, lehet, hogy azért, mert valahol számítottam rá, hisz’ túl nagy volt már a hasa, és az évadnyitóban nem volt szó megszült gyermekről. viszont megint működött a kihagyásos technika, mert amikor a végén visszavágtunk arra, hogy hogyan is búcsúzott el a halva született kislánytól, akkor tört el bennem is valami... de az epizód közepe is nagyon érdekes volt, egy szürreális kisfilmet kaptunk a királlyal, aki úgy tud fenyegető lenni, hogy közben messzemenőkig piperkőc is -és a tárgyalásos jelenetnél szépen kifizetődtek az eddigi események, még egy kicsit meg is sajnáltuk az ellenszenves grófot. és közben azon imádkoztunk, hogy ne legyen igaz az a pletyka, ami a királyról terjed -hogy csak szexuális kielégülésért cserébe teljesít kéréseket. komolyan, egész megkönnyebbültem, mikor kiderült, hogy ilyen gyorstüzelő a szentem, hogy nem kell hosszabban elviselni a szégyent... hjaj, miért van az, hogy mindig azokat az epizódokat érezzük erősnek, amik lelkileg ennyire megterhelőek...? ($$05.27.)

„et voilá! i give you smallpox.”

vajon az írók kiszámolják, hogy az évad felére kell tönkretenniük mindent, vagy csak jön belőlük a gonoszság mindenféle időzítés nélkül...? pedig a rész elején még örültem, hogy viszonylagos nyugalom van a frasier házaspárnál, jamie belátta, hogy el kell halasztania a bosszúját, nem kerülték a testi kapcsolatot sem, olajozott volt az együttműködésük a cselszövésben is, végre beavatták murtagh-t is a titokba -de ahogy teltek a percek, úgy nőtt a baljós hangulat is. mert persze a tökéletes ál-himlős terven komoly módosításokat kellett végrehajtani, ami puskaporos hangulatot és életveszélyes sérüléseket is hozhattak volna. azt meg tudjuk, hogy sosem jelent jót, ha egy állapotos nőnél vérzést mutatnak... annyira beharangozták a párbajt, hogy nem lehetett csak úgy elkerülni, bár azzal megleptek, hogy a bordélyban elsötétült a kép, és csak claire-el együtt, rohamtempóban vettük fel az események fonalát -de ugye nem kell mondanom, hogy mekkora lángokat fogok az orromon át lövellni, ha kiderül, hogy az igencsak megszerettetett kissrácnak valami baja történt... mert az már túl sok lenne az én törékeny lelkemnek... ($$05.16.)

„i saw the proof of that with my own eyes. alex and mary simply could not be for frank’s sake.”

az előző réz következményein túljutni olyan volt, mintha valaki ráütött volna a másnapos fejemre... nem arról van szó, hogy untam volna, vagy ne élvezném a show minden pillanatát, de azért az első huszonöt perc elég rágós volt -annak ellenére, hogy érdekel, hogy a francia gróffal való törékeny egyesség mikor törik össze... a csodálatosan zöldellő kertek viszont jó hatással voltak az epizódra, mert megtelt élettel -és ármánnyal... jó volt, hogy a lóvásáron ügyesen kellett tudni olvasni a sorok között, de ez csak apró felvezetés volt a nagyjelenethez... tetszett, hogy az írók is érezték, hogy elég vékony az indok, amivel randall kapitányt franciaországba hozták, így írtak neki egy kis monológot a sors furcsa összefonódásairól. jó kis érzelmi gubanc volt az egész jelenet, mert ott volt benne a dráma, tele volt feszültséggel, ugyanakkor a francia király közbelépésével könnyítettek is rajta, mert olyan-de-olyan jó volt nézni, ahogy megalázzák black jack-et. és szerencse, hogy ilyen színészeink vannak, akik csupán az arcukkal is tökéletesen ki tudnak fejezni minden érzelmet... hjaj, csak nem akarják, hogy a fraser házasság működjön, mindig van ok, hogy elhidegüljenek egymástól a felek -bár most épp teljesen meg lehet érteni jamie reakcióit is. ($$05.11.)

„we use his broken heart to break his bank.”

az életben valószínűleg nem szívesen lennék egy ilyen nagy amplitúdóval megélt kapcsolatban, de a tévében jó nézni, hogy az összeveszéseket mindig izgalmas békülős szex követi (és nem, nem tabu a terhes-szex sem)... persze csak az ilyen típusú közösülésnek örül az ember, az erőszaktól viszolyog, pedig ebben a korban nem (sem?) volt ritka dolog az sem. és az a gonosz az outlander-ben, hogy tényleg váratlanul csapnak le az ilyen kegyetlen fordulatokkal, hogy az ember felpattanjon az ágyról, és közelebb üljön a tévéhez. oké, végig ott voltak a baljós jelek, claire már addigra túl volt egy másik támadáson is. várom, hogy meglepjenek a háttérben tevékenykedő gonosszal, mert az én ízlésemnek túl nyilvánvaló, hogy az ellenszenves gróf a hunyó, kell hogy legyen még itt fordulat... tetszik fraiser-ék gondolkozása, hogy az a módszerük, hogy egymásnak ugrasszák a különböző érdekeltségű feleket. azzal meg igazán sikerült meglepni, ahogy jamie lereagálta a tényt, hogy lesz még lehetőssége végignézni, ahogy a nemezisének kifolyik az összes vér a testéből -mert üdítő látni, hogy nem a fárasztó ’miért nem mondtad el, blablabla!’ megoldást választották. ($$05.04.)

„i hadn’t allowed myself to think about it until now, but i was faced with the terrible knowledge that frank’s very existence now depended on jack living for at least another year.”

nem járnak jó napok claire-re, remélem csak a hormonok teszik, hogy ilyen ingerlékeny... de azt sem csodálom, hogy a fárasztó francia mindennapok kikészítik fraiser-ék idegeit, hogy szüntelenül kvaterkázniuk kell, és jó pofát vágni, hogy egy kicsit közelebb jussanak a céljukhoz -hogy meg tudják változtatni a történelmet (de ne nagyon, mert akkor esetleg még frank sem születik meg, ugye). és azt is tudjuk, hogy nem csak az rágja őket, hogy el kell viselni azt a kis pöcs károly herceget vagy a huncutkodó szobalányokat, hanem hogy a házaséletük is romokban hever... és akkor jönne egy kis boldog elégedettség, mert claire segítő-készsége felbuzog , vagy mert jamie-nek sikerült áttörést elérnie, de mind a kétszer letörik a lelkesedésünket, mert claire boldogsága vitába torkollik, az utolsó jelenetre meg sötét árnyékot vet black jack randall titka... (a mai epizód-értékelőt egy öreg barát, johann sebastian támogatta...) (ezek a korabeli orvosi módszerek elég durvák voltak -még egy kis pisi-kóstolás is belefért...) ($$04.28.)

„i found it hard to believe that in a mere 40 years, the french revolution would turn them into rivers of blood.”

tudom, hogy ez nagyrészben diana gabaldon és a regények érdeme, de azért egy tévé-sorozatnál is bőven kell bátorság egy ilyen radikális változás meglépésére. mert nem csak arról van szó, hogy helyszínt váltottunk, és vele együtt a hangulat is jócskán megváltozott, de arról is, hogy jelenleg nincs arról szó, hogy a skóciában elejtett szálakért, az otthagyott karakterekért visszamennénk mostanság -és ha azt nézzük, hogy mondjuk michael hirst nem mert ilyet lépni a vikings-nál, akkor mindenképp hangsúlyoznom kellett ezt itt most. no de nézzük ezt a seggektől és hónaljaktól bűzlő frankhont... a fhranciák természetesen piperkőc majmoknak vannak ábrázolva, de ez így van jól, el sem tudnánk máshogy képzelni őket, mint pompába öltözött kényes népséget, akik hírből sem ismerik az erkölcsöt, és a legmagasabb körökben is jobban értékelik a rizsporos parókákat a tisztálkodásnál... imádom, hogy apró mindennapi részletekkel is foglalkozunk, mint a nők gyantázása, és ez nem csak humoros jelenetet szül, hanem később erotikát és drámát is... örülök, hogy murtagh lett a józan ész hangja, mert jól lehet vele ütköztetni a skót nép egyszerű őszinteségét és a franciák sikamlósságát. vagy a leendő királya nagyarcúságát... hát ja, a nemesurakat ma sem sikerült pozitív színben feltüntetni... (oh, a jelmezesek is kiélhették magukat, az a piros ruha caitriona balfe-n, wow. wow.) ($$04.20.)

„you certainly have high opinion of what a crippled highlander and a pregnant english woman can accomplish.”

múlt héten a kertben, ásás közben bevillant, hogy mennyire hiányzik a sorozat hangulata, úgyhogy túlzás nélkül mondhatom, hogy nagyon vártam, hogy újra elmerülhessek ebben a különleges hangulatú világban. ugyanakkor tartottam is tőle, hogy mennyire lesz más az új helyszínnel. annyira felkészültem franciaországra, hogy szinte sokkolt, mikor kiderült, hogy 1948-ban kezdtük ezt az évadot is, az első fél órában azt vártam, hogy vajon milyen módon fogunk visszalépni újra kétszáz évet, hogy csak sima visszaemlékezés lesz-e vagy claire újra varázslatos útra kel. pedig érdekes volt a ’jelen’ drámája is, hogy claire-nek újra magyarázkodnia kell az időutazás miatt, hogy frank-nek le kell győznie minden észérvét a szerelme miatt, hogy el kell fogadnia minden ajándékot, amit isten adott neki, hogy claire-nek vissza kell illeszkednie a zajos modern korba, lemondani a szerelméről, és újra mrs.randall-é válni. de én kalandokat akartam, claire mosolyokat akartam, kilépni a szürke jövőképből. így örültem, amikor tényleg kikötöttünk a béka-szagú öbölben, ahol kezdődhetett a nagy tervezgetés -egy olyan jövőé, amit már most láthattunk, hogy nem valósulhat meg... tetszett, hogy sok mindennel rímeltünk a korábbiakra, nem csak a ’40-es években való kezdéssel, de azzal is, hogy jaime újra a hátát mutatva jutott előre, hogy claire számára mennyire fontos a beteg emberek segítése, vagy hogy az epizód végén megismerhettük az aktuális gonoszt. remélem ezek mentén elindulva majd szépen kitárul az új világunk, és ugyanúgy magával ragad majd, mint eddig. ($$04.11.)

„during the war, i had treated men in far worse shape, their horrific injuries almost unfathomable to the human mind, but none of them were my husband.”

pedig azt hittem, hogy túl vagyunk a nehezén... nem hittem volna, hogy ilyen bátrak ron moore-ék, hogy nem tudták le az előző rész végével az erőszakot, hanem most flashback-ben végig szenvedhettük az egészet részletesen. és nem azért volt fájdalmas nézni, mert egy férfi követte el egy másik férfin a felfoghatatlan bűnt, hanem mert tényleg működött az, amiről szólni akart -hogy nem a testi fájdalmak számítanak, hanem ahogy ez a féreg teljesen megtöri az áldozatát. hogy nem azért fog szégyenkezni, mert egy vadállat erőszakkal magáévá tette, hanem mert elérte, hogy élvezetet is találjon benne. hogy azt a férfiasságát vette el, amit nagyon nehéz visszaszerezni. uhh, még írni sem egyszerű erről, nemhogy ezt végig-élni egy forgatáson... jamie felépülése sem volt könnyű menet, szomorú is lettem volna, ha az, de azért lesz igazán emlékezetes a folyamat, mert nem úgy értük el a végpontot, ahogy hagyományosan szoktuk -claire szokatlan módszere engem is kihozott az apátiámból. aztán kellett egy kis szabad levegő a sok fullasztás után -és sok mindennel felvillanyoztak az eljövendővel kapcsolatban (új ország = új hangulat?; a jövőbe belepiszkálás lehetőssége), csak ne valósult volna meg a visszatérő rémálmom (amit már éreztem előre az apró rosszullétekből), hogy a hősnő kimondja azokat a bizonyos szavakat... ($06.05.)

beszéljünk egy kicsit a szerelemről. nagyon ritkán adatik meg, hogy végig egyforma intenzitással érezzük a vonzalmat, hogy nincs semmi, ami megingatna minket. ha visszanéztek a félévados értékelésemhez, láthatjátok, hogy szerelem volt első látásra a show, és nem is csökkent a lelkesedésem az első nyolc részen át, vártam az újra találkozásokat, rebegtettem a pillámat a csodálatos hősnő felé, hihetetlen élvezettel szívtam be a hangulatát. aztán el kellett egy kicsit válnunk egymástól, és bár az újra-találkozás jó volt, mégis éreztem egy kis zavart. ott volt minden tényező, amit eddig is imádtam, de valahogy képtelen voltam ugyanúgy érezni. és ezért egy másik férfit vagyok kénytelen okolni... mert ahogy jamie egyenrangú partnerré lépett elő claire mellé, valahogy kevésbé működött a sorozat, én talán esszenciálisan a hősnő életét szerettem volna megkapni (ráadásul ez a változás nagy bánatomra a búgó narrációt is érintette). de a sors furcsa fintora, hogy pont jamie volt az, aki visszaadta a hitem a szerelembe. mert a brutális kálváriáján szörnyülködve értettem meg, hogy miért kellett vele is foglalkozni, hogy hogyan adtak vele (nagyon okosan) mélységet ennek a szerelmes történetnek. hogy végleg leszámoltak a rózsaszín lányregényekkel. próbálok ösztön-lény lenni, nem túlgondolkozni mindent, vagy inkább megtanulni, hogyan lehet egyensúlyban a szív és az ész. és ez a sorozat jó tanár. magával ragad a szépségével és utána megmutatja az intelligenciáját is. kicsit azért billegtem az értékelésnél, de ha összeadom azt, amit a szívem érez és az eszem gondol, akkor könnyen kirajzolódik a ’nagyontetszett’ körvonala.

„i won’t surrender.”

és akkor épp a megfelelő pillanatban megérkezik a felmentő-sereg -csak épp nem az, akire úgy általában számítanál egy ilyen fordulatnál... pedig még elsőre lehet, hogy úgy is gondolhatnánk, hogy ne húzzuk az időt, szabadítsuk ki jamie-t, aztán forduljunk rá a fináléra, de igazuk van abban, hogy ebben a sötét órában visszahozták gonosz kapitányt -hogy még sötétebb legyen az az óra. mert úgy velejéig romlott ez a negatív figura, hogy közben van egy csomó érdekes vonása. és nem azért beteg karakter, mert meleg hajlamai vannak, hanem ahogy kimutatja a vonzódását jamie-hez -és a kegyetlenkedéshez. és úgy tűnik, hogy ő maga elfogadja magát így, nekünk meg marad a szívből jövő gyűlölet. eddig csak kötelező lányregény-karakternek tartottam jamie-t, de most már nagyon érdekel, hogy hogyan viseli majd a testi/lelki megtörést. (egyre inkább érezni, hogy nem egy sima rózsaszín történettel van dolgunk, bár korábban is bízhattam volna ron moore ízlésében..) ($05.22.)

„i could live for a time off the land, but for how long? i knew full well if i had any hope of finding jamie, i’d need help if not divine intervention.”

már valószínűleg sosem mosom le magamról, hogy jamie-ellenes vagyok, de be kell vallanom, hogy épp akkor jött vissza az elveszettnek hitt lelkesedésem, amikor őt képernyőn kívülre helyeztük. összefüggés persze van a két dolog között, hiszem nekem ez a sorozat claire miatt érdekes, és ő egymagában is van annyira erős személyiség, hogy ne igényeljem azt, hogy legyen mellette egy férfi is. vagy ha igen, akkor táncoljon viccesen szoknyában, két kard felett... de nem csak a jamie-tlenség hozott vissza valamit abból a varázslatos hangulatból, amibe egy pillanat alatt beleszerettem az elején, és ami az idei visszatérés óta nem igazán akart előbújni, hanem azok a dolgok is, amik a kereséssel együtt jártak -a gyönyörű táj, és néhány csodálatos új dallam mccreary-től (ha már a zenének, azaz az éneknek egyébként is fontos szerepe volt az epizódban). de szerettem az elején a két hölgy közös kalandozását is, és azt is, ahogy dougal-ból egyre összetettebb figurát faragnak. félve kérdezem, biztos, hogy muszáj jamie-t kiszabadítani...? ($05.14.)

„here’s to a long life and a merry one, a quick death and an easy one, a pretty girl and an honest one, a stiff whiskey and another one.”

(jellemző, hogy claire akkor kezd el beszélni hozzánk, amikor jamie kikerült a képből, de akkor is csak dokumentálja az eseményeket. kérem vissza az igazi narrációmat! (hiszti...)) megijedtem az elején, mert ez is ’nemszeretem’ epizódnak indult, már azt hittem, meg van átkozva ez a fél-évad, de aztán miután kimorogtam magam az újabb suttyókon, akik bedugták az orrukat a birtokra, elkezdtem érdeklődve figyelni a részt. mert a suttyók vezetője egész érdekes figurává változott a rész végére, egy szabadságvágytól fűtött skót harcos képe épült fel (valami ilyesmi lehetne jamie is, ha nem esik bele a szerelembe). és a legnagyobb megdöbbenésemre a szülés-jelenet is működött, mert emberi volt a két hölgy, átélhető volt a fájdalom és a félelem. ezen kívül volt némi csetepaté is -úgyhogy megint beleestem a régi hibámba, túl hamar akartam ítélni. ($05.05.)

„i did not marry the laird of lallybroch. i married jamie, but i haven’t seen much of him since we walked through the gates of this place.”

(és csak vártam és vártam, hogy jöjjön a szokásos narráció, hogy tudjak idézetet vadászni, de mindhiába...pedig egész héten készültem az epizódra, gyakoroltam az a gigarengető torokhangot a szavak végén...) a hazatérés mindig együtt jár a visszaemlékezőz nosztalgiával is -bár esetünkben nem pozitív emlékekre kell gondolni. kicsit féltem is, hogy még jobban a szánkba akarják rágni a korbácsolás szörnyűségét, de aztán szerencsére plusz információk megosztására is használták a múltba tekintéseket. főleg gonosz kapitányról tudtunk meg fontos szexuális preferenciákat. a jelent viszont arra használtuk, hogy jamie legyen megint egy kicsit a középpontban, hogy emberibbé váljon, amikor látjuk, hogy próbálgatja magára a (földes)úr szerepét, sokat megbotolva a nagy arcában, de belátva a hibáit. jót fog tenni neki két olyan határozott nő, mint a csodálatos(an felvágott nyelvű) felesége, és nem kevésbé karakán nővére. ($04.28.)

„i looked around the room at these good people, i wondered what made them so ready to watch us burn. regardless of the evidence, they only wanted one outcome.”

ejj, várható volt, hogy ’nemszeretem’ epizód lesz, és be is jött a félelmem, az első felét végig puffogtam. egész egyszerűen nem bírom elviselni az emberi butaságot, az egyszerű gondolkozású nép megvezethetőségét, a korlátolt gondolkozást, az esztelen hőbörgést. és hát ez mind csőstül jött a kirakat-perben, ahol nem csak hősnőnkben gyűlt a tehetetlen düh, hanem bennük, nézőkben is. és akkor még nem szóltam arról, hogy az emberi gonoszság is beóvakodott a képbe, mert azt dramaturgiailag jobban viselem, mint a ’gyújtsuk fel!’ típusú hőzöngéseket. és hát emelte a vércukor-szintemet, hogy egy brutális fordulatnál vágták el a szép vörös történetét. de aztán belovagolt a fehér herceg (ló nélkül), és minden megváltozott. megértettem, hogy kellett ez a lelki állapot, hogy claire eljusson arra a pontra, ami kiemelkedően fontos az itteni életében -hogy beavasson valakit minden titkába. hogy ne csak a(z igen erőteljes) szexuális vonzalom alakuljon ki, hanem a bizalom is. ($04.21.)

„bitter almonds. the same smell you’d find resulting from a dose of cyanide.”

(kicsit megijedtem, hogy nem tudok majd a narrációból idézetet választani, hogy tartsam magam az eddigi szokásokhoz, mert claire-nek alig volt hozzáfűznivalója...) azt hiszem benne maradt a fogam nyoma az öklömben -(megnézi) igen, benne... az első harapás egyből a nyitánynál jött, mondjuk nem csodálom, engem mindig le lehet venni a lábamról egy jó nyalás-jelenettel. de aztán jött lotte verbeek rítusa, és egy újabb fog-nyom keletkezett... örülök, amikor egy ilyen sorozatban belemászunk kicsit a hiedelem-világba, sokat hozzá tud adni a hangulathoz néhány ilyen jelenet (akár a szomorúsághoz is, lásd a tündér-dombi esetet). de egy új karakter is ugyanúgy segíthet (simon callow mindig zseniálisan hozza a meleg szereplőket). bár azt vettem észre, hogy ma mindenen vigyorogtam, még a feszültebb jeleneteken is, mert öröm volt nézni minden percét. oké, a végén megint rádöbbentettek, hogy lány-regény az alap, mert nem volt elég néhány csúnya pillantás, el kell húzni a cica-harcot jamie-ért... ($04.14.)

„she asked forgiveness, and i gave it. but the truth is, i’d forgiven everything she’d done and everything she could do long before that day. for me, that was no choice. that was falling in love.”

azért volt jó, hogy egy másik szemszögből is megkaptuk a félévad-véget, mert ez segített visszarázódni kicsit -viszont azzal a hátránnyal járt, hogy akkor már úgy gondolták az írók, hogy a nézőpont-váltással a narrációt is át kell adni jamie-nek, így nem élvezhettük eléggé caitriona balfe csodás búgó hangját (igaz, fül-hallgatóval a skót akcentus is jobban kijött). gyorsan letudtuk a cliffhanger feloldását, ilyen esetekben mindig az érdekel a legjobban, hogyan oldják meg, hogy minden főszereplő életben maradjon. megoldották. ezután jöhetett egy sokkal érdekesebb probléma, aminek elő kellett jönnie -a különböző korszakokból adódó eltérő nézetek a házasság természetét illetően. na nem mintha a huszadik század közepére eltűnt volna az a szemlélet, hogy a feleség a férj tulajdona, de két évszázaddal korábban még rosszabb volt a helyzet. örülök, hogy megmutatják egy kapcsolat bukkanóit is, és hogy nem akarják jamie-t szentnek beállítani -még ha az elfenekelős jelenet inkább pajzán volt, mint drámai, és a végén el is indult az emancipáció útján. hát igen, a vége... miközben calire kifejtette a véleményét a férfi-központú kapcsolatról szex közben (egy kés segítségével) -na ott éreztem, hogy mennyire is a szívembe zártam ősszel a sorozatot. ($04.06.)

„last i was here, i was claire randall, then claire beauchamp, then claire fraser. the question was... who did i want to be?”

eddig nem láthattuk mr.randall-t az eltűnés után, csak flashback-ben, próbáltunk nem gondolni arra, hogy mit érezhet, de most szembesítettek minket ezzel a szomorú tudattal. és nem véletlen, hogy frank most került elő a szépia-szín háttérből, mert jó félévadzáró módjára visszatértünk a kör elejére, illetve a körbe, oda, ahol minden esemény origója található. és a majdnem-találkozás nagyon erősre sikeredett, nem meglepő módon bear mccreary-nek köszönhetően nagy százalékban, csak sodort magával és örvénylett körülöttünk az a csodás muzsika, maximálissá fokozva az érzelmi töltetett. nem gondoltam volna az írókról, hogy ennyire gonoszak, minden finom romantikus jelenetre valami váratlan, valami kegyetlen reflektált, minden alkalommal kirángatva minket a lányregények kényelmes világából. talán túl direkt volt, hogy késelés tudományának elsajátítása után egyből használni is kellett azt, hogy az egyik randall-lal való találkozás ígérete után egyből a másikkal jött a konfliktus, de belefér. az is, hogy két majdnem-erőszakon is túl lehet esni néhány óra leforgása alatt... (++09.30.)

soha nem gondoltam volna, hogy minden idők egyik legtöbb keserűséget árasztó sorozatának készítője egy női regény feldolgozására adja a fejét. a bsg miatt bíztam ron moore-ban, ugyanakkor riadtan tekintettem a lejátszás-gombra, mert semmi kedvem nem volt egy habosbabos álomvilághoz. és milyen szerencse, hogy a bizodalmam nagyobb volt, mint a bizalmatlanságom. az első pillanattól megfogott az a különleges hangulat, amit sikerült létrehozni, aminek elengedhetetlen kellékei a lenyűgöző táj, a magával ragadó hősnő, a történelmi hitelesség, és a zene. eljutottam oda, hogy ezt a sorozatot vártam a legjobban az elmúlt hetekben, mindig felvillanyozódtam a megnézése közben, és most már talán kezdem elhinni azt, hogy egy romantikus történet is lehet jó, ha kellően ízléses kezek ápolják. ezek után kell mondanom, hogy végtelenül letört vagyok, amiért hónapokat kell várni a folytatásra...?

„not only was i a bigamist and an adulteress, but i’d enjoyed it.”

van, amikor túlszárnyalják az elvárásaidat. kicsit tartottam ettől a résztől, egy esküvőnél nem tudok nőiesebb dolgot elképzelni. eszembe sem jutott, hogy eddig is nagyon ízlésesen kezelték a ’kötelező’ romantikus szálat. először megörültem, hogy a ceremónia után kapcsolódtunk be (a másik síkon meg az előzményébe), de aztán okosan kaptuk meg azokat az eseményeket is flashback-ben -azért a napsütötte ruhánál rezgett a giccs-léc, de mivel egy csillagokat látó vőlegény szemszögéből láttuk ezt, ezért megbocsátom. én is nehezen tudtam koncentrálni addig, amíg claire-en rajta volt a fűző, alattomos egy ruhadarab, annyi szent. örülök, hogy intim beszélgetésekből épült fel a nászéjszaka nagyrésze, itt működik igazán a kémia a két karakter között. na, nem mintha az ágy-jeleneteknél panaszkodniuk kellene. nem vártam volna, hogy minden testrészt az arcunkba lengetnek szuper-közelikben, de azért meglepett, hogy a starz belement, hogy ennyire finom legyen a rendezés az aktusoknál (referenciákért keresgélj a tag-en). ha belegondolok, tényleg az eddigi legnőiesebb epizódot kaptuk, és lehet, hogy a női(es) lelkemnek köszönhető, de nagyon élveztem. (++09.22.)

„i found myself surrounded by my own people. they might be called redcoats instead of tommies, but they were still the british army i had been a part of for six long years. and somehow it felt liberating to be looked upon with sympathy and respect instead of hostility and suspicion.”

lehet dicsérni a tájat, de jó szövegkönyv nélkül csak egy üres képeslap lesz, nem jó sorozat. úgyhogy a rész nagyrészére bezárták hősnőnket egy szobába, és pumpálták be a feszültséget, hogy bebizonyítsák, ez is megy nekik. nem volt köszönet abban, hogy megismerhettük az angolokat, egytől-egyig piperkőc alak, akik undorító megvetéssel beszélnek a skótokról, nem létező felsőbbrendűségükkel villogva. de a többi katona csak kiscserkész az ’eredendő gonosz’ százados mellett. akiről először azt hinnéd, hogy kicsit színesíteni, emberivé akarják tenni, de aztán hamar rájössz, hogy ez is csak az alattomos pszichológiai játékának a része. amiben claire egy darabig állja a sarat, aztán elbukik. érdekes (és elborzasztó) volt, hogy a korbácsolós jelenetet az elkövető és nem az elszenvedő szemszögéből láthattuk. és igen, nekem is claire-rel együtt szorult be a levegő... (++09.17.)